Tekints az égre!
2.fejezet Találkozások
Ai:
Vőlegévny... vőlegény.... vőlegény...
- Ez úgye most csak vicc?! - egyszerűen nem tudtam felfogni a szavakat, nem... azt az egy szót képtelen voltam felfogni. - Mégis miről beszéltek? Ez egyáltalán nem jó vicc. Valami hülye szerepről van szó? Színészkednem kell egy előadáson? Erről van szó úgye? Vagy nektek van valami új darabotok azt akarjátok most rajtam tesztelni. Erről van szó, ugye? - néztem feléjük már - már kétségbeesve.
- Néhány éve beszélgettünk először a családdal. Van egy fiúk, aki 5 évvel idősebb nálad, ő is a szórakoztatóiparban dolgozik, énekes, egy együttes tagja és még egyetemet is végzett. Nagyon tehetséges és kedves srác.
- Most meg miről beszéltek? - döltem hátra a fotelben. - Milyen srácról? Milyen családról?
- Nakamaru családról és a fiúk Yuichi.
- De ez mégis mikor lett eldöntve? Egyáltalán engem mikor kérdeztetek meg erről? - álltam fel most már az idegeségtől és fel alá kezdtem járkálni.
- Kislányom, kérlek nyugodj meg. Ülj vissza és beszéljünk meg mindent! - nézett aggódva anyám felém.
- Nem! Nem! Már, hogy kérheted, hogy nyugodjak le, amikor most közlitek velem, hogy én már mennyasszony vagyok! Hogy van egy jegyesem! És ezt ilyen játszi könnyedséggel. Valami érdekházasságba tesztek?!
- Nos természetesen szeretnénk ha először megismerkednétek. Hidd el, hogy Yuichi egy nagyon kedves, szorgalmas, udvarias fiú. Meglátod, hogy rögtön megkedveled.
- De itt most egyáltalán nem róla van szó. Hanem arról, hogy kérdezésem nélkül egy érdekházasságot kötöttetek. Mégis mi jógon? Miért?! - fakadtam újból ki hiszen ugyanazt ismételgették és ésszerű magyarázatot nem adtak.
- Manapság is szoktak ilyenek lenni, hidd el, hogy jót fog tenni.
- De ti komolyan azt hiszitek, hogy ennyivel el van rendezve? - ugrottam fel a fotelről. - Nem, nem értem és nem is fogom megérteni! Nem elég már, hogy a karrieremet is elakarjátok dönteni, most azt is eldöntöttétek, hogy kihez menjek hozzá. Nekem... nekem, most ehhez egyáltalán nincs türtelmem! Elviszem Shinichi-kunt sétálni! - léptem apám elé és kikaptam kezéből a kutyámat. - Nekem most gondolkodnom kell! - szóltam vissza a nappali ajtajából.
Utána gyorsan kapkodtam magam, kikaptam a táskámból a porázt és rákapcsoltam Shinichi-kun nyakörvérre. Majd a kis hátitáskámba pakoltam a a pénztárcámat, szemeteszsákot, kutya kaját és egy palack vizet. Amikor a konyhába léptem az útobbiért, anyám már visszament. Nem mondott semmit, de éreztem, hogy folyamatosan rajtam tartsa a tekintetét. De most semmitvel sem tudtak volna meggyőzni, hogy itt maradjak és tovább hallgassam ezt a őrültséget. Komolyan? Hogy lehetséges ez?! Mire gondoltak egyáltalán?! Évekkel később végre hazaérkezem, amúgyis elvannak, hogy mi felé akarok menni és nem az ő akaratuk teljesül, erre most azzal jönnek, hogy kiválasztották a páromat is. Nem! Nem! Miért kellene ezt tűrjem? Miért kellene ezt elfogadnom?! Ezt azért kapom, mert mindazok mellett amire kértek mégis dolgoztam a színpad mögött? Hogy elfogadtam ezt a munkát a Toyko Dome-ban? Ennyire kiakasztja ezt, hogy most egy vőlegénnyel akarják nyomatékosítani mindezt? Aki ugyanúgy a szórakoztató iparban dolgozik, mint ők? Azt gondolják, hogy majd meggyőz az ellenkezőjéről? Hogy látok egy harmadik embert is aki ebben dolgozik és rögtön megváltozik a véleményem? Mert akkor tévednek! Még ezért sem fogom megváltoztatni a véleményem! Mire nem gondolnak komolyan?
