A sors szenvedélye 54.rész

                                     

A sors szenvedélye

54.rész

Kazuya:

A fotozás után meg kell mondjam, egészen jó kedvem volt. Nem tudom hányszor leforgott a fejemben, hogy akár ilyen lehetne az igazi fotozásunk is. Hogy milyen is lenne az eskűvönk? Hogyan vonulna be Akaru, hogyan érzékenyülnék el és gondolnám el, hogy milyen szerencsés férfi vagyok. Bár ezt most is elmondom. Hogyan buliznánk Japánban és Erdélyben is. Hogyan ismerné meg a családom többi, külső részét, hogyan ismerkendék meg én az ottani ismerőseivel. És hogyan élnénk boldogon! De ez biztos, hogy megfog történni, valóra válltom.

Persze a srácok nem hagytak békén és tovább szívattak, hol a fotozással, esküvővel, hol pedig azzal a bizonyos szobámban lévő történéssel. De nem hozott zavarba. Szemem előtt folyton Akaru lebegett, a gyönyörű mennyasszonyi ruhában. Nem tudtam másra gondolni. A munka jól ment. Korábban sikerült végeznem, így miután megebédeltünk a srácokkal hazamentem, elvettem Ran-chant és sétáltunk egyet. Jó három órát lehettem kint, sétáltunk és megpihentem a közeli parkban. Ran-chan is örült ennek a hosszabb sétának és kint létnek. Visszaérve a forgató könyvet kezdtem tanulmányozni és tanulgatni, ugyanis ismét forgatásom lesz új részekkel amiket még nem tudom teljesen jól. Egy jó órát tanulhattam, amikor megszólalt a telefonom, Yuya keresett:

    - Haló? Szia Yuya! Mi újság?

    - Szia! Figyelj, kellene valami tanács.

    - Mi?! Te tanácsot kérsz tőlem? Mit csináltál?

    - Nem csináltam semmit! - kiáltott fel. Persze tudtam, hogy valójában semmi rosszat nem tett, hiszen soha nem volt az a fajta. Ahogy mi sem. Persze gyerekkorunkban tettünk csínyeket, de ki nem?  Csak kicsit gondoltam huzom az agyát.

    - Jól van, jól van. Na mesélj! - tettem le a forgató könyvet.

    - Van egy lány.... 

    - Egy lány?! - kiáltottam fel örömömben. - Nem mondod? Hát persze! Mi is lehetne, ha nem ez. Az öcsikém szerelmes! SZE-REL-MES! - megérdemelte, hétvégén én is ugyan ezt kaptam.

    - Jól van, na megérdemlem! - nevetett fel ő is. - De végre a tárgyra térhetnénk.

    - Igen, ne haragudj! Mesélj! Milyen a lány? Hol találkoztatok? Tudja, hogy...

    - Nem, nem tudja még! Ugyanarra a kiegészítő órára járunk és egy projekt lévén összekerültünk.

    - Arra vagy kíváncsi, hogyan vallj szerelmet? - arról ne kérdezz öcsi, ugyanis nem én tettem meg az első lépést... egészen... amit bánok. Nem voltam elég határozott.

    - Nem, nem akarok még... még... vagyis... elakarnám hívni randizni! - nyögte ki kisebb nyögdécselés után. - De nem tudom, hogy kellene tegyem? Hova vigyem, nem akarok semmi túl unalmast... Hogyan viselkedjek? Én... nem tudom... én... én... - wau, az öcsikém tényleg szerelmes, még sosem hallottam, hogy ennyire izguljon valamin.

    - Jól van! Először is nyugodj meg! Másodjára, legyél önamgad, mutasd meg, hogy te milyen vagy. Vidd el oda ahová gondolod és tedd meg úgy, ahogy te akarod. Ez a legeredetibb ötlet amit találhatsz. Légy önamgad és mutasd meg neki, hogy igenis te ez vagy! Így kell elfogadjon és ha nem, akkor jobbat érdemelsz!

    - Huh, ezt a szerelem tette veled? Ilyen bölcs szavakat még nem hallottam tőled!

    - Hát, azt hiszem igen, a szerelem tette velem. - nem volt egy rögmentes út ideáig, de megérte. És bár még ott van az a dolog is a nagyszüleivel... viszont szerintem hamarosan megoldodik az is. Nem?

    - Te is így hívtad el Akarut?

    - Hmmm... szó mi szó, igen. Bár ne aggódj, a bátyád is ideges volt és még most is az vagyok, bárhová megyünk, mert nyilván szeretném ha jól sikerülne. - ebben a pillanatban kopogtak. - Jövők! Szóval, légy csak önamgad! - indultam az ajtó felé.

    - Rendben, köszönöm Kame!

     - Bármikor öcskös! De aztán majd mesélj!

    - Rendben, rendben!

    - Most megyek, mert valaki jött, de majd még besz... - a kezema  kilincsre tevődött lenyomva azt, majd nyilt is az ajtó és ami ott várt, teljesen ledöbbentett és megijesztett.  - Akaru...

Akaru hevesen lélegzett, haja kocos volt, szettere egyik válla leesve és verejték cseppek törtek utat a homlokától, le az arcán. De ami még jobban megrémisztett, azok a vörös szemei.

    - Akaru...

Nem mondott semmit, csak egyenesen nekem jött és átölelt, remegett és zokogása újból elkezdődött.

    - Kazuya? Kazuya, minden rendben? Ott van Akaru?

    - Yuya, most le kell tennem. Majd még beszélünk! - szóltam oda a kagyló másik felébe öcsémnek, hogy hamar lezárhassam és megtudhassam, hogy mi történt Akaruval.

   - Ne kérdezz semmit csak ölelj át szorosan! - szólalt meg elfuló, siró hangon.

Megszakadt a szívem, hogy így látom. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele. Tudni akartam és ha valaki bántotta, akkor az biztos, hogy megfizet érte. De tiszteletben tartottam kérését és nem kérdeztem semmit. Majd miután megnyugszik, először ez a legfontosabb feladat. Így óvatosan átkarolva, benebb sétáltattam, becsuktam az ajtómat és a kanapéhoz vezettem. Ott leültem és őt az ölemben ültettem. Egész idő alatt a mellkasomhoz volt bujva és szinte nem is vállt el tőle. Ahogy leültünk még jobban hozzám bújt, egyik karommal simogatni kezdtem a hátát, míg másikkal öleltem. Igyekeztem éreztetni, hogy itt vagyok vele, nincs egyedül és nem is lesz és minden rendben lesz. Nem tudom, hogy mi történt de mindennek van megoldása. Nem?

Percekkel később, éreztem ahogy Akaru lassan megnyuszik és álomba sirta magát. Homlokon csókoltam és óvatosan hátra döltem átölelve mind két karjaimmal, hogy itt aludjon egy kicsit, érezze biztonságba magát. Felvihettem volna a szobába, de nem akartam, hogy megijedjen. Miközben aludt azon járt a fejem, hogy vajon mi történhetett. Tsuru-ék megint valamit tettek volna? Mondtak? Érzékeny lelkű Akaru... bár igaz, amóita elkezdték csak még határozottabb lett, hogy bizonyitson. Persze ettől még eltörhet a mécses. De ha nem ez, akkor mi? Összeveszett volna a szüleivel? Talán rájöttek, hogy mi...? Nem! Szerintem az apja jött volna előbb az ajtómban. Valamit olvasott a neten? Erről már valahogy leszoktattam, bár előtte sem volt olyan, hogy érdekelné annyira, hiszen tudja, hogy nem lesz mindenki az oldalán. Ezt idolként megkell tanulnunk. Akkor? Csak nem... Keita tett valamit?! Esküszöm, ha kiderül, hogy a keze van ebbe, beverem a képét annak a srácnak! Huh, de csak lassan Kazuya, Akaru aggódna. Ne vonj le egyből következtetéseket. De akkor mi történhetett? Ezzel előbbre úgysem fogok jutni, tehát meg kell várnom, hogy Akaru megnyiljon. És megvárom. Egy ideig csak Akaru arcát néztem, ahogy békésen alszik. Haja kocosan szerte szét állt, gyöngéden megigazitottam, majd fejemet az övéhez érintettem és engem is elfogott az álom.

Nem tudom, hogy mennyi ideig alhattam, de arra lettem figyelmes, hogy Akaru mocorg a karomban.

    - Nem! Nem! Ez nem így van! Ez hazugság! - kipattantak a szemeim és a szerelmemre tekintettem, aki karjaimban remeget, arca össze össze szorult. - Nem! Ez hazugság! Ne nevezd így! Ne!

