A sors szenvedélye 70.rész (befejező rész)

 A sors szenvedélye

70.rész (befejező rész)

Akaru:

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a 20-hoz közeledve, 19 évesen ennyire megváltozik az életem. És onnan kezdve ennyire felpörög. Megszámlálni sem tudom, hogy az elmúlt 5 évem során mennyi minden történt velem. Jó is és rossz is. Megannyia akadályt kellett leküzdenem, de szerencsére nem voltam egyedül. Bár sosem mondanám azt, hogy egyedül voltam valaha. Viszont az elmúlt időszkban nagyon sok értékes barátra, családtagra tehettem szert és egy nagyon fontos, különleges személyre is. A szerelmem személyében. El nem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok és hálás, mindenért. No meg mennyire szerencsés vagyok, mindezért. Hogy ekkora álmom teljesült, sőt még az álmomnál is nagyobb álom. Van ennek értelme? Nos, mondjuk, hogy igen.

Miután Kame megkérte a kezemet, nem számítottam egyáltalán rá, sikerült meglepnie. El is kezdtük tervezni az esküvönket. Tulajdonképpen 2-t. Ugyanis nem várhattuk el, hogy hol az én rokonságom, hol az övé átutazzon egy fél világot. Kicsit mások a szokások, de mindenben bevezettem, ahogy ő is engem a szüleim és az övé is természetesen sokat segítettek. Szerencsére nem kellett olyan sokat utazzunk, hogy elintézzük a Erdélyi esküvöt is. Igazából 2-szer voltunk intzékedni, amikor amúgyis elmentünk oda kirándulni.Egyszer a foglalás az étteremben,zenészekkel, házigazdával való megbeszélés, aztán pedig, hogy kiosszuk a meghívokat. Olyan izgatott voltam és majd kicsattantam az örömtől. Természetesen, mint mindenki nagyon igyeekztem, hogy ez a nap úgy sikerüljön, amilyennek akarjuk. Kame is rendesen kivette a részét belőle és 1 évvel később, mindkét esküvőt sikerült elterveznünk. Először Japánban volt az időpont. Egy kis szobába huzodtam el, én jöttek a barátok, családttagok és készítettünk képet. Épp a Hoshi csapat volt bent, amikor...

     - Akaru?  - a következő pillanatban Keita dugta be a fejét az ajtón.

    - Keita! Szia! - csillogott fel a szemem, hiszen úgy volt, hogy nem tud eljönni. - Azt hittem, hogy Hokkaidoban vagy és nem fogsz tudni eljönni. - a csajok mindeközben magunkra hagytak.

    - Ki nem hagynám az eskűvődet. Csodaszép vagy! - sétált elém.

    - Köszönöm szépen! És nagyon örülök, hogy végülis is sikerült eljönnöd. Sokat számít, hogy itt vagy. Te voltál az első személy, akit megismertem az iskolában, akivel összebarátkoztam és akire számíthattam. Mindig tudtad, hogy mit kell mondj és jól megismerted azt az arcomat is, hogyha történt valami. Mindig számíthattam rád, bármi is legyen. Ezért pedig hálás vagyok. Köszönöm szépen!

    - Nem, Akaru! - elindult felém, majd leült mellém. - Én vagyok hálás neked. Segítettél, hogy más szemszögből lássam a világot, hogy megnyiljak és ne érezzem azt, aki voltam a múltban. Felém nyújtottad a kezemet, amit más akkoriban nem tett volna meg. Általad lettek barátaim és őszintén általad sikerült véghez vinnem azt, amit akartam, nem adtam fel. Köszönöm! Nélküled nem tartanék ott, ahol most.

   - Keita...

    - Ne aggódj! Ezt mind úgy mondom, mint egy barát. Nem fogom megakadályozni az esküvődet és a kapcsolatotok közé állni. Örülök, hogy boldog vagy! Sajnálom, ha korábban bármilyen kellemetlenséget is okoztam. És barátodként, mindig is itt leszek számodra. Ezentúl is számíthatsz majd rám!

   -  Keita... - könnyek szökkentek a szememben, a mai nap folyamán már nem tudom hányadjára, pedig csak a nap eleje volt és a nyakába ugrottam, hogy átöleljem. - Köszönöm!

    - Na ne sírj! Mennyasszonynak, ilyenkor nem szabad sírnia.

   - És ezt ki mondja? - öltöttem ki a nyelvem rá, - Gyere készítsünk egy közös képet.

A fotósnek jelet adtam, mire a gép mögé állt és el is lött néhány fotót. 

   - Nocsak, kit látnak szemeim! - sétált nyugodtan be Kame. Baromi jól nézett ki a kosztümjében, bele is haraptam az ajakimban, ahogy végig néztem rajta. Ezt észre is vette, ugyanis huncutul elmosolyodott. Észre véve magam, gyorsan eltekintettem.

    - Kicsim, te meg mit keresel itt? Nem itt kellene lenned. - mondtam zavarban.

    - Csak benéztem! - kacsintott rám. - És milyen jó, mert látom igazán jól elvagytok.

    - Még az esküvődön is féltékenykedsz! - mosolyodott el Keita és felállt, elindult Kame felé. Majd megállt előtte és kezet fogtak.

    - Kellene? - kérdezte Kame de ajakainál ott bújkált a mosoly. - Örülök, hogy eljöttél!

    -Ja, én is! Szerencsés vagy! Tedd boldoggá, mert ha nem velem gyülik meg a bajod! - veregette meg a vállát, majd felém nézett és kiment.

Kameval összenéztünk és elmosolyodtunk. 

   - Idő van! Kazuya mit keresel itt? Nyomás az oltár! - kezdte kifele lökni Midori. Mielőtt azonban kilépett volna felém kacsintott. Elmosolyodtam.

A barátok és a család körében mondtuk ki, igazán meghitten a boldogító igent és válltunk egy családdá. Én és Kame... egy család... huh, olyen hihetetlennek hangzik. És minden mesebeli volt, nagyon jól sikerült. Jó volt a szertartás és a buli is. Pontosan így sikerült Erdélyben is. Kame szülei és testvérei oda is elkísértek, illetve Hoshi és a KAT-TUN is. Nem erőltettük, de szerettek volna eljönni. Érdekesnek is találták az itteni szokásokat. De szép volt, meghitt és jól sikerült. Kame ügyesen megtanulta a szöveget, amit kellett magyarul és a tiszteletes után szépen tudta mondani. A szertartás szép volt és a buli is remekre sikerült. Hivatalosan is már Kameval egy család voltunk.

    - Egy... két ... há... Akaru! - hallottam ahogy valaki ijedten felkiállt, de már nem tudtam rá semmit sem reagálni, ugysanis előttem minden elsőtétült.

Fogalam sem volt, hogy mi történt velem, ám amikor felébredtem egy fehér szobában voltam, egy szemüveges, barna haju, kontyba kötött nő állt mellettem. Azt hiszem őt vették fel nem rég, az ügynökséghez orvosnak. Tehát akkor az ügynökség betegszobájában vagyok.

    - Jó napot, Mrs. Kamenashi, hogy van?

   - Jó napot! Jól vagyok köszönöm! - ültem fel.

   - Ne olyan sietősen! - segített fel. - Nem érez szédülést már?

    - Nem jól vagyok!

    - Elájult és ide hozták. Mostanában történt magával ilyen?

    - Nem! Nem ájultam el. Bár már van amikor szédülést érzek...

    - Értem. És van más tünete is ezen kívül? Hányinger esetleg? Hányás? Jobban kívánja az ételt, mint máskor? - mik ezek a furcsa kérdések.

    - Igen! Jól mondja. Néhány napja, hányok és folyton a hányinger kerülget és kívánatosabb vagyok, mitn máskor... de ez mit jelent doktor nő?

    - Ne aggódjon! Ez semmi rosszat nem jelent! - mosolyodott el. - Sőt, csodálatos hírt jelent. Ezek a jelek szerint, ön várandos! 

    - Hogy micsoda?!

    - De azért kérem menjen el a kórházban és vizsgálják meg, mert itt sajnos nincsenek ilyen eszközök. Felirom egy jó barátnőm számát, menjen hozzá! - fordult is meg, hogy keressen egy papirt és leírja a nevét. Mindeközben kezeimet a pocakomra tettem. Várandos vagyok? Gyerekünk lesz Kameval! 

Éreztem ahogy kibugyannak a könnyeim. Ez...

    - Akaru! - robbant be az ajton Kame. - Doktornő, Akaru hol van?

    - Itt vagyok, kicsim! - annyira sietett, hogy meg sem fordult a fejében, hogy az ágyak fel forduljon. Szegény nagyon megijedhetett.

    - Kicsim! - szaladt oda hozzám és két tenyere közé fogta arcomat. - Mi történt? Jól vagy? Tsuru szaladott hozzánk, hogy elájultál és idehoztak. Mi történt?

    - Kame, most azonnal korházba kell mennünk! - na jó, talán nem ez volt a legjobb mondat ami kicsuszhatott volna az ajkaimon. Arcán kiült a rettenet. Na jó, Akaru megvállogathattad volna a szavaidat. De szerettem volna először biztosra menni és utána elmondani neki a hírt.

    - Itt van, Mrs. Kamenashi. - nyújtotta át a lapot a doktornő.

Felálltam és kézen fogtam Kamet, magam után húzva. Természetesen azonnal átkarolta a derekamat és folyton azzal jött, hogy mi törént? Mi a gond? Nem kellene inkább kihivjuk a mentőket és azzal bemenni. Na még mit nem. Bár az én hibám, mert megijesztettem. Bár az én kocsim itt volt, végül az ővével mentünk el a kórházhoz. Egész uton nyilván igyekezett kiszedni belőlem, hogy mi a gond és miért kell hirtelen a kórházba mennünk. Igyekeztem nyugtatni, hogy minden rendben van és egy vizsgálatot kell elvégezniük. De az orvos szerint semmi komoly. Persze, ekkor folyton azzal jött, hogy csak beakarom mesélni neki. Amint leparkolt, át is sietett, hogy kisegítsen, nem mintha szükségem lett volna rá. Most ugyanis jól éreztem magam. Amikor az épületben beléptünk, megfogtam a kezét és elkezdtem huzni. Fogalma sem volt, hogy hova akarom vinni egészen addig amig az doktornő ajtajához nem értünk.

    - Ez... - állt el a szava

    - A tünetek nagyon is arra mutatnak. Tudod, hogy hányok reggelente és hányingerre is panaszkodom... no meg kívánatosabb is vagyok, mint máskor. - Kamenak még mindig tátva volt a szája, úgy fordult felém csillogó szemekkel.

    - Ez komoly?

    - Hát ezért küldött ide, hogy kiderüljön az igazság!

    - Hát akkor mire várunk még?! - kopogott is be.

Aznap nagy volt az öröm, ugyanis kiderült, hogy valójában terhes vagyok és gyerkünk lesz Kameval. Aki nyilván majd kicsattant a boldogságtól, de meglepő módon, sokkal paranoiásabb lett. Egész haza felé vezető úton, azzal jött, hogy mostantól akkor pihennem kell és a lakást át kell alakitsuk és megkell venni a kis baba dolgokat. Megkellett nyugtassam, hogy minden rendben lesz és elkészülünk időben. Ami a munkát illeti, a doktor szerint is a második trimeszterig végezhetem. És végeztem is.A rajongóknak elmondtuk, hogy miért megyünk egy kicsit szünetre. Volt már hasonló, ugyanis pontosan 2 évvel ezelőtt Tsuru is várandos lett. Szóval vannak ilyen protokolok az ilyen helyzetekre. Kame folytatta természetesen a munkáját, de igyekezett mindig hamrabb hazajönni, hogy mellettem legyen. Jobb férjet nem is kívánhatnék, gondoskodott rólam, bár néha túlzásokban esett. De vicces volt, ahogy néha kapkodott. Viszont ott volt mellettem, segített és vigyázott rám mind a 9 hónap alatt. Illetve, ha vénetlenül nem tudott, akkor az édesanyja volt mellettem vagy valamelyik barátaink. Még a szüleim is Japánba költöztek ez idő alatt, hogy ők is tudjanak segíteni. Illetve ha megszületik az unoka, akkor több időt tudjanak vele tölteni. Az erdélyi otthnunkat nem adtuk el. Hiszen az életünk része lesz és nem akarnánk megszakadni tőle. Szóval volt bőven segítségem, ahogy megszokhattam. Aztán egy tavaszi napon elérkezett az idő... Emlékszem hétvégei nap volt, Kame éppen ebédet készített amikor beindultak a fájások. Azt sem tudta, hogy mit tegyen. Összevissza kapkodott és majdhogynem ott hagyta a tespit a tüzön. Nekem kellett szolnom, hogy vegyen egy mély levegőt és utána induljunk. Útközben szóltam a szüleimnek és Kame szüleinek is. Közben keresett Jin is, akit szépen leordított Kame, hogy most nincs ideje, ugyanis szülni fogok. Vicces volt! Nagyon izgult! Nem mintha én nem izgultam volna. De örültem is, hiszen hamarosan találkozunk  kisfiúnkkal. Így van, az első kisfiú. A kórháznál Kame karjába kapott és úgy vitt be az épületben. Ott lefektettek egy ágyra és be vittek egy szobában. Az a doktornő segített világra hozni a kisfiúnkat, akihez anno küldött az ügynöskégnél dolgozó. Kame ott volt mellettem, fogta a kezemet és bátorított. Szerencsés vagyok! És megismerhettük a fiúnkat, Akihiko Noáh. Szerettük volna, ha magyar eredetem nem vész el, és nem csak japán, hanem magyar neve is lesz. Egy tüneményes kisfiú, lett ezennel a szemünk fénye és Kameval elkezdödött az életünk egy újabb fejezete.

