A sors szenvedélye 62.rész

A sors szenvedélye

62.rész

Kazuya:

Hosszú út várt előttünk, de egymás társaságában még ez a repülő út is sokkal jobban telt és hamarabb is. Akaru szemei felcsillogtak amikor a repülő landolt és körbe nézett több mint félév után országában. Izgatottság vette át és már alig várta, hogy kilépjünk a repülőből. Alig tudtam nyugtatni, hogy mindjárt mindjárt. Amikor a replőtéren csomagokért indultunk még huzni is elkezdett. Nagyon aranyos volt. Természetesen megértem, hiszen, hosszú idő óta nem voltt itthon.

     - Anya! Apa! - pillantotta meg szüleit akik a repülő tér előtt vártak. Elengedte kezem és a csomogját is ott hagyta majd szaladni kezdett a szülei felé.

Mosolyogva néztem ezt a jelenetet. Szép! Megfogtam az ő csomagját is és elindultam az irányukban.

     - Üdv itthon kislányom! Illetve üdv Erdélyben Kazuya!

     - Megjöttünk! - hajoltam meg előttük.

     - Gyertek, hosszú utatok volt, biztos, hogy fáradtak vagytok! - édesapja elvette Akaru csomagját, hogy a csomagtartóba tegye. Elakarta az enyémet is, de követtem és saját magam tettem be, hogy segíthessek. Majd jelezte, hogy üljünk be az autóban.

 Akaru mellém lépett és felém nyujtotta a kezét:

    - Itt nem kell titkolozzunk nem? - ebben volt igazság! Akadhat rajongó a környéken, de sajtóval nem találkozhatunk, aki hirtelenjében feldobhatja a kapcsolatunkat, mielőtt még mi magunk tennénk. Nem? Mindenestre biztonságosabban vagyunk itt, mint Japánban. Szóval, csak ezen a héten, csak ezen a kiruccanáson, miért ne viselkedhetnénk úgy emberek között is, mind egy pár. Gyakorlás a jövőre! Haha! Na jó, nem kell ide semmiféle gyakorlás. És szerintem visszamenve, ott sem fogunk sokáig várni, majd a bejelentéssel. De legalább addig is itt használjuk ki.

Egy fél óra után megérkeztünk Akaru lakásához. Még valamennyire emlékeztem rá. Bár Akaru szobájában akkor nem voltam. Az édesanyja előkészítette a vendég szobát nekem, de azt is megkérdezték, hogy nem e lakunk már együtt vagy aludtunk e már együtt. Akaru elszégyelte magát, amit az édesanyja rögtön felismert. Elnézést kért tőlük és elmondta, hogy bizony ám aludtunk már együtt. Sőt igazából laktunk is...

     - De ne értsétek félre! Nem történt semmi olyan! Kazuya tisztelet teljes velem szemben. És a költözés még azelőtt volt, mielőtt összejöttünk volna mert... - de Akaru ekkor jött rá, hogy éppenséggel mit is mondott. Ezt a szülei nem tudták, hogy mi érkezésekor együtt laktunk.

     - Hogy micsoda?! Mielőtt összejötettek volna?! - emelte fel a hangját Mr. Suzuki.

    - De... de... de nem történt semmi olyansmi! Külön szobába aludtunk és... és Kazuya akkor is udvarias volt velem és még jó volt, mert nem vesztem el a hatalmas városban és... és... de csak néhány hónap volt 3? Olyansmi... és... - Akaru össze vissza dadogott nem tudta, hogyan is csillapitsa a hangulatot, hogyan érje el, hogy a szülei ne haragudjanak rá és ne értsenek félre.

    - Biztosíthatom, hogy semmi olyant nem tettem Akaruval, ami illetlen lett volna. Teljesen tiszteletben viselkedtem vele. Az ügynökség kért meg rá, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz, megismerjük egymást és...

    - És ahhoz össze kell költözni?!

     - Apa...

     - Drágám!

    - Te nem hallod mit mondanak? Együtt laktak 3 hónapon át. Egy fedél alatt.

    - Igen hallom, de ez ellen már tenni nem lehet semmit. És biznunk kell a kislányunkban, ha azt mondja semmi nem volt, akkor nincs baj. - az apja idegesen kifujta a levegőt. - Viszont az nem volt szép dolog, hogy eltitkoltad előlünk. - Akaru lehajtotta a fejét. - Légy őszinte hozzánk!

    - Tudom csak... attól tartottam, hogy akkor nem engedtek el és...

    - És azt sem mondtad el, hogy együtt alszotok. Pedig gondolom már születésnapod előtt is megtörtént... - Akaru borzasztóan érezte magát, ahogy én is. Én is mondhattam volna, hogy legyünk őszinték. Sőt ezt a összeköltözös dolgot is az elején...

    - Nagyon sajnálom!

    - Nagyon sajnáljuk! - hajoltam meg előttük. - Nem tudom, hogyan tudom ezt kárpotolni, de ahogy a múltkor is, most is tudom mondani, hogy vigyázni fogok Akarura, tiszteletben tartom és becsben!

    - Efelől nincs kétségünk! - érintette meg a vállamat az édesanyja, majd amikor felemeltem a fejem találkoztam a szelid mosolyával. Nagyon kedves és barátságos nő, nem tudom kinézni, hogy megtíltsa a lányának, hogy ne beszéljen a nagyszülivel, hogy ne keresse, hogy elvette volna tőlük.- De kérlek szépen benneteket, legyetek ezntúl őszinték velünk. Nem lesz semmi baj! De egy család vagyunk, beszéljük meg! - fogta meg az én egyik kezemet és Akaru egyik kezét.

    - Sajnálom! - nézett rá szomoruan Akaru. - És köszönöm! - Mrs. Suzuki mosolyogva bólintott.

     - De nem azért jöttetek, hogy veszekedjünk és vitatkozzunk. Eljöttetek pihenni, kiruccani, otthon lenni és megismerni a helyet.- nézett először Akarura, majd rám. - Na menjetek pihenjetek le akaru szobájában, majd ebédelünk együtt. Holnap aztán várnak a barátaid!

    - Alig várom, már, hogy találkozzak velük! - csillant fel Akaru szeme.

    - Aztán várnak még programok, szóval remélem Kazuya nem bánod ha kicsit ide oda viszünk.

    - Nem, nem dehogy! Sőt kérem mutassák meg a helyet!

Akaru ezzel kézen fogott és elindultunk be a szobájában. Már mesélt róla, szóval nem lepett meg annyira, olyan volt, mint amilyennek leírta. A falai halovány sárgák, barnás krém színű butor. Tele könyvekkel, díszekkel és képekkel amik az emlékeit őrzik. Pont az ajtó mellett volt az iróasztala, amin iróeszközök és egy kis hangfal vett részt. A szerkény tetején babák, gyerekkori játékok emlékeztettek, hogy az itteni lakó mikkel játszott és mackók itt ott helyezkedtek el. Az ágyon még két nagyobb is volt, egy kicsivel közbül. Nem is tudom... olyan Akarus volt. Mindent alaposan megfigyeltem, szemügyre vettem és utólag kerültem szemben egy sarokkal.

    - Ejha! - kerekedett el a szemem.

    - Jaj ne! Erről meg is feledkeztem! - takarta el az arcát Akaru zavarbajőve. - Nagyon fura?

Ugyanis az egyik sarok, nekünk volt kialakítva. Az az a KAT-TUNnak, albumok, koncert felvételek, uchiwák és kis koncert tárgyak helyezkedtek el.

    - Dehogyis! Rajongonk vagy, ez természetes. Nincs mit szégyelned. - mondtam és odaléptem a sarokhoz, szembe velem, magam néztem szemben. Mindannyiunkról volt egy személyes, de rólam volt a legtöbb. Ez azért kecsegető volt! Rosszul esett volna őszintén, ha a barátnőmnek például Jin-ből lenne egy csomú uchiwája, vagy Tatsuya vagy bárki más. Felvettem a kezemben az egyiket, Cartoon KAT-TUN-os volt.

    - Annyira hülyén érzem magam! - letettem a kezemből, amikor Akaru megszólalt. Az ablak előtt állt és kifele nézett. - Nem kellett volna hazudjak a szüleimnek!

    - A szüleid megbocsájtottak és látják, hogy sajnálod. Amúgyis nem arról van szó, hogy nem akartad elmondani, hanem az ügynökség kért meg rá. - öleltem hátulról át. - A szüleid megértették és tudják, hogy már felnőttél.

   - Igen de ez nem hagy jó benyomást.

    - Jó benyomást rád? Ugyan Akaru!

   - IG... igen... rám...

    - Nem lesz semmi baj. Megértik, hogy a lányuk nagy, hiszen már átszelte a fél világot és ott lakik. Megvan az élete! Nem haragszanak rád! - pusziltam meg a feje bubját. - Gyere, most pihenjünk!

Huztam az ágy felé, amit lehuzott és elrendezett szépen, majd egymás karjaiban pihentünk le. Eddig nem is éreztem, hogy megterhelt volna az utazás, de most, hogy itt fekszem egész fáradtank érzem magam.

Valamikor délután 14 környékén ébredtünk fel Akaruval. A időeltolodás... még meg kell szokni, de mire megszokod meghetsz is vissza. Amikor a szobából kiléptünk, nagyon finom illatok terjengtek a levegőben. Az édesanyja természetesen hazai ételekkel várta Akarut és engem is. Ami nagyon finom volt! Ebéd közben elmeséltük a karácsonyt és szilvesztert és megkérdeztük milyen volt itt. Aztán ebéd után történt az ajándékozás... az elmaradt karácsonyi ajándékozás. Akaru szüleitől egy fűs lájbit kaptam és egy boros eszköz szettet, mint nyitó meg mérő... érdekes volt. Megköszöntem szépen és mi is átadtuk az ajándékokat amiket hoztunk. Akaru még Japán hozzávalókat is hozott, amit tudta, hogy a szülei szeretnek. Aztán Akaruval elmentünk sétálni. Körbe vezetett az egész városban. Csillogó szemekkel és fülig érő mosollyal mesélt mindne egyes helyről és mutatta be. Nagyon aranyos volt. Az szülővárosa szép volt, csendes, modern de mégis ott lakozott valami régies is. Megmutatta a fürdőjüket, az iskolájukat, várat, leültünk parkban beszélgetni. Nem egyszer összetalálkoztunk egy egy valakivel aki magyarul köszönt neki volt akivel még néhány szót is válltott. Nem értettem, talán egy két ritkábban hallott szót, mint hogy vagy, mi újság amit Akaru így megtanított. Illetve volt olyan, aki szerintem felőlem kérdezett mert elkezdett nézni és mosolyogni rám. Gondolom ekkor mondhatta, hogy barátja vagy valami hasonló. Oh és még egy szót ismerek azt, hogy milyen helyes! Soskzor használták rám.

    - Csak el ne szálljon az egod! - szólt mindig olyankor Akaru rám.

Egészen beesteledett, mire visszaértünk Akaruékhoz. Megköszöntem a körbevezetést, mire annyit kaptam, hogy ez nem volt az utolsó. Természetesen, egyetértek. Nem akarom, hogy Akaru úgy érezze az ő hazája háttérbe szorul. Amint lehet eljővünk és annyit sétálunk amennyit akar. Vacsorára hot dogot ettünk, majd társasjátékoztunk. Jól telt az első nap!

Másnap Akaru izgatottan kellt fel és alig várta, hogy találkozzunk a barátaival. De ez a találkozás bent történt a mellette lévő városban. Korábban bementünk, hogy egy kicsit ott is sétálhassunk. Megmutatta, hogy hova járt liceumban. És megittunk a főtér közepén lévő kávézoban egy egy forró csokit. Ez után kapta az üzenetet, hogy várnak a tetőn.