Annyira ideges voltam, hogy meg sem figyeltem a város szegleteit. Pedig annyira vártam már, hogy minden egyes kis részt megnézhessek, mi változott, mi újsonságok vannak, mit kell majd mindenképp megnéznem. De nem tudok most erre figyelni... Egyszerűen csak szedem a lábamat a központban lévő park felé, amit korábban már nem egyszer meglátogattam, amikor itthon voltam. Szegény Shinichi-kunt is akkor vettem észre, hogy futtatom, amikor már csak egy útkereszteződéstől voltunk a parktól:
-Aj, Shinichi-kun ne haragudj! - hajoltam le hozzá és megsimogattam. - Csak annyira felidegeskedtem! Bár ezért nem lett volna jogom téged futtatni.Sajnálom!
Öleltem magamhoz. Felsóhajtottam, majd újra lábára tettem és felálltam. Felnéztem a körülöttem lévő környezetre. Emberek jártak, kelltek, munkába igyekeztek, vagy volt aki a szabadnapját élvezte és vásárolgatott, megivott egy - egy kávét, megevett egy sütit és tovább csodálkozott a kirakatokban. Néhány egyenruhás diáklány sikoltott fel mellettem. Feléjük néztem, hogy mi okozhatta ezt az öröm kiáltást. A körülöttünk magasodó épületeket figyeltek, amik tele voltak aggatva reklám plakátokkal és hatalmas képernyőkkel ahol szintén reklámok mentek. De ezek közül is egyen állt meg a szemük, az út másik felén magasodó, szürke épület falán lévő képernyőn ahol éppen 4 srác jelent meg egy LisentRadio alkalmazást reklámoztatva.
Mind a négy srác, fiatal, fress, jóképű volt és mind a 4-en különböző szakmabeliséget jelképként felöltözve. A háttérben történő zene nagyon jó volt, tetszett, annyira, hogy el is döntöttem, majd rá keresek erre a számra. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ezek bizony idol-ok ezért vannak úgy el a lányok. velük. De az is igaz, hogy már csak a képernyön keresztül is mind a 4-ek érződött a kisugárzásán. Bár egyik sem tudnám megnevezni. Nem az, hogy ennyire strike-olnék a szórakoztatóipar ellen, szeretek zenét hallgatni, filmeket, sorozatokat nézni és tisztelem és csodálom a munkájukat. Ismerek is japán színészeket, énekeseket de nem tudtam külföldön annyira napi szinten követni őket TV-ben például, csak interneten keresztül, hogy eligazodjak rajtuk. Vajon a srácok énekelik a háttér dalt? Jó hangjuk van, egész kellemes hallgatni! Már csak annyiból is megtudom ezt mondani hogy ezt a röpké néhány sort hallom. És még egy dolgot bekell vallanom... bár igyekszem nem olyan lenni, akit nem vesz le rögtön egy mosoly a lábáról, viszont az a kosztümbe öltözött, kalapos, tarkóig érő, fekete haju srácnak a mosolyától még án is beleremegtem. Hogy tud valaki így mosolyogni?Annyira elmélyülten figyeltem a reklámot és az ott szereplő 4 fiút, hogy csak akkor vettem észre, a közlekedési lámpa zöldre vállt a járókellőknek, mikor egy munkában igyekvő kosztümös férfi összeütközött velem:
- Elnézést! - hajoltunk meg egyszerre.
