Egyszer... 33.rész

 

Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak

33.rész

Kazuya:

A bál után, hazakísértem Akarut. S bár egyik felem szerette volna, hogy együtt aludjunk, tiszteletben tartottam a döntését, hogy csak holnap találkozzunk és töltsük együtt, kettesben az egész szombati napot, mielőtt elutaznék. Szerettem volna felhozni továbbra is a közös utazást, de valahogy úgy éreztem, ha most felhozom elrontom a hangulatot. Szerettem volna ha ez a nap, csak erről a bálról szól, az első közös bálunkról. Boldogan feküdtem le és boldogan kelltem is. Úgy volt, hogy délre odamegyek Akaruhoz. Kissé sajog a szívem, hogy ez az utolsó napom itt, hisz holnap már reggel főváros felé kell vigyen az utam. De tudtam, hogy ez nem az utolsó, hogy találkoztunk Akirával, Yoshikoval, Nagarukival, Tamiyaval, Hitaruval és a többiekkel, hogy biztosan meglátogatom majd őket. És azt is nagyon jól tudtam, hogy Akaru ha most nem is, majd később utánam jön. Mindenestre egy kis ajándékot is hagyok ezzel kapcsolabta nála. Amit még ma beszeretnék szerezni.Így kimentem a főtérre és a kitűzött cél felé vettem az irányt. Kissé fáradt voltam és álmos az estéli buli miatt, ami nyilván elhúzodott, de a kedvemet ez sem tudta elrontani. Be is tértem a kis üzletbe, ahol szívesen segítettek nekem és meg is találtam amit kerestem. Így el is indultam hazafele. Gondoltam a maradék időben, összepakolok, mielőtt elmennék Akaruhoz. Legalább egy jó részét, ha nem is sikerül mindent. Gyalog indultam el az utnak, sőt még a hosszabbik uton is mentem visszafele. 

Épp megcsörrent a mobiltelefonom és felakartam venni, amikor a kórház előtt elsétálva Akarut vélltem kijönni. A telefon tovább csörgött, míg le nem tevődött, én meg meglepődve néztem a kisétáló Akarut.

   - Akaru! Akaru! - szaladtam át az uton és álltam meg vele szemben. Ő sem számított erre a találkozásra, meglepődöttnek tűnt.

   - Kazuya... Jó reggelt!

   - Mi történt? Jól vagy? Fáj valahol? Miért voltál a korházba? Miért nem hívtál fel?

   - Hé! Csak nyugodtan a kérdésekkel. Csak az eredményekért jöttem. Tudod a múltkori eset miatt... - mutatott a fejére. - Az orvos kíváncsi volt ha minden rendben van. Ennyi az egész!

   - Huh, és miért nem szóltál? Szivesen elkisértelek volna. - könnyebbültem meg.

   - Szerettem volna ha kipihened magad, hiszen holnap hosszú nap elé nézel. - mosolygott felém és puszit nyomott az arcomra. - Te merre voltál?

    - Csak, vásároltam valamit. Mit mondott az orvos?

   - Dr. Iwasaki szerint minden rendben van. - vigyorgott.

   - Értem... - Dr. Iwasaki? Hol is hallottam ezt a nevet? Oh, hát persze! Hogy is felejthettem el. - Te még voltál valaha ennél a doktornőnél? - álltam meg a sétálásból.

    - Tessék?! - nézett felém értetlenül.

   - Amikor behoztak a kórházba, Dr. Iwasaki rögtön felismert és azt mondta a páciense vagy, nagyon közvetlenül viselkedett vele és ugye azt mondta, hogy sokat hallott már rólam...

   - Mr. Sztár vagy nem? Mindenki ismer. - nevetett fel, de kissé úgy tűnt, mintha erőltetett lenne. - És korábban voltam nála valóban, tudod amikor ájultam el... Amúgy meg nagyon jó fej orvos, szóval egy kettőre megkaptuk a közös hangot.

   - És mit mondott? Minden rendben van ugye?

    - Hát persze! Nem elmondtam már? Nincs amiért aggódj, minden rendben van. - veregette meg a vállamat. - Összepakoltál már?

   - Még, ezután akartam.

    - Na, hát akkor nem is tartalak fel. Nyugodtan menj, találkozunk pár óra múlva! - puszilt szájon, majd integetve tovább is sietett.

A kórház felé néztem, hinni akartam Akarunak, mást nem tehettem volna amúgysem. Ha a doktornő elé állítok is biztos hogy nem mondana semmit. Szóval, nem volt más hinnem kellett, de mégis valamiért a szívem borzasztóan sajogott, rossz előéreztem volt.

Akaru:

Nagyon jól éreztem magam a bálon. Rég buliztam ilyen jól és az, hogy mellettem volt Kazuya is, a férfi akit mindennél jobban szeretek, felemelő, mesés érzés volt és egy olyan emlék született, amit mindig megfogok őrizni. Ezt az időt, soha nem fogom elfelejteni. Magamba zárom és kincsként őrzőm. Felemlegetem, mosolygok rájuk és még ha a szívem majd belesajdul is, csak magamhoz ölelem, hogy ezek is életem legszebb napjaihoz tartoznak. Továbbra sem  mondtam semmit a levélről és nem is terveztem. Egyszerűen fejemben megvolta mondanivalóm csak a megfelelő időre vártam. Na persze ebből jöhet a kérdés, hogy mikor van ez? Nos, fogalam sincs, gondoltam majd csak valahogy megérzem. Mindenesetre először kiakartam élvezni az utolsó közös napunkat. Nem gondolni semmi elvállásra, semmi jővőre amiben ő nem szerepel. Dr. Iwasaki még a bál reggelén kért meg, hogy menjek be hozzá egy rutin vizsgálatra, hiszen jővőhét elején lesz a műtét. Nem számítottam rá, hogy összefutok Kazuyaval, pont amikor kifele érek. No meg, hogy most hozza fel a közvetlenséget Hanae szempontjából. Bár valahogy számítottam rá, hogy ez még feljön. De nem akartam elrontani a mai napot. Azt akartam, hogy ez a napunk is boldogságba teljen le és emlékezetesen. Rendben, az is igaz, hog ynem akartam, hogy megtudja, hisz tudom akkor nem akart volna visszamenni a műtétemig, de neki visszakellett mennie, hisz a munka várta, várt az álma, amit már ennyire felépített. Csodáltam, hogy eddig eljutott és példakép volt mindig is ebből a szempontból, reméltem, egyszer valóban én is rá állhatok az álmomra és építhetem, olyan pozitivitással, ambiciozussal, kitartással, határozottásggal és bátorsággal, mint ő.

Amint hazaértem a konyhába vetettem magam és ebédet főztem. Curry-t és desszertnek sütöttem egy sajttortát. Vacsorára salátát készítettem. Szépen berendeztem az ebédlőt, megteritettem, illat gyertyákat készítettem elő, virágot helyeztem a vázákba, még a nappaliba is lufikat fujtam és szallagokat tettem. Mintha valami szülinapi bulira készülnék. Talán gyerekes. De egy kellemes hangulatot akartam teremteni. Már csak az volt hátra, hogy átöltözzek. Egy piros kicsi fehér virágokkal teli, pántos ruháy választottam ki, Dereka összehúzva és szoknya része loknisan hulott alá. A hajamat úgy hagytam, hogy vállaimra hulljon. Pont mire mindent előkészitettem és befejeztem, csengettek. Még egy utolsó belenéztem a tükörbe majd kinyitottam az ajtót:

   - Szia! - mosolyogtam rá.

   - Szia! - mosolygott ő is csibészesen ahogy végig mért. - Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm! Gyere! - álltam arébb, hogy belépjen. Egy hosszú farmert nadrágot viselt és egy fehér fekete csikos rövidujjú polót.

Miután levette a cipőjét be léptünk a nappaliba. Érdeklődve nézett körbe, majd pillantása az ebedlőre férközött melyből egy kis rész észrevevődött és sejtelmesen elmosolyodott.

   - Túlzás? Én csak.. izé... gondoltam kissé különlegessé teszem ezt a napot és...

   - Csodaszép! - lépett hozzám és ölelt át. - De ha előre szólsz, akkor én is kiöltöztem volna.

   - Te bármibe szívdöglesztő vagy! - karoltam át én is.

    - Valóban? - húzta fel a szemöldökét. - Nem is tudtam.

    - Na persze! - löktem meg, mire mindketten felnevettünk, majd csókba forrtunk össze.

Ezután ebédlőbe sétáltunk és megebédeltünk. Hosszasan beszélgettünk. Szeretem, mindig van valamilyen téma amiről beszélgessünk. És ez így folytatodott a nappaliba is, ahol tv-t néztünk, játszottunk. Nem gondoltunk a holnapra, a jővő hétre, a jővő hónapra, csak erre a pillanatra. Mindent beleadtunk, mindent elfelejtettünk, mintha ez mindennapos lenne és folytatodna majd. Ennek a  pillanatnak éltünk. Sosem voltam még ilyen boldog. Annyira, de annyira örülök, hogy Kazuyával találkoztam nyár elején abba a kis utcába, a sakura fa mellett. Elrepült felettünk az idő és mire már észbe kaptunk újra asztalnál ültünk. De a mosoly folyton ott víritott az arcunkon, eme csodás nap örömére.

   - Igazán kitettért magadért a mai nap folyamán. - a kanapén ültünk, Kazuya átölelt, vacsora után.

    - Hát, bár az aktivitások, nem voltak valami stilusohoz köthetőek... - mutattam körbe és rám. - Emlékezetere akartam tenni. - pirultam újból el.

Egy kéz került állam elé mely elfordított két barna szempár felé.

   - Minden amit veled át élek, emlékezetes marad. - úgy ragyogott szempárja, hogy azt hittem menten elolvadok.

   - Hmmm... - forditottam el kissé a fejem. - Vajon hányszor mondtad ezt már?

    - Csak neked! - fordított ismét maga felé, majd lágy csókot kezdeményezett.

Szeliden, simogattuk, táncba hívtuk egymás ajkát, majd egyre érzékibb, szenvedélyesebb lett. Belesimultam a karjaiba, mire ő szorosan ölelt, keze végig simitva a hátamat, én meg a hajával játszadoztam. Mire már feleszmélhettem az ölébe ültem gondolkodás nélkül. Ebben a pillanatban mindketten elszakadutnk egymástól levegőt véve:

   - Akaru én... - de mielőtt bármit is mondhatott volna ajkaimmal ismét rátapadtam, megelőzve válaszomat. Tudtam mit akartam, biztos voltam benne. Vele akartam, ma, ahogy mindent elfelejetettünk, ahogy mindennek közösen pontot tettünk, ahogy megoldottunk dolgokat és most itt lehetünk. 