    - Eddig nem nagyon gondoltam bele... de... biztos, hogy nem bánod?

    - Miről beszélsz? Mit bánnék? - néztem meglepődve feléje.

    - Hát... ők nem tudnak japánul. Azaz csak Ádám, más nem... és... te pedig nem tudsz magyarul szóval... - megálltam és két kezem közé vettem az arcát.

    - Szívesen megismerkedem a barátaiddal. Nem fogok tudni sokat beszélni, de attól megakarom ismerni őket. És amúgysem akarnám, megtagadni, hogy itthon vagyunk és ne találkozz velük. - Akaru bólintott majd újból utnak indultunk. Akkor itt lesz Ádám... az utolsó beszélgetésünk,érdekesre sikeredett. Azóta én együtt vagyok Akaruval. Lesz még egy négyszemközti beszélgetésünk.

Utcákon vezetett keresztül, majd felfele a hegyen, míg egy hatalmas erdős, parkos részhez nem értünk. Szép volt! És voltak is jócskán, akik a mai szép időt ki is használták.

    - Akaru! - Akaru rögtön megfordult és  szét tárta karjait, egy rövid haju fekete haju lány előtt, aki azonnal karjaiba zárt. Őt követte további 3 lány és 3 fiú. Már mutatott róluk képeket, szóval ismertem őket, de úgye csak Ádámmal beszéltem. Az említett rögtön rám emelte tekintetét és bicenetett felém.

Akaru közbe sorra megölelte a többi barátait is és bemutatott engem. Amennyire sikerült egy két magyar szót is használva és a többit angolul ahogy tudtam köszöntem és elmondtam, hogy örülök, hogy megismerhetem őket. Mind nagyon barátságosan és kedvesen mosolyogtak rám. Elindultunk egy közeli padcsoporthoz, hogy leülhessünk. A lányok rögtön közre fogták Akarut és kikérdezték, gondolom alapvetően rólam, hogyan is történt, mikor és a Japán életéről.

    - Akkor látom jól alakult köztetek a dolgok. - ült le mellém Ádám. - Akaru nagyon boldognak tűnik. - pillantott az emlitettre, aki barátnőivel nevedgélt. Bólintottam. - Remélem, hogy ez így is marad.

    - Nem fogom bántani őt!

     - Akartból talán nem. De idol vagy és ő is arra az utra lépett, tudom, hogy a közönség nyers tud lenni. Ő pedig egy érzékeny lány, figyel arra amit körülötte mondanka még ha nem is mondja.

    - Én is ismerem, köszönöm! - szóltam kicsit nyersebben hozzá. - De köszönöm. Vigyázni fogok rá és tudom, hogy együtt átvészeljük. Nem olyan könnyű tudom, az idol élet, hogy párban legyél valakiben no meg ha a párod is idol. De hallottam már ilyent, láttam, mi olyan páros vagyunk akik ezt megtudják lépni és együtt a jövő felé haladni.

    - Szép! - mosolygott felém és megveregette a vállam. - Aj! - dölt hátra és nyújtozodott egyet. - Ellened veszíteni, fájdalmas de érthető. Egy idol vagy! Én pedig... De ha megbántod Akarut nem bocsájtom meg és azonnal felülök a repülőre, megkereslek és meggyülik velem a bajod.

    - Rendben! - mosolyodtam el. Nos könnyebben ment ez az egész, mint gondoltam.

Bár valóban nem tudtam sokat hozzáfűzni a beszélgetésekhez, Akaru és Ádám mindent megtett, hogy hasonló jogu és tagja legyek a társalgásnak. Hol az egyik, hol a másik fordított, vagy éppen mondott valamit, hogy becsatlakozzak. Egy kicsit egész új arcát láttam meg Akarunak. Persze, Midoriékkal is hasonlón jól érzi magát, de mégis évek barátsága más... látszik mennyire ismerik egymást, mennyire megbiznak egymásban, mennyi mindenen keresztül mentek és milyen vidám légkör veszi őket körben. Jó volt. Hosszú beszélgetés után, megebédeltünk, majd sétáltunk egyet itt a környéken. Estére érkeztünk vissza haza.

    - Elfáradtál? Már megint elég későn jöttünk haza...

    - Dehogyis! Ez csak természetes, rég láttad őket. Nem is számítottam másra, hogy kevesebbet ülünk. Nem haragszom. Jól éreztem magam!

    - Tényleg?

    - Igen! - csókoltam meg. - De lenne egy kérésem... - értetlenül nézett rám.

    - Tudtam! Valami mégis volt! Ugye? Nem volt egész kellemes mi, hogy ott folyton forditani kellett és nem értetted a dolgokat és... és... nem ismerted úgy meg és...

    - Nem! Nem! Dehogyis! - simogattam meg az arcát. - Ne rágodj ezen! Elmondtam már, hogy erről szó sincs. Örültem, hogy megismerhettem őket. Sőt, nagyon jó fejek és láthattam egy másik éned is. Az életed része, nyilván mindent megakarok róla tudni, velük együtt. Tényleg jól éreztem magam. Arra akartam kitérni, hogy a múltkor amikor elveszett a nyaklánc és ahogy szólítottál...? -összeszűkítette a szemét, majd kellett néhány perc, hogy rájöjjön mire is akarok kítérni.

    - Én.. én... én... akkor... el.. .elné... elnézést! Tiszteletlen voltam! És... és... - olyan aranyos volt, össze vissza dadogott, arca elpirult és kerülte a tekintetem.

    - Nem, nem erről van szó. Egyáltalán nem haragszom rá! Sőt, szeretném ha úgy szólítanál! - szemei elkerekedtek. - Mit szólsz?

    - Én... én... én... - eltekintett. - Ka-me...

Aj, hogy lehet valaki ennyire cuki?! Úgy dobog a szívem, hogy menten kiugrik.  Szeretem ezt a lányt!

Akaru:

Nem számítottam erre, hogy Kazuyanak ilyen kérése legyen. Magamba nyílván sokszor szólitottam így és elképzeltem már, hogy így szólítom. De féltem, hogy esetleg tiszteletlenségnek fogja gondolni, hogy csak úgy. De hogy ő felhozta. Egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Ez fantasztikus! Annyira örülök neki, majd kiugrik a szívem a helyéről.

Nagyon örülök, hogy jól érezte magát a barátaimmal való találkozáskor. Tényleg aggódtam egész beszélgetés alatt, hogy esetleg kényelmetlenül érzi magát. Olyan rendes pasi! És az enyém! A csajok teljesen elvoltak tőle. Mindent hallani akartak róla. Ilyenkor azért örültem egy kicsit, hogy nem érti Kazuya mit mondanak. De jó volt találkozni velük, látni őket, hogy jól vannak, beszélgetni, hülyülni. És örültem, hogy Ádám és Kazuya jól elbeszélgettek. Bár nem vallják be de szerintem elindultak egy haver, barátság szinten. Amikor a lakásban beléptünk meglepve észleltem, hogy a szüleim nincsenek egyedül, ugyanis nagynénémék ott voltak. Nagyon jó volt látni őket és az unokatestvéreimet is. Egészen későig elbeszélgettünk és megismerkedtek ők is Kazuyaval. Másnap délelőtt elmentünk egyet kirándulni a családdal és Kazuyaval turáztattuk egy kicsit a hegyekben. Birta a tempot, bár sokat hecceltem, hogy nem fogja. A táj teljesen lenyűgőzte. Csodálatosnak látta. Készítettünk közös fotókat is. Aztán a közeli fürdőtelep helyiségen ebédeltünk meg kicsit későn, de jó volt. Amikor hazaértünk a szobámba pihentünk meg és megnéztünk közösen egy filmet. Nyilván interneten, bár megpróbáltuk azt is, hogy nézzen bele a műsoriankban, de nyilván nem értett sokat és hogy most mindent fordítsak. De aranyos volt, hogy megpróbálta. Sőt azt mondta, hogy komolyabban odaáll majd tanulni a nyelvemet. Aranyos! Rengeteg a teendő, alig hiszem el, hogy már 3 nap le is telt. De nagyon jól érezem magam és úgy láttam, hogy Kame is. Holnapi teendő... még nem tudjuk mi, de majd kitaláljuk. 

Reggel a szüleim nem voltak otthon, viszont készítettek gofrit reggelire. Fincsi volt! Aztán épp csak, hogy beléptünk a szobámba, mind az én, mind pedig Kame mobilja megcsörrent. Kissé meglepődve tekintettünk össze, erre az egyszerre való hívás kapásra. Az én kijelzőmön Midori neve állt, szemem sarkából érsze vettem, hogy Kame kijelzőjén Jin neve áll. Fel is vettük a telefont:

    - Haló? - szólaltunk mindketten a sajátunkba bele szinte egyszerre.

    - Akaru! - hallottam meg egészen kétségbeesett és sietős hangját Midorinak.

    - Mi a baj? Mi történt? - ijedtem meg ettől a hangnemtől. Közben hallottam ahogy Kazuya is hasonló kérdéseket tesz fel.

    - Felkell nézned azonnal az arama! japan oldalára! Most!

    - Re...rendben. De mi történt? Mindenki jól van?

    - Nem történt senkivel sem semmi csak... nézd meg azután beszélünk!

Ez megijesztett. Mégis mi történt? Ugyan abban a pillanatban tette le Kame is a telefonját.

    - Jin azt üzente, hogy azonnal nézzek fel a hírportálra.

    - Midori is! - mindketten betárcsáztuk a kért oldalt, majd mindkettőnk tekintete elkerekedett.

Ugyanis az első cikk ami feldobott nem volt másról szó, mint rólam és róla. "Kazuya Kamenashi és Akaru Suzuki közös nyaralása." állt a hatalmas szalagícmben. Még a cikk elején egy kép is volt rólunk, ahogy itt a városban, a főtéren ölelkezve sétálunk. Nem hiszem el! Még itt is elkaptak? De hogyan? Ki? A cikk egész friss volt, csak néhány órája tették fel és azt taglalta, hogy ketten eljöttünk Erdélyben, történetesen ahol lakom és akkor valószínű megtörtént a család találkozás, Kazuya nálunk lakik. Mióta lehetünk együtt? Mióta tarthat a kapcsolatunk? Hiszen a csalá bemutatás, nem egy kis dolog szóval már egy idő elkellett teljen. Az ügynökség mit szól a kapcsolatunkra. Jelenleg még nem nyilatkozott. És nyilván a felek sem, mert még nem érkeztek haza. De igyekeznek majd elcsípni. Barátainkat kerestek már fel, a Hoshi csapatot és a KAT-TUN-t de eddig egyikőjük sem akart beszélni róla, mivel szerintük nem az ők dolguk. Viszont hatalmas port kavart úgy tűnik Japánban, néhány hypnes le van döbbenve, más pedig örül, hogy Kazuya megtalálta a lelkitársát és nagyon aranyosnak gondol minket együtt.

Mielőtt azonban bármit osztozhattunk volna erről Kazuyaval, ismét megzörrent a mobilunk, egy üzenet semmi több Misakitól "A mai nap folyamán, legkésőbb holnap gyertek haza! Kitagawa-sama vár rátok!" Szóval még meg sem tudtuk beszélni ezt az egészet, hogy hogyan tovább. Bár szerintem már, éreztük, hogy érik valami és hamarosan felkell vállaljuk. Mondjuk akkor sem így gondoltuk. És úgy tűnik, az itthoni kiruccanásnak hamarabb vége szakad.

A sors szenvedélye 61.rész

A sors szenvedélye

61.rész

Akaru:

    - Szép munka volt! - tapsoltak a stáb tagok, minek után vége lett az előadásnak.