    - Akaru! Akaru! Szerelmem! - ráztam meg óvatosan, mire kinyitotta szemeit ijedten. Egy másodperc kellett míg rájött, hogy mindez csak álom volt. Ismét a nyakamba ugrott. - Nincs semmi baj, nincs semmi baj! Csak egy álom volt, csak egy rossz álom! - öleltem szorosan és a nyakába csókoltam.

Mi történhetett, hogy még ily rémálmok gyötrik vele? Megakarom kérdezni de... de... szeretném ha ő mondaná el, nem akarom, hogy erőltetést érezzen, hogy feltépjen a sebeket amik csak most keletkeztek.

    - Én... én... sajnálom... - huzodott el tőlem és törölgette a könnyeit.

    - Miért kérsz bocsánatot?

    - Csak így rád török, pedig biztos neked is voltak terveid és rád telepszem és itt elaludtam az öledben, biztos nem volt kényelemes. Miért nem tettél le? - gyöngéden elmosolyodtam és végig simitottam az arcán.

    - Ne butáskodj, nem törtél rám. Bármikor jöhetsz hozzám és nem volt semmilyen tervem. Amúgyis rád mindig van időm. És nem volt kényelmetlen egyáltalán, sőt szerintem az egyik legjobb alvási módszer. - kacsintottam rá, mire sikerült zavarba hoznom. - És hogy tettelek volna le? Szerettem volna ha megnyugszol. És van biztonságosabb hely mint a karjaim?

    - Ez igaz... - tekintett el, mi arcon pusziltam.- Mennyi az idő?

    - Hmmm... 19:10.

    - OH! Azt hiszem mennem kell! - pattant fel az ölemből. - A szüleim nem tudják, hogy itt vagyok, biztosan aggódnak. - nem tudják? Tehát akkor nem a szüleivel történt valami. 

    - Nem akarsz még egy kicsit maradni? - igaz, szerettem volna még egy kis időt tölteni vele, no meg esetleg meg is tudom, hogy mi történt. Másfelől még egy kicsit megnyugodhatan, bár igyekszik elrejteni látom, hogy még mindig remeg

    - Nem, tényleg nem szeretném, hogy aggódjanak.

    - Rendben, akkor várj meg, elkísérlek!

    - Nem szükséges...

    - Dehogynem! Elkísérlek és erről nem nyitok vitát! - öltöttem ki a nyelvem rá, mire szája szegletében megjelent a mosoly. Átöleltem, majd léptem is tovább, hogy átöltözzek menjünk ki.

De alig, hogy a lépcső fordulóhoz értem csöngettek. Meglepve tekintettünk össze Akaruval, nem vártam senkit. Tehát ki lehet? Ez hamarosan kiderül ugyanis az ajtó felé vettem az irányt és lenyomtam a kilincset. 

    - Mr. és Mrs Suzuki! - ott pedig megpillantottam Akaru szüleit.

    - Szép estét Kazuya! - hajolt meg Akaru édesanyja.

    - Szép estét! - hajoltam meg én is. - Jöjjenek csak be! - álltam félre az ajtoból.

    - Anya, apa!  Ti meg, hogy kerültök ide?

    - Hol máshol lehetnél ha nem nála. - mosolyodott el az édesanyja. - És nem egyszer elmondtam már, korábban is, hogy Kazuya hol lakik. Nem volt nehéz megtalálni a helyet, pláné okostelefonnal. - emelte fel a telefonját, ahol a GPS ment.

Akaru bólogatott, majd lehajtotta a fejét.

    -  Ne haragdujatok, hogy így elmaradtam és aggódnotok kellet.

    - Semmi gond, édesem! - lépett édesanyja eléje és megérintette az arcát. 

Síri csend telepedett ránk. Talán elkell mennem, talán hagynom kellene, hogy beszélgessenek. Egy olyan érzés fogott el, hogy itt bizony a szülei tudják, mi történt Akaruval. Tehát, akkor csak közük van hozzá. Vagy ott voltak amikor történt?

    - Khm... én...

    - Akaru! - megakartam szólalni, hogy magukra hagyom, de Akaru édesapja, aki eddig szótlanul meghuzodott a háttérben megszólalt. - Nagyon sajnálom! Nem kellett volna magammal vigyelek!

Magával vinnie? Hova? Hol voltak?

    - Nem dehogyis apa. Nincs amiért bocsánatot kérj! Te nem tettél semmi rosszat. Te csak jót akartál! -lépett most édesapjához Akaru és megfogta a kezeit. - Ne érezd rosszul magad!

    - De akkor is! Számíthattam volna erre, mehettem volna egyedül először, lássam, hogy alakul, majd úgy vinnem el téged.

    - Reménykedtél apa, ez természetes! Ott volt a helyem.

    - Hah... nem értem, hogy az anyám, hogy tud még mindig ugyanúgy gondolkozni, ennyi év elteltével is?! - mérgelődött Mr. Suzuki. Várj mit mondott?! Az anyja?! Azaz, Akaru nagymamája!  Akaru azért került ilyen állapotban, mert találkozott a nagyszüleivel? Velük történt valami?! Mi?! Ez, hogy lehetséges... itt, itt most nem egy családi összejővés kellene történjen. Mégis mi történt? Ha az apjával elmentek hozzá, akkor békülni akartak és erre az idős Suzuki házaspár hajlana nem? Akkor mégis mi történt?

     -Drágám, régi módiak!

    - Oh, édesem itt nem a régi módiasságról van szó!

 Ismét csend telepdett ránk. Az apja bánatosan nézett a lába elé, Akaru bánatosan tekintett az apjára, az édesanyja pedig mindkettőre. Tudom, hogy nem a legudvariasabb dolog de nem birom így látni őket:

    - Khm... elnézést kérek, hogy csak így kihallgattam a személyes beszélgetésüket én...

    - Dehogyis Kazuya, hiszen te már a családhoz tartozol! - mosolyodott felém az édesanyja. Család része? Ennek nagyon örülök!

   - Vacsoráztak már? Tudok egy jó éttermet a közelben. Azután pedig haza viszem önöket!

    - Erre semmi szükség!

    - Ragaszkodom hozzá!

Mrs. Suzuki bólintott rá, így gyorsan felsiettem a szobámba hogy átöltözhessek. Farmer nadrágot vettem egy fekete polóval, rá pedig a farmer kabátomat és fekete adidast. Elvettem a kocsi kulcsom, majd előre engedve a szüleit és Akarut elindultunk. Rámenezőbe vittem el őket, oké nem a legpuccosabb de higyjétek el az egyik legfinomabb rámen készül itt. Dicsérték is Akaru szülei. A vacsora alatt fel is engedett a hangulat. Bár szerettek volna fizetni, ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessek. Erre azt mondták, majd legközelebb ők fognak meghívni. Hazavittem őket, majd én is visszatértem az otthonomban. Fáradtan döltem hátra a szobámban lévő ágyamban. Lepörögtek újból a mai események. Akaru... a nagyszülei miatt sirt. De miért? Mi történhetett? Nem rendben akarták hozni a dolgokat? Vagy valamit mondott volna az apjuk? Esetleg azért ment el, hogy megmondja nem láthassák az unokáját, még mindig? Ebbe... ebbe tényleg belemenne az édesapja? Nem! Ezt nem tudom elhinni, Akaru szülei annyira kedvesek. Itt, itt még kell legyen valami. Valami még hiányzik, valamit még nem tudok. És amugyis hogy mondhatta volna ezt el Akaru előtt az apja. Nem értem, nem tudom összetenni. Mi van itt? Mi történik? Talán tényleg az a legjobb ha Akarutól tudom meg. Másnap Jinel osztottam meg az aggodalmaimat, ami nem hagyott nyugodni. Szerinte is az a legjobb döntés ha megvárom amig Akaru saját maga beszél a nagyszüleiről. Nem találkoztunk Akaruval, ugyanis neki elég sűrű napja volt. A srácokkal voltam egyet billiárdozni. Legalább elterelte a gondolatiamat, de este ahogy hazaértem újra visszavándoroltak erre az egész történetre, amit nem tudtam össztenni. 