   - Legyen ez az emlékezetes napunk fénypontja, zárjuk ezzel. - hajoltam el kissé tőle kezeim közé fogva arcát.

Néhány percig csak nézett, gyöngéd szemekkel, majd levett magáról. Azt hittem visszautasítottak, de csak felállt és a következő pillanatban már a kajába kapott és a szobám felé vette az irányt. Érződött mindkettőnkön, hogy izgulunk, hogy zavarba vagyunk, de az is, hogy mindketten ezt akarjuk. Bár csak 3 hónapja ismertük egymást, valahogy meg sem tudtam kérdőjelezni a dolgot, nem tétlenkedtem és ő sem, tudtuk mit akarunk. Bár a jővőbe, lehet nem lássuk többet egymást, lehet egy hirességbe fog beleszertni, egy sokkal csinosabb valakibe, én azt akartam, hogy ő legyen nekem az első. Szeretem, nagyon szeretem. Lassan fektette le az ágyba:

   - Ha nem akarod? - hajolt fölém.

   - Mondtam, hogy akarom.

  - Akkor, miért könnyezel?

Kezemmel arcomhoz kaptam észre sem vettem, hogy könnyezek. Kazuya aggódva nézett rám és már el is akart huzodni, de köré fontam karomat:

   - Nem, félreértesz. Boldog vagyok, nagyon boldog. Boldogságtól könnyezem.

Kazuya lassan fölém ült, majd lassan, gyöngéden csókolt meg. Szorosan öleltem át. Sodrodtunk az árral és elmélyültünk a szerelemben.

Kazuya:

Akaru nagyon aranyos volt és valóban kitett magáért. Csodálatos napot tervezett, átlagosnak tűnhetett de mégis különleges volt. Ennél jobb befejezést, nem is akarhattam volna az itteni kirándulásomhoz.Na jó azt hiszem egy dolog volt, ami mégis tetőfokozta ezt az egészet. Hogy megtörtént közöttünk az a bizonyos dolog. Nem számítottam rá, nem kényszerítettem volna semmire sem Akarut. De akarta, szemei boldgoságtól, őszinteségtől sugároztak, hogy igen én legyek neki az első férfi és nekem ő legyen az első. Mások hülyének gondolhatnak, hogy 3 hónap után történik meg ez, sőt kevesebb ideje vagyunk együtt. De nem érdekel, ez így volt jó. Ennek így kellett történnie, hogy a kapcsolatunk kezdetét így pecsételjük meg és így indulunk az új fejezet felé.

Reggel azt hittem, hogy minden csak egy álom volt, de aztán megpillantottam a mellettem fekvő angyalt és elmosolyodtam. Óvatosan felé hajoltam és homlokon pusziltam. 

   - Jó reggelt! - húzodott mosolyra az ajka, majd nemsokára barna szemei is kipattantak.

   - Jó reggelt! - fordultam felé.

   - Köszönöm, köszönöm az estét, hogy olyan gyöngéd és figyelmes voltál.

   - Én is köszönöm! - hajoltam csókért, amit meg is adta. - Bár minden reggel így kellnék fel! -döltem hátra és kezdtem bámulni a plafont.

   - Igen! Én is így érzek!

   - Akkor gyere velem? - fordultam ismét fele. - Menjünk együtt vissza! - néztem reménytelejsen rá.

De ő csak szomorúan bámult rám, majd magához ölelte a lepedőt és felült.

   - Azt hiszem, megkellene reggelizzünk. Majd elkisérlek a házadhoz. - össze is kezdte szedni a ruháit.

   - Miért nem akarsz választ adni rá? Nem akarod beteljesíteni az álmod? Nem akarsz velem maradni?

   - Már, hogyne akarnék. De ez most nem ilyen könnyű.

Ezzel meg kapta a ruháit és a fürdőszobába szaladt. Nos, azt hiszem ennyi a jó kedvvel való kellésből. Felsóhajtottam és én is a ruháim után kaptam, hogy felöltözzek. Percekkel később, meg is jelent Akaru és mintha semmi sem történt volna a reggeliről fagatott. Majdnem 10 órát ütött az óra, amikor Akarutól elindultunk, a kocsimmal. Nemsokára le is parkoltunk a házam előtt, ami 3 hónapig az otthonom volt. De ezután visszakerül a bérlőkhöz és másnak adják ki. A tegnap szerencsére sikerült mindent összepakolnom, szóval most nem volt más dolgom mint kihordanom a kocsiba. Akaru készségesen segített, bár elég csendben teltek le az utolsó percek együtt. Míg nem, mindent bepakoltunk:

   - Jó utat! Vigyázz magadra! - nézett velem szemben.

   - Akaru... - fogtam meg a kezeit. - Sajnálom, hogy erőltettem a dolgot, hogy most velem gyere. - mondtam őszintén. - De kérlek, amikor úgy érzed, amikor van időd, gyere el. - adtam a kezébe egy Tokyoról szoló kis utikalauzt és egy vonat jegyet Tokyoba. Ez volt, amit tegnap megvettem neki. - Várni foglak!

  -  Kazuya én... én, azt hiszem, hogy ez nem fog menni.. -huzta ki a kezeit az enyémből.

   - Tessék? Miről beszélsz? - néztem értetlenül és meglepetten rá.

   - A két életünk más, neked a munkáddal kell foglalkozz, én még bekell fejezzem a tanulmányaimat majd neki álljak az álmomnak és... nem ingázhatsz Tokyo és Osaka között. Meg nem keverhetlek botrányba. Ez egy szép nyári kaland volt és itt vége szakad.  Ez lesz a legjobb!

   - Miről beszélsz? Akaru! Mégis miről beszélsz?

   - Lassan indulnod kell! - fordított hátat.

Nem értettem, azt hittem, hogy mindezt már átbeszéltük, hogy megbeszéltük a dolgokat, most meg hirtelen mi lett?

   - Nekem az este csodálatos volt és minden egyszes pillanat maga a volt a paradicsom. Nem adom fel. Tudom, hogy egy nap újra találkozunk és akkor soha többé nem fogunk elvállni. Várni foglak! - csak ennyit tudtam mondani, csak ennyit tudtam most tenni.

Akaru tudom, hogy szeret és mindaz ami köztünk történt nem csak egy nyári kaland volt. Tudom, hogy ő is így gondolja. Az este őszinte volt, egész végig láttam, hogy őszintén szeret és nem akar elengedni. Most mégis miért? Letettem a földre a utikönyvet, benne a jegyet Akaru mellé és beültem a kocsiba majd utnak indultam. De a szívem egy része ott maradt. Amíg cska tudtama  visszapillantó tükrökben figyeltem Akarut, nem fordult felém, folyamatosan háttal volt. Nem értettem, hogy most mi történt, miért mondott ilyeneket. Ez, biztos, hogy nem így van. Biztos, hogy hazudik. De nem értem, hogy miért. Egyik kezemmel a kormányba ütöttem. Mégis mit csinálok? Miért nem maradtam ott? Miért nem akadékoskodtam és derítettem ki, hogy mi a baja? 

De mielőtt bármi meggondolatlanságot tehtettem volna, hogy vissza forduljak, megszólalt a telefonom és Kitagawa-san azonnal arra kért, hogy menjek amint csak tudok a céghez a megbeszélésre. Bánatosan, dühösen hazavezettem. Lakásba csak éppen annyira léptem be, hogy letegyem a cuccaimat és átöltözzek. Minden úgy volt ahogy nyár elején hagytam. Elkell menjek majd Ran-chanért, Kojinál hagytam. Már nagoyn hiányzik. Aztán rögtön vissza is pattantam az autóba és irány a cég. Már mindneki ott volt és azonnal le is támadtak a kérdésekkel, de mondtam, hogy majd később mesélek. Persze rögtön sejtették, hogy valami gond van. De nem tudtunk sokat időzni, mivel azonnal munkába vetettük magunkat a visszatérésre. Kitagawa-san is behivott és üdvözölt, majd mondta, hogy sűrű program elé nézünk, de persze erre számítottunk. Miután átbeszéltünk minden amit kellett, a srácokkal elmentünk közösen egy korai vacsorára, ahol mindent elmeséltem. Bár előtt ők meséltek a nyarukról, majd én jöttem az új fejleményekkel. Mindannyian meglepődtek, azokon a szavakon amit Akaru mondott. Nem értették ők sem miért mondják.  De várok, várni fogok rá. Tudom, hogy eljön és minden rendben lesz.

Valóban sűrű napok elé néztünk, már szerdára virradtunk. Koncertre készülünk, fotozásunk is volt, rádió műsorba bejelnetettük, hogy visszatértünk. Kisebb nagyobb munkák, amik így besűrűsödtek egy ilyen pihenés után. De jó volt, mindenki örült visszajönni és újra munkába fogni. Kipihentünk magunkat, erről senki sem panaszkodott. No, nekem hiányzott még valami. Akaru, az, hogy nap mint nap lássam. Ha nem a munkára koncentráltam akkor a szavai visszhangoztak. Probáltam elérni, de nem vette fel és az üzeneteimre sem válaszolt. Ha egyedül voltam, csak ezen járt az eszem. Nem tudom, hogy mit vétettem, mit hibáztam, folyton az az előtti napok peregtek le előttem. De minden olyan szép volt, csodás, nem értem, hol romlott el. Miért kerültünk ide?  Mi okozta? Hiányzott, nagyon. Látni akartam, hallani a hangját.

   - Kazuya... - lépett mellém Junno.

   - Igen, bocsi mit mondtál?

   - Csak, most érkeztem ide. Hol tartsuk a meghallgatást?

Természetesen a meghallgatás kihirdetett 1 hét múlva lesz. Azzal is foglalkozni kellett, Akaruék nélkül is, megkellett tartani ha már kijelentettük.

   - A kis előadóba? - néztem rá.

   - Igen, az jó lesz.

   - Minden rendben van? Akaru még mindig... - fejet ráztam.

   - Nem lehet, hogy becsapta Kazuyat, hogy csak azért kellett, hogy lefektesd majd dicsekedhet, hogy...

   - Nem! - kiabáltam el magam. - Akaru nem ilyen, Koki. Akaru valóban szeret. Akaru nem vert át, minden szava látszodott a szmeébe, hogy őszinte és a szívében.

Síri csend borult ránk, ahogy az egyik irodában üldögéltünk további megbeszélést tartva és ügyintézéseket végezve közösen. Tudom, hogy hangzik hihetőnek a story, de Akaru nem csapott be. Ő nem ilyen, annyi mindenen keresztül mentünk. Nem tervelt ki mindent, nem csábitott el és nem akarta csak, hogy lefektessem. Ő nem olyan lány.

   - Srácok, hamarosan menünnk kell a TBS csatornához! - lépett be Ryo, a sófőrünk.

   - Rendben, akkor készülödünk! - válaszolta Tatsuya.