    - Köszönjük szépen támogatást és segítséget! - hajoltunk meg minadnnyian, akik felléptünk. Hiszen nem ment volna ilyen simán, ha ők nem lettek volna mögöttünk. Le a kalappal a munkájuk előtt!

Ezután koccintottunk egyet közösen, hiszen mégis csak újév és a pezsgő nem maradhat el. Még sosem koccintottam egy ekkora csoporttal. Nagyon jó érzés volt, hallani a hatalmas tömeget, a sok jókívánságot az örömöt az arcukon, hogy ennek a részesei lehetnek. Remélem, hogy ilyen csodálatos évem lesz idén is! Bár... igaz... előtt még ott van apám. Vajon a megmaradt időben sikerül meggyőznöm, hogy itt maradhassak és ezt folytathassam? Január... február... március.... jó esetben 3 hónapom van, mielőtt az egy év megérkezésem pillanatát tekintve letelne.

    - Oh, Kame nem is tudtam, hogy micsoda úriember vagy! - hallottam nem messze tőlem Yamapi hangját, majd láttam ahogy Kazuyahoz lép és átkarolja barátját.

    - Igen! Az engem is meglepett! Biztos, hogy nem egy lány szívét megdobogtatta a jelenet! - lépett hozzájuk Kento is.

    - Jól van, jól van! Kezdjétek csak! Amugy meg ti nem ezt tettétek volna a helyetemben? - nézett felhuzodtt szemöldökkel rájuk Kame.

     - Dehogynem! Rendes tett volt tőled! - jelent meg Ryosuke.

     - Nagyon jól tudtad mit kell tenni, csak nem megesett többször veled, hogy elszakadt a ruhád? - poénkodott tovább Yamapi.

    - Nem! De egy idolnak az ilyen helyzeteket is kezelnie kell.

     - Ezt nagyon jól mondod! - léptem oda hozzájuk, mire mind a 4 szempár rám szegeződött. - Én... az igazság az, hogy én ott a szinpadon leblokkoltam egy pillantra. Nem tudtam, hogy mit tegyek, folyton az járt a fejemben, hogy most szégyent hozok az ügynökségre és...

    - Nálunk sem alakult ez ki egyből! - feltekintettem, Kame lágyan mosolyodott felém. - És hidd el van nekünk is olyan helyzet, ami minket is meglep és hirtelenjében nem tudjuk, hogy mit kellene tegyünk. Ez normális! De ne aggódj, attól nem kerülsz bajban, nem a te hibád és a rajongók is tudják, hogy ilyen megtörténhet.

    - Így van! Van egy egy ruha, ami kényelmetlenebb, nem úgy készítik el ahogy kellene... - lépett Ryosuke mellém és átkarolt, ami egy kicsit meglepett és éreztem, hogy zavarbajővök. - Ez a cég hibája, aki a ruhát küldte. Őket fogják felelőségre vonni. De ti csajok remek voltatok! - mosolyodott felém.

    - Köszönöm! - bicentettem feléje.

    - Ooo! Ryosuke, ezt nagyon megfogod bánni! - tartotta vissza a nevetést Yamapi.

    - Mi? Miről beszélsz? Mit fogok megbánni?

    - Majd meglátod! - intett egyet és elindult az öltözők felé.

    - Várj, már senpai! Miről beszélsz? - engedett el Ryosuke és indult Yamapi után.

    -  Ezekbe meg mi ütött? - nézett ránk Kento, de mi Kazuyaval csak vállat vontunk. Ő sem firtatta tovább, elköszönt, hogy ő is átöltözhessen.

    - El sem hiszem, hogy csak úgy átölelt! - szólalt meg halkan Kazuya.

    - Tessék? - tekintettem fel rá, de ő csak előre nézett amerre Ryosuke és Yamapi elment. - Csak nem féltékeny vagy?

    - Én?! Én nem... - hiába volt sötét esküszöm láttam, ahogy fülig elpirul. - Nem! - ez azért kecsegtető volt, hogy a sexy Kamenashi Kazuya, féltékeny egy másik fiúra.

    - Hé! Mit csinálnak galambocskák?! - pattan közénk Koki és közben megjelentek a többiek is.

    - Sss! Csak csendesebben Koki, még a végén valaki meghallja. - csititgattam.

    - Ne félj mert nem! Na milyen volt az első Countdown?

    - Csodálatos érzés!

    - Ennek örülünk! Ügyesek voltatok!

    - Köszönjük!

    - Akaru! - szólított meg Yano. - Okimivel megyünk átöltözni, jössz?

    - Igen jövők! Találkozunk később! - intéztem egy bizonyos személynke a mondatom, de persze az 5 másik fiú ezt nem hagyhatta reakció nélkül és önelégült vigyor jelent meg az arcukon.

Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást róluk. Yanoval és Okimivel karöltve indultunk meg az öltöző felé. A fellépő ruha levevése és visszatérés normális, hétköznapi ruhákban hamar ment. Tsuru és Chizuru nem voltak itt, korábban elmentek már. Okimi elnézést kérve, szintén hamarabb elment, mivel a testvére várta, hogy együtt menjenek haza. Yano megvárt engem. De amikor a táskámból kiakartam venni a betett nyakláncot, nem kaptam.

    - Történt valami? - hallottam mögülem Yano hangját, de nem válaszoltam.

Rosszul emlékszem? Másik zsebbe tettem? Áttapintottam egy másik zsebet de ott sem találtam, egy újabb zseb de ott sem... a nagy zsebből kivettem mindent az asztalra, de ott sem volt a nyakláncom.

    - Mi történt? Mit keresel?

    - A... a... nyakláncom! - ezzel pedig elkezdtem körülnézni az asztalomon, a földön a székemen.

    - A szív alaku, amit most kaptál! - bólintottam. - Segítek! - tette le a táskáját és ő is elkezdett körbe nézni.

Ne már, hol a nyakláncom? Végig kutattuk az egész szobát, de a nyaklánc nyomát sem láttuk. Megkérdeztem a stylistokat is, de ők sem tudtak semmit róla.

    - Ezt nem hiszem el... - ültem le elkeseredetten a székre és elkezdtek potyogni a könnyeim. - Hol van?

    - Nincs semmi baj! Biztos hamarosan megkerül! Biztos elhoztad?

    - Persze! Nem szoktam levenni amúgy!

    - Akkor megtaláljuk! Biztos, hogy megtaláljuk.

    - De itt már átkutattuk a helyet és nincs...

    - Lányok megvagytok? - lépett be Kazuya, aki már szintén visszaöltözött és pillantott meg könnyes szemekkel. - Mi történt? - rohant oda hozzám és két keze közé vette arcom. - Mi a baj?

    - Kame... Kame... Kame... nem találom a nyakláncomat! - tört ki belőlem a sírás.

    - Tessék?

    - Nem találja a nyakláncát. Már átkutattuk a táskáját többször, a szobát, de sehol nincs!

    - Oh! Nincs semmi baj! - emelte fel a fejemet. - Megtaláljuk! Gyere, most menjünk haza pihenjünk. Addig megkérjük az itteni dolgozokat, hogy még egyszer nézzék meg reggel, lehet valamit nem vettetek észre és megnézzük mi is otthon.

    - De elhoztam magammal...

    - Menjünk pihenjünk egyet és lehet, hogy utána eszedbe jut! - karolt át és felsegített, majd egészen a kocsiig kisért.

A többieknek Kazuya említette meg, hogy mi a baj akik szintén vigasztalni kezdtek, hogy biztos megkerül. De, hogy veszithettem el? Hogy veszithettem el azt a fontos ajándékot amit Kazuyatól kaptam?! Hogy lehetek ennyire figyelmetlen, hogy elveszítem! Kazuya egész haza fele vezető uton a kezemet fogta és simogatta. Amikor Misaki kitett minket a lakása előtt, felém fordult:

    - Nincs semmi baj szerelmem! Megtaláljuk! És hanem, akkor veszek egy újat.

    - De... nem Kazuya! Ezt... ezt tőled kaptam az első közös karácsonyunkra, készítetted nekem, emléket fűztél hozzá és gondolatokat, amik sokat jelentenek. Annyira sajnálom! - törtem ismét ki zokogásba, mire átölelt szorosan.

    - Megtaláljuk! Ígérem!

Aznap este álomba sirtam magam. Kazuya hallgatott, de nem is kellett nekem ennél több. A jelenléte, a simogatásai, a csókjai sokat jelentettek számomra. Nem mutattam ki, de így volt. Viszont borzasztóan zavart, hogy nem találtam meg a nyakláncot. Hova tűnt el? Mit csináltam vele?

Másnap reggel Kazuya már beszélt a Tokyo Dome dolgozóival, hogy nézzék át még egyszer a szobát. Még aznpa 1 órával rá visszahívták, de a nyakláncot nem találták meg. Ami elkeserített. Ennyire hülye nem lehetek, komolyan! Hogy veszíthetem el, a barátomtól kapott nyakláncot.

   - Jin hívott, azt mondta, hogy nézzük meg a híreket... - lépett vissza az erkélyről Kame, egy telefon beszélgetés után és be is kapcsolta a TV-t. Mindketten elkerekedett szemekkel néztünk az ott feltűnő cikkre.

Ugyanis rajta mi voltunk és az estéli Countdown, pontosabban az a művelet, ahol Kazuya rám teríti a kabátját. Már is elkezdődtek a találgatások, hogy esetlegesen több van köztünk, mint barátság. A riporter azt mondta, hogy eddig is látszott, mennyire jól kijővünk, bár ezt a közös forgatásoknak is köszönhessük, de nem tgaadható a köztünk lévő kémia, ami ebben az egyetlen mozdulatban is nagyon látszik. Az ügynökséggel már felvették a kapcsolatot, de egyelőre nem mondtak semmit. Közben az intenetről is felszedett kommenteket is megmutatták, ahogy a rajongók is ezt beszélik, hogy esetlegesen alakulhatott e valami közöttünk több, mint barátság. Volt aki ennek a feltevésnek örült, hiszen mi is emberek vagyunk és aranyosak lennénk együtt, volt aki viszont nem azt mondta, hogy kihasználom Kazuyat és ennek az eredménye, hogy nagyobb sikert érjek el. Ekkor Kazuya lekapcsolta a TV-t.

    - Ne vedd fel! Az emberek ilyenek! - mondta nyugodtan.

Igaza volt... de ha ekkora lavina indult meg, egy ilyen tettel, mi lesz amikor közzé tesszük az igazságot. Bár igaza van Kame-nak nem kellene érdekeljen. Ahogy megbeszéltük. Ebben a pillanatban egyszerre rezgett a telefonunk, Misaki üzent, hogy Kitagawa-sama látni akar és vár lent az épület előtt. Összenéztünk Kazuyaval... mi lesz ebből?

Kazuya:

Szerintem mind a ketten ugyanarra gondoltunk Akaruval. Nem volt kérdés, hogy miért hivatott be Kitagawa-sama. Hogy megkérdezzen a cikkről, az eseményekről amik a Countdown alatt történtek. Valamint, hogy megoldást adjon, hogyan csillapitsuk a kedélyeket. Bátorítóan rá mosolyogtam Akarura és beléptünk az irodában. Oda köszöntünk a recepicóhoz és azonnal az iroda felé vettük az irányt.

    - Gyertek be! - hallottuk meg az igazgató hangját, miután kopogtam.

    - Elnézést kérünk! - szólaltunk meg egyszerre Akaruval és meghajoltunk.

    - Hamarosan lesz egy megbeszélésem és a ti időtöket sem szeretném rabolni. Szóval rögtön a tárgyra térek! Fiatalok, mi ez ami hirtelen itt berobbant?

   - Kitagawa-sama mi...