A sors őrületesen szenvedélyes.... sosem tudhatjuk, hogy mire számítsunk. Elvesztünk benne, csapádba esünk, hirtelenjében még azt sem tudjuk merre vagyunk. Okoz örömöt és bánatot is, de mindig ki hozza a legjobbat a végén, a legértékesebbet. Elkerülhessük, menekülhetünk de előbb útobb úgyis elénk kerül. Nem szabadulunk meg tőle. Így hát annyit tudok ajánlani, hogy engedd vigyen téged a sors szenvedélye. Nálam és Kaménál bevállt. Átléptük az akadályokat és elkezdhettük építeni a közös életünket. Ennél boldogabb már nem is lehetek. Tudom bármi is jöjjön, ott leszünk egymásnak, őszinték leszünk és mindent megoldunk együtt. Amikor akkor a másiknak csak hátulról támogassuk, de mindig készen állunk kitárni feléje a karjainkat. Legyen az jó vagy rossz tudom, hogy nem állhatja semmi sem el az utunkat. Az egész úgy kezdődött, mint egy idol és egy rajongó akik találkoznak, de úgy végződött, mint két idegen, akik összebarátkoztak és egymásba szerettek és eljött neki a happy end. Azaz, most íródik a sorsunk szenvedélyének egy újabb kötete!

Kazuya:

   - Kinyithatom a szemem?

    - Mindjárt! Csak még légy egy kis türelemmel.

   - Jó csak, azért siess, már hiáynzik Akihiko!

    - Nemsokára látni fogod. - 2 év telt el, amióta már 3-an vagyunk a családunkban és rettenthetetlenül boldogok vagyunk. 

A kisfiú, egy csodaszép ajándék. Mindennapjainkat bearanyozza és a munka után, olyan jó hazaérkezni hozzá és együtt tölteni az időt. Természetesen a menetrend mellett igyekeztünk, mindig időt adni magunknak, családi programokra. Akaru mindig azt mondta, hogy a fiú olyan csalafinta, mint az apja és most már két csibész mosolynak kell igyekezzen ellent mondania. De nekem fogalmam sincs, hogy miről beszél. A médiától igyekeztünk megvédeni a fiúnkat, de szerencsére tiszteletben tartották, hogy csak annyit tudnak meg, amennyit mi akarunk. Egy két infot adtunk is ki. De nem akartunk a figyelem középpontjában lenni. 

   - Jól van... - vettem el a kezem Akaru szemeiről. - Kinyithatod a szemed!

    - Kame! Mi ez a ház?

    - Ez kicsim... - léptem eléje és megfogtam a két kezeit. - A mi házunk!

    - Hogy?! - döbbent le Akaru az emeletes ház láttán.

    - Így bizony! Megvettem, nekünk a családunknak. Arra gondoltam, hogy nemsokára Akihiko is kinővi a lakást. Szüksége lesz egy saját szobára és ha még lesz gyerekünk, akkor már tényleg nem lesz elég a lakás. Kell egy családi fészek, ami a miénk. Ne haragudj, hogy nem beszéltem meg veled, de meglepetést akartam. Ez Tokyoban van, egy csnedes ki negyedben. Kocsival még mindig nincs messze az ügynökség, a közelben van iskola és park... és... nem tetszik? - tekintettem rá, Akaru szemeiben könnycseppek jelentek meg. 

    - Kame... Ez... ez... csodaszép! - borult a nyakamban.

    - Örülök, hogy tetszik. - öleltem szorosan magamhoz. - Nézzük meg bentről is?

   - Nagyon! Mielőtt ám bemennénk. Szeretnék én is mondnai valamit. - érdeklődve tekintettem rá.

    - Nos... azt hiszem akkor ez a ház pont jókor jött... - összeszűkítettem a szemeimet. - Igazad van, már nem férnénk a lakásban, nem csak Akihiko miatt... hanem, mert uton a következő!

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, majd egy hatalmas mosolyra huzodott az ajkam. Újból apuak leszek! Karjaimba kaptam Akarut és megpörgettem. Olyan boldog vagyok! Miután megnéztük a házat, rögtön össze hívtuk a családot és a közeli barátainkat és nekik is elmondtuk a jó hírt.

 Időközben Shouta és Midori összeházasodtak és uton volt az első gyerek. Shouta nagyon ideges volt. Jin és Meisánál is már két gyerek volt, ahogy Tsuruéknál érkezett szintén a második. Junno is nős volt, már ahogy Uepi és Maru is. A soron következő Koki volt, aki mint ahogy jól láttuk Yanoval összejött. Bár még arra nem adta be a derekát, hogy megkérje a kezét. De talán már lassan hajlik, ahogy lássa mindekinek bővül a családja és neki is jó lenne. Chizuru és Okimi szintén jól voltak gyerekekkel, mindkettőnek ikrei születtek. Nem könnyű. Keita szintén megismert egy lányt, de csak még most randizgatnak. Reméljük, hamarosan ő is beadja a derekát és szép családja lesz. A testvéreim is rendben voltak, Yuichiro és Koji már két két gyerekkel és Yuya, pedig nem rég házasodott. Azzal a lánnyal, akivel még anno tőlem kért tanácsot, hogy hogyan jöjjön össze és udvaroljon neki. Ádám, szinténmegházasodott és már 3 gyerekkel élt Erdélyben. Néha meg meg látogattuk őket, ahogy ők is minket. Tartottuk a kapcsolatot, ahogy Akaru többi barátaival is. Már jól ment a magyar nyelv. Még én si taníthatom majd a gyerekeinket magyarul. Természetesen szeretnénk ha megismernék és megtanulnák mindkét kultúrát. Sokszor utazunk majd Erdélyben is.

Nyári nap volt, amikor az életünkben megérkezett a kislányunk, Ai Jázmin és még nagyobbat növekedhetett a boldogságunk.. Mint ahogy Akihikoval is kivettem a részem teljesen Ai gondoskodásából. Ott voltam nála is amikor megszületett. Bár épp forgatáson voltam, így Keitával ment be a kórházba Akaru. Borzasztóan ideges voltam. Még talán jobban, mint az elsőnél, mert nem lehettem mellette. De a fiúk, Jinék mellettem voltak és nyugtattak, hogy minden rendben lesz. És valóban, minden rendben volt és immár 4 taguvá vállhattunk, az új otthonunkba amibe időközben beköltöztünk.

 Kissé fáradtan értem haza. Hosszú napom volt és egyik munka követte a másikat. De semmi sem lehetne jobb, mint hazajönni a családodhoz. Elindultam a szobánk felé, ugyanis se a konyhában, se a nappaliban nem láttam senkit. A gyerekek szobáját meg sem néztem, mert ahogy az emeletre felkerültem meghallottam egy angyali hangot:

   - My Angel,you are Angel Fushigina kurai ni mitsumeau...

Lassan beléptem a szobánk ajtaján és megláttam gyönyörű feleségemet, ahogy az újszülött kisláynunkat karjaiban altassa és a kisfiúnk pedig ölében alszik. Ez a jelenet csodaszép volt! Ez az én családom! Olyan szerencsés vagyok! Ahogy csendben feléjük sétáltam, csatlakoztam a dalhoz.

   - My Angel,you are Angel Fushigina kunai ni mitsume Aukara yakusoku ni natta My Angel,you are Angel... - Akaru felemelte rám a tekintetét és elmosolyodott. 

Leültem a másik oldalára és átöleltem, hozzám bujt együtt énekeltünk a két csodaszép kisgyerekünknek. Ennél boldogabb már nem is lehetek! Köszönöm szerelmem, hogy mellettem vagy!

Fél évvel később, Countdownra készültünk az ügynökséggel. Bár Akarunak szerettek volna több időt adni, ő eléggé erősnek érezte magát, hogy ezen már részt vegyen. A gyerekek anyámra voltak bízve, de ők is itt voltak. Mindkettő éppen aludt. És nem rég volt Ai is megetetve így nem lesz gond. De nem csak a mi gyerekeink voltak itt, hanem bizony a többieké is, Junno, Jin, Uepi, Maru, és Kokié és Yanoé is bizony bizony, Tsuru, Okimi és Chizurué is. Egy egész gyerek csoportunk lett az útobbi időben és természetesen örülünk ennek. Akaru, mint ahogy Akikhikoval is, nem hagyta abba a munkát, csak kevesebb volt, mint máskor és könnyebbitettek neki, hogy foglalkozzon a picivel is. Ezzel nem volt semmi gondom,csak mindig mondtam, hogy ne erőltesse meg magát. De vigyázott magára és a gyerekekre. Ahogy természetesen én is mellette voltam, a családjaink és barátaink is, akiknek sokat köszönhetünk. Viszont, most már ideje menni a színpadra. Puszit adtunk a gyerekeinknek majd elindultunk kézen fogva a többiek után, hogy neki álljunk az első felvonásnak.

  Ahogy Akaru énekelt, egyre közelebb került hozzám bólintottam és én is megindultam felé. Néhány percet kértünk mielőtt, visszaszámlálás elkezdődne. Akaru megérkezett mellém és felém nyújtotta a kezét, amit készségesen el is fogadtam és figyeltem ahogy énekel. Oda vagyok ezért a lányért. Folyamatosan lenyűgöz és elámulok, a tehetségétől, a hangjától, a kinézetétől, a kisugárzásától, a jelenlététől. Egyszerűen mindent szeretek benne és annyira hálás vagyok, hogy útjaink keresztezték egymást. Napról napra, jobban szeretem ezt a nőt és örökkön örökké szeretni fogom.

A Hoshi dalja lassan véget ért, Akaru rám nézett és kacsintott. A szokásostól eltérően, most nem vezettek fel, senki vagy nem a műsorvezetők vették át a szót, hanem én.

    - Sziasztok! Nagyon örülök, hogy ennyien itt vagytok, hogy együtt köszöntsük az új esztendőt. Nem akarom rabolni sokáig az időt. Néhány percet kaptunk Akaruval, hogy valami közöljünk felétek.

    - Ezért kérlek hallgassatok végig! - vette át a szót Akaru. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy az évek alatt mellettünk voltatok és vagytok. Hogy támogatjátok a kapcsolatunkat és családunkat.

    - Ez nagyon is sokat számít számunkra, hiszen mindkettőnk életében részt vesztek. Örülünk, hogy sikeresen meghuztuk a magánéletünknél a vonalat és ezt ti is megértitek. Ezt továbbra is szeretnénk ha így lenne. Nem akarunk a rivalda fényben lenni, megszeretnénk tartani az átlagosságot. De mivel ennyire megtiszteltek, nem zárkozunk el előletek. Ahogy eddig is tettük.

    - Ismerettünk az esküvőnkről információkat anno és képeket is. Illetve bejelntettük az első gyermekünk, majd a második gyermekünk születését is.