Mélyen kifujtam a levegőt és felálltam, kezembe kapva a kabátom. De alig, hogy tettem egy lépést csörgött a telefonom. A kijelzőn egy telefonfülke szám jelent meg.

   - Haló?

   - Kazuya? Te vagy az?

   - Tamiya? - ismertem fel a hangját. - Tamiya, te vagy az? Tamiya, beszéltél Akaruval? Mi van vele? Nem tudom elérni, nem veszi fel nekem. Azt mondta, hogy vessünk véget a kapcsolatunknak. Beszélté vele?

   -Kazuya, figyelj! Akaru nem mondott el valamit. Ő, beteg és ma lesz egy műtétje.

   - Hogy micsoda?! - telejesen lefagytam, mintha a lábam a földbe gyökerezett volna. Láttam ahogy a fiúk is megállnak és rám néznek, a rémült arcképemmel. Hogy Akaru beteg? Műtét?!

És akkor egy kis dal a részhez. Egy csodaszép, érzelmes dal arról, hogy a szerelem visszajöjjön KAT-TUN On your mind Please come back: https://www.youtube.com/watch?v=d1FJGa4H0Ic&ab_channel=%E3%82%A2%E3%83%96%E3%83%8A%E3%82%A4%E4%BA%88%E6%84%9F

Egyszer... 32.rész

 

Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak

32.rész

Akaru:

Kazuya egész este mellettem volt. Pedig mondtam neki, hogy jól vagyok. És ez volt az igazság. Sokkal nyugodtabbnak éreztem körülöttem a levegőt, kiegyensúlyozotabb voltam és nyilván az okok közé tartozott az is, hogy megoldodtak a dolgaim. Olyan megkönnyebülést éreztem magamba. Minden elfelejtődött csak a jelen számított. Tamiya és Hitaru is nagyon aggódtak, de megnyugtattak, hogy jól vagyok és ezentúl minden olyan lesz, mint régen. Akira is bocsánatot kért és elmondta, hogy örül nekünk Kazuyaval. Úgy tűnik, hogy a suli utolsó hete kellemesen, boldogan, jól fog végződni.

   - Hogy érzed magad Akaru?

   - Köszönöm szépen Dr. Iwasaki, remekül. - mosolyodtam rá.

   - Ennek nagyon örülök! Kazuya, vigyázzon Akarura.

   - Vigyázni fogok! - ölelt át egyik karjával háturól.

   - Nagyon aranyosak együtt! Találtok! - kacsintott rám Hanae, mire kissé zavarba jöttem.

   - Köszönjük! Akkor mi most megyünk! - meghajoltunk és elindultunk kifele.

Nemsokára el is hagytuk a kórházat. Dr. Iwasaki még belépett az este és furcsáltam is, hogy Kazuya nem kérdez semmit, mert nagyon személyesen, közvetlenül beszélt hozzám. Lehet fel sem tűnt, neki. Vagy egyszerűen szerette volna ha először mindent kipihenek és majd utána letámad a kérdéseivel. Mindenesetre egyelőre választ nem forgattam a fejemben. Tényleg nagyon rég éreztem magam ennyire felszabadultnak. Kazuya erősködött, hogy menjünk haza de én a suliba akartam menni. Kíváncsi voltam, hogy ott mi vár, látni akartam mindenkit és beszélnem Yoshikoval, mert tudtam, hogy rágja magát. Amikor megérkeztünk az épület előtt senki sem volt, se az udvaron. Már épp becsengettek. Szóval valójában éppen időre érkeztünk. Valahogy ennek is örültem, éreztem, hogy túl sok pillantás övezne, ha éppen szünet lenne. Kazuya egész úton a kezem fogta, nem szorongott ahogy én sem mindketten tudtuk, hogy valójában békés napok elé végzünk.

   - Akaru! - ugrott rögtön a nyakamba Tamiya, szerencsére a tanár nem volt már itt, bár ha itt is lett volna, akkor sem akadályozta volna meg Tamiyat.

Hitaru is odalépett és átölelt.

   - Csajok, mintha hónapok óta nem láttatok volna, de csak nem volt.

   - Aj, menj már! Ne viccelődj! Tudod, hogy aggódtunk?!

Hálásan tekintettem a csajokra, mindig mellettem álltak, ezt nem tudom elégszer megköszönni és jóvá tenni, hogy jóban rosszban mellettem álltak.

   - Akaru... - jelent meg Nagaruki. - Én... nagyon sajnálom a történteket!

   - Ugyan, nem tesz semmit! Mindenki hibázik! - tekintettem hátra szerelmemre, aki szintén szívből mosolygott.

   - Akaru... - sutyorgás járta át a termet, amikor Yoshiko elénk lépett. Fáradtnak tűnt, nem hiszem, hogy sokat aludt az este. - Én... én... annyira sajnálom! Nem, nem akartam...

   - Tudom! - léptem elé és megfogtam kezeit. - Borítsunk rá fátylat! - szerintem ha valaki most rám néz belül nevet, hogy a jégszívű Akaru ilyen tetteket és ilyen mosolyt virritson az arcára. - És remélem, hogy hamarosan megtalálod a békédet, a másik feledet és azt, amitől kiegyensúlyozott életet élhetsz.

   - Köszönöm! - sírta el magát, elmosolyodtam és megveregettem a vállát.

A későbbiekben megtudtam, hogy ma Nagarukival együtt megy haza és megbeszélnek, mindent otthon. Az igazgató, Yoshiko apja is elmegy majd. Ez az első lépés, amit sikeresen megtette Yoshiko. Valóban, őszintén reméltem, hogy hamarosan ő is boldog lesz és önamga. Az iskolába minden rendbe jött, azaz olyan volt, mint régen. Kivéve annyi különbséggel, hogy Kazuya mellettem volt, szóval sokkal boldogabb voltam. Mindenki másképp viszonyult hozzám, fátylat borítottak a történtekre és egy új korszak kezdődött. Akira és a társasága csatlakozott hozzánk egyre többször és mind nagoyn jól megvoltunk. Átlagos, iskolai napokon vettünk részt és valóban semmi sem rontotta el. Suli után elmentünk szórakozni, majd utána Kazuyaval kettesbe töltöttük az időt. Minden lehetséges időt kihasználtunk. Remek, csodálatos napok előtt voltunk. Nem beszéltem a műtétről. Nem is adtam jelet, hogy bármi is lenne amiért aggódni kellene. Ezt az utolsó hetet erre akartam hagyni, hogy boldogok legyünk, hogy önfeledten nevessünk és normális pár legyünk. Aztán lesz ami lesz, előttünk. 

Kazuya folyton felhozta, hogy menjek vele a fővárosba. Minden egyes nap, hogy válltsuk valóra az álmomat. Nyilván, nem mintha olyan könnyű lenne ez a dolog. De már bele is mentem, azaz majdnem belementem volna, amikor is egy levél érkezett boritékba a házhoz.Nagyon hivatalosnak tűnt és az első gondolatom az volt, hogy tévedésből hozták, bár a cím megfelelt és a név is. Kinyitottam a levelet és elkerekedett a szemem. 

"Tisztelt Oshiato Akaru,

Biztosan furcsálja ezt a levelet. Nem szeretnénk feltartani az idejét, így rögtön tárgyra térünk. Bár nem vállalták fel kapcsolatukat, informátoroktól megtudtuk, hogy ön az idol Kamenashi Kazuyaval jár. Megértését szeretnénk kérni, hogy ne találkozzon többet vele. Már korábban is szó volt, hogy nem lehet kapcsolata most és így. Ön csak visszatartaná Kazuya-t, bajba keverné és kétes hírekbe tenné. Nem akarjuk megbántani, a legjobb az lenne ha megszakítaná a kapcsolatát vele és amúgyis amint visszatér a fővárosba nem lesz szabad ideje. Így is eltávolódnának. Kérjük gondolja jól át a helyzetet és döntsön helyesen. Elhisszük, hogy nem akarná Kazuya életét megnehezíteni, célponttá tenni. Egy idol élete és egy hétköznapi lányé nem olyan egyszerű!

Üdvözlettel Johnny's Enermeint vállalat"

Ennyi. Ez a néhány sor állt abban a bizonyos levélben. Nem tetszését mutatták ki, a kapcsolatunkkal kapcsolatba. Valahogy mindig is éreztem, hogy valójában a cégje már nagyon jól tud mindenről és nem léptek még, valamint természetesen, hogy nagyon is ellene vannak a dolognak. Na nem mintha nagyon titkoltuk volna. Harcolnom kellett volna, mellette kiállnom, elmondanom és megmutatnom neki ezt a levelet, de mégsem tettem. Megfordult a fejemben, hogy mi van ha igazuk van. Ha valóban csak megnehezíteném az életét, ha bántanám. Ha nem állnám meg a helyem a fővárosba, visszakellene jöjjek és a ő munkája miatt nem ingázhatna folyton Tokyo és Osaka között. Ha a múltam miatt Kazuya besározodna, rosszul vennék a dolgot, ahogy anno itt a suliba is hátat fordítottak neki. Ez nem egy kis suli ahol x diák jár, hanem egy egész Japán, világ követi őt. Nem engedhetem, hogy az álma, amiért idol lett tönkre menjen.

Viszont mielőtt visszautasíthattam volna Kazuyat, az utolsó előtti esténket még aggodalmak, vitázások nélkül akartam eltölteni. Az egész iskola egy bált akart szervezni, egy év végi bált. Általában ez csak a végőzösknek van, aki nem az, csak bulival búcsuztatja az évet. De mivel Kazuya becsöppent közénk és szerettek volna egy nagy bulit, egy "előbbi évzáró bált" amelyen ő is részt vett.

Szóval aznap a nem is találkoztunk, délre a csajok csatlakoztak hozzám és döntöttük el, hogy együtt készülünk a bálra. Még Yoshiko is itt volt, akinek megígértük, hogy segítünk elkészülni Nekik sem mondtam semmit a levélről.Arról sem tudtak, hogy elakartam fogadni Kazuya meghívását.

   - Nos, milyen ruhát veszel fel Akaru?

   - Mire gondolsz? Természetesen egy egyszerű virágos rövidet vagy egy színű, monjduk azt a sötét kéket? - tekintettem Hitarura, aki a haját nézegette, hogy hogyan tűzze fel.

   - Mi?! Dehát ez egy bál! - emelte fel hangját Tamiya, akinek hajába már hajgöndörítő csavarok voltak. - Ráadásul ez az első bálod Kazuyaval.

    - És? Nem először veszek részt egy ilyenen. A szokásos jó lesz.

    -A szokásos?! Komolyan látszik, hogy nem randiztál még így... 

   - Otanival akkor mi volt?

    - Oh, ne mondd, hogy jártatok ilyen helyre! - állt fel és elindult felém. - A kezeönkbe veszünk. Hitaru irány a gardróbja! - intett neki és egyszerr idnultak meg felé.