    - Sss! - emelte fel az ujját. - Előbb hadd fejezzem be. Nagyon kedves volt tőled és udvarias Kazuya a tetted, nem is vártam volna tőled mást. És abban a helyzetben nem is lett volna más, amit tenni. A ruha üzletet, már kérdőre is vontunk a történtekért és várjuk a kártérítést. A médiát pedig ezzel le is fogjuk csillapítani. Mindenki tudja, hogy az elejétől kezdve mennyire jól kijöttök. Illetve, bárkiről is legyen szó Kazuya ugyanezt tette volna. Kedveskedett, segített egy társán, egy kollegáján. Ennél több nincs és nem is kell mondani a sajtónak. Értve vagyok? - Akaruval bólintottunk. Kitagawa-sama még mindig ezen a véleményen van. Bár érteném, hogy mi a gond azzal, ha mi ketten együtt vagyunk. - Hamarosan kiteszünk egy közleményt ezzel az egésszel. Szerettem volna ha mindezzel tisztában vagytok. Ha bármikor felbukkana a sajtó, tudjátok mit kell mondani. - ismét bólintás. - Bocsánatot nem várok el! Megesik az ilyen és tudom milyenek az emberek. Ti rosszat nem tettetek. Csak szerettem volna elmondani, hogy mi a teendőtök érte.

   - Köszönjük szépen! - hajoltunk meg.

    - Nem kell többet mondjatok. Mehettek is!

Gyorsan lerázott. De nem is lenne az igazgató, ha nem így történt volna. Annyira nincs kibukva mint gondoltam volna. Talán mert tényleg olyan természetesnek tűnt ez az egész. Bár mi olyan rossz, abba ha együtt vagyunk? Akaru az ügynökségnél maradt, mivel hamarosan próbája lett volna a lányokkal, én hazamentem. Előtte persze megkértem, hogy ne rágja magát ezen az egészen, hisz látja, jól lejárt. Bár szerintem az is jár a fejében, ami nekem, hogy Kitagawa-sama mennyire nem tudta elképzelni vagy nem akarta, hogy mi együtt lennénk. Illetve megkértem, hogy ne aggódjon a nyaklánc miatt is. Persze ha ez ilyen egyszerű lenne így is tudom, hogy rajta fog járni az esze. Ma nekünk nem volt munkánk, így a lakásban körbe nézhettem, hogy esetleg nem találom meg a nyakláncot. Ám nem jártam sikerrel. Ebéd környékén megérkezett Yamapi és elmentünk együtt ebédelni. Nyilván ő is hallot a hírekről és rá kérdett, hogy hogy reagált az ügynökség. Mondtam hamar leráztak. Ebéd után, amikor haza értem Akaru már otthon volt. A nappaliba üldögélt, simogatta Ran-chant és maga elé dermedt az üresben. Biztos, hogy a nyaklánc zavarja. Szerencsére, mielőtt hazajöttem volna vettem neki a kedvenc sütijéből. Csak akkor vett észre, amikor közvetlen előtt álltam már. Köszöntött itthon. Én letettem Ran-chant az öléből, megfogtam a kezté és a konyhai asztalhoz kisértem, hogy sütizhessünk. Fel is csillant a szeme, egy kicsit. Bár látszott, hogy még mindig elkeseredett. Valamit ki kell találnom...

Másnap a fiúktól próbáltam segítséget kérni, de ők sem tudták, hogyan felejtethetném el. Csak annyit mondtak, hogy az idő, Ez pedig elszomorit, ismerem Akarut sokági tudja rágni magát az ilyen dolgokon. De azon leszek, hogy elzárhassa ezt és tovább léphessen.

    - Nem hiszem el, hogy Akaru most ennyire figyelmetlen tud lenni, csak azért mert a nyaklánca elveszett! - ez a hang!

    - Gyerekes dolog. De talán jobban járnánk ha visszaadnánk neki! - visszadni? Mi?! Éppen leléptem az automatához, hogy vegyek egy kávét, amikor erre a beszélgetésre felfigyeltem.

    - Chizuru, hogy adhatnánk vissza? Szenvedjen még egy kicsit, esetleg annyira, hogy lépjen ki a csapatból és akkor...

    - Ti vettétek el Akaru nyakláncát? - mint Tsuru, mint pedig Chizuru ledermedt a hangom hallatán.

    - Kazuya-senpai...

    - Kérdeztem valamit, ti vettétek el Akaru nyakláncát?! - Chizuru arcán ijedtség látszott, úgy tűnik, neki már kezd elege lenni ezekből a játékokból. De Tsuru arcán határozott tekintet állt. - Tsuru, mi a bajod Akaruval? Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy viselkedhetsz így vele, amikor a saját csapattársadról van szó!

    - Ti nem szoktatok a csapaton velül veszekedni?

    - Igen! De nem teszünk keresztbe egymásnak!

     - Csak elvettem a nyakláncát. De ő akkor drámát csinált belőle!

    - Az a nyaklánc Akarunak sokat jelent. Azért csinálta.

    - Oh, igen! Azért, mert tőled kapta.

    - Neked nincs semmi fontos tárgyad? Meddig akarsz még elmenni Tsuru?

    - Ameddig csak kell! - mondta szemrebbenés nélkül a szememben.

    - Miért? Miért vislkedsz így Akaruval? Mit ártott neked?!

    - Oh, szegény Akaru! Mindig csak Akaru az áldozat. Az iskolában ő volt az áldozat, a pletykák célpontja volt, a médiánál... mindig csak ő! Ő! Ő! És annyi megmentője van neki! Milyen szerencsés!

    - Akaru, nem tett semmi rosszat Tsuru! Sőt azon van, hogy elfogadd, hogy elfogadjátok és barátok legyetek.

    - Ezt már hallottam. Valami újat nem tudsz mondani senpai? - vont vállat nem törödőmen.

    - Nem értelek! De megfogo bánni! Egy nap biztos, hogy megfogod bánni amiért így viselkedtél Akaruval!

    - Azt majd meglássuk!

    - Hol az a nyaklánc?! Add ide a nyakláncot!

    - Jól van! Jól van! - mondta majd a zsebéből kihuzta az ismerős, szív alak medálu nyakláncot. Rögtön kivettem a kezéből, mire felemelte a kezeit, hogy nem tesz semmit.

    - Ne merd, többet bántani Akarut vagy nem fogok többet tétlenül állni!

    - Nem is vártam mást... Akaru csak úgy tud intézkedni ha te intézkedsz neki...

    - Erről szó sincs! És te is tudod és látod, hogy Akaru igenis tehetséges. Csak nem akarod hangosan kimondani. Ő is kitud állni a magáért és mindent amit akar, maga teszi meg. Én csak mellette állok és segítek. Ez természetes, mint a párja és mint barátja is! Gondold csak át! - mondtam és ott hagytam mind a kettőjüket a folyoson.

A srácok már egy ideje vártak és meglepődtek amikor beléptem dühösen. Meg is látták a nyakláncot és amikor elmeséltem nekik, hogy kinél is volt, ők is teljesen ledöbbentek és nem értették ők sem, hogy miért tette ezt vele Tsuru. Elnézést kértem a srácoktól, mert rögtön megakartam találni Akarut és elmondani a jó hírt, azaz odaadni. Ahogy az utcán szaladva mentem, betárcsáztam a számát és már hívtam is. Ám nem vette fel, így a lakásom felé vettem az irányt, gondoltam ott lehet. Ahogy Akarura gondoltam a dühöm elszállt. Szemmel leszek Tsurura. De most nem ez kell érdekeljen. Akaru a dühömet szempillantást alatt képes szerte foszlatni, még a gondolatával is. Már láttam a lakásom épületét és amikor eléje kerültem megpillantottam Akarut is, ahogy két zacskoval érkezik:

   - Kame, hát te meg mit csinálsz itt, nem a srácokkal mentetek el?

    - Akaru... - gyorsan vettem a levegőt, de ajkaim mosolyra huzodtak és megindultam felé.

Érdeklődve tekintett felém, odasétáltam hozzá kinyujtottam a kezeimet és feltettem a nyakláncom...

   - Ez... - meglepetten és meghatóttan érintette meg a medált. - Ez... - majd feltekintett reménnyel csillogott szemekkel. Bólintottam.

    - Megtaláltam a nyakláncod!

    - Kazuya! - ugrott a nyakamban, még a kezében lévő zacskókat ki is ejtette.

Nagyon aranyos volt! Örültem, hogy ismét ilyen boldog. Szerencsére a zacskó tartalmában, semmi sem sérült meg. Némi kisebb nagyobb dolog volt, amit magával akar vinni amikor hozzá utazunk. Természetesen rögtön tudni akarta, hogy hol találtam meg és bár megfordult a fejemben, hogy ne áruljam el, őszinte voltam vele. Akarunak nem esett jól, hogy Tsuru tette ezt vele, látszott, hogy nem érti, miért csinálja ezeket vele. Csalódott volt és szomorú. Őt ismerve, nem fogja attól feladni, hogy elfogadtassa magát. De most nem akartam, hogy ezen rágodjon, miután így vissza kapta a nyakláncot, örüljön neki. Ne foglalkozzon most semmivel, sőt van más. amin kell gondolkozzon, hiszen vár ránk a közös utazás.

Január beköszöntével, elkezdődött a vissza számlálás arra is, hogy ahogy Akaru szüleinek megígértük, Erdélybe utazzunk és meglátogathassuk őket. Kicsit fura volt, hiszen ezzel 1 hét el is fog menni és általában új évkor személy szerint nem veszek szabadságot, hiszen új év új megbeszélések, tervek az az évre nézve.  De természetesen, mivel megígértem és Akaru mellett szeretnék lenni megtörténhet. Na de addig kell amíg bele nem lendülnek ezek a tervek. Szóval január első hete amit megcéloztunk. Bevallom izgultam. Bár nem volt az első utazásom, de mégis ez teljesen más lesz. Hiszen, nem csak munka miatt, nem mint Kazuya Kamenashi, sőt még nem is mint Kazuya Kamenashi az átlagos ember megyek oda, na jó részben igen vagy igen de amire kiakarok lyukadni, hogy barátként, valakinek a párjaként megyek oda. Találkozni fogok az ottani életével, amiről annyit mesélt. Találkozni a barátaival, akiket megemlített, az ottani családtagokkal. És mind megfognak ismerni. Remélem, hogy jó benyomást hagyok. Szóval izgulok, de izgatott is vagyok hiszen mindezt felfedezhetem, megismerhetem és ezzel úgy érzem még közelebb fogok jutni Akaruhoz.

    - Nos készen állsz az első Erdélyi utadra? - nyujtotta felém a kezét. - Vagyis technikailag nem az első... de érted!

     - Igen! - nyutjottam kezem felé és amint megfogtam össze is kulcsoltam.

Bár csak néhány percig, mivel nem tudhattuk ha közbe nem e vár valaki a lakásom előtt és nehogy lekoppintsanak, aztán elkezdődjenek a hírek, amig nem vagyunk itt. Szerintem amiután hazajővünk, nagy esély van, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat a nyílvánosság előtt. Jó most ebben a helyzetben ezt kaptuk, de ha őszinték vagyunk és elkészülünk az ügynökséggel együtt akkor szerintem jól fog menni és jó visszajelzést kapunk. Nem akarom már tovább huzni. A közös sorozatunk forgatása hamarosan vége szakad, Akaru egy stabil együttesbe van. Szerintem elindult a jó uton és már sokan lássák, hogy milyen tehetséges is. Szerteném megmutatni a világnak, hogy ez a csodálatos lány, az én párom. Hogy ő az a lány, aki elrabolta Kazuya Kamenashi szívét. Szerintem Akaru is így gondolkodik. Majd mindenképpen felhozom neki, amikor hazajöttünk. De egyelőre, a jelenre kell koncentrálni és menjünk Erdélyben!