A következő megtörtént a szüleinkkel való találkozás is. Bár szerettek volna a bátyáim is csatlakozni, nem tudtak. Viszont az öccsém ott volt, akitől meg is kérdeztem, hogy volt e előre lépés, mire csak annyit mondott, hogy tervezget. Akaru kíváncsian tekintett rám, mire fülébe sugtam, hogy majd elmondom. A találkozás jól sikerült. A szülök hamar egymásra hangoldotak, persze a csupa szív, kelekotya anyám, kezébe is vette az ügyeket, a külföldieknek, mutatott néhány éttermet ahol érdemes enni, hol érdemes vásárolni ruhát, ételt, különböző tárgyakat. Nagyon jól kijött Akaru édesanyjával és látszott, hogy megkedveli. Ugyanígy édesapám is hamar megkapta a hangot Akaru édesapjával, szóba jött a baseball és Japán is, gyerekkorukból, amit mindketten ismertek. Persze ezenfelül kíváncsiak voltak az ottani életükre és a miénkre itt. Megvacsoráztunk, egy kellemes tradicionális étteremben. Jövőbeni terveket hoztunk fel és régi meséket elevenítettünk. Tehát jól ment a közös találkozás is. Ez is pipa!

Újabb egy hét repült el. Akaru 2 nap nem volt otthon, ugyanis elutaztak egy a szüleivel hétvégén, felfedezni Japán csodálatos tájait. Amíg a szülei itt voltak, kevesebbett találkoztunk, de megértem, hiszen időt kell adni nekik. Viszont megvoltak a saját szokásaink is, este például mindig elmentünk közösen sétálni. És megtörtént a vacsora visszafizetése is. Na nem mintha ezt nem játszottam volna el még máskor is, de mindig kaptam érte valamit, hiszen ők elvoltak hogy Akaru mellett vagyok és támogatom és támogattam nekik éppen elég.  Egy egy ilyen alkalommal a szüleim is csatlakoztak. A munka sem hagyott alább, érkeztek újabb forgatási napok és símitások is, új dallal érekzünk a srácokkal, műsorok és előadások. Tehát telnek a napjaink. Mai napig nem tudom, hogy miről is szólt a vita, a nagyszüleivel, mi történt. Nem értem és nem tudom összetenni a képet. Találkoztam még egyszer velük, de a nagyszülök nem hoztak fel ilyenről semmit. Megakartam kérdezni, de nem nagyon hagytak szóhoz jutni, végül odakerültem, hogy csak bólogattam. Akaru nem hozott fel erről semmit, nem is tudok róla, hogy újból találkoztak volna. A szülei sem beszéltek róla. Vártam, nem erőltettem. Próbáltam összetenni a fejemben, de nem sikerült. Miért veszetek volna össze? A múlt jött fel újból? Folytatodott? De miért nem akarják, hogy kibéküljenek?

Akaruék sem lazitottak, ők is dolgoztak keményen, főleg, hogy elérkezett az első TV műsoruk ahol szereplni fognak. Nagyon igyekeznek, hogy jó legyen. Akaru meg még jobban izgul, hiszen a szüleit is elviheti nézőnek és nekik ez lesz az első, hogy megmutassa magát élőben. Szóval nagyon izgatott, de nyugtattam, hogy csodás lesz.

    - Huh, annyira izgulok! - sétáltunk az öltöző felé. Természetesen én elkísértem Akarut és a srácok is csatlakoztak. Apropó, ők is találkoztak Akaru szüleivel nem olyan rég, ahogy Midoriék is. Megszerették volna ismerni Akaru barátait és megköszönni, hogy mellette állnak.

    - Minden rendben lesz, remke leszel! - tettem vállára kezemet biztatólag.

    - Így van, nincs amitől félni! - vigyorodott Koki is.

    - Emlékszem a mi első műsorunkra. Mindenki úgy elvolt! Koki és Junno fel alá járkált, Maru a körmeit rágta, Kazuya folyton dadogott, Uepi... Uepi volt szerintem a legnyugodtabb, emlékszem a kanapén ült és hallgatta a zenét.

    - Hé! - szóltunk fel egyszerre a többiekkel, amikor ezt felhozta Jin.

    - Haver, azt sem felejtsd el, hogy te mit csináltál. Ültél a sarokba, és folyton a lábaidat mozgattad. - karoltam át jó barátomat.

    - Jól van na! - lökött meg Jin, mire mindannyian nevetésbe törtünk ki.

    - Akaru! - egyszerre tekintettünk a hang irányában, Yano és Chizuru állt az öltöző előtt és aggodalmasan tekintettek Akarura.

    - Mi ez az arc csajok? - kérdezte szerelmem, de választ nem kapott, csak össze néztek.

Akaru értetlenül tekintett rájuk, majd belépett az öltözőben, ahová követtük mi is. Nem volt egy jó érzésem. És hamarosan meg is kaptam miért. Akaru ruhája...

the Covers - Kame fellép

 A mai nap folyamán Kame fellépett a the Covers műsorban. A dal gyönyörű volt és csodaszép hangjához nagyon jól passzolt. A dal címe Manatsu no kajitsu

Cross Nr. 1 Oricon

 Kame második szoló kislemeze "Cross" első lett az "Oricon Weekly Singles Ranking" listáján. Gratulálunk! Nagyon ügyes vagy! Csak így tovább! 😄🎉

A sors szenvedélye 53.rész

A sors szenvedélye

53.rész

Akaru:

Nem akartam titkolozni Kazuya előtt, hogy milyen munkám is van. Megszoktuk osztani, hogyha egymás közelébe dolgozunk. Viszont tényleg az volt az egész, hogy izgultam, zavarba voltam. Kazuya előtt egy mennyasszonyi ruhában és hadd ne mondjam el, hogy beindult a fantáziám. A mi eskvüvönkről... ahogy már megtudtam milyen ruhát fogok viselni, elképzeltem ahogy bevonulok édesapám oldalán, Kazuya a terem elejében az oltárnál áll, egy bordó frakkban, mely szívdöglesztően áll rajta. Halk zene szólna a háttérben, olyansmi talán, mint amire táncoltunk a szobájában, ott lennének a barátaink, családtagjaink, a terem szépen kidiszítve girlandokkal és bordó fehér virág díszekkel. Kezemben tartom a fehér és bordó rózsákból álló csokrom, haja egyszerűen hátra engedve és kis virágokkal díszitve. A ruhám... a ruhám pont ilyen, mint ez. Nagyon eltudnék képzelni egy ilyen ruhát, mint álmaim ruhája. Vagy olyan is jó, amelyik szintén fordors, viszont nem ilyen hercegnős stilusu, habos babos, hanem egyenesebben esik. A minta az lehet ilyen, fent rövidujju... igen... ez így álom lenne! Minden egyes apró részletet közösen döntenénk el Kazuyaval... vajon neki a templomi szertartás fontos? Én szeretnék! És két esküvő lenne? Gondolom, most éppen mindenkit nem tudnánk átköltöztetni egyik pontból a másikba. Polgári? Hagyomány örző esküvőt szeretnék, bár szerintem ezt akarná Kazuya is, mondjuk akkor nyilván Japánba az ő rendszerük szerint, nálunk pedig a miénk szerint. Bár igazából lehetne kicsit ötvözni is, biztos mindkét család kíváncsi lenne egy kis érdekességről, a másik fél iránt. Jaj már látom is ahogy rokonaim letámadják Kazuyat és mindenfélét kérdeznek tőle. Meg a barátaim előtte fognak cikizni engem. De remekül ki fog jönni mindannyiukkal... aj! Akaru! Hova sietsz így előre? Csak alig néhány hónapja jöttetek össze és te már az esküvőtöket tervezed? Aj!

Szóval, hogy mondhattam volna el ezt az egészet, amikor folyton ezen kattogott az arcom és féltem, hogy elijesztem? Elgondolja, hogy már itt is tartok, pedig nem beszéltünk annyit róla... persze említettük, mindketten, hogy eltudnánk a másikkal képzelni a jövőnket tehát biztos megfordult a fejében. Vagy mi van ha ő mondjuk nem akarna házasságot? Csak élettársi kapcsolatot... vagy... vagy... Tehát eléggé elvoltam a gondolataimmal, így nem említettem meg ezt az egészet. Gondoltam esetleg utána. Nem mintha úgy nem lenne majd azért zavarbaejtő, mikor először meglátja a fotókat, nagyon kíváncsi lennék a gondolataira. Bár megfordulhatott volna a fejemben, hogyha Tatsuyaval beszélek és elmondom akkor akár ő elmondhassa Kazuyanak de ez tegnap nem fordult meg a fejemben. A tükör előtti illegésem billegésem még a csajok is meglátták, akik előkészítettek így az öltözőből, már pirulva tértem ki. De igyekeztem összeszedni magam. Nem számítottam, hogy ott találom őket. Ő volt az első akit megpillantottam, a szívem azonnal vadul kezdett dübörögni. Nagyon jól nézett ki ebbe a fekete nadrág, kék poló, kalap összeállításban. Na jó, de most Kazuya Kamenashi miben nem néz ki jól? Neki még egy rozoga elnyult poló és egy foltos tréning is jól állna. Miközben feléjük tartottam az járt a fejemben, hogy hogy lehet ilyen szerencsés, hogy a páromnak mondhatom őt, az enyémnek. Hogy ez a perfekt férfi, hogy lehet az enyém? Köszöntöttem a többieket, de azért folyton Kazuyan járt a pillantásom hiszen semmit sem mondott amióta találkoztunk, csak folyton figyelt. Az is megfordult a fejemben, hogy nem tetszem... de ez ostobaság volt, hiszen azután megszólalt és meglepetésemre zavarba volt jőve. Olyan aranyos volt! De én sem szabadultam meg ettől, ugyanannyira elkezdtem pirulni, miután a teremtett hangulat olyan intimebb lett. Ott állt előttem dicsért és fogta a kezem, átölelt... bár voltak körülöttünk. Olyan gyorsan vert a szívem, hogy attól tartottam meghallja. Vajon ő is elgondolta az esküvőnket? Megfordult a fejében ugyanaz ami nekem? Mit gondolt először amikor meglátott?