   - Mi?! Csajok! Ne! Miről beszéltek?! - de persze, ki tudná lebeszélni őket. - Nézd már meg Yoshiko! - Yoshiko a sarokban ült és haját fésülgette, miközben kuncogott. - Már te is?! - végül mindannyian elnevettük magunkat.

Kazuya:

Az utolsó hét remekül letelt. Nagarukiék barátkoztak Akaruval és a barátnőivel és egész szép kis kört alakítottunk ki. Yoshiko és Nagaruki beszélt a szüleivel és elmondták a próblémát, ezután az igazgató megígérte, hogy még jobban a lányára fog figyelni, ahogy az édesanyja is több időt fog tölteni vele és igyekeznek mindketten meghallgatni érzéseit és, hogy tudjon megnyilni nekik. Így ő is már sokkal boldogabb volt, nem zárkozott annyira magába sőt még Akaruval is barátkozott. Örültem, hogy az utolsó hetem ilyen kellemesen telt, hogy így zárhatom le az Osakai tanulásomat. Persze, mások azzal lennének el, hogy hát nem egész 3 hónapom, így kellett volna le telejen? Hát talán, de így mégis van egy szép zárás, egy különlegesség. A srácok meglepődtek a történetemen, sosem hitték volna, ők sem, hogy ilyen mély, nehéz múltak állnak egyes emberek mögött itt. Kokiék voltak az elsők akik már visszaértek Tokyoba és el is kezdték reklámoztatni a háttér táncosok keresését. Felhoztam Akarunak, hiszen most már mi állhatna mögénk amiért nem léphetne az álmaik útjára még azt is felhoztam, hogy a szüleivel beszélek. Már azt is hittem, hogy belemegy de utána következő napokba mégsem mondott semmit erről. 

   - Olyan rég hordtam öltönyt egy bulin. - álltam a tükör előtt és igazitottam az ingemet.

   - Hát igaz, hogy fotozkodunk öltönnyel vagy egy, egy cég ünnepségre felvesszük, de ez valóban más. Nem is tudom, hogy mikor voltam utóljára bálon. - Junno-val beszélgettem, Murék nem tudtak most csatlakozni, illetve Tatsuya szintén visszafele tartott.

   -Aj, én pedig mondtam, hogy erre egyáltalán nincs szükség.

   - Megszerettek. Egy jó közösség tagja lettél.

   - Igen, nagyon hiányozni fognak. De majd, mindenképp meglátogatom őket. - léptem a nyakkendőmért.

    -Akaruék akkor jelentkezni fognak?

   - Nem tudom...  - állt meg a mozdulatom a levegőben. - Nem mondott semmit, látom, hogy jönne, hogy van kedve és nyilván érzem, hogy szeret és velem akar jönni, de mégis úgy érzem, hogy még van valami itt háttérben. Másképp miért nem vágna rá egyből?

   - Kazuya, szerintem te vagy egyik, aki legjobban ismeri Akarut. Mégis meglepődsz ezen? Én személy szerint a történeteidből, nem olyan lánynak ismertem meg aki visitva, ugrik az emberek nyakában.

   - Jól van... - nevettem el magam. - Nem is így értettem. De mindenesetre, nem fogok ezelőtt elmenni. Van tehetsége, amit megkell mutatnia, amit finomítania kell és nagyon sikeres lesz. Mellette fogok állni!

   - Szóval nem csak az önös érdekek miatt teszed?

   - Miről beszélt? - néztem rá értetlenül.

   - Hát, hogy ott lesz közvetlen melletted, együtt táncolhattok akár, dolgzhattok... ajaj, dúl fúlni fog ott a szerelem. De aztán tudjátok, mikor kell szobára menni! - vigyorgott.

   - Oh, nem már Junno! Azt, hittem, hogy Koki a kaján, akin ilyenek járnak a fejében! - sizdtam el, de mindekőzben visszafojtottam a nevetést. - De persze, nyilván ezzel egyszerűbb lenne, hogy együtt legyünk. De nem ez az első ok, valóban az, hogy segítsek neki elérni az álmát.

   - Ez szép dolog!

   - Te mikor mész vissza?

   - Holnap ebéd után indulok. Te vasárnap benézel a céghez?

   - Tartsunk egy megbeszélést nem? Úgyis jön egy fellépés majd hamarosan és ez a háttértáncos dolog is. Vasárnap tudom, de kellene egy megbeszélés az újra indulásra.

   - Nem leszel fáradt? És ha Akaru jön veled?

    - Nem leszek és biztos vagyok benne ha velem jön, akkor megérti. 

Ebben a pillanatban csöngettek az ajtón. 

   - Most ne haragudj, de ejsze jöttek Akiráék, mennem kell!

   Elköszöntem Junnotól és kinyitottam az ajtót. Akira és a többi fiú már ott volt, öltönybe. 

   - Nagyon megadtátok a módot. - lepődtem meg rajtuk.

    - Hát, mellettünk lesz Kazuya Kamenashi, szóval valószinűleg elhalványunk majd mellette, de azért na, mégis ne lógjunk ki sorból. - poénkodott Akira.

Megráztam a fejem, de a vigyort szerintem ahogy senkiről, rólam sem lehetett letörölni. Nem is filóztunk sokat, felvettem a zakómat, felhúztam a cipőmet és el is indultunk a csajok után. Akarunál voltak, gyalog tetütk meg az utat és hát ne mondjam, hogy nem egy két ember jól meg is nézett, de nem foglalkoztunk velük. Poénkodtunk és beszélgettünk, amíg el nem értük Akaru házát. Mit mondjak a srácok telejesen ledöbbentek Akaru hatalmas házán, hiszen nem voltak itt. Hitaru nyitott ajtót, egy térdig érő narancssárga pántos ruhát viselt. Meglepődtem, nem hittem, hogy neki ilyen színek is bejönnek, de természetesen szép volt. Sminket nem volt rajta.

   - Ah! Meg jöttetek! - kiáltott Tamiya és nemsokára meg is jelent a nappaliból. Egy szük hosszú szürke csillogó ruhát viselt. Na igen, ez valóban ő!

Ám éreztem, hogy Akira szava eláll, természetesen ő is csinos volt. Smink volt rajta, rúzs, pirosíto, szemfesték egy szükrés. Kívácsni vagyok, hogy Akira lép e ma este. Majd Tamiya beinvitált Yoshikot, szerintem rajta lepődtünk meg legjobban. Egy sötét kék rakott szoknyát viselt mert leért a bokájáig és egy világos kék masnis majort, haja vállára húlott egyenesen. Smink volt rajta, egy rózsaszin rúzs, kék szemfesték és körmei is hasonló színben diszelegtek. Rá sem lehetett ismerni. Csinos volt, ő is. Nishiki tátotta el legjobban a száját és mertem volna esküdni, hogy megdobogtatta a szívét, de persze Nagaruki nem engedte, sőt megsapkázta, hogy így végig méri a húgát. Ezen elnevettük magunkat. A következő pillanatban Akarut vélltem fel szemem sarkából és tátva maradt a szám. Csoaszép volt, haja loknikba oldalra volt csatolva, smink szokása híven nem volt rajta, csak a szempilla spirált alkalmaztak szempilláira. Egy hátul hosszú elől rövid típusu fekete ruha volt. Szoknya része loknisan esett le, szatén anyag és felette tül anyag egybe. Felső része váll nélküli volt, lenebb esett és vállt egybe, miközben egy csipke anyag rá tevődőtt amelyen virág minta ékesedett, karjain csak ez a csipke anyag volt, háromnyegyedes ujjuként. Egy fekete magassrakú szandált viselt és egy hozzá illő fekete kis táskát.

Gyönyörű volt. Le sem tudtam venni a szemem és észre sem vettem, hogy mennyire bámulom csak akkor, amikor valaki oldalba bökött. Mindenki önelégült vigyorral nézett.

    - Nos, nem is volt olyan rossz ötlet, mi ez a bál? - suttogta fülembe Tamiya. Nem, valóban nem!- Na de indulás!

Kiáltott fel, mire Akira azonnal kinyitotta az ajtót és előre engedte. Persze ez imponált Tamiyanak, kíváncsi vagyok, mi lesz még ennek a kettőnek a sorsa. Én odasétáltam Akaruhoz felé nyújtottam a kezet, amit hűségesen elfogadott. Hitaru lépett vissza csak, hogy készítsen nekünk egy közös képet. Majd el is indultunk gyalog az iskolába. Persze, nem valami lovagias ez a gesztus, de ezt már korábban megbeszéltük. Az út remekül telt. Mindenki jól érezte magát és ez a bálon csak fokozodott. Az iskola torna termét díszitették ki, szalagokkal, lufikkal, egy bordó, fehér kombinációval. Asztalokat hozattak, ahol svéd asztal volt, puncs és üdítő. Azonnal bevetettük magunkat a tömegbe és táncolni kezdtünk. Először csoportosan, majd amikor lassú tempóra váltott, felkértem szerelmemet egy táncra.

   - Gyönyörű vagy! - helyeztem derekára kezeiemet, mig ő nyakam köré fogta és lassan ritmusra lépkedni kezdtünk.

   - Te meg nagyon sármos! Ej, milyen sok lány irigyel engem!

   - Ej, milyen sok fiú irigyel engem!

    -Ez, nem is igaz.

   - Oh, dehogy nem csak rád kell nézni! - hajoltam lassan közel hozzá, majd lágy csókba forrtunk össze a tánc parkett közepén.

Nagyon jól telt a bál, szinte alig hagytuk el a táncparketett. Na jó, amikor éppen szükség volt enni, inni vagy hasonló, esetleg friss levegőre menni. De nagyjából áttáncoltuk az éjszakát. Azt hiszem, ez az emlék is örök marad bennem, egy csodaszép emlék, amit Akaruval élhettem meg, az első közös bálunk. Mindenki jól érezte magát, néhány srác kelleténél többet ivott, például Akira is, aki csapta a szelet rendesen Tamiyának. Aki bár elején húzodszkodott, a végére nem lökte el magától és jót buliztak együtt. Bár nem akarja bevallani egyik sem, szerintem csók is volt közöttük. Hitaru több sráccal táncolt egyszerre, de egyikkel sem flörtölt. Nishiki felkérte nem egyszer Yoshikot, ami egész tánc közben Nagaruki szuros tekintettel meredt rá. De őt sem hagyták egyedül, Sasukeval és Kagimura egy csapat lánnyal ropta a táncparketett. Szóval senki sem unatkozott és maradt egyedül. No meg, amúgyis mi ott voltunk a kis baráti körünk egymásnak. Ez volt az utolsó alkalmam az Osakai iskolában.