A sors szenvedélye 60.rész

 

A sors szenvedélye

60.rész

Kazuya:

    - Misaki... - Akaruval összepillantottunk és mindketten elhuztuk kissé a szánkat.

Nos azt hiszem ennyi volt a titkolozás, Misaki előtt. Biztos, hogy látott minket...

    - Ti? Ti?! Hogy?! Micsoda?! Mikor?! Hogyan?! Mi ez az egész?! - csak úgy sorozta a kérdéseket és kapkodta a fejét köztem és Akaru között. - Mióta?! Hogyan?! De ez... nem?! Ez...

    - Misaki kérlek nyugodj meg! Megtudjuk magyarázni! Beszéljük meg!

    - Én.. ti... te... és Akaru... ti... - fel alá kezdett járkálni.

    - Misaki, kérlek menjünk be a teremben és beszéljünk! - lépett közelebb Akaru is.

    - Igen! Kérlek! - a végén felkelti a figyelmet és nem lenne a legjobb ha már Kitagawa-sama is rájönne a kapcsolatunkra. Nem ez így hirtelen jönne. Hátha, legalább Misakit megtudjuk győzni, hogy hallgasson még egy kicsit erről az egészről.

    - Én... én... lekell üljek! - fogta a fejét.

    - Igen, persze! - pattant is Akaru és kinyitotta a mellettünk lévő termet, ami üres volt.

Misaki kissé imbolyogva és a falat fogva lépkedett be. Na jó, ez azért már túlzás! Miért van így ki akadva ezen az egészen? Tényleg ennyire ellene vannak a kapcsolatunknak? Misaki ahogy betette a lábát a próba teremben a legközelebbi falnak támaszkodott és lecsuszott a földre.

    - Ezt nem hiszem el...

    - Most ne haragudj de nem értem. Miért vagy így kiakadva?!

    - Kazuya! - szólt rám Akaru.

    - Ne haragudj, de nem értem! Itt már már rosszul vagy! - néztem dühösen rá. - Miért akaszt ki ennyire ez a dolog? Szeretjük egymást igen! Már vagy 4 hónapja igen! Na és? Mindketten felnőtt emberek vagyunk, eltudjuk dönteni, hogy mit tegyünk. Az érzéseinkenek nem tudtunk paracsolni és megtörtént. Na és? Nem lehetünk együtt ezt akarod mondani? Mert csak szólok, nem adom fel! Harcolni fogok ezért a lányért, nem hátrálok meg! Kész vagyok harcolni!- mondtam kihuzva és elszántan.

    - Kazuya...

Csend telepedett ránk. Misaki maga elé nézett, míg Akaru meghatottan tekintett felém, majd mellém lépett és megfogta a kezem.

    - Egyet értek Kazuyaval! Én is kész vagyok haroclni érte! Mi eldönthessük, hogy kivel akarunk lenni. Ne haragudj Misaki, de az érzéseknek nem lehet parancsolni. Megtörtént és bele szerettem Kazuyaba! - fordult felém mosolyogva, amit én is egy mosollyal viszonoztam és szemeimmel azt sugalltam, szeretem.

Ismét csend telepedett ránk. Egymás kezét fogva, elszántan, határozottan álltunk Misaki előtt, aki továbbra sem tekintett ránk. Jó pár perc beletelt míg felemelte a fejét és ránk nézett:

    - Hah... Ti aztán srácok nem vagytok semmi! - értetlenül néztünk feléje. - Bár sejtettem, hogy előbb utobb akár ez is megtörténhet. - szedte össze magát és felállt. - Elég sok időt töltöttetek együtt, jól megvoltatok, ilyen esetekben nyilván kialakulhatnak gyöngéd érzések. Biztos, hogy mindkettőtöknek ez komoly?

    - Misaki, ez nagyon sértő, hogy megkérdőjelezed az érzéseinket! - ma este, Misaki ki akarja huzni a gyufát! Nyugi, Kame! Karácsony van.

    - Nem úgy értem! De tudjátok, hogy nem könnyű ha két híresség együtt van, a sajtó folyamatosan a nyomotokban lesz. A rajongók, nem mindenki fogja ezt tárt karokkal várni és...

    - Ezzel, mind tisztában vagyunk. Próbáltunk ellenállni az egymás felé való vonzalomnak, de nem sikerült. Amióta együtt vagyunk ezt nem egyszer megbeszéltük. Szembe szállunk, akivel csak kell.

    - Mióta is jártok 3, 4 hónapja? - bólintottunk.

    - És nem röppentek fel hírek még! Remek! Remek! Jól tudjátok titkolni. Bár látszik, milyen jól kijöttök, de ilyen még van. Le a kalappal előtettek, hogy ennyit bírtátok.

    - És, szeretnénk is ha egyelőre így maradna. Nem szeretnénk sokáig titokban tartani, de előtt van egy két dolog amit elkell intézzünk és...

    - És felkell készüljetek. Ezt természetesen megértem! Másképp szerintetek itt lennénk ha nem akartátok volna, hogy titokban legyen ez az egész? Jól van, jól van fiatalok! Nem lesz könnyű utatok, de ha ilyen állhatatosok vagytok, akkor ki vagyok én, hogy az utatokba álljak? - vigyorodott el. Nem mintha korábban, nem említette volna nekem nem egyszer, hogy ne szeressek bele Akaruba. - Való igaz, hogy nem tudok ebbe beleszólni és ez a ti felelőségetek és döntésetek. De nem lesz könnyű. És ez nem mehet a munkátok rovására!

    - Ugyan már Misaki, ilyennek ismersz minket? Meg amúgyis karácsony van, ne kapjuk most ezt a hegyi beszédet. És halljuk azt a gratulációt, mint amit minden más normális ember adna. - vigyorodtam felé.

    - Ej, te Kazuya, nagyon csibész fiú vagy, tudtad-e? - kérdezte nevetve, mire én megvontam a vállam.

- Gratulálok, gratulálok! Kívánom, hogy minden jól menjen és rendben legyen! - veregett meg a vállunk. - Na de most menjetek nyugodtan! Várnak rátok a többiek nem? Viszont azért legyetek óvatosak a cégnél és kint is.

    - Ne aggódj Misaki, tartsuk mi a frontot.

    - Ja, láttam, hogy hogy!

   - Rosszkor voltál rossz helyen.

    - Na még szép, az én hibám?!

Elnevettük egymást, majd intettünk egyet Misaki felé és elhagytuk a próba termet. Remélem, hogy Misaki nem fogja elkotyogni magát. De igaza van, meggondolatlanság volt, hogy ott ölelkeztünk és még meg is csókoltam, az ügynökségnél. Türtöztetnem kell magamat. Bármennyire is szerentém karjaimban zárni és folyamatosan kezét fogni, nem... még egy kicsit várnom kell. Visszaléptünk a próba teremben ahol, mi voltunk. A zene nem ment, mindenki egy körben ült, volt aki még egy egy üdítöt fogyasztott el, vagy egy egy sütit. Ahogy beléptünk ránk szegeződtek a tekintetünk:

    - Te milyen férfi vagy, hogy egy nőt kérdezel ki?! - indult nekem Keita. - Hogy beszélhetsz így vele? Mikor te nem vigyáztál és...

   - Keita elég! - szólt rá Akaru. - Ne kezd kérlek előről. Kazuyaval megbesézltünk mindent. Én is tévedtem, nem csak ő. És arról szó sincs, hogy nem vigyázott rám.

    - De...

    - Haver, ez az ő dolguk. - szólalt meg mögöttünk Koki. - Megoldották, nem kell tovább feszélyezni.

Láttam, hogy Keitanak nem nagoyn tetszik, ahogy hirtelen rája szállnak, megfesziti ajkait és összeszorítja kezeit.

    - Az előbb történt valami, mintha még valaki hangját hallottuk volna? - terelte a témát Maru.

    - Oh, igen Misaki volt. Lebuktunk előtte! - a jelenlévők egytől egyi meglepődtek, mire elmeséltünk mindent, hogy mi történt és hogyan is reagált, meg mit mondott Misaki.

Ezután nem buliztunk, viszont egy jót beszélgettünk a hátralévő egy órában. Aztán elég késő lett, így neki kezdtünk takarítani, rendben hagyni a termet, majd elindultunk ki az ügynökségből. Már éjjel is elvolt múlva, amikor kiléptünk az utcára. A karácsonyi fények továbbra is olyan szépen tündököltek. Az utca már nem volt tele annyi emberekkel, még néhány fiatal csapat járt kellt fel alá karácsonyi partiról ők is. Elköszöntünk a kis csapattól és visszaindultunk Akaruval. Nem volt olyan sok ember, így a rövidebb uton mentünk haza fele. Persze igyekeztünk szemfülesek lenni, hogy ne legyen a közelbe senki aki megneszelje, hogy éppen együtt tartunk haza, hozzám. Akaru boldognak tűnt, ahogy a lakásom felé tarotttunk, folyton a nyakláncát fogta és nézegette. Olyan aranyos volt. Hamarosan meg is érkeztünk. Akaru odasomfordált a nappaliba felállított karácsonyfához, amit tegnap együtt diszítettünk fel és bekapcsolta azt. Érdeklődve tekintettem, hogy mit csinál. Majd odalépett hozzám megfogott a kezemtől és a kanapéhoz vezetett. Ott arra utasított kéz mozdulatokkal, hogy üljek le, ezzel ő pedig az ölembe ült, kényelmesen elhelyezkedett és a mellkasomra támaszkodott:

    - Csak egy kicsit, maradhatnánk így? Úgy elképzeltem, ahogy a lakás melegében, üldögélünk egymás ölelő karjiabna, a karácsonyi fényák játékában.

Elmosolyodtam és jó szorosan magamhoz öleltem. Olyan aranyos! Annyira, de annyira szeretem ezt a lányt! Karácsony első napját a szüleimnél töltöttük, akik nagyon felvoltak dobodva, hogy újabb taggal, lánnyal bővült a családunk, így el is halmozták ajándékokkal Akarut, aki alig tudott megszólalni, hogy nem kellett volna ennyi mindent. Nagyon aranyos volt. A családi ebéd után, hazamentünk és otthon töltöttük a délutánt, egy forró csoki mellett, bekuckozva a nappaliba a takaró alatt és sorozatot nézve. A szeretet ünnepe, békességgel és boldogsággal telt el. Bár Akaru nagyszülei próbálták felvenni vele és velem is a kapcsolatot, nem sikerült. Akaru elhatározta magát, hogy nem veszi számba őket, én nem akartam udvariatlan lenni és fel is vettem a telefont ha kerestek és udvariasan visszautasítottam, mondva, hogy én már kiléptem ebből. Ajándékot is küldtek, amit bár Akaru megtartott, hogy ne legyen tiszteletlen és dobja ki, de a sarokba tette és ki sem bontotta. Szóval a kapcsolatuk továbbra sem javult, bár megtudtam érteni, hogy miért. Közöttünk minden rendben volt, nagyon szépen és boldogan zárult le az első közös karácsonyunk. 