    - Az életünk legfontosabb napjaiban, beengedést engedtünk. És köszönjük, hogy mindezeket diszkréten és tisztelettel óvtátok és fogadtátok. Most úgy döntöttünk, hogy ezt a napot, nem csak veletek akik itt vagytok szeretnénk ünnepelni, hanem a gyerekeinkkel is. - hatalmas üdv rivalgás keletkezett. - Engedjétek meg, hogy megtegyük. Engedjétek meg, hogy a gyerekeinkkel együtt itt a színpadon köszöntsük az új évet! Tisztelt közönség a kisfiúnk Kamenashi Akihiko Noáh és a kislányunk Kamenashi Ai Jázmin. - hatalmas taps fogadta őket, miközben Misaki a fél éves kislányunkat karjában felhozta és 3 és fél éves fiúnkat. 

Elindultunk feléjük Akaruval kézen fogva. Akihiko, elengedte Misaki kezét és elkezdett felénk rohanni. Legugoltunk, hogy a karjainkba zárhassuk és puszit nyomhassunk az arcára. Mindeközben Misaki ideért Ai-val is. Átvettem tőle és rögtön a szép hercegnőm orcájára adtam egy hatalmas puszit. Akaru karjaiba vette a fiúnkat és ő is a kislányunkhoz hajolt, hogy puszit adjon neki. Kicsi volt még, fél éves, de nem ijedt meg egyáltalán a közönségtől. Nem csoda, hiszen az anyja és apja is színpadi ember.

   - Ő a mi szemünk fényei. Általuk lett teljesebb az életünk!  - folytatta Akaru. - Köszönjük, hogy megengeditek, hogy velünk együtt, itt fent a színpadon köszöntsük az új évet.

    - Én pedig neked köszönöm szerelmem. Köszönöm, mindazt amit adtál nekem. A világ legboldogabb férfijává tettél, azzal, hogy mellettem vagy és ezzel a két gyönyörű gyerekkel, a családdal. Szeretlek!

    - Én is szeretlek! - egymás felé hajoltunk és röpke csókot válltottunk.

    - Na jól van jól van, galambocskák, ne a gyerekek előtt! - érkezett meg Koichi, ugyanis idén a KinkiKids vezette a Countdown-ot. 

Oda sétált mellénk és mutrázott egyet a gyerekeknek, mire amazok elnevették magukat. Közben mindenki egyre közeledett ugyanis időt volt.

    - Jól van! Figyelem figyelem! Kezdődik a visszaszámlálás! 10... 9... 8...

A kislányunk születése után döntöttük el Akaruval, hogy ez lesz az első koncert amin részt vesznek a színpadon. Beakartuk mutatni a rajongóknak a családunkat és, hogy tudják jól vagyunk és mennyire is boldogok vagyunk. Természetesen ettől függetlenül, szeretnénk továbbra is tiszteletet kérni, hogy ne legyünk a középpotnban és a gyerekeink is csak minimális rivalda fénnyel nőljenek fel. Ahogy mondtam számunkra fontosak a rajongók, hiszen mindkettőnk életében most már évek óta részesei. És szerettünk volna egy ilyen emléket. Bár talán a jövőben még lesz hasonló.

    - Boldog új évet! - kiáltották egyszerre.

Ai erre elsirta magát de azon voltam, hogy megnyugtassam. Büszke vagyok rá, ahogy Akihiko-ra is. No meg természetesen a csodaszép feleségemre is. Taps kerekedett és egymásnak köszöntüttk az új évet. Mindenki megérintett a kis gyerekeket. Aranyosak voltak! És mindkét gyerek bírta. Bár igyekeztünk megtanítani és hozzá szoktatni sok emberekhez születésük óta őket. Hiszen a munkánktól adódva, vannak helyzetek, amikor ők is ott kell legyenek ahol mi és nem kevés emberrel körülvéve. De ügyesek! Sőt Ai fél évesen többet bír, mint Akihiko, emlékszem Akihiko sokat sírt az elején. De persze nem könnyű. Viszont az életünk része és szeretnénk ha tisztában lennének a gyerekek is. Persze a szüleink mellettünk állnak és segítenek, ki akarjuk venni a részünket a nevelésből. Nem átpasszolni, ezért is jutottunk erre a döntésre. Persze óvatosan és mértékkel. Nem akarjuk soha, megijeszteni a gyerekeinket. Így amiután a mi dalunk most neki kezd, Akaru leviszi őket, anyámhoz. És itt is az idő.

   - Jól van, akkor kezdjük! - kiáltottam el magam, mire az Yorokobi no uta számunk első ritmusai felhangzodtak. Megpusziltam a kislányomat, majd a fiamat és, természetesen ki nem hagynám semmi pénzért szép feleségemet a sorból. Csókot válltottam, majd elindultam a mozgó szekér felé.

Ahogy lassan elkezdtek lökni, le nem vettem a szememről a csodaszép családomat. Felemeltem a jobb kezem, ajkaimhoz tettem és puszit küldtem feléjük. Ekkor már idő volt, hogy énekelhessek. - Aishiteru! Aishiteru! Sore igai mitsukaranai!

A sors őrületesen szenvedélyes.... sosem tudhatjuk, hogy mire számítsunk. Elvesztünk benne, csapádba esünk, hirtelenjében még azt sem tudjuk merre vagyunk. Okoz örömöt és bánatot is, de mindig ki hozza a legjobbat a végén, a legértékesebbet. Elkerülhessük, menekülhetünk de előbb útobb úgyis elénk kerül. Nem szabadulunk meg tőle. Így hát annyit tudok ajánlani, hogy engedd vigyen téged a sors szenvedélye. Nálam és Akarunál bevállt. Átléptük az akadályokat és elkezdhettük építeni a közös életünket. Ennél boldogabb már nem is lehetek. Tudom bármi is jöjjön, ott leszünk egymásnak, őszinték leszünk és mindent megoldunk együtt. Amikor akkor a másiknak csak hátulról támogassuk, de mindig készen állunk kitárni feléje a karjainkat. Legyen az jó vagy rossz tudom, hogy nem állhatja semmi sem el az utunkat. Az egész úgy kezdődött, mint egy idol és egy rajongó akik találkoznak, de úgy végződött, mint két idegen, akik összebarátkoztak és egymásba szerettek és eljött neki a happy end. Azaz, most íródik a sorsunk szenvedélyének egy újabb kötete!

Akaru esküvői ruáhja:

Kame vőlegényként:

Nos igen, befejeződött a második történetem is. Hogy őszinte legyek meghatódtam a végén, nosztalgia fogott el, öröm és bánat keveredett bennem. Ez volt az egyik első történet ami megofgalmazodott bennem, miután megismertem Kazuyat és a srácokat. Tudom volt néhány évben kiesésem. amit igazából borzasztóan sajnálok, mivel emez alkotás hamarabb is befejeződhetett volna. Gyerekkoromban amikor elkezdtem az írást mindent külön szedtem és mindenek külön blogot készítettem, hogy két különböző történet ne kerüljön ugyanarra az oldalra. Kicsit talán kapzsi voltam ebből a szempontból. És hát nem tudtam bírni, alattam összecsuztak a dolgok. Viszont ennek ellenére, ebből tudtam tanulni, fejlődtem írás terén. És bár lenne mit javítani ezen a történeten is, büszke vagyok rá és jól sikerült. Az elmúlt 20-30 rész nem is sikerülhetett volna jobban. Nagyon örülök ennek a történetnek. Sokat jelentett nekem.  Emlékszem, hogy elvoltunk utazva és ahogy az uton mentünk jöttek az ötletek a történettel kapcsolatban és elővettem egy papir lapot és irtam le. Nem számítottam, hogy ilyen hosszúra sikerül. És bár megfogalmazodott bennem, hogy elsőre ahánynak terveztem annyi legyen, nem akartam összecsapni. És jó mellett döntöttem, ez így pontos lett. És úgy érzem sikerült mindazt átadnom, amit szerettem volna ez a történet szerint. Az utolsó részben lehet kicsit sok minden történik, de apró jeleneteket szerettem volna adni, Kamenashi család életéből. Remélem, hogy jól sikerült. Köszönöm, hogy végig olvastátok a történetemet! Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat. Kérlek titeket továbbra is kövessetek. Érkezem a másik történetem folytatásával és hamarosan valami új is felbukkan! :) 

Kame élete 2. video

Kame második videoja is elkészült, ahogy idősorrendben beszél életéről, hogy jobban megismerhessük.

Őszintén szólva még gyakorlom a japánt, nem vagyok olyan jó benne így használtam angol fordítot a videonál, de nyilván nem minden lett helyes, ám néhány információt sikerült kinyernem, amit most szeretnék összefoglalni. Igyekeztem és igyekszem helyesen leadni, de nézzétek meg ti is és ha valamit úgy vettek észre nyugodtan szóljatok. Szeretném megtanulni, de nem a nyelvérzék az erősségem. De igyekszem és kitartó vagyok!

 Az elejétől kezdi életét születése napjával, minek után ő a harmadik gyermek, a szülei lányt vártak, éppen ezért bár a két testvérének rövidebb haja volt, neki kisfiúként hosszabb volt a haja és öltöztetni is volt kicsit lányosabb.  Ismét felhozza, hogy óvodában milyen népszerű volt, az anyukák és lányok körében is mennyi csokit kapott valentin napkor és mindig főszerepeket kapott előadásokkor. Elárulja,  hogy mikor is kezdett baseballozni és felhozni a szülienek hogy mit is akar és természetesen, hogy a neve is honnan ered. Hogy az elején nem volt valami ügyes, de a szülei vettek neki baseball kesztyűt és elmondták, ha kitartóan próbálkozik akkor biztos hogy jobb lesz, csak adjon bele mindent. Kitartóan edzett és 6.-os korában részt vehetett egy baseball bajnokásgon. Persze így sok időt elvett neki a reggeli edzések és nem is laktak közel a sulihoz így mindig szaladnia kellett az iskolában, hogy el ne késsen bár esett meg, hogy elnézést kellett kérjen. Elmeséli, hogy a bajnokságon megismerkedett kinai játékosokkal és évekre rá amikor nézte a WBC-t, amikor is Japán játszott Kina ellen, pont az a játékos játszott Kína csapatában, akivel anno megbarátkozott és van egy közös képük is. Szerette volna fel venni a kapcsolatot, de akkor tört be a covid és nem tudott. De most felhívja a videóban a figyelmet, hogy esetleg ha nézi a fiú, akkor szívesen beszélnének.

Aztán elérkezett az az idő is, amikor idolság felbukkant az életében, az édesapja beszélgetett el vele és mondta, hogy az ő döntése mit akar de megnyilt egy ilyen út is számára. És megemliti, hogy hogyan is ismerte meg Yamapit, hol látta először és hogy elgondolkozott hogy olyan legyen, mint ő. Végül eldöntötte, hogy elmegy a meghallgatásra és kellett vásároljon magának ruhát, mert neki csak a baseball felszerelése volt és milyen tanácsot adott az apja neki, hogy mit csináljon amikor sor kerül rá. Nem tudott táncolni, de kiválasztották. Aztán részt vett még egy másik meghallgatáson, ami tulajdonképpen az  első sorozata volt amiben részt vett a  "3 nen a gumi Kinpachi - sensei", ahol már a színészi tehetséget is nézték, de ugye ő ott sem mozgott otthonosan, végül Daisuke Matsuzakat adta elő, a Koshienből (profi baseball játkos) és sikerült átmennie. Útobbi nagy hatással volt arra, hogy elősegítse a döntését, hogy merre is menjen. Év vége felé, meghívták a KinkiKids koncertre, ahol annyit kellett tegyen, hogy felmenjen a színpadra és integessen. Akkor fogott kezében először mikrofont és látni az embereket is, jó érzést kelltett benne. Ezekután leült a szüleivel és baseball menedzserével is, hogy ott hagyja a baseballt és idol lesz. 

Kamehoz híven a videó, nagyon aranyos, könnyed lett, de megvan a maga komolysága is hiszen bemutatja az életét, azt szertné ha megismernék, hogy honnan jutott ő ide és nem csak azt látnák, ami a szinpadon van. Ezért pedig le a kalappal előtte és mindent bele Kame! Köszönjük, hogy megosztottad ezt velünk! Csak így tovább! Köszönjük, hogy idol vagy! 😀😊

https://youtu.be/31KAER-8iok?si=CHM-dImOYRGNnr88

Kame Barcelonában

 Mint korábban már itt is említettem és hallani lehetett, Kame Spanyolországba volt, hogy népszerűsítse a hamarosan megjelenő filmjét. A mai nap folyamán pedig felkerült egy kis videó, hogy természetesen a munka mellett Kame-nak ideje volt megismernie Barcelonát. Barcelonai székesegyházzal kezdte és specialitásokat is megkostolt.