Ezeknek a gondolatoknak a végét az sem segített, amikor kijelentették, hogy kellene egy férfi model a fotozáshoz és ki vállalna. Pontosan tudtam, hogy kifogja elvállalni. Nem volt kérdés. A srácok tudtak a titkunkról senki sem vette volna el a lehetőséget Kazuyatól. Ő pedig amugysem hagyta volna. Pedig talán megkellett volna fontoljuk, hogy ne ő vállaja el, ne áruljunk el semmi jelet. De ez akkor nem fordult meg a fejemben, hiszen én is vele akartam készíteni a képeket. Kazuyat gyorsan el is vitték készülni, addig én a srácokkal beszélgettem. Akik kíváncsiak voltak mi a véleményem Kazuya családjáról. Nos természetesen csak jókat mondtam, mást nem is lehetett volna. Illetve arra is kíváncsiak voltak, hogy 

Kazuya, hogy viselkedett a szüleimmel való találkozáskor, megmutattam egy közös fotot, amin jót nevettek, hogy Kazuya mennyire kiöltözött és kitett magáért. Nem mintha szerintük másként kellett volna, de nem voltak ehhez hozzá szokva, Aranyosak voltak, ahogy a barátjukról beszéltek, viccelődtek, látszik, hogy mennyire összetartóak is. Illetve arról is érdeklődtek, hogy milyen volt amikor a szülei ránk találtak. Ezt először nem is értettem, hogy mire értik, de aztán Koki tovább kezdete huzni, hogy hát a szobájában voltunk, kettesben és akkor pipacs vörös lett az arcom, amit már megkellett volna tanuljak, hogy előttük nem kellene ennyire elvörösödni, pláné amikor nincs amiért, hiszen nem tettünk semmi rosszat... de nem tudtam türtöztetni ezt, a gondolattól, hogy ők mire gondolnak zavarba jöttem és dadogni kezdtem.

    - Ne kezdjétek már Akaruval is! - de itt érkezett a megmentőm.

Megkönnyebülve fordultam meg, hogy nem kell válaszoljak, legalábbis egyelőre. És amikor megpillantottam a mögöttem lépkedő férfit, elállt a szavam. Nagyon jóképű volt. Hát tényleg pimaszul jól áll neki az öltöny. Most egy fekete öltönyt viselt, magasított derék résszel, fehér énget, fekete zakóval és fekete picus nyakkendővel. Haja megigazítva,, összekötve hátul. Fekete félcipőt viselt. Ez a férfi... ez a férfi az én barátom!

    - Uha! Micsoda férfi! Nagyon jól nézel ki Kazuya, biztos nem gondolod meg, hogy valamit tegyél? - kezdtek neki a fiúk.

    - Hallgassatok már! - lökte meg őket. - Nos... öhm.. .khm... Akaru, mit gondolsz? - tette fel nekem a kérdést zavarbajőve.

   - Öhm... én... hát... izé... nagyon jó képű vagy! - böktem valahogy nehezen ki.

    - Köszönöm! - mosolyodott felém és éreztem, hogy megint olyan hangulat kerekedik közöttünk. Már megint a fantáziám beindult. Esküvő... esküvő... Akaru nyugi!

    - Oh, milyen remekül néztek ki! Remek párost alkottok! Kezdjük is! - lépett hozzánk Mr. Sasaki. "Remek párost alkottok", visszhangzott a fejemben ez a mondat, ami igazán jól esett. Ezt fogják gondolni mások is amikor kitudodik a kapcsolatunk? Kazuya felém nyújtotta a kezét és segített, hogy az előkészített díszlethez érjünk. Ott még kaptam egy csokor fehér, rózsaszin szélű rózsa csokrot és Kazuya egy hasonló rózsa mirtuszt. Beálltunk. A fotos elkezdte, mondani, hogy csak természetesen és képzeljük el, hogy most az esküvőnk fotozása van. Csak természetesen! De az én szívem csak dübörgött, amióta megláttam Kazuyat nem akart megnyugodni és ez a helyzet is. Zavarba voltam, borzasztóan zavarba. Kazuya profin álltak a pozokat és engem is magával rántott. Én igyekeztem mosolyogni... de nem tudtam koncentrálni. Kazuya keze a derekamon, kezemen, hátulról ölelt, összeérintettük a homlokunkat... egyszerűen majd kiugrott a szívem a helyéről. Úgy állunk itt mindenki előtt, mint egy fiatal házaspár. Lehetnénk majd fiatal házaspár... lehetne ilyen a fotozásunk. Szerintem olyan vörös az arcom, mint egy daruma baba színe. 

Volt egy kis asztal is, székekkel előkészítve ott is készítettünk néhány fotot. Majd már észre sem vettem és vége volt:

   -  Köszönjük szépen! - köszönte meg Kazuya és ekkor tudatosult bennem, hogy vége és nekem is megkellene köszönjem. Annyira elvoltam, hogy nem is tudtam modellkedni, Kazuya... Kazuya segített benne. Majd később meg kell köszönjem.

Ezután sajnos nem tudtunk beszélni, nekik menniük kellett, ahogy nekem is a következő munkához. Próbánk jött a lányokkal, ott megtudtuk, hogy lesz egy fellépésünk a TV-be, nagyon izgatottak lettünk. Bár amint magunkra maradtunk Tsuruék már is kioktattak, hogy nehogy szégyenbe hozzam őket. Majd következett egy megbeszélés az új számunkról, amivel a műsorban fellépünk. Ebéd a közeli étteremben Yanoval és Okimivel. Vissza egy fotozás Hoshi csapatként. Végül pedig forgatás nekem. Gyorsan eltelt a nap. Amikor hazaértem, anyámékat otthon találtam a nappaliba TV-tek. Megkérdeztem milyen volt a napuk, mesélték, hogy jártak egyet Tokyo nagy városába és bevásároltak néhány dolgot otthonra. Megkérdezték az én napomat is amit minden kis részlettel elmondtam, hogy lesz Tv műsorunk a Hoshival és, hogy elkellene vigyem őket. Talán így sikerülne meggyőznöm ha élőben láthatnak. Misakival még meg kell beszéljem, de nem hiszem, hogy akadály.

    - Vacsorárar mit kértek? Azon gondolkodtam kimehetnénk a főtérre. Tudok egy jó éttermet a közelben... - elővettem egy poharat, hogy szöllő levet tölthessek és ihassak.

    - Akaru... - lépetek elém a szülei, majd összenéztek.

    - Van valami gond?

    - Nem, nem semmi! - nyugtatott édesanyám.

    - Igazából azon gondolkoztunk... vagyis tulajdonképpen el is döntöttük, hogy elmennénk a nagyszüleidhez.

    - A nagyszüleimhez? - gondolhattam volna, hogy találkozni akarnak velük. De ez biztos jó ötlet? Emlékszem a beszélgetésre amikor meglátogattam őket... nem hozzák fel újra? Anyám nem fogja rosszul érezni magát előttük? És...

    - Te és én... - tett egy lépést előbbre apám. - Csak ketten. 

Még mindig vaciláltam, hogy ez mennyire jó ötlet is, hiszen nem akartam, hogy megbántodjon apám, anyám, én.... vagy a nagyszüleim. De az is igaz, hogy nem mehet ez így örökkévalóságig. Mégis apám szülei, joguk van egy új esélyre, ha erre nyitottak a szüleim. Hogy megbeszélni mindent és megoldani. Talán ha most apám is ott lesz, nemfogják anyámat hibáztatni és belássák, hogy ez az egész hercehurca ami az évek alatt ment ostobaság volt.