Egyszer... 31.rész

 

Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak

31.rész

Akaru:

Tudtam, hogy Botan nem fog elmenni a dolgok mellett, hogy még azért is ott fog várni az iskola kapujában és jelenetet fog rendezni. De én eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek. Persze a szemembe nevetett, nem hitte, hogy ennek véget is fogok vetni, tulajdonképpen ugye annak, hogy nyugodtan hátra dölök, míg ő felfedi a titkomat. Őszintén megfordult a fejemben, hogy intézzük el ezt nyugodtan, ketten beszéljünk mindent át és ássuk el a csatabárdot. Hangot is adtam neki, de csak ismét egy nevetés jött ki. Amikor láta, hogy nem tud megfogni, érződött és látszodott, hogy ideges kezd lenni, ezért kezdett dobálozni olyan szavakkal, hogy félek bevallani a dolgokat. Azt akarta, hogy a diákok felfigyeljenek ránk és persze meg is történt.De ennek ellenére sem akartam felkapni a vízet, jelenetet rendezni. Elakartam intézni ezt, minden s korra. Történjék bármi! Nem akartam, hogy Kazuya jelenetet rendezzen, mert tuti, hogy kikerülne a dolog és bajba kerülne. Ezt meg nem akartam. És ő sem akarhatta.

Azaz, majdnem bármire felvoltam készülve, kívéve Shiho megjelenésére. Félelem járta végig a testem, rögtön felismertem a hangját, hiába telt el olyan sok idő, mióta utoljára talalálkoztunk. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de nagyon örültem, hogy Kazuya ott volt mellettem, erőt adott. Nem hittem, hogy Shiho bocsánatot kér és ő maga fogja tisztázni a nevemet. Hálás voltam neki és tudtam, hogy letudja beszélni Botan-t ezekről az őrültségekről. Hiszen mindig hallgatott rá, bármi is történt közöttük, Botannak fontos volt. De egyelőre még megbocsájtani nem tudtam, nem volt erőm mindezt kimondani. De talán egy nap, valóban eljön ez is. Annak is örültem, hogy Yoshiko történetéről is kiderült az igazság. Kazuya meg nagyon büszke volt rám és örültem, hogy mindez megoldodott és még itt lehet mellettem. Hasonlóképpen nagyon hálás voltam Otani-nak nem hittem, hogy ezt megteszi értem. Fogalmam sincs, hogy honnan kerítette elő Shiho-t. De hálás voltam neki, vele kezdődött a történetem és vele végződött be, a zűrzavaros életem. Ezért ezer köszönet jár. 

   - Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! - léptem el mellőle, miután átöleltem.

   - Egy kis búcsú ajándék. - kacsintott rám. - Kojiékkal beszéltem és igyekeztem üzenni a többieknek is, nem mindenki repdes az örömtől, vigyázz azért magadra, de hátha leállnak.

   - Köszönöm! - néztem rá hálásan.

    - Én is nagyon hálás vagyok ezért. - lépett mellénk Kazuya és azonnal átkarolt, féltékeny de aranyos, de látom, hogy valóban, őszintén  hálás Otaninak. - És ne aggódj, itt leszek mellette és vigyázok rá!

   - Legyen úgy! - fogott kezet Kazuyaval.

   - Hogy tudtad Shiho-t elő keríteni?

   - Ismerem az öccsét. - vont vállat. - Most viszont megyek! Sziasztok! - fordult is hátra, de alig két lépés után megállt és a fejét kissé hátrafordította. - Jól néztek ki együtt, amúgy...

Kazuyaval egymásra néztünk, majd figyeltük, ahogy Otani elhagyja az iskola területét.

   - Akaru... - lépett mellénk egy lány, aki velünk járt Tamaka-nak hívták. - Nagyon sajnáljuk ami veled történt. Nyílván le reagáltad a dolgot, nem a legjobb módszerrel, de ez nem róható rád egészen. Viszont a legfontosabb, hogy most bocsánatot kértél. És bekell valljuk, hogy mi sem voltunk a legjobbak, hiszen nem közeledtünk feléd, nem nyitottunk feléd, hogy mégis mi okozhassa ezt az egészet. Sajnáljuk. És ha bármikor valami gond adódna, ránk számíthatsz.

   - Köszönöm! - hatodtam meg.

Egyetértő bólogatás, hangoskodás kezdődött körülöttünk. El sem hiszem, hogy ide is eljutottunk.

   - Várjatok már! - hallszodott a hang és a kis tömeg ami körém gyült közben eloszlott. Nagaruki lépett elő. - Komolyan ilyen könnyen szemet hunyunk felette? - persze tudom, hogy nem mindenkinek könnyű.

   - Ő is átesett dolgokon Nagaruki, meg kell érteni.

   - Jó, ezt felfogtam és valóban szörnyű ami történt vele és tényleg amiket itt a suliba tett nem is volt olyan nagy dolog, de amit Yoshikoval tett nem rég? Belökte a víxben! Az nem kis dolog!

Yoshiko a rajztömbjét szorongatta háttérben, nem tekintett ránk, úgy tűnt remeg. Nem fogja elmondani az igazat...

   - Nagaruki én nem várom el, hogy megértsetek, hogy rögtön megbocsájtsatok. Nem egy könnyű évet hagytam magam után és miattam ti sem. De az tudnod kell, hogy...

   - Yoshiko, oszd meg kérlek mindenkivel, hogy mi is az igazság! - vágott közbe Kazuya. - Kérlek!

Yoshiko összeszorította ökleit, mivel nyomokat hagyott a rajztömbjén. Minden szem rá szegeződött. Végig simitottam Kazuya karján, hogy hagyja ugyse fogja elmondani.

   - Nem lökött be a vízbe! - nyitott ki a száját, de alig hallhatóan.

   - Tessék? - szólalt fel először a bátyja. - Hogy mit mondtál? Yoshiko ne hülyéskedj! - lépett a húga elé és megragadta a karjától fogva, mire ő kiejtette a rajtömbjét, amiből kiestek a rajzai amin Kazuya szerepelt. Sugdolozás kezdett kialakulni körülöttünk, azt találgatták, hogy ez rajongás vagy szerelem? - Mi ez a sok rajz Kazuyáról? Nem is tudtam, hogy rajongója vagy.

Yoshiko az ajkába harapott és kihuzta a karját Nagaruki kezeiből, majd azonnal le is hajolt, hogy felvegye a lapokat.

   - Yoshiko! Yoshiko! Figyelj már rám, mi ez az egész? Mi az, hogy nem lökött be Akaru a vízbe? Miért hazudtad ezt? Nem fogod fel, hogy ez nem játék, egy ilyent kitalálni?! Yoshiko?! - de nem mondott semmit csak a lapokat szedte össze és rendezgette egymásra. - Figyelj már ide! - kapta ki Nagaruki a kezéből, mire a rajzok elszakadtak.

Yoshiko kikerekedett szemekkel állt a tettek következtében.

   - Mert mindenki elvesz tőlem! - kiáltott ki magát. - Mindenki az ujja köré csavar, mintha olyan kis aranyos, ártatlan lenne. De valójában nem. Még téged is elvett volna, anno. Te is szeretted, ne tagadd ezt! Vele akartál lenni, beakart vallani az érzéseidet! Hátra hagytál volna, hátra hagytál volna! - tört össze és esett zokogásba.

   - Yoshiko... - döbbent meg Nagaruki. Nem is tudtam, hogy tetszettem neki. Persze, nem ez volt most a legfontosabb. Elengedtem Kazuya kezét és Yoshikohoz léptem.

   - Ne haragudj! Nem szándékoztam volna elvenni senkit sem tőled. Botan szemét volt, nem éreztem iránta semmit. Nagaruki iránt sem érzetem soha semmit. Az, hogy Kazuyaval így alakult a kapcsolatunk a sors vagy nem is tudom, hogy nevezzem hozta ezt össze.

   - Ilyenért Akaruért nem haragudhatsz. - lépett Kazuya is közelebb. - Az érzéseket nem mi irányitjuk, megtörténnek csak úgy.

Most először síri csend honolt az egész udvaron. Csak Yoshiko szipogása hallatszodott.

  - Gyere, menjünk haza! - karolta át Nagaruki.

Mint egy élő zombi, úgy állt fel Yoshiko. Viszont a következő lépésbe mintha ágyuból lötték volna ki, ellökte magától Nagarukit és elszaladt az iskola oldala fele.

   - Yoshiko! Yoshiko! - kiáltották többen is.

    - Hagyjátok, én majd utána megyek. - jelentettem ki. - Ez most ránk tartozik! - tettem kezem Nagaruki vállára, aki az elmúlt egy évbe most nézett a legőszintébben és ekdvesebben felém. Persze, megvoltak az okai.

Kazuyara pillantottam, aki szintén bólintott, majd elindultam Yoshiko után.

   - Yoshiko! Yoshiko! Állj meg! - kiáltottam.

   - Hagyj! Menj el! Nem akarlak látni!

   - Kérlek beszéljük át! Tudom, hogy nem viselkedtem valami jól veled sem. De bocsánatot akarok kérni! Hadd beszéljünk meg mindent!

   - Kazuya... Kazuya... Kazuya... - csak ezt az egyet ismételgette. 

   - Ahogy ő is mondta, az érzéseinket nem irányíthassuk. Az, hogy egymásba szerettünk nem manipuláltam, csak úgy megtörtént. Nagyon jól kell tudjátok, hogy milyen voltam az elmúlt évben, senkihez sem közeledtem, vagy ha igen elég rosszul. Neki sem akartam megnyilni csak...

   - Csak! Csak! Csak mégis megtörétnt!? - állt meg és idegesen beleturt a hajában.

   - Yoshiko, nyugodtan beszéljünk! - emeltem fel a kezeimet mutatva, hog ynem akarok rosszat. - Beszéljük ezt át szépen, nem akarok ezen az úton tovább menni, visszakarok térni a régi énemhez, mindenkivel jóba akarok lenni és nem uralkodni felettük. Hadd nyissak új lapot! - nyújtottam felé a kezemet. - Kérlek, beszéljük meg, menjünk vissza és kezdjük újra...

Karjaival átölelte magát, már reszketett is a zokogástól. Fogalmam sincs, hogy mi járt a fejében. De nem hittem volna, hogy ennyire elvan Kazuyaval. De lehet nem is ez volt benne, talán Nagaruki zavarta és valami amúltjából. Kazuyat megismerte megtetszett és most csak ő a legfrisebb és az elmúlt elnyomását adja ki magából. Percekkel később lassan felém kezdte emelni kezét:

    - Yoshiko!

  - Akaru!

   - Nem! - kiáltott el magát Yoshiko és akövetkező pillanatban nekem jött fellökve engem. Éreztem ahogy hátra esek, majd a következő pillantban minden sötétségbe borult.