Video megtekintése: https://youtu.be/P_JQEglZSaY?si=xrYfZJceDJ9l9l6I

A sors szenvedélye 69.rész

A sors szenvedélye

69.rész

Akaru:

Egy pillanatra megtorpantam, de nem fordultam vissza feléje. Kazuya is megállt és éreztem magamon a pillantását.

    - Akaru... én... én... nem vagyok az igazi nagyapád. Az én fiam, nem az apukád. De soha nem volt egy olyan perc, hogy ne gondoltam volna rátok, mint az igazi fiam és az igazi unokám. Még most is emlékszem, amikor először apukádat a karomban tarthattam. Ahogy kis szemei felnyiltak és egyenesen rám nézett, ahogy kis ujjaival megfogta a kezemet... rögtön rabul ejtett. 

    - Ezek csak puszta szavak... - nem hatnak már meg.

    - Tudom, hogy a feleségem hibázott. De nem rossz ember. Belekeveredett valamiban, adóságot húzott magára és megakart oldani.

    - És ön szerint ez jó megoldás volt?! - fordultam meg indulatosan. Kame átkarolt és simogatni kezdte a hátamat, hogy nyugodjak meg. - Hozzá akarta adni apámat valakihez, akit nem is szeretett, nem is tudom ha egyáltalán apám ismerte e...

    - Ismert, de régről.

    - Ez egyáltalán nem számít! Elakarta adni a fiát, majd az unokáját. Ez szörnyű! Aztán elintézte, hogy idehozzanak, hogy idol lehessek, hogy Kazuya segítsen neki...  Hogy mehetett ebbe bele? 

    - Nem voltam benne, beszéltem vele többször is de hajthatatlan volt.

     - Nem volt benne, de mégis segített.

    - Már hogyna segítettem volna, hiszen szeretem. Fogadalmat tettem vele, jóban, rosszban vele vagyok. Te nem tennél meg mindent Kamenashi-kunnak? Nem lennél mellette, még ha az a dolog rossz is.

    - Megpróbálnám meggyőzni, hogy az amit tenni akar rossz és találjunk ki valami más megoldást. Felvílágosítani, hogy ez nem a megfelelő út és mást kell választani.

    - Kamenashi-kun te...

    - Az én véleményem ugyanaz, mint Akaruért. Hasonlóképpen gondolkodunk. Bevallanám, hogy rossz és addig mondanám, amíg felfogná. Még ha vitatkoznánk is, megértetném vele szépen, hogy ez nem a jó út és menjünk valami másra, hogy itt vagyok mellette és nem lesz semmi baj. Ha mégis valami nehézség adódik, adósság vagy valaki ránk száll, nem hagyom, hogy bármi bántodása érje. Együtt vészeljük át. - Kame szavain elmosolyodtam. Nagyon megnyugtatott vele és jól esett, oké nem mintha másra számítottam volna.

    - Tetszik látni, itt van a különbség. Hogy hol is ment el ez az egész. - megfordultam, hogy tovább induljak.

    - Akaru! Kérlek várj! Nem hazudok, a nagymamád... a feleségem korházban van.

    - Tudom, hogy nehéz de megkellene hallgasd. - suttogta a fülemben Kame.

Kiofujtam a levegőt és visszafordultam Mr. Suzuki felé. Igaza van, megkell hallgatnom. Nem vagyok szívtelen és tudom, hogy megbánnám ha nem hallgatnám meg. Föleg, hogy ilyen komoly dologról van szó, mint a korház.

   - Köszönöm! Köszönöm! Nem fog sok időt felvenni. A nagyanyád, beteg, már évek üta kezelés alatt van magas vérnyomása miatt, ami nyilván nem tesz jót az egészségének. A sok idegeskedés miatt alakult ez ki. Igyekeztek kezelni de a gyógyszerek nem segítettek rajta csak egy ideig. Történetesebben 1 éve, nagyjából, hogy ismét rosszabbul kezdett lenni. A gyógyszerek már nem segítettek rajta.

    - Miért nem fektették be korábban a korházban?

    - Nagyon makacs, nem akart erről hallani... amíg... amíg nem hallott rólad valami hírt. - nagyot nyeltem. Nem szabad meginognom. - Hogy visszaérkezel. Bár igen, miatta kerültél ide, de hidd el, hogy a saját tehetséged jutott el oda ahol vagy. És ezt senki nem veheti el. Támogatni akart, szívből. Támogatni akartuk az álmodat amit itt ki alakult. Belátta, hogy tévedett és követni akart téged, még ha nem is akarsz róla hallani, szerette volna ha boldognak lát, ha azt teheted amit az szíved akar. Szóval várt.

   - Honnan tudtátok, hogy most érkezem?

   - Beszéltem az apáddal, 2 nappal korábban. Nem tudtam elviselni, hogy a feleségem mennyire legyengült, szerettem volna ha beszél vele. Nem akart hallani róla, de ennyit elárult, ezzel pedig befektethettük a kórházban.

    - Akkor, gondolom, most már megkapja a kezelést és rendben lesz.

    - Hosszú út áll előtte és mivel ennyire le volt gyengülve, a következő 2 nap igen sors döntő lesz. - erre a mondatra felkaptam a fejem. Ilyennel senki nem viccelne, föleg arról a személyről akit szeret. Szemei bánatosan és őszintén csillogtak. - Mellette vagyok és segítek. Nem kérek egyebet csak látogasd meg egyszer, kérlek. Beszélj vele, hadd kérjen bocsánatot, utána minden könnyebb lesz. Neki... talán még új erőt is fog kapni. Kérlek, könyörgöm... - elkezdett letérdelni. - látogasd meg a kórházban és beszélj vele! - ezzel pedig meghajolt.

    - Kérem álljon fel! - léptem el Kazuyatól és léptem közelebb.

    - Nem állok! Addig nem állok fel amíg azt nem mondod, hogy 5 percre is de meglátogatod.

Könnyek törtak utat az arcomon és beleharaptam az ajkaimban.

    - Rendben! Rendben! Meglátogatom holnap reggel! Kérem álljon fel! - nyultam le a karjához, hogy felsegítsem.

   - Köszönöm! Köszönöm! - nézett rám hálásan és fogta a kezemet.

Kame is odalépett, hogy felsegítse Mr. Suzukit. Megköszönte még egyszer majd beült egy taxiba és elment. Percekig csak álltam és figyeltem az utat. Kame lépett mögém és ölelt át hátulról. Természetesen rögtön felajánlotta, hogy elkísér reggel. De megráztam a fejem. Neki munkája volt, most kezdődött a turnéja, holnap majd utaznak is tovább az országban, korábban, mint mi. Azelőtt pedig még készülniük kell. Erre nincs ideje. Amugyis ezzel nekem kell szembe szállnom és megbeszélnem velük a helyzetet. Hogy eltereljem a gondolataimat, már amennyire csak lehetett. Nem akartam elrontani a hangulatot, az estét, a viszontlátás örömét. Így igyekeztem ezeke a gondolatokat minnél mélyebbre zárni és most csak a pillanatnak élni. Szerencsére egy olyan férfi áll mellettem, akire támaszkodhatok és aki nagyon jól ismer. Egész este fogta a kezem vagy éppen megpuszilt. Persze ez fakadhat abból is, hogy ilyen rég láttuk egymást és végre nincs mi elválasszon. De tudom, hogy ezekben a tetteiben az is benne van, hogy itt van, nem vagyok egyedül és minden rendben lesz. Erőt ad, amiért hálás vagyok. A srácok nem kérdeztek semmi a történtekről, bár valószínű az ők fejükben is csak annyi járt, hogy ne rontsák el az estét és segtsenek ne a történteket gondolkodni. Ettől függetlenül jól éreztem magam, jó volt végre együtt lenni mindenkivel mint a régi időkben. Elbeszélgettünk hosszan és sokat nevettünk. Nagyon jó volt! Persze nagyon elhúzodni nem huzodhatott, mivel a srácoknak turnéjuk van és mi is velük megyünk. Valamint elkezdődik a nagy munka nekünk is, mint csapat. Kameval kézen fogva, semmi akadály, félelem vagy titkolozás nélkül sétáltunk haza fele a lakásában. Örültem, hogy végre vele lehetek. Hogy itt maradhatok, az utamat egyengedhetem és vele lehetek. Kitagawa-samaval még korábban megérkezésem napján beszéltem. A kapcsolat közöttünk nem változott, én voltam az idol, ő pedig az igazgató. Egyikünk fejében sem fordult meg, hogy valami más legyen. Talán mondani akart volna valamit, de alig, hogy elkezdte mondatát be is fejezte. Hogy másképp gondoljak rá, nem fog menni. Nem ismertem és nem úgy tűnt, mintha megakarna ismerni, mint unokája. Csak és kizárólag, mint idol akit vezet az útján. Nem kell több. Jó volt újra látni Ran-chant is, bár 2-3 adandó alkalommal elhozta. De nem akarta megerőltetni sokszor a repüléssel. Megértettem! Nagyon örült, hogy viszont látott, rögtön meg is simogattam és az ölemben is ült, miközben leültünk a nappaliban Kameval, hogy kicsit megpihenhessünk ezen a sürgő napon. A csomagjaimat Tsurutól kell majd elhonzom, holnap. Addig is Kame adott kölcsön egy polóját és egy tréning nadrágot, hogy abba aludhassak. Együtt tértünk nyugovóra, egymás karjaiban és ennél biztonságosabb helyet, nem is tudnék mondani. Ez az én menedék helyem, ahogy mindig is volt a srácokkal. Csak most még erősebb és még fontosabb, mert Kame az én párom!

Reggel egyszerre kelltünk fel és hosszú idő után, végre ketten reggelzhettünk, mint a régi időkben.

    - Elmész Tsuruhoz, hogy vedd el a holmijaidat.

    - Igen, először belépek a kórházban aztán utána átlépek hozzá és elveszem őket.  - belekortyolt a kávéjában, majd felállt a helyéről és hozzám sétált, letérdelve elém és megfogva a kezeimet.

    - Biztos, hogy nem szeretnéd, hogy veled menjek? Van egy annyi időm és...

    - Köszönöm szépen! - simogattam meg bal kezemmel az arcát. - De nem kell, boldogulni fogok. Ebben az egy évben erősödtem és határozottabb lettem. Nem futamodok meg egyből a gondoktól és ha szükség van valakire, nem tétovázok szólni. Tudom, hogy mellettem állsz és jelenleg nekem ez a legfontosabb. Köszönöm! Én kell beszélnem a nagymamámmal. Ugyis igyis csak négyszemközt. Tudom, hogy te várnál rám kint. De nem szükséges, turnétok van arra kell készülnöd. Utaztok el és amúgyis hamarosan találkozunk, hiszen mi is megyünk! -tenyereim közé fogom arcát és közel hajolok hozzá, hogy összeérinthessem a homlokainkat.

Reggeli után én, rögtön utra kelltem, hogy meglátogassam a kórházban a nagymamám. Útközben felhívtam a szüleimet és beszéltem velük. Büszkék voltak rám, hogy így döntöttem és nem fordítottam hátat. Persze elmondták, hogy ne kényszerítsek magamra semmire. Az én döntésem, hogy mit mondok neki. Ha megbocsájtok vagy nem. 

    - Katsumi, drágám nézd csak ki jött el látogatóban! - lépett be először nagyapám a beteg szobába, ahol egyelőre csak a nagyanyám volt ott.

Aki éppen kifele bámult az ablakon. Kicsit megdöbbentem a látványon ami fogadott. Mrs. Suzuki, a nagymamám egészen sovány volt, nagyon törékenynek tűnt és valahogy idősebbnek, mint valójában. Haja kicsit kocos volt, rendezetlen ami nem volt megszokva. Ahogy tekintetét felém fordította ürességet láttam benne egészen addig, amíg meg nem látott újból engem. Ekkor a barna tekintete felcsillant az örömtől.

   - Akaru... üdvözöllek újra Japánban! - elkezdett mocorogni, hogy felüljön.

    - Katsumi!