Karomba kaptam Shinichi-kunt és gyorsitottam tempomon, hogy átérhessek a túl oldalra.
Kazuya:
- Nos én azt hiszem most már megyek! Bekell nézzek a szüleimhez, hiszen ma este lesz a nagy találkozó. - kellt fel az asztaltól Maru.
- Redben, haver! Majd mindenképp mesélj holnap. És csak ne izgulj, sosem tudhatod, hogy az ámor nyilla hogyan talál el. - kacsintottam rá, mire csak annyit kaptam, hogy égnek emeli a tekintetét. - Jól van na, jól van! - emeltem fel a kezeimet védekezően. - Amúgy elkisérlek egy darabig, mert elakarom vinni Ran-chant sétálni!
Alig, hogy kimondtam a nevét, hosszú, barnás, fekete szőrű tacskó barátom, már is elindult felém kis lábaival. Lehajoltam hozzá és megsimogattam. Úgy tűnik, hogy ez az ötlet neki is tetszik. Miközben Maru felhuzta a cipőjét, én magamra kaptam egy piros fekete kockás inget, a fehér rövidujjumra. Kellemes tavaszi idő volt. Mamamhoz vettem a pénztárcámat, telefonomat, napszemüvegemet és a kulcsomat, majd a porázt kapcsoltam rá Ran-chanra, majd én is felkaptam a cipőmimet.
Nem messze a lakásomtól volt volt a központi park is, ahol nem egyszer sétáltattam Ran-chant. Hogy miért hívták Ran-nak? A Detektiv Conan animéből neveztem a női szereplő szerint, nagyon szeretem ezt az animét és önmagát a női karakter is. Szóval amikor meglett a kiskutyám, nem volt kérdés, hogy szeretném elnevezni. Maruval az út kereszteződésnél válltunk el, ugyanis ő átkellett menjen én meg jobbra kellett mennem, hogy a park irányában jussak.
Jó kikapcsolodásnak tartottam a sétálást, általában ilyenkor a gondolataimba mélyedtem és az elmúlt napok történésein filoztam. No persze, amikor csak Ran-chat sétáltattam igyekeztem vele tölteni az időt, hiszen néha annyira elfoglal a munka, hogy nem tudunk hosszabb időt megtenni. Általában nem öltözöm be túlságosan, felismernek az emberek és mindig örülök egy integetésnek, egy üdvözlésnek, de általában nagyon tiszteletben tartsák a magánéletemet és nem támadnak le.
A központi park egy hatalmas zöld övezet. Rügyező fákkal és nyiló, színes virágokkal. Az ösvény kanyargosan vezet és ágazik szét különböző felekre irányítva és egy - egy pad van elhelyezve mentén.A parkban most nem voltak annyira sokan. Néhány átutaztak rajta, ifjú diákok csoportosultak egy - egy padon és a legújabb videójátékot, filmet, sorozatot beszélték át. Volt akit szintén a kutyáját sétáltatta, vagy csak üldögélt a fűvön és hagyta, hogy a nap meleg átjárja. Nagyjából a park közepéhez értem, amikor letérdeltem, hogy kicsatoljam a porázt Ran-chanéról, hogy kicsit járhasson itt a szabadban. Mosollyal néztem ahogy szaladni kezd a zöld fűvön. A közeli padhoz sétáltam és leültem. Mélyen beszippantottam a friss levegőt és hátra döltem, néhány percig becsuktam a szemem. Hmm... milyen jó pihenni és nem gondolni semmire. No nem mintha nem szeretném a munkám, de nyilván jól esik kikapcsolni és nem fogalalkozni semmivel. Percekkel később kihuztam a zsebemből a telefonomat, hogy átnézhessem, holnap mi is vár rám munka terén. Vár egy rádió adás a srácokkal, egy közös porba, no meg megbeszélés a cégnél. Közben megnéztem a jegyzeteimet is, hogy nem e jegyeztem el valamit amire emlékeznem kellen, valamit amit mindenképpen elkellene végezzek. Nos bevásárlás... az igen, azt nem felejtettem el. Azon kívül, úgy tűnik, hogy nincs más dolgom. Közben észrevettem, hogy üzentet kaptam bátyámtól Kojitól, hogy nézzek majd be leközelebb hozzájuk. 