Kazuya:

    - Na várjatok csak! Én most tényleg nem értem. Nagaruki neked tetszett Akaru? És most Yoshikonak tetszik Kazuya? - kérdezte értetlenül Akira.

Szerintem tulajdonképpen ugyanúgy senki sem állt közelebb a dolgok megértéséhez és mindenki meglepődött Yoshiko viselkedésén. Ő mindig az csendes, nyugodt tipusnak tűnt. Nyilván mindenkit megérinthet valami, a múlt árnyékában.

    - Igen, még amikor először kerültünk a suliba. Megtetszett és megakartam hódítani. Azt hiszem igazából minden ezzel függ össze illetve hogy akkoriban a szüleink folytonos vitatkozásba voltak, hogy kinél is maradjon Yoshiko, apjánál vagy anyánknál. Yoshiko szerette ha szülei együtt vannak, nyilván tudott a létezésemről és apámról is és nem is volt semmi baj velünk. De megvolt az az idilli családi képe, ahol nyugodt volt és boldog. Viszont egyre gyakoribbá válltak a vitatkozások a szülei között, nem voltak már boldogok együtt. Osztozodtak, szidták egymást, úgy hogy mindezt végig hallgatta, magába zárkozott nem mondott semmit. Csendesebb lett, magányosabb. Próbáltam néhányszor áthívni hozzánk, de nem akart. Az anyja visszakart jönni az apámhoz, biztonságosabbnak érezte őt, szerette. Csak azért ment Yoshiko apjához hozzá, mert volt egy görbe estéjük, ami alatt megfogant Yoshiko. Vele akarta vinni Yoshikot, de az apja, az igazgató nem akarta engedni a lányát. Folyton ez ment. Akkor kezdődött el, hogy tetszett Akaru és szerintem ehhez köti a dolgokat. Hogy milyen könnyű szerelembe esni, félre lépni és tönkre tenni életeket. Nem Akarura mérges, nem haragszik rá, csak a múlt felszíne jön így elő.

Mindenki figyelemmel követte végig a történetet. Valóban mindenkinek van egy árnyék az életében ami rá vetül és rajta áll, hogy mit csinál vele, túl lép rajta, kiadja vagy nem és hogyan.

   - Milyen erősek ezek a lányok. - lépett mellénk Akira. - Senki sem tudhassa, hogy mi lapul az emberben. Mennyi keserűség és fájdalom.

   - Viszont egyszer ezek a napok is felvilágosodnak. Akarunka és Yoshikonak is jobb lesz most már. - veregettem meg Nagaruki vállát.

   - Kazuya... én sajnálom, amiket mondtam és tettem. Neked volt igazad mind végig és...

   - El van felejtve haver! - mosolyogtam rá.

   - Nem kellene Akaruék után mennünk? - kérdezte aggódva Tamiya. - Elég sokáig vannak el.

   - Megkell beszéljék a dolgot és ez nem olyan egyszerű.

   - Jó, de attól nem mennétek megnézni? Valamiért rossz előérzetem van.

   - Jaj, ne mondj már ilyent, hisz annyi nehéz történetet hallottunk már.

   - Jól van, nincs mit tennem.

   - Megnézzük. Nagaruki? - néztem az emlitettre, mire az bólintott és el is indultunk.

   -Yoshiko!

   - Akaru! - kiáltottuk ám válasz nem jött.

   - Aaaa! - viszont a következő pillanatban éles kiáltás töltött be a teret.

Nagarukival összenéztünk és felgyorsítottuk a lépteinket. Az iskola épület másik végébe bukkantunk a lányokra. Azaz először csak Yoshikot láttuk ahogy térdepel.

   - Yoshiko!

   - Yoshiko, Akaru hol van? - kérdeztem. 

De nem kellett választ kapjak ugyanis, ahogy megközelítettük megpillantottam Yoshiko előtt eszméletlenül feküdt.

   - Akaru! - szaladtam oda és térdeltem le a másik oldalára.

   - Yoshiko mi történt?  - sietett mellénk Nagaruki is. - Veszekedtetek?

    - Nem, nem, nem! - remegett Yoshiko. - Elakartam menni, fellöktem... és... és... és... leesett... beütötte a fejét a fa törzsbe... de... de... de... vénetlen volt... én... én... én nem akartam bántani. - mesélte elfulló hangon.

   - Mentőt kell hívni! - jelentettem ki. Nem volt semmije sem eltörve és a feje sem vérzett, de nem akartam megmozdítani, nehogy valami rosszat tegyek.

   - Azonnal hívom! - pattant fel Nagaruki és már tárcsázta is, közbe visszaindulva, hogy ott várja.

   - Kazuya... Kazuya... én nem akartam.

   - Tudom. - nem tekintettem Yoshikora. - Viszont kérlek, amikor felébred mindent beszéljetek meg nyugodtan. Nagaruki elmesélte a szüleidet. Szerintem beszéld, meg velük a dolgot, nyugodtan légkörbe, hogy neked ez nem tetszett és nem így kellene megoldani. - mondandóm végére rá tekintettem. Ismét zokogni kezdett.

Közbe felhallatszodott a sziréna hangja, Tamiya és Hitaru is megjelent és zokogva estek össze Akaru lábánál. A tömeg lassan feloszlott, talán Akiráék intézték el ezt, legalábbis mire Akarut betették a kocsiba csak ők voltak és Tamiyáék. Én mentem a kocsival, egész uton Akaru kezét fogtam. Nem eshet semmi bajod. Nem! Nem eshet semmi bajod! Nem minden rendben lesz! Minden rendben kell legyen! Nem eshet semmi bántodásod! Kérlek, ébredj fel! Az álmod valóra kell válljon, együtt valóra válltsuk! 

   - Akaru...

10 percen belül, már a kórháznál is voltunk és a hosszú folyóson lökték az ágyát, miközben megjelent egy férfi doktor, akinek elkezdték mondani az állapotát.

   - Akaru! Mi történt vele?! - jelent meg egy alacsony termetű, fekete hajú doktor nő.

   - Ismered Hanae? - kérdezte a férfi orvos.

    - Hozzám jár, a páciensem!

   - Elnézést, de ennél tovább nem jöhet! - szólt rám egy aszisztens nő.

Bólintottam és félre léptem, amint a sürgősségi ajtaja becsukodott. Páciense? Jár, hozzá? Rémlettek fel a kérdések bennem, de most nem foglalkoztam velük. Az első az, hogy Akaru felébredjen. 

   - Ne legyen semmi baja! - ültem le a váróterem egyik székére és arcomat tenyereimbe temettem.

Nemsokára megérkezett Tamiya és Hitaru is, Akarival együtt. Együtt vártuk az újabb híreket, amik egy órán keresztül nem jöttek.

   - Nem hiszem el, ilyen sokáig tart megvizsgálni?! - idegeskedett Tamiya.

   - Miért kell mindezen keresztülmennie. Szegény lány alig lehet egy nyugodt perce.

   - Felvilágosodnak neki is a napjai. Most már, minden rendben elsz! Rendben lesz! - győzködtem mindenkit, de legfőképp magamat. Nem történhet semmi rossz, nem most, mikor minden ennyire megoldodott.

 Megpróbáltam utól érni Akeno-t de nem vette fel a telefont.

   - Akaruért vagytok itt? - lépett ki a korábban Akarut páciensének nevezett orvos nő.

   - Barátai vagyunk. Hogy van, kérem mondja meg? - álltunk fel azonnal.

Nem tudtam semmit sem leolvasni a doktornő arcáról.

   - Jól van? Mondjon már valamit! - csattantam fel, ezt nem lehet kibirni. Miért most kell mindez ránk zuduljon?! Amikor boldogok voltunk még a reggel!

   - Jól van! - mosolyodott el a doktornő. - Fel is ébredt! Tartottunk hogy az ágyrázkodástól, de hála az égnek csak egy kisebb volt, semmi szövődményei nincsenek és nem is lesznek. Egy kis dudora lesz, ami néhány napig még fájni fog valószinűleg, de azon felül holnap haza is mehet. Ma este még megfigyelés alatt tartsuk.

   - Köszönjük szépen! - hajoltunk meg előtte.

    -Te vagy Kamenashi Kazuya? - bólintottam. - Már sokat hallottam rólad,  Akarutól. Akaru rád vár! - intett a fejével, hogy kövessem. A többiek intettek, hogy menjek nyugodtan én először.

Jobb oldalon a hosszú folyóson végig mentünk, majd a 112-es szoba előtt álltunk meg. Megköszöntem, hogy elkísért, bekopogtam. Amikor meghallottam Akaru hangját, nagy kő esett le aszívemről. Azonnal beszaladtam és rögtön a karjiaimba is zártam.

   - Hé, minden rendben van! Nem történt semmi! - ölelt vissza és lágy hangja szívemet melegítette.

   - Amikor megláttalak ott a földön feküdve eszméletlenül nagoyn megijedtem fogalam sem volt, hogy mi történhetett és a bizonytalanság, hogy ott kint várjak. Még elviselhetetlenebb volt. Hogy mik voltak mindezeknek a következményei és...

   - Ssss... - húzodott el tőlem és szelid mosollyal a szemembe nézett. - Jól vagyok. Minden rendben van, Yoshiko csak ideges volt és fellökött én meg instabilan álltam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre minden rendeződőtt, hogy minden rendbe jött. Hogy ezentúl minden megváltozik az életemben, hogy a többiek megbocsájtottak és tudom, hogy Yoshiko is. 

   - Így van! Minden más lesz! - öleltem újból magamhoz. - Vigyázok majd rád, melletted leszek és meglátod a napjaid újra felvilágosodnak!

Elhajoltunk egymástól de csak annyira, hogy csókba forrjunk össze. Ezen a csókon mindkettőnk megkönnyebülése érződött és a kötelék közöttünk ami erős és elválaszthatatlan volt. Legalábbis azt hittem.

Egyszer 30.rész

 

Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak

30.rész

Akaru:

Valamelyst megkönnyebültem, hogy elmondhatta mindezt Kazuyanak. Tudtam, hogy nagyon meglepődött a történeten. De ez a múltam, nem valami fényes. Sorra következtek 1 éve a gondok az életemben és hiába álltam fel úgy érzem csak rontottam a helyzeten. Mégis most, ahogy Kazuya karjaiba vagyok úgy érzem ezek a keserű napok lassan lassan felvilágosodnak. Látok egy fényt az alagút végén. Őrülök, hogy a műtétem előtt megtapasztalhatom ezt. Persze erről még nem beszéltem. Nem fer, tudom. De így is van elég baja amiért aggódjon, először mindent tisztázzunk. És amúgyis már nem lesz itt mikor a műtétem lesz. Visszakell rázodjon abba az életbe. Várják a rajóngói. Simitottam végig az alvó arcán. Barna tincsei kissé előre estek az arcába, a beszűrödő napfénytől olyan szépen csillogtak.