    - Ne tessék fáradni., maradjon csak nyugodtan! - fekve maradt, bár nagyapám megigazította egy kicsit az ágyat, hogy fentebb legyen és lásson.

   - Én most magatokra hagylak. Hozom a reggeli, édesem! - ezzel meghajolva kiment.

Csend telepedett ránk. Nem feltétlenül az a kínos csend, egyszerűen nem tudtuk, hogyan kellene kezdeni.

    - Hogy van? - törtem végül én meg a csendet.

    - Kicsit rozogán... - válaszolt egyszerűen.

    - Ugye elvégzi a kezelést?

   - A férjemért igen de... szeretném ha még lenne egy okom, amiért megtegyem. - nagyot nyeltem. - Akaru! Sajnálom! Szörnyű nagymama voltam és szörnyű anya! Megijedtem, hogy csdbe megyünk, hogy nem lesz tető a fejem felett, hogy bántani fognak engem és azokat akiket szeretek. Rossz lépést léptem annak érdekében, hogy ezt megoldjam és egyedül.

   - Lett volna más megoldás is és nem volt egyedül.

    - Tudom, igazad van. A nagyapád, mármint a férjem...

     - Ő nekem mindig is a nagyapám lesz. - mondatomon elmosolyodott.

   - ... elmondta, hogy mit válaszoltatok neki te és Kamenashi-kun. Csodálatos pár vagytok! - mosolygott felém. - Kívánom, hogy legyetek együtt örökre.

   - Köszönjük szépen!

    - Tudom, hogy a tettem, tetteim nem megbocsájthatóak. De szeretnék bocsánatot kérni és ha sikerül ezen a betegségen is túl lenni, akkor helyre hozni a kapcsolatunkat. Megismerni jobban téged és engedni, hogy te is megismerj engem. Kérlek hagyd, hogy egyszer ha úgy érzed, hadd legyek megfelelő nagymama, legyünk megfelelő nagyszülők. Kérlek bocsásd meg tetteimet! - erőtlenül felállt és megpróbált letérdelni, de egész teste remegett.

   - Kérlek ne! - léptem oda hozzá és fogtam meg, hogy megállítsam. - Ne térdelj le! Ez fáj neked!

    - Jobban fáj a felismerés, hogy bántottam a saját unokámat és a fiamat. Szörnyű voltam! - zokogni kezdett. - Sajnálom! Nagyon sajnálom! - megesett rajta a szívem, őszinte volt hozzám és... még mindig volt reményem, ahogy régebb is, hogy a családunk rendben jön. Tehát ezt mondtam.

   - Valóban a tettei és döntései nem voltak jók... nem így kellett volna megoldani egy helyzetet.

   - Tudom... tudom... - ismételgette zokogva

    - De... be kell valljam, hogy azért kicsit hálás is vagyok. Ha ez az egész nincs, akkor sosem ismerem meg Kazuyat és a többieket. Sosem lesz lehetősgem arra, hogy egy ilyen elérhetetlennek tűnnő álmot elérjek. Eljöttem volna Japánban, meglátogatom, de akkor sem lett volna ilyen. Nem találkozom a KAT-TUNal, csak max koncerten, nem ismerkedem meg Kameval és szeretünk egymásban, nem lesznek csodajó barátaim, akik mellettem állnak és nem lesznek rajongók, akik küldik felém a pozitivítást. Szóval, ezért köszönöm!

   - Akaru...

    - Köszönöm, hogy elérted ide jöjjek és biztál bennem, hogy nekem itt a helyem. Erre azért rá jöttem, hogy másképp nem tetted volna így, ha nem hiszel bennem, hogy itt idolként van a helyem. 

    - Akaru... - ölelt át. Néhány percet hagytam, majd óvatosan megfogtam és visszaülettem az ágyra.

    - Nem mondom, hogy nem haragszom rád és nem vagyok csalódott. Megbántottad anyámat és apát is a szavaiddal. De... ahogy mondtad talán a közel jövőben leülhetünk beszélgetni és megismerni egymást és talán egy napon odajutunk, hogy MINDANNYIAN - hangsúlyozom ki ezt a szót. - együtt legyünk egy családként.

   - Igen! Igen! Mindenképp! Szeretnék beszélni édesanyáddal és apáddal is... tőlük is bocsánatot kérek és... és... minden rendben lesz!

Elmosolyodtam, végre annyi idő után elmosolyoghattam, nagymamám előtt, nagymamámmal. Tudom, hogy helyre fogja hozni látszik, hogy őszinte és a kezelés is sikeres lesz. Sikeres kell legyen nem?

Könnyek gördültek le az arcomon, kisiettem a kórház épületéből, de ahogy kiléptem meg is torpantam. Nem más állt előttem, mint Kame. Elmosolyodott és kitárta karjait, amibe azonnal bele rohantam.

   - Hogy kerülsz te ide?

   - Változott egy kicsit a terv, veletek együtt indulunk tovább! És tudtam, hogy bár azt mondod nem kell várjak, valójában itt kell lennem, szükséged van rám, hogy itt legyek és egy ölelést adjak.

    - Annyira szeretlek! - Kame a világ legjobb barátja. Tudja, hogy mire van szükségem. 

   - Én is téged!

   - Kame... én... én... nem akarom, hogy meghal...

    - Nem fog! Hidd el, hogy erőt adtál neki és nem adja fel a küzdelmet. Jól lesz és talán a közel jövőben eltudtok majd beszélni és megismerni egymást.

Szorosan hozzá bújtam. Szükségem volt rá igaza van, nagyon is szükségem volt rá. Jobban ismer, mint én magamat. Annyira szerencsées vagyok, hogy ő a barátom. Mellettem van, mindig amikor szükségem van rá. Olyan ostoba vagyok, hogy azt mondtam, ne jöjjön velem.

    - De ugye nem intéztél semmit, hogy később induljatok? - azt azért nem tudnám megbocsájtani ha megint szervezkedett volna valamit hátam mögött, még a végén magára haragítja a céget.

    - Nem! Ne aggódj! Tényleg átszerveződtek a dolgok. Na de gyere menjünk, vegyük el a csomagot és pakolj össze te is!

Megpuszilta a homlokomat, majd kinyitotta előttem az auto ajtaját, hogy beülhessek. és elindulhattunk Tsuru-hoz a csomagomért. Kamenak igaza van, ahogy nagymamám jobban lesz meglátogatom őket és leülünk beszélgetni. Végre elfogják fogadni anyukámat is és egész lesz a család. Nem lesz vita és nem lesz elkerülés. Az élet végre egyenesben áll! 

(3 évvel később)

Kazuya: 

    - Aaaa! Annyira izgulok!

    - Nincs amiért izgulnod, kicsim! Minden rendben lesz! - öleltem magamhoz szerelmemet, aki már készen állt a fellépéshez.

3 év telt el és nem rég hivatalosan is debütált a Hoshi csapat. Valamint ma megkeződik az első turnéjuk. Természetesen hol lennék ha nem itt, mellette, hogy támogassam és biztassam. Azon felül, hogy mi vagyunk a meghívott vendégek is, akik a koncert első levonása után fellépnek. 

Az elmúlt három év cosdálatos volt. A dolgok rendeződtek és beállt egy normális kerék vágás az életünkben. Munka jól ment nekünk és a csajok, a Hoshi csapat egyre nagyobb népszerűségnek tehetett szert és végül sikerült eljutniuk a debütálásig. Nagyon ügyesek voltak és mindent beleadtak és beleadnak. De természetesen itt a munka még nem áll meg, sőt innen kezdődik igazán. De én azt mondom, hogy nem lesz gond. Remek csapatot alkottak. Nyilván vannak vitáik, ahogy nekünk is szoktak, de megtudják oldani. Számíthatnak egymásra. 

Mi a fiúnkkal továbbra is mindent bele adunk és igyekszünk a legjobb formánkat kihozni magunkból vagy még többet. Jin mindeközben feleségül kérte Meisa-t és tervezik is az első babát. Nagyon örülünk nekik. Természetesen ezekután mi lettünk a célpontban Junnoval, hogy rajtunk a sor hiszen nekünk van barátnőnk, hogy bekössük a fejünket. Na de persze ebből a többiek sem maradnak ki, abból a szempontból, hogy ideje lenne nekik barátnőt szerezni. Jól vagyunk, továbbra is remek csapatot alkotunk. De nem csak Jin-é volt az egyetlen esküvő az elmúlt időszakban. Ugyanis Tsuru is férjhez ment. Akaru és a többiek aggódtak érte hiszen ez nem olyan esküvő volt eslőre eltervezve, ami szerelemből alakul, hanem elrendezett. De kiderült, hogy a férje jó fej és egész közel kerültek egymáshoz, kialakítva gyöngéd érzelmeket egymás felé. Jól vannak. Okimi és Chizuru is beállt a foglaltak listájában, útobbinak egy színész lett a társa. Yano még állja a sarat, hogy neki bizony nem kell pasi, de sosem lehet tudni, hogy a sors mit tartogat számunkra. Őszintén megmondom, nekem néha úgy tűnik, hogy Koki-val igazán közel állnak egymáshoz, bár egyikőjük sem akarja bevallani. Ám nem ők az egyetlen meglepő páros, ugyanis 1 éve már Midori és Shout is együtt vannak. Igen, bizony Midori adott egy esélyt a fiúnak, aki majd kicsattant az örömtől és lám lám jól alakult a dolog, teljesen oda vannak egymásért. Keita, egyelőre szintén egyedülálló és a karrierjére összpontosít. Ő is debütált hivatalosan, bár szoló énekesként és színészként. Ügyes, jól megy a sora neki is! Ami pedig minket illet. Jól vagyunk, sőt nagyon jól. Boldogok vagyunk, kiegyensúlyozott, őszinte a kapcsolatunk és haladunk előre, szépen lassan. Olyan szerencsés vagyok, hogy egy ilyen nő állhat az oldalomon. És természetesen még boldogabb lehetnék, ha feleségem lesz. Na de ne siessünk úgy előre! Természetesen munka mellett igyekeztünk mindig időt szakítani egymásra. Nyilván az egy fedél alatt való lakás, sokat segített ebben hiszen akár melyikünk fáradt volt, tárt karokkal várta a másik vagy még ha mindketten egyszerre is voltunk fáradtak semmi sem jobb, mint egymás karjaiban pihenni. De ezenfelül természetesen a közös programokat sem felejtettük el. Film nézés, együtt főzni, sütni, videójátékozni, sétálni kettesben vagy sétálni vinni Ran-chant, elmenni moziba vagy étterembe, kirándulni. Mint az átlagos párok is szoktak. A nagy közönség elfogadott és támogatott. Már az olyan hírek is megjelentek, hogy a álom idol pár. De nem csak saját magunkkal törödtünk, természetesen a barátok sem maradtak el. Ahogy első évben is közös programokat, kirándulásokat szerveztünk. Annyi, hogy kicsit gyültünk még. De csak annál jobb. És persze a család sem maradhatott el. Látogattuk az én szüleimet, testvéreimet és Akaru családjához is kiutaztunk nem egyszer, amikor csak időnk engedte. Már sikerült utaznom Romániában és a környékén. Barátaival is jobban kijöttem, bár a társalgás még nem megy olyan jól, viszont igyekszem és tanulom a nyelvet. Az ő szülei is jöttek látogatóban és sikerült rendezniük a nagyszülőkkel is a nézet eltéréseket. Így már hozzájuk is nem egyszer elmentünk látógatoban. Mrs. Suzuki megbánta tetteit és nagyon azon volt, hogy mindezt kijavítsa és jó nagymamam legyen. Kitagawa-sama nem jött fel többet, mint család tag. Nem nagyon kérte, hogy legyen bámrilyen köze is Akaruhoz vagy az apjához. Továbbra is az igazgató volt. De senki sem bánta, mert attól még a család teljessé vállt. Tehát az út egyenesben állt haladtunk boldogan előre.