Harmadnapján már mindketten munkába kellett álljunk, hiszen következett az éves Countdown és nem csak, hogy mi de Juniorok közül is néhány fellépnek, köztük a Hoshi csapat. Így elérkeztek a színpadon való próbák, átbeszélések és 30-án a szokásos főproba. Akaru igazán izgatott volt, hiszen eddig mindig figyelemmel követte a Countdown-okat, viszont most élőben is fog látni egyet és nem is az, hogy látni hanem részt is venni rajta. De jó lesz, ügyes volt, láttam a főpróbájukat, sikeresek lesznek a lányok. Meglepetésemre, nem hallottam semmit Tsuruék felől, sőt Akaru is azt mondta, hogy hallgatnak. Talán rájöttek, hogy tévedtek. Remélem, hogy hamarosan bocsánatot kérnek Akarutól és többet nem beszélnek és viselkednek vele így, mert ha igen nem fogom vissza magam és megosztom a magamét. A srácokkal is jól sikerült a próba, mint mindig most is keményen készültünk, hogy minden a legsimábban menjen. De persze ugyanez elmondható a többi csapatról is. Szeretem ezt az időszakot is, nem mintha máskor a csapatok nem jönnének ki, de mégis nehezebb ennyire összehozni mindenkit, persze vannak esmények, vacsorák, de ez más... itt mindenki együtt énekel, szerveződik, készülődik, bolondozik a szinpadon. Remek hangulat szokott teremtődni. A legújabb junior csapatot is, a Hoshi-t tárt karokkal várták. Úgy ők voltak az első lány csapat, hiszen eddig nem indult banda az ügynökség neve alatt, szóval érdekes volt ennyi fiú között, de jól állták a sarat. Bár célba vették és szivatták, állták a sarat, pláné Yano egész jó visszaszólásokat Akaru és Chizuru kissé el el pirultak egy egy megjegyzésnél, Okimi nem nagyon vette fel és Tsuru nem foglalkozott vele. Jó csapat, beillenek. És szerintem hamarosan ők is jól összecsiszolodnak, lehet, hogy nehezebben nyilnak meg Tusurék de szerintem hamarosan rendeződnek a dolgok. Meg az is szuper volt ezekben a közös visszaszámlálokban, hogy együtt a közönsségel történt, a rajongókkal, minden csapatnak a rajongói összegyűltek és együtt köszöntötték az idolokkal az új évet. Csodálatos érzés!

Akaru:

És elérkezett, az új év utolsó napja. Már délelőtt megérkeztünk a Tokyo Dome-ban készülődni és még az utolsó simításokat elvégezni. Nagyon izgultam. El sem hiszem, hogy a Tokyo Dome-ban fogok énekelni több ezer ember előtt Annyira izgulok! De ugyanakkor meg várom is, olyan csodálatos érzés lehet. Ahogy Kazuya és a többiek is elmesélték. Sokszor elképzeltem, milyen lenne élőben nézni és együtt számolni minden rajongóval és minden idollal és köszönteni az új évet. Hát akkor még részt venni? Teljesen más érzés tapasztalat. Alig hiszem el. Hova is kerültem majdnem egy év alatt. Még ennek az év elején ilyenről még álmodni is alig mertem, most meg már itt tartok. Márciusban, egy tavaszi napon a város főterén sétáltam, KAT-TUN dalt hallgatva és a környezetet szemlélve, arra gondoltam, hogy ugyan olyan hétköznapi lesz, mint más... de akkor odajött hozzám egy férfi és megkért, hogy szerepeljek egy filmben. Először nem értettem és azt hittem, hogy ez valami vicc, de abban a pillanatban megjelent az a személy, akit már oly régóta követtem, aki a kedvenc együttesem tagja, kedvenc tagom, akinek ha csak rá néztem a mosolyára, már én is az volt, akinek hangjától jobb kedvem lett, az idol Kamenashi Kazuya. Alig hittem a szememnek és még jobban a fülemnek, hogy mit is akarnak. Szinte gondolkodás nélkül bólintottam rá. Tudtam, hogy a szüleimet nem lesz könnyű meggyőzni, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy ki akarom próbálni, ha van egy ilyen lehetőségem akkor megakarom csinálni. Japán, ahol soha még nem voltam és ki állhat mellettem Kazuya Kamenashi. Ideutaztunk, összeköltöztem vele, megbarátkoztam, megismertem jobban, ahogy ő is engem és végül beleszerettem. Szerettem, mint személy és idol, de ahogy egyre jobban megismertem és közelebb kerültem hozzá szerelmes is lettem belé, nem csak abba aki, mint idol, akit megismertem a képernyőn keresztül, hanem az átlagos, hétköznapi Kazuya Kamenashiban. Nem hittem, hogy valaha az érzéseim viszonzást kapnak, de mégis... együtt buliztunk, kirándultunk, megismertem a KAT-TUN többi részét, Midorit, Shoutat és Keitat... megtörtént az első csókom és választ kaptak az érzéseim. Összejöttem Kazuyaval. Fesztiválon vettem részt, voltam az óceánnál, szörfözni tanultam, KAT-TUN koncerten voltam, színészkedtem, énekeltem, szinpadon álltam, TV műsorban, bekerültem egy együttesben. Megvolt az első születésnapom és karácsonyom Japnában. Annyi minden volt ebben az évben, amiért hálás vagyok. Annyi minden volt, amit kincsként őrizni fogok az emlékeimben. És most gondolhatnék a rossz dolgokra, a nagyszüleimre vagy, hogy apám még mindig nem fogadta el ezt az utam, de most nem erre akarok gondolni. Most a jelenre akarok gondolni, ezekre a sok szép emlékre és boldogan lezárni az évet és köszönteni az újat. Nem akarok idegeskedni, szomorkodn, gyötörni magam, csak erre és ezekre a pillanatokra.

    - A KAT-TUN készen áll! - hallottam kintről a nevüket. Az idő a nagy előkészületekben elrepült és már mindenkit elküldtek készülni, majd ahogy meglettek kikiáltották a nevüket.

Kíváncsi voltam a srácokra, de egyelőre amig nem lettem meg nem mozdulhattam. Bár biztos vagyok benne, hogy remekül festettek, nagyon jóképűk. A stáb, a stylistok még nem voltak annyira hozzá szokva, hogy lányoknak készítsenek frizurát, sminket és öltöztessék... így kicsit hosszab idő volt. Mi voltunk utoljára aki elkészült. Sajnos le kellett vennem a nyakláncom, ugyanis más disz került fel és csak akadályozott volna... bántam, de biztonságosan a táskámba tettem. Amikor kiléptünk az öltözőből, már minden más csapat ott volt. Sexy Zone, Arashi, Hey! Say! Jumps, NEWS, Yamapi, Travis  Japan, természetesen a KAT-TUN és sok más. A srácok, mint ahogy el lehetett képzelni, és mindenki más baromi jóképűen néztek ki. A KAT-TUN formálisabban öltözött. Mindekinek volt egy fekete zakó és fekete, szürkés farmer nadrág. Kamen, Jinen és Marun ing volt, és mindegyiknek még egy nyakkendő is, míg Tatsunak, Junnonak és Kokinak poló. Valamint Junnonak és Tatsunak sál a nyakában. Mindegyikük egy erős, vastag talpu bakancsot viselt. Nagyon menők voltak. Nálunk, Okimi és Chizuru egy kötött ruhát viselt, Chizurunak fodrosabb volt lime színű és Okiminek egy kicsit testhez álobb narancssárga. Yano, egy farmer rövid nadrágot viselt, egy fekete bővebb polóval és egy hosszú szövet kabáttal, Tsuru egy farmer hosszú nadrágot viselt egy világos kék kötött bluzzal, én pedig egy fekete bör nadrágot viseltem, egy rövid ujjú méreg zöld kötött bluzot viseltem és egy farmer kabártot. Útobbi hármunk, boka csizmát viselt, mig az első kettő csizmát. Nekema  hajam oldalra volt igazitva, kiengedve logott a vállamra és halovány smink került fel rám. Kezembe fogtam a mikrofonom és Kame elé léptem, aki rám kacsintott. Ezután elkezdődött a vissza számlálás, a nagy csapat beállt egy körbe:

   - Mindent bele! - kiáltottuk el magunkat és elindult a műsor.

A KAT-TUN előbb lépett fel, az új számukkal Mi a közepe felé léptünk fel, szintén az újabb számunkat, az Arigatou Mugen  no Yell számmal. Remek érzés volt, végig menni a szinpadon és annyi ember kiáltását, tapsolását és veled együtt éneklését hallani. Látni a sok mosolygos arcot. Egy teljesen más érzés mint eddig. És csatlakozni az addig itt ott felállt együttesekhez, meghajolni vagy pacsizni velük. Miután mindenki énekelt a saját számjai közül, érkezett a válltás. Mi a Hey Say Jump Mayonaka no Shadow számát kaptuk és táncát természetesen. Emlékszem mennyire izgult az egész csapat, hogy jó legyen majd ez az előadás, még tippeket is kértünk a fiúktól, akik természetesen készséggel és kedvesen segítettek. Sexy Zone, pedig a mi számunkat Ookina ai de motenashite számot, adták elő. Ügyesek voltak, nagyon aranyosak ahogy a táncot is begyakorolták. Aztán következett a közös visszaszámlálás, mindenki felment a szinpadra. Mi pont a KAT-TUN mellett álltunk és a hangos visszámlálás, majd az új év köszöntése megtörtént. A második felvonsát, mi kezdtük el. Egy régi, de most először hallott Iron Heart, pörgös kis számmal. Még a többieket is bevontuk, akik a szinpadon voltak, akik örömmel csatlakoztak és mozogtak a zenénkre. Ahogy épp a zene végére értünk, hirtelen elmentem Tsuru mellett és úgy éreztem, mintha megrántana, ebben a pillanatban pedig elszakadt a kabátom egyik fele. Kissé megtorpantam, a szám ebbe a pillanatban lejárt én pedig ott maradtam lefagyva. Hallottam, ahogy a közönségben sutymorogni kezdenek, hogy jaj mi történt és nézzétek a ruháját, az ügynökség tévedett és elszakadt fellépés közben. Nem tudtam, hogy mit tegyek.

   - Micsoda, remek produkció! Milyen életteli és pezsgős fellépés! Köszönjük Hoshi! - lépett mellém a bemondó, megveregett a vállam. Egy kicsit erre felébredtem, hogy meg kellene mozduljak és vissza léptem a sorban.

Kissé összehuzodtam. Ezt, most Tsuru szándékosan tette? És mi lesz most? Elkezdenek beszélni, hogy az ügynöskég hibája? Nem! Nem akaorm bajba keverni! Én.. én...valamit tennem kell... valamit ki kell találnom... valami most... és ebben a pillanatban egy kabát került rám. Meglepetten fordultam oldalra és pillantottam meg Kazuyat. Nem nézett rám, csak a zakóját adta rám és lépett is előre, hiszen ők következtek. Csak figyeltem ahogy távolodik alkja... Kame...

A második szám. Az első az 55-s részben való, első szám.

https://www.youtube.com/watch?v=y4qdZPCDkfE

A sors szenvedélye 59.rész

                                                 

A sors szenvedélye

59.rész

Akaru:

Kazuya egy fehér kötött pulcsit viselt, egy fekete farmer nadrággal és barna bakancsit viselt. Iszonyat jól nézett ki. Ennek a pasinak, minden jól áll. 