Így átöltöztem és apámmal együtt elindultunk Adachi felé a vonattal. Egész uton nem szólaltunk meg, apám a gondolataiba volt mélyedve. Biztos a találkozás járt a fejében, felevenedett néhány emlék és ő is remélte, hogy ennek jó vége lesz. Bár már hosszú évek óta nem volt itt, nem felejtette el az utat az otthona felé. Amikor az épület elé értünk apám néhány percig bámulta, majd felém mosolygott és az ajtóhoz lépett, ami ki volt nyitva. Bementünk fel az emeltre, a nagyszüleim lakásához, az ajtó elé. Oyy apám bátorítóan megveregette a vállamat, majd megnyomta a csengőt. Rögtön jött a válasz, egy női hang, nagymamámtól. Majd hamarosan ki is nyílt az ajtó.

    - Daiki... - teltek meg nagymamám szemei könnyel. - Daiki tényleg te vagy az?

    - Szia anya!

    - Daiki! - ezzel pedig a karjaiba ugrott átölelni. Bár láttam apámon, hogy tétovázik, végül  egy kicsit megveregett a nagyi hátát. - Annyira jó látni téged! És Akaru... - nyúlt a kezem felé. - Téged is! Gyertek be! Gyertek be! Den, nézd csak kik jöttek hozzánk!

Nagyapám hamarosan megjelent a konyhából és neki is fel csillant a szeme, üdvözölte is apámat.

    - Gyerte, üljünk le ide a konyhában. Meséljetek! Hogy vagytok? Mi újság? Hogy hogy itt vagy fiam? Mióta vagy itt? Voltál már a régi sulid felé? Emlékszel a régi parkra ahol játszottál még...

    - Anya, csak lassan a kérdésekkel. Mindenre válaszolni fogunk.

    - Katsumi, nyugodj meg itt vannak ez a lényeg és biztos, hogy mesélnek majd, de csak nyugodtan, hagyj időt nekik.

     - Oh igen persze. Ne haragudjatok, csak olyan izgatott vagyok. Meg akarod nézni a szobád? Semmi sem változott benne. Akaru te sem láttad igaz? Meglátod, milyen rendezett volt apád és mennyire szerette a baseballt, föl alá járkált baseball mezben és sapkában egy labdát tartva  a kezében folyton. Volt olyan, hogy napokig nem akart mást felvenni!

     - Anya! Kérlek először beszélhetnénk!

     - Igen, igen bocsánat! Csak olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok. Meddig jöttél? Maradj itt! Költözzetek ide! Akaru itt dolgozik, itt fog maradni, hát akkor neked mi okod lenne ott maradnod fiam? Gyere haza! Legyél a lányod mellett!

     - Miért kellene elköltözzek?

    - Mi az, hogy miért? Hát, hogy közelebb legyél hozzánk és a lányodhoz?

    - Már miért kellene közelebb lennem Akaruhoz? Hazafog jönni tavasszal.

    - Tessék? Hogyan? - lepődtek meg  a nagyszüleim ezen mondaton. - Hát de karrierje...

    - Ezt már megbeszéltük vele és nem hiszem, hogy bármi beleszólásotok lenne.

    - Már, hogyna lenne, a nagyszülei vagyunk. Daiki ne tegyétek ezt. Költözzetek Akaruval ide és minden rendben lesz.

    - Azt mondod, hogy Akaruval költözzek ide. És Leila? Vele mi van? Ő hol van? - nagymamám megnyalta az ajkait, majd egy egész perc eltelt amíg újra megszólalt.

    - Elakar választani...

    - Mit mondasz?

    - Elakar választani tőlünk!

    - Anya, ti választottátok el magatoktól! És még mindig ezt folytassátok?

   - Nem látod, hogy ő az aki elválassztja a családunkat!

    - Nem, nem az anyám választja el! - szóltam én is közbe. - Nagymamam hát tényleg nem érted?! Apám szeret egy nőt, van egy közös gyermekük, egy közös történetük, de te még mindig ugyanazt tudod hajtogatni amit eddig. - már könnyek szökkentek a szememben.

    - Ennek a szegény lánynak is a fejét elcsavarta. Daiki, fiam, hát nem mondtátok el neki az igazat?

    - Milyen igazat anyám?! Milyen igazságról van szó?!

    - Hát, hogy az a nő, mit is tett velünk, hogyan érte el, hogy hátat fordíts nekünk!

    - Oh, anyám könyörgöm, fejezd be ezt a hülyeséget! - csapott az asztalra apám, amitől mindannyian megremegtünk. Könnyeim mindeközben utat törtek maguknak és halkan szipogni kezdtem.

    - Milyen hülyeséget? Nem látsz az érzelmeditől Daiki, továbbra sem! Az évek alatt egyszer sem látogattál meg, felnőve kell lássuk az unokánkat. Hát mondd meg ezt érdemeljük?!

    - Ez bevalom, hogy valóban kemény voltam veletek szemben, de ehhez Leilának semmi köze. Ő nem egyszer elmondta, hogy jöjjünk el, mutassuk be Akarut én voltam a makacsabb. - apám mély levegőt vett és kissé nyugodtabb hangon folytatta. - Tényleg nem tudjuk ezt megbeszélni anya?

    - Mit megbeszélni? Mit megbeszélni? És azzal mit érnénk el? Ti visszamennétek Erdélyben és ugyanúgy folytatodna az élet mint eddig...

    - Ez nem így van, látogatnánk titeket és eljöhetnétek ti is...

    - Hogy mi?! Na még mit nem! Hogy is képzeled, hogy mi azt a hosszú utat megtegyük? Nem! Nem!

    - Anya...

    - Én mondtam, én elmondtam neked és még mindig ahhoz tartom magam, az a nő nem neked való! Nem volt és nem is lesz!

    - Anya!

     - Az a nő személy egy perszona! Az orrodnál fogva vezetett és elérte, hogy hátat fordítsd a saját családodnak, otthonodnak és hazádnak!

    - Anya! Hallgass kérlek!

    - Nem, nem hallgatok! Eleget hallgattam az elmúlt években, örülhetsz, hogy nem mentem el én magam és rángattalak haza téged! Az a nő... az a nő...

    - Neked csak az a bajod, hogy nem japán! De fogadd el, már itt lenne az ideje! Ő a nő akit szeretek, vele alakítottam otthont és alapítottam családot, az unokád édesanyja...

    - Igen, igen bajom van vele, hogy nem japán! De nem csak arról beszélünk!

   - Oh, persze nem erről beszélünk!

A vita folytatodott, nagyapámmal csak a háttérből szemlélődtünk... néha a pillantásai rám emelte reakciómat figyelte. De én csak sirtam és remegtem... amikor a hangerő már egyre erősebb lett, lassan elkezdtem hátráltatni, így pedig egy vázát is sikerült levernem, ami széttört. Ekkor mindenki felém pillantott:

   - Akaru... - szólított apám, majd a nagyanyám. - Kislányom, minden rendben van! Elragadtak az indulatok! Gyere menjünk! - emelte felém apám a kezét, de én csak megráztam. - Kislányom...

    - Ne haragudj rám, drága unokám! Engem is elragadtak az indulatok. Nem akartalak megijeszteni.

    - Anya, hagyjad! Hagyd, hogy beszéljek a lányommal.

    - Én nem beszélhetek talán?! Mi megtiltotta az a kis hárpia, hogy az unokámmal beszéljek?

    - Ugyan már anya!

De nekem ennyi elég volt, sarkon fordultam és szaladni kezdtem ki az épületből, az utcára és egyenesen vissza Tokyoba. Felszálltam a vontra ami kevesebb mint egy óra alatt visszavitt. Egész uton csak ömlöttek a könnyeim. Mi ez az egész? Miért beszél így anyámról? Miért veszekednek apával? Nem egy család vagyunk? Akkor, miért beszélünk így egymással? Amint megállt a vonat kifutottam róla, tudtam mit akarok, látni őt! Most erre volt a legnagyobb szükségem.