Sőt a legboldogabb akkor lennék ha a mai kérdésemre Akaru igent mondana. Így van! Eldöntöttem, hogy megkérem a kezét, a koncertjük alatt. Sokáig gondolkoztam, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb időpont és hely, ahol megtehetném. Nyilván nem a legintimebb hely egy koncert, de az, hogy ez az álma teljesült, hogy a színpadon állhat és énekelhet a rajongóknak, sokat jelent számára, ahogy nekem is. Szerintem ez a jó hely, erre a bizonyos kérdésre és szeretnénk megosztani a rajongókkal is akik támogatnak és szeretnek. Huh... Remélem Akaru nem látja, de borzasztóan ideges vagyok. Nyilván mindenki tud a tervemről, Akarun kívül. Szépen, minden elterveztem, remélem simán is fog menni. Engedélyt kértem az édesapjától, megvettem a gyűrűt és vettem egy csokor virágot, amit egyelőre Meisa rejteget nekem a VIP zonánál. Az első felvonást onnan fogjuk megnézni és a vége előtt elveszem tőle. Én próbálom nyugtatni Akarut, miközben én is dieges vagyok. Na jó nem ugyanazért. És tudom, hogy csodálatos lesz.

    - Akaru, valaki megszeretne ismerni! - jelent meg Yano egy tarkoig érő világos barna haju lánnyal az oldalán.

   - Örvendek Emi Hashigwa-nak hívnak!

    - Te vagy, akinek átvettem a helyét... - lepődött meg Akaru. - Vagyis nem úgy értem, ne értsd félre a reakciómat. Csak.. csak... nagyon örülök, hogy megismerhetlek. - fogta meg a kezét.

   - Nem értem félre, ne aggódj! Sőt megszeretném köszönni, hogy segítettél a lányoknak és örülök, hogy te is részese lehetsz ennek.

    - Köszönöm szépen! Remélem, hogy hamarosan megismerhessük esetleg jobban egymást, bár már sokat hallottam a lányoktól rólad.

   - Mindenképpen üljünk össze! - megölelték egymást.

    - Gyere Emi, visszakíésrlek a helyedre. - karolta át Emit és elindutlak vissza.

    - 10 perc és kezdünk! - kiáltotta el valaki.

    - Ügyes leszel! Mindent bele! - fordultam szerelmem felé, majd csókot adtam neki és elindultam a helyrem, hogy figyelhessem őket.

Ezen a koncerten mindenki részt vett, aki fotnos a számunkra. Akaru szülei eljöttek, hogy megnézzék, ahogy az otthoni barátai is. Miodri, Keita és Shouta az elsők akik Akaru mellett voltak barátként itt, ugyan ott ültek ahol mi, természetesen jöttek támogatni Akarut. Yamapi és néhány johnny's-os is akinek volt ideje eljött megnézni őket. Mindkét nagyszülője eljött, hogy szurkoljon nekik. És persze ne felejtsük a sok rajongót, akik kezdetektől támogatták Akarut és a lányokat. Vagy akár aki nem rég lett az, de itt vannak mind, hogy őket támogassák. Pont akkor értem a helyemre amikor a fények lekapcsolodtak. Felszólaltak az első akaordok és a reflektor fények a lányokra szegeződtek. Hasonló fekete ruhát viseltek, csak más szabás mintával. Jól néztek ki. Persze, számomra a legjobban Akaru nézett ki. Akinek az elmúlt évben megnőtt a bretonja, de nagyon jól állt neki. A debütáló számukkal kezdtek. Ez a szám kicsit más volt, mint az eddigiek. Kicsit dögösebb volt, Takashi mondatával élve. Azon volt, hogy megmutassa a lányok debütálással fel is nőttek és van bennük nőiesség és ez is jól áll nekik. És valóban jól állt. Szerettem a debütáló számukat, ahogy mást is, de szerintem jól eltalálta Takashi, hogy mivel kell debütáljanak. Csak úgy ragyogtak a szinpadon. A vége felé a szám lelassul egy picit, Akaru hangja felszólal és ahogy a részét befejezi egyensen rám néz és kacsint egyet. Na jó ez lehetne mondnai, hogy nem rám, mivel akkora a Tokyo Dome hogy pont rám. De arra nézett amerre én vagyok a nagy képernyőn pedig látszott, hogy kacsint. Említette, hogy fog nézni még ha nagyon távol is vagyok. Nagyon cuki!

   - UUU... láttad,?! Láttad?! Kacsintott! Rád kacsintott! - kezdték zengeni a srácok.

Nagyon cuki és nagyon dögös. Aj... ha lejár ez a koncert és felkerül az ujjadra ez a gyűrű, soha nem engedlek el. Sikerült beinditanod Akaru, vigyázz mit csinálsz!

A konert első fele jól ment le, továbbra is remekül össze dolgoztak és a közönségnek tetszett. Ügyesek voltak. Közben mi is elkészültünk és természetesen készen álltam a nagy kérdésre is. Mielőtt a lányok lejöttek volna, én elhelyezkedtem az emelkedőn, kezemben a virággal. Precious One számmal fogunk kezdeni és ezzel akarom elmondani Akarunak, hogy ő az én kincsem, az egyik legfontosabb személy az életemben. De mindenek előtt ahogy felcsendül a zene, megjelenik egy felirat a képernyőn, hogy "Akaru hozzám jössz feleségül?". Hallom ahogy Tsuruék megállítsák Akarut, hogy lemenjen a szinpadról, elmondják hogy figyelje a képrenyőt, megjelenik a felirat. A közönség sikit. Engem fel emelnek, elindul a percious one zenéje, de egyelőre nem énekülnk. Akaru észre vesz, ajkaihoz kapja kezeit és látom ahogy könnyek szökkenek a szemében. Feltartom a mikrofont és feléje indulok. A szívem a torkomban dobog, szerintem pipacs vörös lehetek éppen. Csak ne mondjak semmi hülyeséget, ne kavarodjon össze a nyelvem. Mondjam ki a szavakat szépen.

   - A sors szenvedélyének örvényébe kerülve nem egy akadályon léptünk túl, de együtt sikerült. Fényesebbé és gazdagabbá teszed az életemet. Nem kívánhatnék és nem is akarok, mást kívánni magam mellett csak téged. Köszönöm, hogy mellettem állsz már 5 kerek éve. Köszönöm, hogy támogatsz és már akkor is támogattál, amikor nem is ismertelek. Szeretlek és mindig is szeretni foglak! Örökkön örökké! Szeretlek- ekkor érek hozzá és az utolsó szót már magyarul mondom ki. - Akaru, óvni foglak, melletted leszek és megvédelek, támaszod leszek és menedéked. A világ legboldogabb férfijává tennél, ha a kérdésemre igent mondanál? Itt, mindenki előtt. Az életünk előtt. Akaru Suzuki lennél a feleségem? - letérdelek elége felé tartom a csokor rózsát és kiveszem a zsebemből a kis dobozt, amiben ott villog a fehér arany gyűrű. 

   - Igen... - mondja mikrofon nélkül és azonnal a karjaimban rohan. Sikerül is lehuppanunk a földre.

Hatalmas a boldogság, majd kicsattanok tőle. Igent mondott! Igent mondott!

   - Tessék nem hallottuk? - mondtam a mikrofonban ahogy kicsit felültünk és feléje fordítottam.

   - Igen! Leszeka  feleséged! - kiáltott belé, nagyon aranyos volt.

Hatalmas taps vihar és üdv rivalgás közepette felhuztam a bal kezére a gyűrűt, majd csókot váltottunk. Akaru a feleségem lesz! 

Hoshi csapat debütáló száma, koncerten előadott első dal, fellépő ruha:

https://www.youtube.com/watch?v=Dz3iBuKWYhQ

Kame youtuber

 Gyerekek, fantasztikus hír! 🎉

Kame nem rég fejezte be az insta live-ját ahol hivatalosan is bejelentette, hogy Youtube fiókot nyit! Ne felejtsétek követni! 

Az első videója már fent is van, amiben elmondja, hogy a sok teendő mellett, hogyan is esett a választás arra, hogy végül meglépje ezt a lépést és itt is jelen legyen valami megmelíti, hogy mit fog tevékenykedni a csatornáján. Azt is megemlíti, hogy legyen szó múltról, jelenről, jövöről ő nagyon hálás minden személynek és velük is felfogja venni a kapcsolatot, ha jól értettem akkor egy videó erejéig bár. Szóval van mit nézni, mit követni.  Illetve a videó végén arra is buzdít, hogy iratkozzunk fel, irjunk, értékeljünk legyünk vele!

Annyira örülök, hogy elindultak ezen az úton és adnak teret az idoloknak. Nézzétek meg ezt a hatalmas mosolyt, hogy végre nyithat a nagy közönség felé és ugye nem csak Japán, de szerte a világnak is, mennyire örül neki. 😊 Mindent megér, hogy ezt a mosolyt látod! Gratulálunk Kame!

Kame insta live 10.23

 

Kame insta storyba jelentette be, hogy holnap live-t fog tartani. A story-n az a szöveg látható, hogy "Fontos megbeszélés". Vajon mit akar mondani? Egy újabb szoló koncert? Valami sorozat, film? Kíváncsi vagyok! Természetesen reméljük és bízunk benne, hogy jó hírek lesznek és minden rendben van vele. 

A sors szenvedélye 68.rész

A sors szenvedélye

68.rész

Kazuya:

A következő napokban visszállt a körforgás, felkelltem, levittem sétáltatni Ran-chant, reggelit készítettem, elmentem dolgozni, hazajöttem, ebédeltem itthon ha úgy adódott, vagy a fiúkkal. Elmentünk este közösen inni vagy billiárdozni, bowlingozni, arkadeban, amit máskor is. Hasonló volt, mint mielőtt Akaru idejött volna. De mégsem. Minden egyes nap beszélte vele, felhívtuk egymást akár néhány percre is, hogy halljuk egymás hangját vagy video chaten, hogy lássuk egymást. Volt olyan is, hogy órákig elbeszélgettünk. Nagyon jó volt, hogy láthattam jól van. Természetesen borzasztóan hiányzott, de bizok benne, visszajön ahogy megbeszéltük. Ezt most neki kell megoldania és én itt vagyok mellette, nincs egyedül. Néha elmesélte, hogy felhozta az apjának, de egyelőre nem haladt előre. Kissé lelombozott, de nem veszítettük el a reményt. Yanoékkal tarottam a kapcsolatot, ahogy Akaru is. Amíg Akaru hiányzott, igyekeztek ők is jobban megérteni egymást és felfogni, hogy Emi nincs itt de attól az álmuk még beteljesedhet, és már Akaru is barátjuk. A srácok is hiányolták Akarut, sokszor elvoltak, hogy valahogy csendes így nélküle. Nem mintha Akaru az a folyton fecsegő lett volna. De megtudtam érteni, valahogy más volt, amikor itt volt. Egy lány a KAT-TUNos fiúk között. Szokatlan volt, de természetesen jó. Midorival is néha válltottam néhány szót, természetesen Akaru róla sem feledkezett meg tartották a kapcsolatot, ahogy Shoutával és Keitával is. Útobbival is váltottam egy egy alkalommal néhány szót, úgy tűnt, hogy felfogta végre, hogy én és Akaru együtt vagyunk. Nem vitatkozunk! Ami tőlünk teljesítmény volt. Akaru nagyszülei az első 2 hónapban még próbálták velem fel venni a kapcsolatot, de udvariasan elnézést kérve hátra léptem és megkértem, hogy ne keressenek többet, vagy kénytelen leszek nem venni számban őket. Így is történt. Kitagawa-sama nem hozta fel többet ezeket a dolgokat, talán egyszer próbálta, de végülis nem fejezte be a gondolatát. A titok nem tudni, hogyan de 1 hónappal később kiderült. Talán egy itt dolgozó volt, aki elmondta, minek után nem sokra rá Kitagawa-sama kirugta. Nyílván elkezdődött egy hatalmas lavína. Ám ahhoz képest hamar lerendezték. Kitagawa-sama már a cikk megjelenése után következő nap tartott egy sajtó tájékoztatot és elmondta, hogy igaz, de nem szeretne jobban belemenni a magánéletében, ami történt megtörtént, nem tud változtatni, de továbbra is a jelenre koncentrál, hogy remek együtteseket taníthasson és alakíthasson az ügynökség kezei alatt. Természetesen felrémlett az, hogy akkor nem miattam került oda Akaru ahova, hanem az igazgató miatt, de ezt is megcáfolta és elmondta, hogy mindenki láthatta, hogy milyen tehetséges is Akaru, az az ő tehetsége ezt senki nem szinlelheti, adhassa, a ragyogást ami körül veszi. Valóban ő hozta Japánban, de a tehetségével jutott el odáig ahogy, soha egy percig nem tekintett munkája révén rá, úgy mint az unókája. Persze, engem is felkeresett a média, amivel csak annyit nyilatkoztam, hogy nem tudtam Akaru múltjáról és ő maga sem. Találkozásunk megrendezett volt, de szerelmünk nem. Sors játékában összejöttünk és őszinte tiszta érzéseket kezdtünk táplálni egymás iránt. Még jó 1 hónapig ment ez az egész, végül lassan már nem érdekelt senkit ez a story. Megtörtént, ahogy megtörténik más emberek életében is. Vannak akik rossz pontokat hoznak fel, de nem kell figyelni rájuk, csak akik ott vannak és támogatnak, bíztatnak. És ez megvolt, az ügynökség felé, az igazgató felé és Akaru felé. 