Karácsony köszöntött be, pontosabban 24-e. Hosszú napok után álltunk. Mindenki fáradt volt a sok munka után, hiszen a fiúk is kiadták az új videoklippüket, ahogy mi is, azon felül nem egy műsorban meg meg jelentünk, karácsonyi képeket készítettünk és készülődtünk a Countdown-ra. Ez szokásos volt, ahogy a fiúk mondták. Illetve azt is, hogy ezekután csak jobb lesz a pihenés, szórakozás. Kibéreltünk egy karaokebárt, mint ahogy a szülinapom alkalmából és ott fogjuk megtartani a karácsonyi bulit. Mindenki nagyon izgatott volt és alig várta már. Nagy készülődésben kezdtünk, KAT-TUN, Midori, Shouta, Keita és Yano, plusz Okimi is. Már egy jó hete tervezgettük és 2 nappal korábban sikerült is mindent elintézni. Bár meghívtuk Tsurut és Chizurut, egyikőjük sem fogadta el a meghívást. A történtek után, nem szálltak rám, de nem is szóltak hozzám csak ha éppen valami munkáról volt szó. Yano, Okimi és Keitan kívül pedig, senki nem tudta a történteket. Nem az, hogy titkolozni akartam Kazuya előtt, de ha elmondom neki, ő megkeresi Tsuruékat és megvéd, de azzal annyit fog elérni, hogy még jobban megerősiti, nekik, hogy nekem kell az ő védeleme, hogy rögtön hozzá futok és elpanaszkodok mindent. Én kell elérjem, hogy kibéküljünk és elfogadjanak engem. És bocsánatot kérjenek tőlem. Mert azzal tényleg megbántottak, hogy az érzéseimet megkérdőjelezték. Yano és Okimi egyáltalán nem értették, hogy mi ütött Tsuruba és Chizuruba, hogy ennyire letámadjanak. Nem ilyennek ismerik. Nem értik, hogy miért ennyire nehéz elfogadniuk engem. De megkértem, hogy ne törjék a fejüket rajta, ne beszéljenek velük, majd megoldom valahogy. Karácsonyi ajándékot, közösen vettük meg Kazuyaval a többieknek. Összepotoltunk és együtt csomagoltuk be az este. Az ő ajándékát is magamhoz vettem és egy szép karácsonyi plüssös tasakba beletettem. Nehezen döntöttem el, hogy mit csinálok neki, de szerintem nem lett rossz választás. Bár megszenvedtem vele és bekell vallanom, hogy majdnem ki is csusztam az időből. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz volt dugdosni előle. De végül is sikerült.

    - Mehetünk? - nyujtotta az én hercegem kezét felém. Bólintottam és kezemet az ővébe csusztattam. Én egy krém színű kötött hosszu ujju, fodros , térden felüli ruhát viseltem, melynek nyaka rendesen le volt kerekítve. Egy barna hosszú száru, egészen térdig érő csizmát huztam fel vele.

Gyalog tettük meg az utat a karaoké bárba, ahogy mindenki más hiszen szerettünk volna koncintani és inni egy kicsit. Mindneki megígérte, hogy nem esik át a ló túl oldalára aztán meglássuk. Amikor megérkeztünk, már nagyjából mindenki ott volt, kívéve Shouta és Keita. De hamarosan ők is csatlakoztak. Bementünk a bárban és azonnal el is kezdtünk beszélgetni, míg Koki zenét tett. A hangulat lassan felengedett. Eltekintettünk az olyan témától, mint a munka és csak arra koncentráltunk, hogy most kiélvezzük ezt az együtt töltést és kipihenjük a munkát. Amikor már jó 2 óra eltelt, Junno és Koki felállt táncolni, ezzel pedig mindenki mást is arra késztetve, hogy csatlakozzanak. Hamarosan hangos, közös éneklés lett a vége és táncolás. Tatsuya még egy szarvas agancsos hajpántot is a fejemre tett. Azt mondta nagyon aranyos, amivel Kazuya is egyetértett. De ők sem maradtk ki volt akinek szintén szavarncs agancsos pánt kerül vagy kis karácsonyi fás. Valami mindenkin volt. Hideg tálakat renedeltünk kajának, amit mindenki kénye kedve szerint, amikor akart odament és tett magának. Illetve a közös játszás sem maradt el, egy aktivity, taboo vagy beugro. Útobbit én hoztam fel és nagyon örültem, hogy mindenkinek tetszett a játék. Mindenki jól el volt mindenkivel. Örültem, hogy ismét így együtt van a csapat, de ahogy láttam nem csak én voltam az egyetlen aki így gondolta. Egész jó kis csapat jön össze. És remélem, hogy talán hamarosan, nem is olyan távoli jövőben, Tsuru és Chizuru is csatlakozik.  Felcsendültek a karácsonyi dalok és mások is, ritmusra való tánc és éneklés. Beszélgetések, kérdések, nevetések. Tök jó hangulat keveredett. Majd előkerültek az ajándékok is. Karácsonyi kannák, poharak, bluzok, díszek és megannyi kis apróság érkezett innen onnan, ide oda. Én kaptam karácsonyi puha pokrocot, sütő formákat tepsivel és kis világító diszt is. A fiúknak karácsonyi bluzot vettünk és egy szép személyesített gömböt, a csajoknak egy karácsonyi ruhácskát, szintén személyesített gömbbel. Mindenki örült az ajándékoknak és csak tette vette őket, már mindenkinek egy jó kis rakás került a végére. De ha ekkora a csapat :) . 

    - Mit szólnátok ha a bulit, egy másik helyen folytatnánk? - vigyorodott Koki. Senki sem értette, hogy éppenséggel miről is beszél. - Van kedvetek egy kis próbára?

     - Milyen próbáról beszélsz? - kérdezte Midori.

    - Megbeszéltük, hogy munkáról nem beszélünk.

     - Ez így van! És nem is beszélünk. Csak meglátogassuk! Na, kinek van kedve, elmenni az ügynökséghez és ott folytatni a bulit?! - csapta össze tenyereit elégedetten, mintha nem tudom milyen ultra szuper ötletet mondott volna.

Néhányan bizonytalanul tekintettünk össze, hogy vajon tényleg ott a legalkalmasabb folytatni a bulit, de mások, mint Yano, Okimi, Midori és Shout izgatottan felcsillantak a szemei a hír hallatán.

    - Menjünk! Menjünk!

     - Na, ez az a lelkesedés, amit elvárok! Ugyan már srácok, ne legyen ilyen savanyu a képetek. Nem mintha ez lenne az első amikor csinálnánk. Nem? - nézett a csapattársaira, aki sorra bológatni kezdtek, hogy bizony igaza van.

    - De nem lesz belőle baj? - tettem fel a kérdést.

    - Oh, drága Akaru! - lépett mellém Koki és karolt át. - Látszik, hogy még milyen ártatlan teremtés vagy. Néha nem árt, ha kicsit rosszalkadunk! Aucs! Ezt most miért kaptam?

    - Hogy tanuld meg befogni a szádat! Ne ijeszd már meg Akarut, hogy kitudja milyen rosszra tanítsuk karácsony alkalmából. - nézett rá szigoruan Kame. - Ne félj, semmi rosszról nincs szó. Az ügynökség nyitva van, van aki még ilyenkor is el el jár próbálni. Plusz felügyelik a helyet. Azon felül valóban nem ez lenne az első, hogy elmegyünk oda és ott eszünk, beszélgetünk. Ezt mint tudják a cégnél és meg is engedik, annyi a lényeg, hogy ne hagyj magad után szemetet.

    - Oh értem! Hát akkor mire várunk menjünk!

    - Ez a beszéd! - veregette meg a hátamat Koki.

Mindenki összeszedte a cuccait, majd megbeszéltük, hogy elmegyünk a karácsonyi kiállításnál is, bár már az elmúlt napokba mindenki meglátogatta, egy kis közös nézelődés nem árt és onnan megyünk a céghez. Összeszedtük a mardék italt és kaját, majd elköszönve a tulajdonostól, elindultunk a városban. Csodaszépen ki volt világítva Tokyo, megannyi égő forma. Mikulás, angyal, gömb, csillag, rénszarvas, hóember, egyszerű kéken villogó sétány,  vagy aranyló fényekben tűndöklő ösvény. Csodaszép volt! Emlékszem amikor 2 nappal korábban kijöttünk este Kameval, mindketten jól álcáztuk magunkat, hogy sétát tegyünk kézen fogva ezen a villogó szigeten. Annyira boldog voltam, amikor felhozta az ötletet, olyan romantikus és szép volt. Most egymás mellett sétálunk, kicsi ujjunk össze össze ér. Mindannyian ámulattal nézik a fényeket, mint mi is. Nagyon szeretem a karácsonyt! Persze, ki nem? Megállunk a főtér közepén felállított magas karácsonyi fenyőfa előtt, amielőtt kántálok énekelnek. 10-15 percen keresztül hallgassuk őket. Majd indulunk is tovább.

Mielőtt azonban tovább indulhattunk volna a főtérről, megragadtam Kazuya kezét, hogy megállíthassam.

    - Mielőtt kimennénk szeretném odaadni a karácsonyi ajándékod! - mosolyodtam felé. - Nem valami nagy dolog de... Boldog karácsonyt! - nyujtom át neki a karácsonyi tasakot és érzem hogy az arcom égni kezd.

    - Köszönöm szépen! Akkor itt az ideje, hogy én is átadjam. Boldog karácsonyt, szerelemem! - nyujtott át egy kis karácsonyfát ábrázoló tasakot.

   - Köszönöm! - fogadtam el de még mindig zavarba éreztem magam. - De te nyisd ki először!

    - Rendben! - ezzel pedig szétnyitotta a taskot és kivette azt amit benne talált. - Egy sál! Milyen szép! - sálat adtam Kazuyanak, egy fekete, bordó és sötét zöld szálast, egy fekete kesztyűt és egy fekete bojtós sapkát. - Nagyon meleg! - érintette az arcához. - Köszönöm szépen! És akesztyű is!

     - És ez még nem minden. Ezt a sálat én horgoltam neked.

    - Micsoda?! - kerekedtek el a szemei. - Komolyan?

    - Így van és a karácsonyi csokit is én készítettem!

    - A mindenit! - vette ki a dobozt is amibe bonbonok voltak és azonnal egyet be is kapott. - Ez nagyon finom! Nem is tudtam, hogy még horgolni is tudsz! És még azt mondod, hogy nem nagy dolog?

    - Hát... hát...

    - Ez az egyik legcsodálatosabb ajándék amit valaha kaptam. Nagyon értékelem és őrizni fogom! - mondta és azonnal karjiba zárt és megpörgetett.

    - Nagyon örülök, hogy tetszik! Akkor, most én nézem meg! - nyultam bele a kis zacskóba, először kihuztam egy doboz csokit, Ferrerot. Majd egy sötét kék bársony dobozt vettem ki. Érdeklődve emeltem fel a tekintetem, de Kame csak sejtelmesen mosolygott. Kinyitottam a fedelet és megpillantottam egy ezüst színű, szív alaku nyakláncot. - Oh, ez csodaszép!

    - Ez még nem minden, nyisd ki a fedelet!

Értetlenül néztem rá, majd észrevettem, hogy a kis szív oldalát fel lehet pattintani. Óvatosan felkapcsoltam és megpillanottam az első közös képünket, amit akkor készítettünk amikor ideérkeztem legelőször.

    - Hogy emlékezz az első itteni első közös napunkra és ha hiányzom néz rá és tudd itt vagyok a szívedbe, ahogy te is az enyémben! - fogta arcomat két keze közé.

    - Kazuya... - kezdtek csillogni a szemeime a meghatódtságtól. - Ez csodaszép! - ugrott a nyakában.

    - Örvendek, hogy tetszik. Ott még van tőlem is egy rózsaszin bojtos sapka és kesztyű! - azokat is kivettem és megnéztem, nagyon aranyosak voltak. Mindkettőn egy kis masni is diszelgett.

Mosolyogva tekintettünk egymásr, kizárva a való világot. El sem hiszem, hogy itt vagyok Kazuyaval Tokyoban a karácsonyi vásáron és épp most válltottunk ajándékot. Olyan szerencsés vagyok!

   - Srácok, a turbékolást hagyjátok későbbre!

    - Mennünk kell!

    - Igen, de majd este csak az enyém vagy! - kacsintott rám, mire megint éreztem, hogy teljesen zavarbajővök. Kameee!!!