   - Hmmm... van valami érdekes az arcomon? - szemei még nem pattantak ki, de ajaki mosolyra huzodtak.

    - Jó reggelt! - hajoltam ajkaihoz és puszit adtam rájuk.

De neki ennek nem volt elég, megfogott a kajrival és magára húzott szenvedélyes csókot válltottunk.

   - Megtudnám ezt szokni! - nézett ragyogó barna szemeivel.

   - Én is! - mosolyodtunk egymásra, kis tétlenkedés után puszit nyomtam az ajak szegletére, mire felhúxta érdeklődve a tekintetét. 

De csak felkuncogtam, majd homolokon pusziltam és álltam is volna fel, de utánam kapott és visszahuzott az ágyra.

   - Hé, hé! Hová mész? 

   - Suliba kell készülnünk? Elfelejtette Mr. Sztár? - húztam fel most én a szemöldökömet miközben felé fordultam.

   - Ne! Na! Aludjunk még! - ölelt magához.

Olyan aranyos, komolyan néha olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Becsukta a szemeit és szorosan átölelt, éreztem napfény illatát mely bódítóan hatott rám. Kénye, kedvre az előző este történései jutottak eszembe és éreztem ahogy pirbe borul az arcom.Aj, mire gondolsz, Akaru?

   - Miért rejted el az arcod? - hallatszodott lágy hangja, de éreztem ahogy csibész mosoly is bujkál ott. 

   - Semmi, semmi. - vettem el a kezem és mélyen kifujtam a levegőt.

Azonnal találkoztam Kazuya barna szemeivel, melyen kis csalafintaság csillogott fel.

   -  Ne nézz így rám! - rejtőztem a mellkasába.

   - Mi, miről beszélsz? Hogyan nézek? Én nem nézem sehogy! - bújt hozzám és fejem bubjára csókot lehelt. - Gyere, nézz rám!

   - Nem! Nem! - rejtőztem el ismét a tenyereim mögé.

   - Na, gyere! - tolt el kissé magától, hogy rá nézhessek de kezem szorosan fonodott magamra. - Hé!

   - Mi?! Ne! Ne! Ne! - emelkedett fel és kezdett el csiklintani, amitől automatikusan nevetni kezdtem és arcomtól is lekerültek a tenyereim. - Kazuya!... Ne!... Ne! - törtem ki a nevetéstől. - Ka... Kazuya!

    - Mi az? Mi az? - nevetett fel ő is.

   - Állj, állj... -igyekeztem lefogni a kezeit, majd egyik pillanatban amikor lekerültek rólam azonnal legurultam az ágyból és fel is pattantam.

   - Ez csalás!

    - Ezt még visszakapod! - emeltem fel az ujjamat nyomatékosítani, arcomon pajkos mosoly villogott.

   - Már alig várom! - pattan ő is ki és megállt előttem csókot kérve, de ajkaira helyeztem az ujjamat.

   - Most már tényleg irány elkészülni, mert vár ránk az iskola. És a sok kalamajka... - sóhajtottam fel.

   - Minden rendben lesz! Sőt, úgy érzem, hogy ma véget érnek borus napjaink. - vigyorgott.

   - Komolyan? - fordultam a szekrényem felé és vállogatni kezdtem a ruhák között.

   - Igen! Jó napunk lesz! - ölelt át hátulról és nyakamba csókolt. Megcirogattam az arcát.

Olyan felhőtletnül, csodaszépen kezdődött ez a nap. Bár minden nap így kezdődne, a jelenben és a jővőben is. Nagyon jól érzem magam Kazuyaval. Minden olyan szép, mot már kezdem érteni mi az, amikor az emberek azt mondják, hogy rózsaszinben láto a világot. Valahogy ezt a reggelt oda tudnám tenni, a gondtalan, felhőtlen, rózsaszin szemüveges világban. De persze ez nem maradhatott így, ugyanis az iskola jön, ahol ismét szembe kell nézzek a rosszálló pillantásokkal. Az iskola végéhez közeledünk. Nem kell sokáig birjam. Bár... az is igaz, hogy elkellene rendezzem. Nem kellene huzzam. Ám amúgy sem fognak nekem hinni. Bocsánatot kérjek? Túl hamar elterjedne a híre és amig Otani ellenségei rajtam tartsák a szemüket, nem lesz jó vége. Kazuya elfog menni én meg egyedül maradok... És nem, nem még nem adhatom fle mindazt amit eldöntöttem. Nem leszek gyenge, nem akarok gyenge lenni.

   - Nem vagy gyenge! - két kar fonodott körém és egy hűvöskés, puha ajak ért a nyakamhoz.

    - Te gondolat olvasó vagy?- simultam a karjaiba. Túl sokat rágodom, pedig a pillanatnak kellene örüljek. Engedjem, hogy sodrodjak az árral és nem morfondirozni minden kicsi dolgon. Élveznem azt amit kell és ameddig lehet.

   - Hmmm... igen! - fordított maga felé és incselkedve nézett rám. - Bele látok minden egyes gondolatodba.

   -  Valóban? - fontam a nyaka köré karjaimat. - És most mire gondolok? - most rajtam volt a sor, hogy incselkedve tekintsek rá.

Elmosolyodott, majd lassan közeledett és lágy csókot váltottunk.

   - Na de most már tényleg irány készülödni!

Kazuya:

Már tovább nem tudtam huzni az időt, persze ellógni az órákat nem akartam, de még szívesen töltöttem volna Akaruval időt. Hiszen valóban, nagyon jól indult a reggelünk. Akaru is nyugodtabbnak tűnt, engedett a pillanatnak. Olyan volt, mint egy hétköznapi párkapcsolat, nem volt sem idolság, sem uralkdosá, sem delikvnes, sem Botan, sem Yoshiko, sem semmi akadály. Csak egy átalgos boldog nap.

Kocsim nem volt itt, hiszen gyalog jöttünk ide, váltó ruha és hasonló kellékek sem voltak nálam. De szerencsém volt, mert a szükséges dolgok voltak a háznál amit ideadott Akaru sőt azt mondta, hogy hagyjuk is itt és az enyém lesz. Ennek nagyon is örültem, mert akkor valóban az, hogy elmondta nekem azt amit a szívét nyújtotta, hogy megnyilt végre nekem sokat ért és most már lassan jobban lássa a kettőnk kapcsolatát. Eltudtam képzelni hogy hamarosan vége a sulinak és arra fog készülni, hogy velem téjren vissza a fővárosba. Ruhát Akeno-tól adott kölcsön, majd együtt indultunk el gyalog az iskolában. Egész uton fogtuk egymás kezét és beszélgettünk. Nem érződött semmi teher, semmi stressz ami az elmúlt napok okoztak, teljesen megfeledkeztünk róla és ez is boldogsággla töltött el, hiszen ebből is látszodott, hogy ha beszélünk, megosztjuk a gondjainkat, mindenen túl tudunk lépni. Nem?

Épp időbe értünk be a suliba, pont becsengettek. Nem mondom, nem kevés tekintet szegeződött ránk, ahogy felhőtlenül besétálunk a kapun. Éreztem is, hogy Akaru kissé megrebben ahogy végig néz az iskolán, de csak jobban megszoritottam a kezét. Nemsokára ennek is vége, tudom. Mindenki megfogja tudni az igazat, megértik Akarut és elfogadják. Hisz emberek vagyunk és mind hibázunk amikből tanulunk. Nem volt időnk beszélgetni másokkal, az osztályterem felé vettük az irányt és beültünk az első óránkra. 

És mire felébredtünk, már az utolsó óránk utolsó perceit ültük. Gyorsan letelt a mai nap. Akaruval és a csajokkal voltam inkább. Ők is észrevették, hogy valami történt közöttünk, mindketten elmondásuk szerint kiegyensúlyozottabbak voltunk. Nekik is felhoztam a háttértáncosok keresését, de abban a pillanatban Akaru gyorsan témát váltott. Nem értettem, hogy miért nem akarna csatlakozni? Valahogy, úgyis meggyőzőm. Vagy vajon a szülei nem engednék? Őket is meggyőzöm, bekell lássák, hogy Akaru igen tehetséges és ha ez az álma, mellette kell álljanak. Sosem említette mondjuk ezt, hogy nem állnának mellette a szülei. Talán ezt titkolná? Nem akarják támogatni? De megbeszéljük, biztos vagyok benne, hogy ők is azt akarják, hogy a lányuk boldog legyen. Biztos vagyok benne, hogy meghallgatnak. Ahogy Akeno és Akaru mesélt róluk, kedvesnek tűntek, csak sokat dolgoztak. Ehhez nyilván nem álltak valami jól, de nem panaszkodtak. Ebből talán Akarut féltettem, hiszen sokáig lehetett egyedül, van egyedül. De ez is megváltozik, megváltozott, hiszen itt vagyok vele és mellette is maradok, történjék bármi. 

Akira volt az egyetlen aki hozzám szólt a mai nap folyamán, de nem válltottunk olyan sok szót. Botanról újságolt, hogy összefutottak és milyen jól elbeszélgettek. Na persze, el is hiszem. A kis álszent! Ő is megemlitette, hogy a mai nap folyamán Akarun és rajtam is más aura van. De ennyit beszéltünk róla, még mindig nem akarnak hallani arról, hogy Akaru velük tárgyaljon. Nagaruki volt ilyen hatással rájuk, őt kell valahogy meggőzni. De az egyetlen meggyőzés Yoshiko. Így a nap végén, a klubterembe indultam, mivel a többieket láttam az udvaron, csak őt nem. Sejtettem, hogy ott lesz. Benyitottam,.

   - Yoshiko? - ismét ugyan ott ült a sarokba ahol eddig, viszont nem volt ébren, belealudt. - Yoshiko?! Yoshiko?!

Szólogattam, de nem hatott semmit. Így lassan megközelítettem, hogy kissé megrázzam. De alig, hogy lehajoltam hozzá megakadt a rajz doszárján. Ki volt nyitva, előtte hevert és rajzokkal volt tele, portrékkal pontosabban, és minden portrén én szerepeltem. Megelepődve kaptam 2-3-t magamhoz. Nagyon szépen rajzolt, minden kis részlet kirajzolva, ezt eddig is tudtam. És még láttam korábban magamról rajzot, de hogy ennyi legyen. Nem is sejtettem, hogy ennyit készített. 

   - Hm... Kazuya! - hallottam meg egy kétségbeesett hangot. Yoshiko felébredt. - Én... ez...

    - Miért van ennyi portréd rólam? - mutattam felé a rajzokat. - Ne értsd félre, nagyon szépek, kidolgozottak. De rajongó vagy?

Yoshiko eltekintett, nem mert a szemembe nézni. Percek teltek el csendbe. Nem volt ez fura és rossz dolog, nem egy rajongó készített rólunk portrékat, rajzokat. Ez idolsággal jár. Csak nem hittem, hogy Yoshiko is rajongónk, rajóngom, sosem említette.