Az nem kérdés, hogy nekem, hiányzott a legjobb, ez érthető. Borzasztóan hiányzott, de türelmes voltam és nem szomorkodtam, folytattam a napjaimat, ahogy eddig. És ahogy megígértük egymásnak, amikor idő akadt meglátogattuk egymást. Azaz, csak én látogattam, az apja szigorubra váltott, mivel attól tartott, ha Akaru visszajön, csak még jobban itt akar maradni. Szóval ahogy az idő telt tavasszal és nyáron is voltam nála. Tavasszal csak egy hétvégét, nyáron már egy hetet sikerült ott lennem. Jó volt látnom és természetesen megpróbáltam az apjával beszélni, de nem jártam sikerrel. Akaru azt is elárulta, hogy az apja egyszer azt mondta talán jobb lenne szakítanunk, mivel táv kapcsolatba vagyunk és az nem tesz jót egyikünknek sem. De ezt kizártnak gondoltuk, erről szó sem volt. Várok! Amennyit csak kell várunk!

Jó egy év telt el így. Születésnapja alkalmával, karácsonykor és szilveszterkor is kimentem hozzájuk, bár annál többször sajnos nem sikerült, mert munka szólított. Aztán megérkezett az új év és a születésnapom. Akaru nagoyn bánta, hogy nem tudott eljönni, rosszul érezte magát hiába próbáltam megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Hogy foglalkozzon azzal, hogy minnél hamarabb visszajöjjön. Ismét márciust írtunk, pontosabban március végét. Már egy jó hónapja, hogy nem beszéltem Akaruval. Azaz alig csak néhány szót váltottunk, folyton sietett azt mondta, hogy elintézni valója van. Nem értettem. De nem mondtam semmit, gondoltam valami az egyetemmel vagy családdal... furcsáltam, de nem mondtam semmit. Nem akartam az a barát lenni aki kételkedik vagy valami. Megbeszéltük, hogy őszinték leszünk, tehát elfogja majd mondani amint ideje akad:

    - Még mindig nem beszéltél Akaruval?  - a srácokkal turnéra készültünk. Ma volt az első napja. Annyira bánom, hogy nem nézheti meg Akaru. De tudom, hogy szurkol nekem. Mennyi is ott az idő? - Föld hívja Kame-t!  - lobálta a kezét előttem Maru.

   - Igen, bocsi mit kérdeztél? 

    - Akarun jár az eszed? - nem volt nehéz ezt kitalálni.

    - Hát ez van, el kell fogadni, hogy Kamenashi Kazuyat is lecserélhetik! - poénkodott Koki.

    - Haha! Nagyon vicces vagy... - mondtam odaszurva. Nem arról volt szó, hogy nem bizom Akaruban, de néha a kis ördög belém bújt és hasonló negativ gondolatokat árasztott felém. De nem! Akaru nem tenné ezét. Ha... ha mondjuk meg is történt akkor is biztos, hogy őszinte lenne velem és elmondaná. Baromira fájna de, megérteném.

    - Sajnálom! Rossz vicc volt! - lépett elém Koki és felém nyújtotta a kezét. Mosolyogva elfogadtam. - Akaru nem olyan személy, szeret téged nagyon. Biztos, hogy nehezebb hónapja volt ezért nem tudtatok annyit beszélni.

    - Köszönöm! - feltekintettem mindegyikükre, hiszen mindannyiuknak hálás voltam, hogy mellettem álltak, hogy mellettünk az elejétől kezdve. Remek csapat tagja vagyok! Sőt, remeke barátaim vannak.

    - 5 perc és kezdünk!

Lépett be az egyik stáb tag és szólt ránk. Már mindannyian készen álltunk felálltunk a szoba közepére oda tarotttuk a kezeinket és felkiáltottunk, hogy mindent bele! Kezdődjön a koncert! Mint mindig a rajongók elképesztőek voltak, az erő amit küldtek, a közös éneklés. Rendkívüli volt. Sosem tudnék ezzel betelni. Akaru is szereti ezt tudom, szóval vissza fog jönni! A srácokkal, mint mindig most is sokat készültünk a koncertre, szinte éjjel nappal fent voltunk, gyakoroltunk és beszéltük a részleteket, hogy a rajongók jól érezzék magukat. Látványban is igyekeztünk megadni a módját. Az első rész le is ment remekül. Amit nem tudtunk meg és ami fura volt, hogy ki a meghívott együttes. Az ügynökség nem árulta el csak annyit mondott, hogy készülnek már egy ideje és első nap megtudjuk, hogy kik azok. Azt hittük, hogy a koncert előtt fogjuk megtudni de nem így történt. Lejöttünk a szinpadról és vártuk, hogy megjelenjen a meghívott együttes. Szerintem a rajongók is furcáslták hiszen nem konferálta fel senki, de hirtelen minden elsötétült. A fiúkkal a kulisszák mögül figyeltük, hogy ki is ez a titkozatos együttes, aki most a turnénk alkalmával velünk jön és fellép. A fények a mozgó nagy szinpadhoz vetültek, ahol 5 lány áldogált hasonló fehér ruhában. Ennyit tudtam csak kivenni a szinpadról, mivel az most távol volt de felnéztem a nagyképernyőre és tágra nyilt a szemem. Ugyanis a szinadon nem mást láttam, mint Tsurut:

    - Sziasztok! - szólalt meg ebben a pillanatban. A szívem hangosan kezdett dübörögni. - Mi vagyunk a Hoshi csapat! Kérlek hallgassátok meg legújabb számunkat To Tomorrow! - a közönség hangosan kiáltani kezdett és tapsolni és ebben a pillanatban mind az 5 tagot egyszerre muatta a képernyő... és ott volt. Ott volt ő is! Ezt nem hiszem el! Ez... jól látok? Nem álmodom? Valaki csipjen meg!

Felcsendült a dal, először halkan, lassan a lányok beálltak a poziciójukra, majd felgyorsult a szám és táncolni kezdtek. Nagyon jó volt az összhang és egyszerűen csak úgy ragyogtak. Mindannyian gyönyörűek voltak ebbe a hófehér rövid ruhában, ami mindenkin valamibe különbözött. De nagyon jól áll nekik. Tsuru hangja szólalt fel először, majd Yanoé, Okimié és Chizurué. Gyönyörű volt a hangjuk, természetesen de én folyton azt vártam, hogy nagy képernyőn az a bizonyos személy jelenjen meg. Addig nem akartam elhinni, hogy valóban őt pillantottam meg. És itt volt. Chizuru után az ő csodaszép hangja hangzott fel és megjelent a a nagy képrenyőn. Csodaszép volt. A szívem őrülten dübörögni kezdett, mosolyom egészen a fülemig ért. Alig hiszem el. Ez ő! Újra itt van!

   - Az Akaru?!

    - Mikor jött?

   - Ők a meghívott együttes? - hallottam hátam mögül a srácok meglepettségét is.

   - Ez a szám... - mögöttünk megjelent Misaki. - Már egy éve megírta Takashi, ez lett volna a következő ami megjelenik számukra.

    - Hogyan lehetséges ez az egész? Te tudtál erről, hogy Akaru...- fordultam felé.

    - Mindent elmesélek, de gyertek készülődni a következő felvonásra!

Nem csak én hanem a többiek is, megálltak és visszanéztek a szinpadra, ahol a lányok már közeledtek ide a színpaddal.

    - Látni fogjátok a TV-ből, de gyertek mert idő van! - mutatott a nem létező órájára. Ez szokásos tikkje Misakinak. Nincs órája, nem is szereti őket De néha a csukolójára bök, mintha időt mutatna.

Igaza volt, bár látom, itt van Akaru énekel a Hoshival ami azt jelenti, hogy kiharcolta, hogy itt legyen másképp biztos nem énekelnénke most itt. Szóval újból láthatom, de menni kell mert a show megy. És ha ez igaz, akkor bőven lesz időm ezután látni és vele is lenni.

Ahogy az öltözőbe értünk, mindenki nyűzsögni kezdett, hogy időben meglegyünk.  A TV-be a csajok mentek, itt is mindenki el volt ámulva, hogy milyen jók. Megállt a mozgó színpad, ők pedig elkezdtek mozogni szerte szét és integettek a közönségnek. A fiúkkal beültünk a székben, hogy elkészülhessünk, miközben Misaki elkezdett a mesélést:

    - Valójában, nem a Hoshi csapat kellett volna legyen a vendég fellépő. SIXTones jött volna el. Viszont pont Kame születésnapja után egy nappal felkerestek a lányok és megkértek szépen, hogy hadd lépjenek fel ők. Meglepődtünk, nem is értettük, hogy mire akarnak kijutni, hiszen Akaruról nem tudtunk semmit. De ekkore elmondták, hogy Akaru visszajön a koncertre pont és szeretnék ha ez lenne az első alkalom, hogy fellépnke újra együtt, nálatok, hiszen mellettetük álltatok az elejétől kezdve és ebben az egy évben is tanácsokkal láttátok el, mindannyiukat. Az elmúlt egy hónapban éjjel nappal együtt gyakoroltak, úgy, hogy Akaru távolról becsatlakozott, táncoltak és énekeltek, gyakorolták az új számot, hogy itt előadhassák. Azt hittem, hogy Kitagawa-sama nem fog belemenni, mivel már kevés idő volt, de megbizott bennük és rábólintott. Így készültek a koncertre, az újra együttlésre és Akaru visszalépésére. Ők kértek meg, hogy ne szóljunk nektek. Meglepetést akart! - nem kellett rá kérdezni, hogy most miért mondta az utolsó mondatot egyes személyben vagy kijavítani, tudtuk mindannyian, hogy kire érti.

Ej, ez a lány, megőrjít komolyan! A képernyőre tekitnek éppen őt mutassák, már a második számnál vannak. Üdv újra itt Akaru! 

Akaru:

Egy év.... Kereken egy év telt amióta elhagytam Japánt. És most újra itt állok, az álmom kapujában, hogy megvalósítsam és meg is tartsam. Nem volt egy könnyű út, de végül sikerült egyezésre jutnunk a szüleimmel. azaz sikerült meggyőznöm apámat, hogy hadd költözzek ide és hadd legyek idol. Ennek tulajdonképpen már egy hónapja és legszívesebben már másnap ide repültem volna, de voltak elintézni valók, amiket véghez kellett vinnem, lezárnom, hogy ide költözhessek. Papir munkák és hasonlók. Még Kazuyat is pattintottam le folyton, még az is megfordult a fejemben, hogy szegény, hogy érezheti magát és mindjárt megmondja, hogy kész ennyi volt, pá és puszi. De ő nem ilyen és olyan szerencsés vagyok, hogy ő a barátom. Persze elmondhattam volna, de megszerettem volna lepni. A csajok ebbe készségesen segítettek és azt is kitalálták, hogy legyünk mi a meghívottak a koncertjükön. Nem hittem, hogy Kitagawa-sama belemegy, meglepett amikor értesítettek a lányok, hogy igen. Kemény egy hónap elé néztünk, hol gyakoroltunk úgy, hogy én távolról becsatlakoztam. Szokatlan volt és tudom, nem a legjobb megoldás, de haladtunk. Aztán tegnap előtt érkeztem Japánban és meghúzodtam Tsurunál, ahogy a többiek is és jött a 2 napos extrém tréning és felkészülés. De mindannyian megvoltunk elégedve és úgy éreztük készen állunk. Lehet kevés időnek tűnik, de tényleg nagyon odatettük magunkat, hogy minden rendben legyen és jól sikerüljön az első fellépésünk a visszatérés után. 