Csak szaladtam és szaladtam, nem figyeltem egyáltalán az utra. Éreztem ahogy összemegyek néhány emberrel, elnézést kértem de futottam is tovább. Illetve dolgoknak is neki ütköztem, ami kisebb nagyobb fájdalmat, sajogást hagyott maga után, de nem törödtem vele. Minnél hamarabb látni akartam, minnél hamarabb azt akartam, hogy átölelejen, hogy elmondja, hogy minden rendben van, hogy ne féljek mert itt van mellettem és itt lesz bármi is történjék, hogy megnyugtasson, hogy megérezhessem ajkai ízét és elhitessem magammal, hogy mindez egy rossz álom volt. Nem értem a szüleimet, hogy tudnak ennyire nyugodtak lenni, vagy már ennyire hozzá szoktak az egészhez? Jó igaz, nem ők laknak Japánban, szóval minek is kellene idegeskedniük. Az utolsó másodperceknél leléptem az átjáron és átfutottam az út testen, Kazuya lakásának otthont adó épület, már látszodott. Berontottam az előtérbe, mire kaptam egy egy megdöbbentő pillantást. Nem nézhettem ki valami jól, a haja kocos lehetett, izadt voltam és a szetterem egyik vállamnál le volt esve, kisirt szemekkel. De ez sem érintett most. Kazuyat akarom látni, most rögtön! Neki indultam a liftnek, szerintem ha úgy lett volna elronthattam volna a liftet, olyan idegtépően nyomkodtam a gombot, hogy megérkezzen a lift. Mintha ez segített volna, hogy gyorsabban érkezzen. Az liftel érkező emberek megijedtek tőlem, ahogy az ajtó kinyilt és kissé el is huzodtak, ahogy beléptem. Ha lett volna valaki aki feljönne most, biztos nem szállna be miattam. Azonnal megnyomtam az utolsó előtti emelet számát 17 és a lift mozgásba is lendült. Miközben felfele tartottam neki döltem a falnak és lecsusztam a földre. Össze kellettt volna szedjem magam, Kazuyat is megijeszthetem. De csak a szetterem igazitottam meg, könnyeim továbbra is utatt törtek maguknak és a hajamat csak jobban össze kocoltam amikor tenyereimbe temettem az arcom. A lift lassan döcögött felfele, legalábbis nekem annak tűnt. Amint kinyitodott az ajtó szó szerint kiugrottam belőle és neki eredtem Kazuya ajataja felé. Bekopogtattam, jött is a válasz, tudtam hogy már itthon lesz. Bár még néha hallatszodott halkan a hangja így feltételeztem, hogy telefonon beszélget. És igazam lett. Amikor kinyilt az ajtó, fehér polóban és szürke tréning nadrgába állt előttem, telefonnal a kezében. Amint meglátott elkerekedett a szeme:

    - Akaru...

A sors szenvedélye 52.rész

 

A sors szenvedélye

52.rész

Kazuya:

A lágy zene ritmusára ringatoztunk. Nem azt mondom, hogy romantikus hely lett volna, hiszen ez a gyerekkori szobám volt, minden ugyan úgy ahogy anno kamaszkoromban hagytam. Anyám nem szerette volna ha nem marad itt a nyomunk. Takarítani ugyanúgy takaritja, de nem mozdít el semmit, nem tesz semmit sem más helyre, mint ahol van. Szóval, nem a legromantikusabb hely, de számít ez? Számít ilyenkor egyáltalán? Oké, ha éppen valamivel készülsz, valami alkalom van... de ha nincs? Nem azt mondom, hogy nem lehet meglepni a másikat. De ezek a kis, apró pillanatok nem ugyanolyan szépek, csodálatosak, emlékezetesek? Hogy vele vagy, azzal a személlyel akit szeretsz, aki a másik feled, aki az életed fénye lett egyik pillanatból a másikba? Számomra azok! Ez a pillanat, számomra különleges, perfekt! Most ebben a pillanatban, kijelenthetem, hogy sehol máshol nem lennék jobban, mint ennek a nőnek a karjiaba. Olyan szerencsés vagyok, hogy megtalálhattam őt. És még ő van el, hogy ő a szerencsés? Szerintem pedig én vagyok! És ezt meg is fogom mutatni, bizonyitani fogom örökkön örökké! Számomra, ő lett a legértékesebb az életebe. Megakarom védeni, mellette akarok lenni és boldoggá akarom tenni, azt akarom, hogy mindig mosolyogjon, hogy érezzük egymás szeretetét, békéjét és örömét. Nem érzem, hogy bármilyen akadály is képes lenne, éket verni közénk, amit nem tudnánk megoldani. Igen, ezt érzem és biztos vagyok benne, hogy Akaru is ezt érzi. A családink megismerték a párunkat, hamarosan megismerik egymást és nem hiszem, hogy ne jöjjenek ki már az első perctől jól. Így ők támogatnak, ahogy a barátaink is, hamarosan majd, lassan tudjuk adagolni a cégnek, a közöségnek, a nagyobb társaságnak és lépésről lépésre eltudjuk érni, hogy bujkálás nélkül együtt tudjuk tölteni a napjainkat, mint egy szerelmes pár. Igen... látom már!

Megpörgetem Akarut, majd ahogy visszaér, nyakam köré helyezi karjait, én pedig a dereka köré. Kis lépéseket teszünk jobbra balra illegünk, billegünk, zenére, egyre közeledve egymás felé. Mindkettőnk arcán levakarhatatlan mosoly ékeskedik, végül pedig homlokaink összeérnek. Ez a pillanat... igen ez a pillanat, nem ér fel semmivel! 

    - Szer...

    - Menj egy kicsit arébb!

    - Aucs! Valaki rálépett a lábamra!

    - Vigyázz már, összenyomsz!

    - Sss... gyerekek maradjatok csendben!

Ugye ez csak valami rossz vicc? Égnek emeltem a tekintetemet és elhuzodtam Akarutól, mielőtt az ajtó felé nézhettem volna. Azt reméltem, hogy csak rosszul hallottam, hogy csak túl hangosak lent... de nem így lett. Ugyanis az egész családom ott állt az ajtómban. Anyám, apám, a testvéreim és a sogornőim. Arcomat a tenyereim közé rejtettem, válaszul tőlük egy nevetést hallottam.

    - Ugyan, minket észre se vegyetek. Folytassátok csak! - mondta anyám, miközben telefonját maga előtt tartva. Mármint ha nem lett volna elég, hogy néznek, még filmezett is.

Éreztem, ahogy mellettem Akaru zavarbajön, és szemem sarkából láttam is, hogy tiszta pipacs vörös az arca. Nagyon aranyos volt, azt be kell vallani. 

    - Komolyan? Ne csináljátok már! Menjetek innen! - léptem eléjük, mire a testvéreimtől egy kacér mosolyt kaptam, a csajok kuncogtak, apám bocsánatkérően nézett, bár nem mintha ő nem állt volna itt, anyám pedig még integett Akarunak és mondta, hogy csak nyugodtan. Végül sikerült becsuknom az ajtot. - Jaj! Ne haragudj! - temettem el ismét az arcom a kezemben. - Nem tudom mi ütött beléjük!

    - Nincs semmi gond! - éreztem egy kis kezet az enyémen, majd hamarosan láttam a szép, még mindig pirba borult arcát. - Látszik, hogy mennyire össszetartóak is vagytok és mennyire fontosak egymásnak! Ezt csak ennyit jelent!

    - Ez ennyit? Hogy leskelődnek az ajtóban? - nevettem el magam, de ez már úgy valahogy őszintén jött. Hasonlóképpen Akaru is elnevette magát. Nem tudok haragudni a családomra sokat. - Amúgy igen, de ez ugyanúgy nálatok is látszik! - Akaru bólintott, majd karjaimba bújta, készségesen öleltem magamhoz. Nos, erről beszélek, még egy ilyen irrális helyzet, sem rontsa el a kapcsolatunk... Aj, az én családom! Elnevettem magam.

Végül visszamentünk Akaruval a földszintre, a napplaiba ahol a családom vigyorogva várt. Csak égnek emeltem ismét a szemeimet. Ez az én családom, akit annyira szeretek, akinek én is a része vagyok és ennek hálás vagyok. Beszélgetni kezdtünk, kitértünk ismét gyerekkori történetekre, majd hogy minek után a szórakoztató iparba kerültem, mennyi mindent összegyűjtött, minden egyes albumunk, uchiwa-at, koncerteket és amennyire csak tudtak eljöttek megnézni. De nem kell arra gondolni, hogy a testvéreim háttérbe voltak szorítva, természetesen az ő részük is ugyanannyira megvolt a házunkban emlékekkel, elért sikerekkel, történetekkel, eredményekkel. Ahogy számítottam rá, Akaru hamar megkapta a közös hangot a családommal. Anyámon látszott, hogy odavan érte és a sogórnőimmel is már azt tervezték, hogy shoppingolni mentek. Örültem, hogy így sikerült az első találkozás és, hogy ezen is átlehettünk.