3 testvérem van, 2 bátyám és egy öccsém. Mindkét bátyám már házas, egyiknek két gyermeke van a másiknak 1. Yuichiro a legnagyobb, ő irodában dolgozik, reklámok gyártásában, Koji meg egy étterembe pincérként dolgozik, a felesége családjáé az étterem, tehát ott segédkezik. Yuya pedig hamarosan önálló cégben kezd. Mindig is ez volt az álma és végre kemény munka árán elérheti. De ez mindegyikünkről elmondható. Küzdöttünk és küzdünk az álmunkért, azért amit szeretnénk és ebben 100%-osan támogatnak a szüleink is. A testvéreimmel mindig jó kapcsolatot ápolltunk és ápollunk. Mindig számíthatunk egymásra. Bár amióta mindannyian elkezdtünk dolgozni és családok vannak egyre kevesebb időt töltünk egymással. De igyekszünk még így is, például egy jó kis baseball meccs megnézésével, hiszen azt gyerekkorunk óta mindannyian szeressük. Vagy elmegyünk egyet közösen inni. És természetesen ott vannak a családi összejővetelek is. Szóval valóban csak a szerelem hiányzik az életemből.
- De az is eljön egyszer nem...? - tettem csak úgy fel a kérdés magamnak. - Ran-chan van kedved játszani? - néztem ismét abba az irányban ahol elengedtem Ran-chant. - Ran-chan? - álltam fel, mert ugyanis annak környékén nem láttam.- Ran-chan! - kiáltottam és körbe néztem a környéken de nem láttam. - Ran-chan! - kezdtem szaladni a parkba, hogy megtalálhassam a kutyusomat.
Hol lehet?! Nem szokott elkoborolni, nem szokott messze menni. Akkor mégis most hova ment? Hova tűnt?
- Ran-chan! Gyere ide! Ran-chan! - hívtam, füttyentettem, de sehol nem láttam. Aj, hogy vehettem le róla a tekintetemet? - Ran-chan!
- Shinichi-kun! Shinichi-kun!
Kétségbeesve fordítottam jobbra, balra a fejemet nem nézve előre, hogy merre tartok amikor is összeütköztem valakivel.
- Aucs! - az illető kisebb volt nálam és leesett.
- Aj, elnézést kérek! - fordultam feléje és odanyújtottam a kezemet. Ekkor pillantottam meg a földön lehuppant lányt. Sötét barna kissé hullámos haja volt mely egészen a derekáig ért, frufruja egyik szemét eltakarta, de ígyis láttam, hogy barna iriszei mennyire szépen ragyognak. Karcsu termete volt és kissé nap barnított bőre. Csinos lány volt.
- Semmi gond! - csusztatta kis kezét, az enyémben, mire én felsegítettem. - Én is elnézést kérek, én sem figyeltem merre megyek! - nevetett fel és ebben a pillanatban, mintha a napsugarai megcsillogtatnák a körülötte lévő teret, kihagyott egy ütemet a szívem, ugyanis olyan lágy, szép mosollyal tündöklött előttem.
- Nincs semmi probléma! - viszonoztam én is mosollyal.
- Shinichi-kun! Merre voltál? - szólalt meg hirtelen, majd ellépett mellettem.Én is abba az irányban fordultam és rögtön megláttam az én kutyusomat is, egy kis barna - fekete, pomerániai törpe spicc mellett.
- Ran-chan! Hát te meg merre voltál? - kaptam karomban én is kutyámat, mind a lány is. - Ez a te kutyát? Nagyon aranyos!