Otthont mindent sikerült elintézni és nagyon izgatott és boldog voltam, hogy visszajöhetek. A szüleimmel minden megbeszéltünk, látogatni fogom őket, ahogy ők is engem és napi szinten beszélünk. Megengedték, hogy összeköltözzek Kazuyaval, természetesen ha beleegyezik ő is, benne van, hogy az eddigi agglegény lakásába beenged e. Nos nem mintha már nem tette volna meg, de nyilván más, amikor egy bizonyos ideig költözöl össze vagy, összeköltözöl úgy vagyis, hogy szeretnél örökre. Mondjuk igaz, hogy amióta együtt vagyunk, hol az egyiknél hol a másiknál voltunk... szóval jó lesz. Remélem! Az érzéseim nem változtak meg és nagyon úgy tűnt, hogy Kame érzései sem. Sőt szerintem minden amin keresztül mentünk erősítettek minket. Az otthoni barátaim megleptek és tartottak egy búcsu bulit, bár nem örökre, hiszen még találkozunk. De nagyon kedves volt tőlük, meg is hatodtam és volt vicces rész is mert tele plakátolták a helyet az én képemmel és kiirták hogy Akaru az idol és minden bele! Meg haza fele amikor mentünk, kiabáltak hogy mindent bele és én vagyok a legjobb! Nagyon aranyosak voltak! A rokonok először nem értették, hogy mit is akarok, de végül ők is jó kívánságokkal leptek el és elmondták, hogy legközelebb hozzam el azt a bizonyos fiút, aki úgy ellopta a szívemet. A nagyszüleim.... az itteniek, meg próbálták felvenni velünk miután hazamentünk a kapcsolatot, még 3 hónapig. De egyikünk sem vette fel. Mármint a Suzuki házaspárról beszélve. Megbeszéltük, hogy kész, megtörtént, nem veszük figyelemben, erősek vagyunk és átvészeljük, nem kellenek ilyen emberek az életünkben. Ide is eljöttem, de nem keresem fel többet őket, elkerülöm. Ezt maguk érték el!

A koncert megkezdése előtt érkeztünk csak meg néhány perccel, hogy vénetlenül se fussunk össze a valamelyik fiúval. Kicsit tartottunk, hogy esetleg meglátogatnak, de nem így lett. Misaki megnyugtatott, hogy elvannak foglalva. Örült, hogy lát és látta a próbánkat a minap, meg volt elégedve. Miközben készültünk a TV-ben ment a koncert, ugyanis hamarosan elkezdődött. Úgy dobogott a szívem, amikor felszólaltak az első akrdok, megláttam a fiúkat, akik annyit segítettek nekem, akiket annyira szeretek és mellettem állnak, bármi is történjék. No meg, mekkora mosoly húzodott ajkaimra, amikor azt a bizonyos fiút pillantottam meg. A lányok "uuu"-zni is kezdtek, ahogy látták felcsillan a szemem. Elképesztően jól nézett ki! Bár ő mikor nem! Itt vagyok, Kame! Visszajöttem, ahogy ígértem!

Mindannyiuknka fehér térden felüli ruha volt, csak dizájn szempontjából változott meg és volt valami hajdísz a hajában, nekem egy fehér virágokkal diszített koszorú. Valamint a cipő mindenkinek egy ezüstös platformos félcipő. Mielőtt a színpadhoz értünk volna a szoba közepére gyülekeztünk és elkiáltottuk magunkat, hogy mindent bele Hoshi.

Aztána színpad másik oldalán érkeztünk fel, hogy a fiúkkal ne találkozzunk, csak akkor fogunk lepleződni, amikor már ott állunk. Egyet bánok, bár látnám az arcukat. 3 számot adtunk elő, egyik egy új volt, amit még haza utazásom előtt fejezett be Takashi, de nem tudtuk előadni, a másik kettő már ismertebb volt. Nagyon jól éreztük magunkat. Már volt ilyen koncertünk, de mégis mindig olyan jó érzés hallani ahogy újonganak, énekelnek veled, tapsolnak, körbe nézel látod a mosolygos arcukat. Ez valami rendkívüli érzés! Amiután a zene lejárt, megköszöntük a figyelmet és visszaadtuk a srácoknak. Épp, hogy mentünk le a színpadról ők jöttek fel. Mindenkin hatalmas vigyor és köszöntött engem, ő volt az utolsó, úgy mosolygott, hogy "ej, te! Te kis sunyi!" felé kacsintottam, ahogy elmentünk egymás mellett összeérintettük a kezeinket. Nem haragszik rám! Azért kicsit féltem, hogy amiért nem volt annyi időnk az útobbi időben beszélgetni. De örülök, hogy láttam a szemeiben a boldogságot, azt ami az enyémben is van. A csajokkal elmentünk az öltözőben visszaöltözni. Meglepetésünkre, kaptunk egy egy KAT-TUN turnés polót. Ennek örültem. Aztán felmentünk a VIP zonában, hogy onnan nézzük a koncert többi részét. Énekeltem, táncoltam a zenéjükre és néztem boldogan őket, itt vagyok. Alig várom, hogy végre beszélhessek vele, hogy végre karjaimba zárjam. Mint, mindig elképesztő koncertet tartottak, elképesztő erővel, összhanggal, ragyogással. Amint véget ért a koncert, el is indultunk köszönteni a srácokat. Az öltözőben voltak már, mire mi oda kerekedtünk. Természetesen a csajok engem löktek előre. Én nyitottam ki az ajtót:

    - Akaru! - kiáltottak fel a srácok amint megláttak.

    - Sziasztok! - én egy személyt kerestem a tekintetemmel, aki az ajtotól a legtávolabbi székben ült, felém nézett, arcán csibész mosoly. Elnézést kért a segítőtől és felállt a székről, azonnal átszelte a köztünk lévő távolságot, én is beléptem a szobába és azonnal egymás karjaiba vetettük magunkat.

Olyan jó volt, annyira hiányzott és bele gondolni, hogy most már nem kell hónapot, heteket várjunk, hogy lássuk egymást, hogy csak video chaten halljuk. Ez annyira jó! Ölelés után, rögtön egymás szemeibe néztünk és mindketten tudtuk mire vágyik a másik, csókra! Olyan szenvedéllye csókoltuk meg egymást, mintha valóban egy éve nem láttuk volna egymást. De mondjuk volt valami, hiszen mégis csak max 1 hetet láttuk 2, 3 hónaponta. De ez annyira jó! Annyira jó, végre érezni őt, az illatát, a kisugárzását a csókját, az erős karjait. Szeretem, annyira de annyira szeretem!

    - Hé! Galambocskák, majd amikor hazamentek! - kissé zavarba jöve válltunk el, de csak annyira, hogy összeérinthessük a homlokainkat és ragyogó szempárral nézhessük egymást.

Nem tudok betelni vele és nem is akarok.

    - Hát, jól megleptetek csajok!

    - Erre tényleg nem számítottunk!

   - De nagyon ügyesek voltatok, nem látszott semmit Akaru, hogy te távolról gyakoroltál. - elléptem, de egyik karomat továbbra is Kame-n pihentettem.

    -Hát a csajoknak köszönhetem csak, a türelmüknek. Nem volt egyszerű de mindent bele adtunk.

     - Elképesztőek voltatok, egy csapat! - mondta Kame is, majd mind a 6-n megtapsoltak.

    - Köszönjük! - hajoltunk meg.

    - De miért nem mondtad el nekünk? Mármint, Kame-nak oké, de nekünk?!

    - Attól tartottam, hogy lebuktatnátok!

    - Mi?! Mi sosem!

    - Jól van, de szerettem volna nektek is meglepetést, ugyanis Kame után ti voltatok az elsők, akik biztatok bennem, bátorítottatok és mellettem álltatok. El sem hiszitek, hogy mekkora öröm és mekkora megtiszteltetés volt nekem, veletek lenni. Mekkora álmom teljesült, hogy itt állhatok!

   - Oh! Ez megható! - tett Koki úgy, mintha letörölne egy könnycseppet. 

   - Köszönjük szépen Akaru! Örülünk, hogy itt vagy! - köszöntött Tatsuya.

   - De mit is várakozunk itt? Menjünk ünnepelni! - kiáltott fel Koki.

    - Holnap megyünk tovább, turnézni!

    - Ne légy már ünneprontó Junno, csak egy közös vacsora. Nem esünk túlzásban. Na mit szóltok?

Mindenki Kokira nézett, elgondolkozott, de végülis igaza volt. Van okunk ünnepelni. Nem engem, hanem hogy újra együtt a csapat. Felhívtuk Midoriékat is és megbeszéltük, hogy csatlakozzanak és hol találkozzunk. Természetesen ők tudták, hogy itt vagyok. Sorra megöleltem, mindegyik srácot, miközben elkészültek és elindultunk az ügynökség melletti étteremben. Jó hangulattal, gyalog sétáltunk a Tokyo Dome-tól az ügynökségig. Kérdésekkel bombáztak, amikre szívesen válaszoltam. Természetesen, hogy mi volt az elmúlt egy évben és én is hasonlókat kérdeztem:

    - Miért nem mondtad el, hogy már februárban apád elengedett? Hogyan engedett el?

    - Meglepetést akartam!  A születésnapodon, hogy nem tudtam részt venni, letört és rosszul éreztem magam. Aznap este apám hívatott, azt hittem leszid, hogy szedjem össze magam. De ehhez képest elmondta, hogy lássa, mennyire szeretjük egymást és, hogy még így is megtudjuk oldani és a szikra, az ahogy egymásra nézünk nem változik még ha csak ennyiszer is találkozunk. Illetve, kitartó voltam és nem mondtam le arról amit akarok, küzdöttem érte és ezt tiszteli és becsüli bennem, meggyőztem eljöhetek. Ne haragudj, hogy alig volt rád időm, de annyi mindent elkellett intézzek.

    - Semmi gond! Megértem! Ez természetese, a lényeg, hogy itt vagy! - a bal kezemet fogta, felemelte és csókot lehelt rá. - És, hol alszol? - kérdezte sunyin.

    - Hááát... gondoltam Midori vagy Yano vagy Tsuru befogad vagy meg kellene kérdezzem az ügynökséget ha a lakásom megvan!

    - Lakás? És én?! Rám nem gondoltál? - nem tudom, hogy mennyire tette magát, de nekem úgy tűnt, hogy komolyan meglepődik a válaszomon.

    - Vaaaaagy... - huztam az agyát. - Gondoltam, hogy összeköltözhetnénk, ha benne vagy?

    - Komolyan mondod?! - állt meg. Bólintottam. - Igen! Igen! Igen! - kapott a karjaiba és prögetett meg.

    - Kame! Kame! - nevettem fel. - Elszédülünk! - de nem figyelt rám csak tovább pörgetett.

    - Szerelmes párunk, örvendünk nektek de gyertek menjünk! - megálltunk és felgyorsítottuk a lépteinket, hogy utol érjük a többieket.

Már láttuk Midoriékat az ügynökség előtt vártak, Midori izgatottan toporgott és már kiáltotta a nevem. Hevesen integetni kezdtem. Majd miután néhány lépés választott el karjqaimba rohant és olyan erősen megölelt, hogy azt hittem kimegy belőlem a szusz. 

    - Szia Midori!

    - Annyira örülök, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál!

   - Te is nekem! Azaz, ti! - léptünk el és néztem a srácokra is, megöleltem Shoutat, majd Keitat is.

Meg is beszéltük, hogy menjünk be az étteremben és majd ott folytassuk a beszélgetést. De épp, hogy az étterem elé léptünk:

    - Akaru... - megszólított egy hang.

    - Mr. Suzuki! - fordultam a hang irányában egy kedvűen. Már is itt van? Miért? Miért jön ide? - Nem vagyok kíváncsi a mondandójára.

    - Kérlek, Akaru hallgass meg!

    - Mr. Suzuki, elnézését kérem - lépett előre Kazuya, hogy engem óvjon. - Kérem, menjen el! Akaru nem akarja meghallgatni.

    - Akaru...

Csak jeleztem Kazuyanak, hogy menjünk... 

    - A nagymamád kórházban van!

Hoshi csapat első száma és fellépő ruhája (a dal végéig):

https://www.youtube.com/watch?v=gH3C8k7VaRk

Második szám:

https://www.youtube.com/watch?v=mSCvNNPC3ZQ

Harmadik szám:

https://www.youtube.com/watch?v=bzvV08fllms