Kazuya:

  Néhány perc elteltével már az ügynökség előtt álltunk. Yano és Okimi most nem tartottak velünk, ugyanis holnap korai vonatokkal hazautaznak. Így az a kis társaság maradtunk, akik nyáron is együtt buliztak. Akaru kezét szorosan fogtam, miközben másikkal a puha sálhoz érintettem. El sem hiszem, hogy ezt ő készítette az elmúlt időszakban, a kis kezeivel. Mikor volt erre ideje? Amíg én aludtam ő ezt készítette? Amíg egyik helyről a másikra ment, ő ezt készítette? Amikor szünete volt ezt készítette? Elképszető vagy Akaru! Csodálatos! Érzem az illatát, rajta, ahogy magához öleli, ahogy kezeivel összeszorítsa, ahogy csillogó szemmekkel rá néz és elképzel benne. Olyan szerencsés vagyok, hogy az enyém lehetsz!

Koki lépett be legelőször az ügynökség épületében, odaköszönt a repcepciónál lévőknek és kikért egy kulcsot az egyik próbateremhez, majd elindultunk a lépcső irányában. Túl sokan voltunk így nem tudtunk volna beférni a liftbe, bár ajánlottuk, hogy oszoljunk szét, senki nem akart így együtt indultunk neki a lépcsőnek. Nem kellett messze mennünk csak az első emeltre és ott a leghátsó teremhez. Amint kinyitottuk az ajtót Junno és Tatsuya kinyitotta az ablakokat, de csak egy kis ideig, hogy szellőzzenek. Maru és Koki addig pedig elintézte a hangtechnikát és betette a zenét. Ahogy felcsendült azonnal ritmusra kezdtek mozogni, ahogy Midori és Akaru is. Akaru felém fordult és megfogva a kezeimet invitált táncba, amit meg is adtam nekik. Junno, Jin és Tatsuya is csatlakozott, ahogy Shouta és Keita is. Közben kivevődtek az italok és a maradék kaja is. Hosszú órákon át, ment a zene ki táncolt, ki ivott, ki kajált, ki beszélgett. Mindenki jól érezte magát.

Egy kis pihenést tartottam a sok táncból, amikor megláttam Keitat a sarokba üldögélve és iszogálva a poharába lévő koláját. Elég egyértelmű volt, hogy kit néz éppen. Ami természetesen nekem nem tetszett. Nem mintha nem vettem volna észre, hogy a mai nap nézte őt elég sokat. Igyekeztem, hogy ne zavarjon, nem akartam elrontani az ünnepi hangulatot. És amúgyis, barátok nem akarom megtagadni tőlük, hogy beszélgessenek. De attól még nem tetszett, hogy ennyire csorgassa nyálát a barátnőm után.

    - Még mindig nem adtad fel, hogy Akaruval legyél? - ültem le Keita mellé, aki egy pillantra nem vette le a táncoló Akaruról a szemét.

     - Látom, hogy nem hagytad el még ennyi időszak után sem az arroganciád. Pedig már mióta együtt vagytok? Talán, még mindig félsz, hogy elveszítheted?

    - Hah! Nagyon vicces! Nem fogom soha elengendi a kezeim közül, azt várhatod.

    - Még akkor sem ha ő akarja? - egy pillantra megdermedten, ennek a mondatnak hallatán. Nem, Akaru... Akaru nem...

    - Természetesen azt akarom, hogy boldog legyen... - nyeltem nagyot. - Ha ő azt akarná, akkor nem állítanám meg. De! Attól nem lépnék hátra, mellette maradnék és titkon reménykednék, hogy talán egyszer újra együtt leszünk. Persze sosem tennék olyant, amit nem akarna.

    - Úgy tűnik megértesz engem! - meglepetten fordítottam fejemet felé. - Nem tudom, olyan könnyen feladni őt! Pláné, még nem is volt az enyém. Harc nélkül nem adom fel! - fordult felém és szemében elszánt tűz gyulladt ki. - Tudom, hogy mit érez irántad és tudom, hogy már egy ideje azon van, hogy ezt velem tudassa. De, nem tudom még ilyen könnyen feladni. - figyelemmel hallgattam mondandóját. - Legalább addig, amíg ki nem mondom rendesen.

Igazából megértettem Keitat. Ha én lennék a helyében, én sem adnám fel, én is titkon remélném, hogy talán eljön az időm és én is elakarnám mondani legalább egyszer szemtől szemben az érzéseimet. Bár bosszantó ez a srác, nincs inyemre, hogy Akaru és közötte annyira közvetlen kapcsolat van de nem tudom hibáztatni, azért amit érez. Attól függetlenül nem áll közénk, tiszteletben tartsa a kapcsolatunkat. Az érzéseknek nem lehet parancsolni, bármennyire is ellen akarnánk állni. Én már csak tudom!

    - Rendben! Te érzed! De ne kényszeríts rá semmit. Ha ő nem akarja...

    - Már mondtam, hogy megértesz engem! Az én véleményem is ugyanaz, mint a tiéd. Amit korábban mondtál. Sosem tudnék fájdalmat okozni neki! - fordult vissza Akarura, akit éppen Koki pörgetett meg és hatalmas mosoly jelent meg arcán. - Adhatok azért egy tanácsot?

    - Tanácsot? Milyen tanácsot? Miről beszélsz? - néztem értetlenül vissza rá.

    - Az a lány az együttesből... valami T betűs a neve.

    - Tsuru?! - kaptam fel magam guggoló pozicióban. - Mi van Tsururól? Mit tudsz te?! - fél szemmel tekintett csak felém és elmosolyodott.

   -  Gondoltam, hogy Akaru nem mondott neked semmit.

    - Miről beszélsz?! Mit nem mondott el Akaru?!

    - Talán valami mégis van, ami közöttünk megvan és közted és közötte nincs!

    - Miről a francról beszélsz?! - ragadtam meg a gallérjától. - Beszélj!

    - Kame! Kame mi a baj?!

    - Kame, ereszd el Keitat!

    - Kame mi történt?

Hallottam mögöttem a srácokat, Jin lépett először hozzánk és tette kezemre az ővét. De engem most ez nem hatott meg, Keitára néztem aki önelégült mosollyal nézett velem szembe.

    - Miről beszélsz?! Mit nem tudok?! 

    - Kazuya, engedd el Keitat, kérlek! - hallottam mögöttem Akaru hangját és éreztem kezeit magamon. De még ez sem nyugtatott le.

Miért mindig ez a srác?! Miért pont ő? Miért kell folyton ilyen helyzetbe keverednem vele?

    - Tsuru letámadta Akarut. Azt mondta, hogy kihasznál téged, kérdőre vonta érzéseit feléd és amikor Akaru szembe akart vele szállni, majdnem megpofozta. Még szerencse, hogy a közelben voltam.

    - Tessék?! - kezeim automatikusan elengedték én pedig guggoló pozicióban fenékre ültem. - Mit mondasz?

    - Jól hallod! Már megint nem voltál képes megvédeni a barátnődet!

    - Keita...

     - Már megint célpont vált belőle.

    - Keita fejezd be! - szólt rá Akaru, de én ebbe a pillanatban megragadtam a kezét. - Kazuya én...

    - Igaz amit mond?

    - Kazuya...

    - Igaz amit mond?! - kérdeztem kicsit erőteljesebben, mire Akaru megrezzent. 

De nem válaszolt semmit. Dühösen kifujtam a levegőt és összeszedve magam felálltam, magam után huzva őt is. Hallottam ahogy a többiek utánam szólnak, de nem álltam meg. Kiléptem a folyosóra.

     - Miért mindig tőle kell megtudjam, hogy mi történt veled? Azt hittem, hogy én vagyok a barátod!

     - Én... én...

     - Hát ennyire bizol meg bennem? Olyan barátnak gondolsz aki nem tudná ezt megbirkozni?

     - Nem... nem erről van szó Kazuya csak...

     - Csak, csak mi?! Szerinted milyen érzés volt nekem, megtudni hogy a barátnőmet bántották egy másik fiútól? És nem is az, hogy tegnap vagy két napja, hanem már több mint egy hete!

    - Kazuya én... 

    - Nem értem, Akaru! Egyszerűen nem értem, miért titkoltál el tőlem egy ilyen dolgot?! - kelltem ki magamból.

    - Kazuya, nyugodj meg! - tette rám a kezé Tatsuya, de csak lefejtettem magamról.

    - Hagyjatok kérlek magunkra! - néztem rájuk dühösen.

Kicsit tétlenkedtek, de végül előre mentek. Akaru szemeiből könnyek buggyantak ki, összehuzta magát és remegni kezdett. Neki támaszkodram a falnak és felsóhajtottam, lágyabbra vettem a hangnemet:

    - Miért nem mondtad el, hogy mit tettek veled Tsuruék?

    - Én... csak.. .én....csak...

Nem kellett volna ennyire kikellnem tudom. Nem szerettem így látni Akarut. Nem akartam, hogy megijedjen tőlem. Csak hirtelen kibuggyant a harag belőlem és a féltékenység, hogy megint azzal a sráccal beszélt meg egy ilyen dolgot és nem velem.

    - Én nem akartam, hogy aggódj értem, hogy bajba keverdj...

    - Hogy bajaba keveredjek?! - löktem el magam a faltól. - Már, hogy kerülnék emiatt bajba Akaru?! Ezt már megbeszéltük, már a mútlkor is megbeszéltük, hogy gyere hozzám, beszélj velem hadd segítsek, oszd meg velem a terhed.

    - De... de...

    - De mi de?! - ragadtam meg a csukloitól és mélyen a szemeibe néztem. - Egy pár vagyunk. Támaszkodunk egymásra, bizunk egymásban! Erről is szól a kapcsolat. Én nem akarom, hogy törjed magad, hogy emészd magad, hogy megint kórházba kerülj a kimerűltségtől. Én nem birom ezt látni! Hát nem érted?

     - Sajnálom... én csak... én csak... - tört ki zokogásba.

Nem birom így látni... olyan ostoba vagyok.

     - Nem, én sajnálom! - öleltem magamhoz. - Sajnálom, hogy ilyen indulatosan beszéltem veled. Ne haragudj rám! - pusziltam meg a feje búbját. - Csak kérlek, beszélj hozzám, ne titkolozz előttem. Szeretlek! És természetes, hogy megakarlak védeni! Vagy az zavar, hogy ezzel csak jobban alátámasztod a pletykákat? Hogy kihasználsz, mert én állok ki melletted? - néztem le rá. Barna csillogó szemeivel rám nézett, de nem válaszolt. - Baka! - öleltem mellkasomra. - Ilyen ne forduljon meg a fejedben! Nem használtál ki egy cseppet sem. Kiálltál magadért, mindazt amit elértél magad miatt volt, nem miattam. Akik ezt nem lássák, pedig vakok. Ne is figyelj rájuk! Inkább figyelj azokra, akik biznak benned, akik támogatnak. Nem látod, hogy mennyien vannak? Zene hamupipőkéje! - Akaru remegése alább hagyott és már a feltörő zokogást sem hallotam, csak szipogást.

Ismét kissé elhuzoszkodtam, hogy a szemébe nézhessek. Míg egy kezemmel továbbra is öleltem, másikkal álla alá nyultam és felemeltem a fejét. Szelid mosoly jelent meg az arcomon.

    - Szeretlek! Nagyon szeretlek! - vallottam szerelmet, majd lassan közeledni kezdtem ajkai felé. Becsukta szemeit és engedte, hogy megcsókolhassam.

Lágy, érzéki csókot válltottunk. De ide pont ez kellett, egy lágy, érzelmes csók, hogy tudjuk, itt vagyunk egymásnak.

    - Itt meg mi a fene történik?! - Akaruval egyszerre rebbentünk szét és ijedten fordultunk a hang irányában.

   - Misaki...