    - Akaru, kérlek gondoskodj a fiúnkról! - simogatta meg az arcát. Akaru mosolyogva és talán próbálta elrejteni, de észrevettem, hogy meghatodva is, bólintott. 

Szürkülödött már, amikor elköszöntünk a családomtól. Ez is pipa lett és most már nincs hátra semmi más, mint a két család találkozása. De nem hiszem, hogy az ne sikerülne jól. Na jó, azt persze ne felejtsük, hogy a nehez még hátra van, a nagy közönség, a cég. De lépésenként, ne siessünk olyan előre. Visszafele vezető uton, nem nagyon beszélgettünk Akaruval, szerintem ő is fáradt volt, ahogy én is. Akármikor hazajövők, az itteni energia lefáraszt. Ám jó értelemben. Igen, fura lehet nekem aki idolként dolgozik azt mondania, hogy itthon lesz fáradt a legjobban, vicces, de így van. Láttam Akarun, hogy jól érezte magát és boldog, hogy megismerhette a családomat. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz és ez annyira jó volt.

Felkisértem Akarut egészen a lakásáig, gondoltam udvariasan köszönök a szüleinek, viszont meglepődve észleltük, hogy nincsenek otthon. Bár megfordult a fejemben, hogy megvárjam, végül úgy döntöttem és Akaruval is megbeszéltem, hogy hazamegyek. Hiszen holnap reggel korán lesz a munka és ő is azt látta jobbnak, ha megyek és pihenek, meg amúgyis nem tudta, hogy mikor jönnek haza a szülei. Persze felhivhattuk volna őket, de nem akartuk megzavarni, valahogy mint nekem, mint pedig Akarunak az járt a fejében, hogy ők most elmentek ketten a régi időket feleveníteni. Szóval, remélem nem gondolnak majd udvariatlannak, elköszöntem Akarutól és elindultam haza. Otthon Ran-chan várt, akit elsőnek le is vittem sétálni, hogy jól nyujtoztathassa meg a lábait, és járjon egyet. Egy jó fél órás séta után, visszamentünk a lakásban, megvacsoráztunk, majd le is döltem a szobámba. Nem jött rögtön álom a szememre, hiszen korán volt még, de nem volt kedvem TV-zni, sem telozni szóval csak feküdtem és bámultam a falat, az elmúlt órák pörögtek le újra és újra a fejemben, elmúlt órák, napok, hetek... visitani akartam. Igen! Visitani! Egyszerűen felülmúlhatatlanul boldog voltam és nem éreztem, hogy bármi is elronthatná ezt. Szerelmes voltam, egy gyönyörű, bámulatos, tehetséges, kedves, ambiciós nő állt az oldalamon, akit nem akartam és nem is fogok elveszíteni. Mi történhetne? Semmi... legalábbis ekkor azt gondoltam.

    - És akkor megtörtént a nagy találkozás az anyósékkal? - reggel 7 óra volt, egy studió öltözőjébe voltunk, ahol nemsokára fellépünk. A reggeli műsor egyik meghívottai voltunk a srácokkal. És természetesen mi lett volna más a téma, mint az én szerelmi életem. Persze csak akkor, amikor már készen voltunk és csak mi maradtunk bent.

    - Igen, igen!

    - És milyen? - hajolt közel Koki. - Kitől kell félni az apostól vagy az anyostól?

    - Senkitől! - löktem el, mire mindenki nagy nevetésbe tört ki.- Nagyon rendesek és látszik, hogy mennyire fontos is nekik a lányuk. Nagyon kedvesek!

    - És milyen volt Akaru találkozása a szüleiddel? Birta édesanyád energiáját? -kérdezte Jin.

    - Jaj, ne is mondjátok! El sem hiszitek mi történt... - eddig hátra voltam dölve a székemen de most előre hajoltam, mire mindenki körém sereglett. - Éppen a szobámba voltunk, egészen jó volt a légkör, ott volt a karjaimban és...

   - Állj! Állj! Állj! A szobádba voltatok? És ő pedig ott volt a karjaidban? - huzta fel a szemöldökét Jin.

    - Csak azt ne mondd, hogy rád nyitottak a szüleid?! - csattant fel Koki, a kelleténél jobban.

    - Mi?!

    - Na ne már Kamenashi, ezt nem gondoltam volna rólad! Hogy a gyerekkori szobádba és ráadásul még a szüleid is...

    - Nem! Nem! Nem! - szöktem fel és kezdtem heves tiltakozásban, mire mindenki arcán csak kaján vigyor jelent meg, még Uepinek is. Ne már! - Nem, srácok hallgassatok meg, nem erről van szó! Táncoltunk, csak táncoltunk és az egész család az ajtoból nézett, anyám még filmezett is...

    - Na persze! Persze! Ezért vagy most ilyen vörös előttünk! - nevettek együtt.

    - De tényleg ez történt!

    - Srácok 5 perc és műsor! - lépett be egy stáb tag.

    - De tényleg ez történt srácok, hallgassatok meg! - de már indultak is kifelé és mondhatta volna bármit már úgysem figyeltek. Ezzel fognak a mai nap folyamán heccelni... oh ma miért van annyi munkánk?

A reggeli műsorban, mi voltunk a másodikok akik felléptek. Előtte természetesen volt egy kis beszélgetés, amibe kiváncsiak voltak, hogy hogy vagyunk, mi újság velünk és egy két aktuális témával mik a véleményeink. Aztán pedig a Rescue című számunkkal léptünk fel. Ezután a műsort végig kellett üljük, de ahogy eddig is integettünk, mosolyogtunk, mutráztunk ha éppen a kamera vett.

    - Köszönjük szépen! - hajoltunk meg a műsor után a stáb és a műsorvezetők előtt.

    - Ugyan, mi köszönjük, hogy eljőttetek. - jött oda a producer. - Még várunk erre!

    - Természetesen! - fogtam kezet először én, majd a többiek is. - Szép volt srácok! Menjünk is tovább!

    - Nem akarjátok megnézni Akarut? - értetlenül álltam meg egy lépésre, miután Uepi ezt a mondatot elejtette és fordultam felé.

    - Miről beszélsz? Akarun nincs itt... - említette hogy lesz fél kilenctől egy munkája, de nem mondta hol és biztos vagyok benne, hogy szólt volna, ha itt lesz. Hiszen tudta, hogy itt lesz nekem is munkám.

     - De, itt van a mellettünk lévő teremben. Egy fotozása van nem? 

    - Igen, fotozása van de... de te ez meg honnan tudod? Neked miért mondta el, hogy hol van és nekem miért nem? Ez... ez... - féltékeny voltam, féltékeny voltam az egyik csapattársamra, egy jó barátomra. Akaru Uepinek miért mondta el, hogy hol van és nekem miért nem? Ez, ez biztos valami tévedés!

Neki indultam a kijárat felé úgy fellépő ruhában. Tudni akartam most rögtön tudni akartam, hogy a szomszéd teremben ki van. És ha Akaru akkor miért nem mondta el nekem? Kopogás nélkül rontottam be a másik teremben, de ott akkora nagy készülődés volt, hogy nem vették észre. Szemeimmel a páromat kerestem, de nem láttam sehol. Már épp azon voltam, hogy elmenjek. Uepi biztos, hogy valamit félreértett Akaru csak szólt volna nekem ha itt van munkája. De ahogy hátat fordítottam volna megpillantottam Misakit. Épp telefonozott és csak akkor vette észre, hogy felé megyek amikor felkapta egy pillantra róla a szemét:

   - Oh, Kamenashi, befejeződött a műsor? Hogy ment?

    - Misaki légy őszinte, itt van Akaru? Őt hoztad el ide? - kérdeztem, talán egy kicsit a kelletténél idegesebben, amit nem kellett volna neki mutassak. De nem volt mit tennem, nem értettem ha itt van munkája, miért nem mondta el nekem? Miért mondta el Uepinek?

     - Öhm... igen, itt van. De nem értem, mi olyan nagy dolog benne? - nézett rám, majd a hátam mögött megérkezett fiúkra.

Hát ezt nem hiszem el... miért nem mondta el nekem? Nem az, hogy mindenről tudjak, de elszoktuk mondani főleg ha ugyan ott van munkánk, hogy hátha bár egy pillantra is de találkozni tudunk. De nekem nem mondta el... viszont elmondta Uepinek. Ez meg? Ez meg mit jelentsen?

    - És ő most hol van?

    - Az öltözőben készülődik. Fotozása lesz... - Misaki még mindig nem értette a helyzetet.