- Igen, köszönöm! A tiéd is! Ran-chan-nak hívják? Illő név hozzá. Szabad? - lépett közelebb és az egyik kezét Ran-chan felé emelte. Bólintottam. Továbbra is azzal a lágy, kedves mosollyal simogatta meg Ran-chant aki készségesen bujt dörgölözött kezeihez.
- Amúgy igen, Ran-channak hívják, a Detektiv Conan anime női szereplőjétől kapta a nevét, mivel szeretem a karaktert. Én is szabad? - emeltem én is a karom a kutyája felé. Szintén bólintott. - Hogy is mondtad, hogy hívják?
- Shinichi-kun!
- Shincihi-kun?! Csak nem?! - döbbentem rá.
- De, én is a Detektiv Conan-ból neveztem el a kutyámat.
- Micsoda véletlen! - nevettünk fel együtt. Olyan szépen cseng a nevetése is. - Amúgy Kazuya Kamenashi-nak hívnak! - mutatkoztam be, bár belegondolva talán nem kellett volna, hiszen ismer, nem?
- Ai Fukuda, örvendek! - nyujtott felém a kezét, amit el is fogadtam. Nem is ismert? Nem mondja, hogy a KAT-TUN Kamenashi Kazuyaja? Nem csillant fel a szeme! Nem kezdett sikitozni! És nem is kért se képet, se autogrammot... Talán nem ismer? Ez egy kicsit szíven ütött. No de akkor egyelőre nem árulom el.
Egyszerre tettük fel a porázt kutyáinkra. Figyeltem, ahogy a kutyájához beszél, hogy többet ne koboroljon el majd egy kis darab kutya kekeszet ad neki:
- Szeretnél egyet? Ran-chan is kaphat! - tarotta felém. Kisebb gondolkodás után elfogadtam és megköszöntem, majd oda is adtam Ran-channak.
- És mondd csak, neked és Shinichi-kunnak van kedve együtt sétálni velünk? - mit csinálok? Még sosem hívtam el 5 perc megismerkedés után egy lányt sem.
- Öhm... persze! - egyezett végül bele, mire éreztem, hogy a szívem boldogságtól nagyot szalltozik.
Beszélgetni akartam még a lánnyal, megismerni jobban. Nem is tudom miért, de valahogy levett a lábamról, a mosolya, a kedvesség, a kisugárzása. Még sosem volt egy lány sem ilyen hatással rám, ilyen rövid idő alatt.
Kellemes beszélgetést folyattunk, miközben néhány kört megtettünk a parkban, majd leültünk egy padra és ott folytattuk egy üdítő kiséretében, amit a közeli automatából vettünk. Megtudtam, hogy most érkezett haza Los Angelesből minek után évekig ott tanult színészetet és zenét. Ekkor elmondtam én is, hogy én is ebben az iparban dolgozom. Mikor azt kérdezte, hogy együttes vagy önállóan? Annyit válaszoltam, hogy mindkettő, illetve majd keressen rám és tudja meg. Ezen kicsit durcáskodott, de bekell valljam nagyon aranyos volt. Kérdezett Tokyoról, milyen helyeket ajánlok, együtteseket, énekeseket, sorozatokat... persze ezekben ajánlottam magunkat is. Majd én is kérdeztem, hogy milyen volt LA-ben az élet amire válaszolt. Nem emlékszem, hogy mikor volt utoljára egy ilyen kellemes beszélgetésem. Csak most találkoztunk, de olyan egy hullám hosszon érzem vele magam, mint eddig még senkivel. Kellemes vele beszélgetni és egyáltalán nem zavar, hogy csak most ismertem meg. Ez fura? Talán a sors játszott velünk, nem tudom... de akkor abban a pillanatban, amikor mindketten a kutyánk után indultunk megkeresni és összeütköztünk valami elkezdődött. Rákellett jönnünk, hogy a mi utunk keresztezte egymást. Csak az a kérdés, hogy tud e együtt menni tovább?