   - Én... én sajnálom... - gyorsan felkapta a rajz dosziját és a nálam tartott lapokat kivette kezemből és elakart menekülni.

   - Várj Yoshiko! - kapta a karjai után. - Yoshiko, kérlek beszéljünk! Yoshiko figyelj a múltkori dologról én... figyelj. Kérlek beszéljük meg a srácokkal a dolgokat, vegyük át még egyszer a történteket.

Csend borult ránk ismét, Yoshiko nem nézett rám, de hangosan vette a levegőt. Épp mielőtt újra megszólalhattam volna kipillantottam az ablakon és megpillantottam Botan-t ahogy Akaruék előtt áll és az iskola lassan köréjük fonódik.

   - Ezt nem hiszem el...

    - Mindig ez van... Mindig ő miatta történik minden!

Yoshiko felé fordultam aki szintén az  ablak felé nézett. Akaruról beszél?

    - Ő van mindenkinek a figyelem középpontjába.

    - Akaruról van szó. Figyelj a történet ami korábban közted és közte történt nem úgy van ahogy gondolod. 

   -  Tudom!

    -Hogy, tudod? - lepődtem meg a szavain. Yoshiko kihuzta a karját és lassan felém fordult, majd félve tekintett fel rám.

    - Akaru akkor megkeresett és elmondta, hogy Botan nem nekem való fiú, szemét és ne vegyem számba, ki akar majd használni. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki. De aztán meghallottam ahogy senpai beszélget a barátaival és friss húsról beszél, kis ártatlan lányról akit majd szépen becserkész és ott hagy. De a valódi célpontja Akaru volt, eszeveszetten őt akarta. De Akaru sokszor el is utasította. Nemsokára utána történt a dolog. Nem tudom miért változott meg a dolog, gondolom Akaru mondhatott valamit Botannak, amiért végül nem használt ki, hanem rátette Akarura, hogy alázzon meg a suli előtt.

    - De ha tudtad, hogy Akaru megvéd, akkor miért nem mondtad el az igazat? Nagaruki miért hiszi még mindig azt, hogy Akaru megalázott. Miért hiszik a többiek azt, hogy az a szemét olyan ártatlan? - emeltem fel egy kicsit a hangom. - másodpercek teltek el ismét, Yoshiko összeszoritotta a kezeit.

   - Mert féltékeny voltam! - kiáltotta ki.

   - Féltékeny? Akarura?

    - Valóban, Akaru nem lökött be a vízbe. Ő mondta, végig az igazat... - hajtotta le ismét a fejét.

    - De miért hazudtál Yoshiko? Ez nem játék, hogy ilyet mondani.

    - Féltékeny voltam! Féltékeny voltam Akarura! Mindig ez történik, bárkit akit megszeretek az Akarura veti ki a szemét! Elveszi tőlem, elveszi tőlem a szerelmeimet! - könnyek buggyantak ki a szeméből. Megdöbbentem. Akkor ez azt jelenti, hogy...

    - Te szeretsz engem? - tettem fel a kérdést. - De ez akkor sem ok, hogy úgy viselkedj, pláné, hogy beláttad, hogy Botan valóban milyen szemét alaka és Akaru cska megvédeni akart és...

     - Én ezt jól tudom! Csak, csak... 

De ebben a pillanatban nagy hangzavar hallatszodott kintről, mire mindketten odatekintettünk. Kint még több ember állt és nézegette a középen szereplő Akaruékat, akik vitatkoztak Botannal.

    -Ezt, ezt mindenképp folytassuk. - emeltem fel az ujjam. - De most mennem kell! - ezzel kiszaladtam.

   - Akaru! Gyerünk, vagy félsz?! Nem mered bevallani az ittenieknek a dolgot?! Gyerünk! Na mi van?!

Átverekedtem magam a tömegen és egyenesen Botannak mentem.

   - Hogy mered fenyegetni a barátnőmet?! - löktem meg. - Ne merd megfenyegetni, mert nincs egyedül! Itt vagyok én neki!

   - Kazuya... - lépett mellém Akaru. - Kazuya, hagyd!

    - Én nem fenyegetem. Én csak az igazat akarom elmondani. Amit eltitkol mindenki elől. Fel akaorm nyitni a szmeüket, hogy milyen lány is Akaru...

    - Na jól van ebből most már elég! - ragadtam meg gallérjától fogva. Akaru felkiáltott és többen is mozgolodni kezdtek körülöttünk. - Fejezd be! És te? Neked nincs semmi mondani valód? Te nem akarod elmondani az igazságot?! - szortam villámokat a szememmel. - Mondd el az igazságot ami Yoshikoval és Akaruval kapcsolatos te szemét!

    - Kazuya fejezd be! Mégis mit művelsz? Botan nem rossz ember! - lépett Akira mellém és ő is megpróbált megnyugtatni.

   - Hogy igazság Yoshiko történésével? - hallottam meg Nagaruki hangját valahonnan mögülem.

    - Így van! Nem minden úgy történt ahogy az iskola tudja. - hallatszodott egy női hang.

Éreztem ahogy Akaru megrebben, a bejárat felől kettéoszlott a tömeg és megjelent egy nő, Otanival együtt. Elengedtem Botant, mindenki a közeledőket nézte. Kisebb hangzavar is keltődött, mintha nem egy személy fel is ismerte volna, a tarkóig érő, barna hajú, barna szmeű lányt aki kosztümben lépkedett előre, mint egy model.

   - Shiho... - szólalt meg először Botan.

Shiho? Hol is hallottam ezt a nevet... Tegnap, amikor Akaru elmesélte, hogy mi történt vele. Ő alázta meg Akarut, Botan exe! Mégis mit keres itt? 

Reflexszerűen Akaru elé álltam, amint a lány ide került hozzánk, de ő csak rám mosolygott barátságosan.

   - Nem fogom bántani! - szeme őszinteségtől csillogott, így kissé elléptem. - Rég találkoztunk, Akaru!

   - Valóban, Shiho! - úgy tűnt, kissé Akaru is felenged, de részben még mindig mereven állt.

Shiho intett egyet a körben állóknak, majd Botan felé fordult dühös tekintettel:

   - Elég volt, Botan! Ideje felhagynod ezzel a játékokkal!

   - Te meg mit keresel itt?!  - sziszegte Botan.

   - Jöttem helyre hozni azt amit elrontottem. - mondta, majd körbe nézett ismét közöttünk. - Akaru valójában egy nagyon kedves lány, akinek fontosak a barátai, a környező emberek. Az, hogy a legutóbbi időben így viselkedett, jégszívüen, ridegen uralkodott. Az, mind az én hibám. Én válltottam ki ezt, megbántottam, kegyetlen dolgot tettem vele, kegyetlenebbet, mint amit bármelyikötöknek is tett ő. Miattam vett, magára alcát. Amit borzasztóan sajnálok! Amikor több mint egy éve, megaláztam. - Akaru megfeszült a hallotaktól, pontosan jól tudta mi fog következni és nyilván tartott tőle, hogy mennyire bizhat is meg a lányba. De mielőtt mondhatott volna bármit is, megfogtam a kezét és intettem, hogy hagyja. Kissé kétkedve de hallgatott, sőt mellém lépett és karjaimba bújt. Shiho mindent elmesélte az elejétől kezdve, mit, mikor és miért tett és bevallotta, hogy mindent cska megjáatsztott, hogy Akaru valójában nem olyan mint amilyennek beakarta mutatni. A végén ismét Akaru felé mutatott. - Nagyon, nagyon sajnálom! - hajolt meg. - Remélem, egy nap megtudsz bocsájtani!

Csend telepedett ránk... Akaru nem mozdult, csak Shihot nézte. Nyilván nem egyszerű megbocsájtani.

   - Emeld fel a fejed! - törte meg a csendet Akaru. - Talán egy nap sikerül. De köszönöm szépen, hogy tisztáztad a nevem...

   - Kérlek bennetek, ne nézzétek rosszállóan Akarutól, ne féljetek tőle. Ő nem ilyen! Miattam lett ilyen, tévedtem, hibáztam. De minden ember hibázik! Akaru nem akart ártani! Miattam votl az egész, miattam keményedett meg, félt újból átverődni, becsapodni.

   - Én... - szólalt fel Akaru és kibontakozott és Shiho mellé állt. - Nagyon sajnálom amit az elmúlt egy évbe tettem! - hajolt meg ő is. - Nagyon sajnálom, tényleg valóban ezért válltam ilyenné, bezártma, hogy senki ne tudjon becsapni, kihasználni. De ennek ellenére nem kellett volna így viselkednem. Sajnálom! - hajolt meg. Büszke voltam rá, nagyon büszke. Hozzá sétáltam és magamhoz öleltem.

   - Nagyon ügyes vagy! - pusziltam meg feje búbját.

   - Botan ezzel fenyegette meg Akarut, hogy el fogja mondani ezt, ha nem teszi azt amit mond. Sőt azt fogja mondani, hogy valóban igaz a történet és újra belobbantsa a szikrát. Ő tervelte ki az egészet Yoshiko ellen.Mindent eltervezett, csak Akarut állította maga elé. - nézett rosszállóan Botanra. - A játéknak vége!

    - Te szemét! - indult neki Botannak. - Biztunk benned! Barátunknak tartottunk! És te ezt tetted velünk?! Szemét!

   - Nagaruki! Nagaruki állj le! - léptünk Akirval közbe és visszafogtuk. - Nem éri meg. - intettem le.

   - Hagyjátok, majd elbeszélgetek vele. - lépett közelebb Shiho. - Menjünk Botan, itt vége szakadt mindennek.

Botan meg sem tudott szólalni az események hatására. Kikerekedett szemekkel, hülledezve volt ott lefagyva. Ellenszegülni biztos akart, de az események hatására teljesen lefagyott. Szeritnem ő maga sem tudta, hogy Shiho megfog jelenni és mindent leleplez.

   - Shiho, köszönöm szépen! - lépett közelebb Akaru a lányhoz. - Köszönöm, hogy eljöttél és mindent tisztáztál. Miattad most végre képes voltam bocsánatot kérni.

   - Nincs amit, beláttam, hogy hülye voltam és már rég megakartam tenni, hogy eljöjjek bocsánatot kérni. Nem hittem, hogy ez a féleszű közbe megjelenik és műsort rendez. De majd beszélek a fejével. Ugyanakkor, szerintem nem nekem kell megköszönd. - lépett hátrébb ahol Otani állt mozdulatlanul.

Akaru rám nézett, mire bólintottam és Otani felé szaladva átölelte. Én is hálás voltam neki, hiszen végre Akaru leveheti az álarcát, önmaga lehet és mindenki ezt megtudta.