Kifujtam a levegőt és megfordultam, hogy arra fele mehessek, bár a fiúk arcán erős ellenkezést láttam, viszont mielőtt bármilyen lépést is tehettem volna:

    - A model készen áll! Akaru Suzuki elkészült!

És ott helyben azt hiszem az állam a földig ért, szemeim pedig kikerekedtek, szavak nélkül maradtam. A terem másik végéből Akaru lépkedett előre egy csodaszép mennyasszonyi ruhában. Haja kiengedve esett vállaira és csillogott, kis virág koszoru diszítve még azt. 

Teljesen elállt a szavam, gyönyörű volt, meseszép... ez... ő...ő... ő az én barátnőm! És milyen gyönyörű! Meseszép! Ezt... ezt azt hiszem már mondtam! Éreztem ahogy valaki meglök, valamelyik srác lehetett az, de nem nagyon figyeltem rá ki, nem is nagyon tudtam volna mivel  jelenleg csak ez a tündér foglalta le a figyelmem aki itt állt előttem. Mindenkinek tisztelettel meghajolt és köszönt, elindult az előkészített terephez. Ekkor vettem észre, hogy egy ilyen természetes,e virágokkal teli, kert volt a jelent amit előkészítettek a fotozáshoz. Ahogy a diszlethez tartott, szeme sarkából felénk nézett és megpillantott engem, minket. Láttam ahogy arca lassan pirba borult, amitől csak még gyönyörűbb lett. Kicsit remegve, de felénk indult, hogy köszöntsen. Pont előttem állt meg, de nem tudtam megszólalni. Még mindig ámultam és bámultam, hogy milyen szép is.

    - Akaru! Szia! Gyönyörű vagy! - szólalt meg először Jin, majd hallottam ahogy a többiek 

    - Sziasztok! Köszönöm szépen! Ti is nagyon jól néztek ki. Most fejeződött be a műsor?

    - Igen! Kár, hogy nem tudtad látni. Nagyon klasszak voltunk!

    - Abba nem kételekedek soha! Remélem, hogy majd újra tudom nézni. - mosolyodott végig a srácokon, majd pillantása megállapodott rajtam, aki még mindig szótlan volt.

    - Nos, mint mondtam gyönyörű vagy, biztos, hogy néhányunknak megmozgattad a fantáziáját, hogy milyen szép mennyasszony is lesz belőled... - lökött meg ismét Jin, mire végre valamennyire kapcsoltam.

    - Öhm... igen.. én... izé... ja... persze... vagyis... hogy mondjam... valób.bbb... valóban gyönyörű vagy, meseszép! Vagy még annál is szebb! Nem is tudom, hogy mondjam... mi a megfelelő szó! - csináltam magamból totál hülyét, miközben éreztem, hogy csak egyre jobban zavarba jövők. Megvakartam a fejemet, majd elenvettem magam, ezzel csak még jobban magam alatt vágva a fát. Hallotam is ahogy a srácok mögöttem nevetnek.

    - Mi van Kame? Elvitte a cica a nyelved?

    - Hahó! Föld hívja Kazuyat! Itthon vagy?

     - A nagy Kamenashi Kazuya szavak nélkül maradt, ezt nem sokan hinnék el!

    - Megmozgatott valamit benned Akaru?!

    - Lépésre kell elszánnod magad, talán?

    - Bárki is legyen Akaru vőlegénye, az biztos, hogy szerencsés lesz! - szivattak egymás után a srácok, amitől csak még jobban azt éreztem, hogy zavarbajövők. Ezt most direkt csinálják!

Lehet, hogy ez is volt e tervük? Mindannyian tudták, hogy Akarunak itt lesz munkája és milyen munkája, ezért kitalálták ezt az egészet... hogy... hogy... a világ egyik legboldogabb emberévé tegyenek, hogy meglássam, milyen gyöngyszemet is tartok a kezemben és mennyire is meg kell becsüljem és védjem. Akaru mosolyogva figyelt minket, ahogy a fiúk felé lökök, mire ők a nyakamba ugranak és tovább heccelnek. Majd tekintetünk talalákozik, mire ez jelet ad a srácoknak, akik odébb hívják a mit sem sejtő Misakit, hogy valamit éppen megkell beszéljenek.

    - Gyönyörű vagy! - bár óvatosnak kell lennem, nem birom ki és miután körbe nézek, közelebb lépek hozzá és összekulcsolom a két kisujjunkat, magunk mellett. Láttam Akarun, hogy kissé megijed, ő is körbe néz, de végül ajkain mosoly jelenik meg és hagyja.- Valóban meseszép vagy!

    - Köszönöm szépen! - és itt a pir az arcán, amit annyira szeretek látni.

    - Miért nem mondtad el, hogy itt van munkád?

    - Hát... csak úgy történt, hogy ne mondjam el. 

    - Tatsuya pedig, honnan tudtad?

    - Korábban említettem neki ezt a fotozást és az este amiután te elmentél rám irt, hogy mikor is van és hol. Szerintem azt tervezte, hogy megmutassa neked.

    - És... - egy kicsit még közelebb léptem hozzá . -és te nem akartad nekem ezt megmutatni? - oh legszivesebben végig simitanék az arcán, a karján... megcsókolnám... de türtöztetnem kell magamat, nem lehet, még nem Kazuya!

    - Nem... nem... nem arról van szó, hogy nem szerettem volna megmutatni csak... csak... annyira... zavarbaejtő. - rejtette el az arcát a szabad kezével. Olyan aranyos!

Gondolkodás nélkül karomban zártam:

    - Csodaszép vagy! Még szép, hogy megkell mutasd nekem! Már féltékeny is vagyok, hogy mások is így látni fognak, hogy mások láttak meg így először és nem én, hogy itt voltak a többiek is! Gyönyörű vagy!

    - Ka... Ka... Kazuya, most éppen...

    - Tényleg elállt a szavam. Csak ámultam és bámultam, hogy milyen gyönyörű vagy és, hogy az én barátnőm vagy! - suttogtam a végét.

    - Kazuya... - éreztem, ahogy kis keze a derekamra kerül.

Néhány pillanat töredékig így álltunk, amíg meg nem hallottuk Misaki hangját, hogy mi is folyik itt. Elléptünk Akaruval egymástól, láttam, hogy keresi a szavakat, nem tudja mit mondjon:

     - Csak megdicsértem ennyi az egész. Nem értem miért akadsz ki ennyire? Barátok vagyunk, ez normális! - láttam hogy felemeli gyanusan a szemét, de nem mond semmit.

    - Oh, nem is tudtam, hogy a KAT-TUN is megtisztel a jelenlétével. - lépett hozzánk Mr. Sasaki, fotos, gondolom ő rendezi a következő képsorozatokat Akarunak.

    - Üdvözöljük Sasaki úr!  - fogott vele kezet Jin. - Csak épp benéztünk mivel Akaru olyan jó barátunk, de már megyünk is tovább! Nem akarjuk feltartani a munkát!

    - Ah, dehogyis! Nem tartástok fel. Sőt nem lenne egy kis időtök? - értetlenül néztünk össze a srácokkal. - Tulajdonképpen egyikötökre lenne szükségem.

    - Hát van vagy két óra szabadunk most. - válaszoltam én.

    - Remek akkor nem vállalna el valamelyikötök, hogy Akaru mellé áll? Lemondta a modell aki kellett volna utolsó pillanatban és nincs kit most hirtelenjébe keressek. Szóval?

A fiúkkal összenéztünk, azaz rám néztek, mert egyértelmű volt, hogy kit is választunk. Azaz, ha valaki akart volna, akkor is valahogy lebeszélem, csak én állhatok Akaru mellett még ha csak egy fotozás is, de vőlegényként. El sem hiszem, hogy valaki mással készített volna ilyen fotokat. Persze ez a munkánk és ezt elkell fogadni, most nem sikerült sikerül legközelebb is... de ha adodott ez az alkalom, akkor én kell legyek az a személy. Határozottan álltam előre!

   - Én leszek az! 

Srácok reggeli műsor fellépésül és öltözékük is ez volt:

https://www.youtube.com/watch?v=CRlylJU8ogg&ab_channel=KAT-TUN%E3%82%8D%E3%81%8F%E3%83%BC%E3%82%93

Giant vs DeNa meccs előadás

 Ne haragudjatok kissé késön kapcsoltam így már a korábban megemlített meccs lejárt. De itt van, vissza lehet nézni bár ez a kis részlet nem a legjobb minőség. Remek produkció volt! De Kame-ról beszélünk? Mit is vártunk volna tőle? Nagyon menő!!! 😄💕

https://twitter.com/radiant_kazuya/status/1690622680029081600?s=20