Fire and ice

Fire and Ice 

~Tűz és Víz~

Tehát úgy döntöttem, hogy nem fogok visszafordulni már. 

Hadj elbucsúzni, így hogy az egyik fogadalomat elhagytam, hátrálj.

Egyedül egy végtelen ég alatt, az a láng amit viszek, vibrál, bűnpártom, fagyasztott,hadd ragyogjon. 

Folytatnom kell,hogy harcoljak a dicsőségemért.

Nem számit,hogy a rejtett bátorság milyen nehézségekkel vár rád

A közmondás valosága nulla , lent sokkal keményebben ég.

A szívverésed határértékéhez , égesd le a tűzet és a jeget.

Ismét, sír az igazság, a könnyek lecsapódnak.

Most, egy könnycsepp zuhan az arcodon, ez a szenvedély

Túl a múltban , a magány erősen fogott, átölelve ebben a fagyasztott életben.

Folytatnom kell, hogy a jövő előtérbe tolja az utamat

Nekem esélyem lesz, harcolni újra és újra , széttépem a sorsodat

Minden ettől a fénytől kezdődik,  ebben a szikrázó pillanatban nem kell félni többet

Tartsd magasan a vágyad, a holnap soha nem hal meg.

A hullámzo szívedért, gyújts egyszerűen egy lángot , amely bűnpártod,fagyasztott,  hadd ragyogjon. 

Folytatnom kell,hogy harcoljak a dícsőségemért.

Nem számit, hogy a rejtett bátorság milyen nehézségekkel, vár rád

A kozmondas valosaga nulla, lent sokkal kemenyebben eg.

A szívverésed határértékéhez , égesd le a tűzet és a jeget.

A holnap nem hal meg, égesd el a tűzet és a jeget.

1. fejezet Visszatérés Tokyoba!

 

Tekints az égre!

1.fejezet Visszatérés Tokyoba!

Ai:

Lassan búcsút intek a fehér, bolyhós felhőknek és a szin tiszta kék égnek innen felülről. A légutasok értesítenek bennünket, hogy vigyázzunk, landolás következik. Kitekintek az ablakon és már is a szemeim elé tárul a rég elhagyott otthonom. Milyen rég láttam is. Alig voltam 14 éves, mikor elhagytam szüleim kérésére, hogy Los Angeles-ben színészetet és zenét tanulhassak. Igen, igen! Már 14 éves koromban elvoltam küldve a nagy bátyámhoz, aki ott lakik és igazgatója egy stadiumnak. Ugyanis a szüleim azt szerették volna ha nyomdokaikban lépek. Hogy kikről is beszélek? És milyen útról? Nos, az apám Fukuda Den és az édesanyám Fukuda Emiko, vagy talán jobban ismeritek ha azt mondom hogy Enod Emiko. Igen! Az a bizonyos Fukuda Den és  Endo Emiko. Endo Emiko a híres és tehetséges színésznő, akinek már gyerekkorában megmutatkozott a tehetsége és hamar a siker útjára lépett. Akiért millió egy fiú szerette volna, ha a szerelme lesz. És Fukuda Den, a híres énekes, aki egy szegény körülmények között nőtt fel, de elszántásgát és kitartását követve sikerült belőle egyedül kitőrnie és hírnévre szert tennie. Akiér millió egy lány oda volt. De ez a két ember megismerekedett egymással és egymásba szerettek. Bár egészen érdekesen indult a kapcsolatuk. Ugyanis apámat felkérték, hogy játszon el egy sorozatban lévő főszerepet, amibe anyám játszotta a másikat és hát anyám azzal kezdte az első találkozásukat, hogy nem tetszik a hangja és csak egy énekes, akinek nincs ehhez tehetsége. Apám meg elkényesztetett kis libának nevezte, akinek mindene megadatott és sima utón ment a siker felé. Szóval igen, az elején utálták egymást. Akár mint egy filmben, a gazdag lány, aki színésznő lett és a szegény fiú, aki énekesknt debütált és ért el sikereket. Viszont a gyártok nem akartak lemondani róluk, mindenképp őket akarták a iskolai, romantikus filmben, ami egy szegény lány és gazdag idolról szól. De aztán jött egy válltás, valami bekattant. Apám kis faluból származik, minekután követte saját útját kiköltözött a fővárosba, de egyedül élt. Egész fiatal kora óta. Így egymagáról gondoskodott is, bár az ügynöke amibe csak tudta segítette. Egyik alkalommal, amikor a forgtáson mikor ismét veszekedett a két főszereplő, anyám megbotlott és neki esett egy szekrénynek, ami esni kezdett. Apám rögtön akcióba lépett és megóvta anyámat, aki így épségben állhatott fel. Viszont apám sajnos beütötte a fejét és elvesztette az eszméletét. Bevitték az kórházba és mit gondoltok ki gondoskodott róla? Anyám! Bár először amikor apám felébredt, elakarta küldeni, anyám makacs volt és nem ment el. Ott volt éjjel - nappal szinte és gondozta, hogy felépüljön. Ezalatt az idő alatt a kettőjük közötti hangulat megváltozott és közelebb kerültek egymáshoz. Amiután apám meggyógyult és hazamehetett a forgatás újra kezdődött de már más volt a hangulat a két főszereplő között... lassan egyre több időt töltöttek együtt és a gyűlöletből szerelemmé alakult a dolog. És micsoda álompárt alkottak onnantól kezdve, mindenki erről beszélt. Igazi hollywoodi story. Mindketten sikeresek, ragyognak, tehetségesek, az álmuk munkáját tiszta szívből űzik, fényes életet élnek és még a találkozásuk, egymásba szeretésük is ezt tűkrözi. Ebből a kis szerelemből született meg egy lányuk, azaz én Ai Fukuda. Aki nos... nem akar, olyan híres lenni. Nagyon jól tudom, hogy szeretnek és tényleg igyekeztek mindig mindent megadni nekem, bár néha ajándékokkal akarták azt helyettesíteni, hogy nincsenek mellettem, mert dolgozniuk kell. Viszont megértettem, nem szóltam bele és tényleg amikor csak tudtak töltöttek velem időt és megkérdezték, hogy vagyok, mi újság. Csak egy dolog bántott és okozott több vitát közöttünk, hogy azt szerették volna ha én is a nyomdokaiba lépek. Ez először nem is volt gond, 14 évesen még nem tudtam mit akarok, ezért könnyen belementem. És amúgy szerettem Daichit, a nagybátyámat. Valamint mindig meglátogattak hol engem, hol én őket, hogy együtt is töltsünk időt, amikor csak tudtak. Viszont Los Angeles-ben minden megváltozott. Nem az, hogy nem szeretem a zenét vagy a színészetet, de új hívatást csillogott fel előttem, amibe szó szerint beleszerettem. Mint említettem Daichi nagybátyám igazgató egy Los Angeles-i stadiumnak, ahol koncerteket is tartottak. Sokszor elkísérhettem egy-egy koncert alkalmával, akár előtt és beleshettem a színfalak mögé. És ez a világ fogott meg engem. Azok az emberek akik azon igyekeznek, hogy a szinapdon előadóknak minden rendben menjen, minden rendben legyen, megfelelő világítás, hangtechnika, felszerelés, dekoráció, akik odarohannak az előadokhoz amint lejönnek vizet adnak neki, támogatják, bátorítsák, akik segítenek nekik és figyelmeztetik, hogy mikor hová lépjen, mire figyelen... minden... 

Egyszerűen beszippantott ez a világ. Egy akartam lenni közülük. A szüleim azt hitték, hogy ez olyan kamaszkori hobort, ezért beleegyeztek, hogy a stadiumnál önkénteskedjek. Daichi még egy alkalmazottját is mellém állította Tom-ot, aki sokat mesélt erről a munkáról és sok mindent megtanított. Viszont nekem ez nem egy hoboro volt, nem egy muló dolog volt, ami egyik percbe csak úgy eltűnik. Nekem valójában ez lett az álmom, ezt akartam követni, ez akartam lenni. De amikor apámék meghallották nem is figyeltek rám. Pedig még Daichi is próbált segíteni, hogy jól dolgozom és lenne helyem. De ők csak magukkal voltak elfogadva, hogy igenis a lányukból valaki hírest alkossanak. Tanultam az ők kedvükért egészen egyetemig a zenét és színészetet, tandijmentesen, még nem is kellett érte fizessenek. De nem mondtam el az álmomról, mindig azon voltam, hogy meggyőzzem őket. Eredménytelenül... Elvégeztem egy kurzust is, amit Tom ajánlott, hogy későbbiekben könnyebben beléphessek ebbe a szakmába. De a szüleim erre sem figyeltek. Tovább legyintettek, hogy egyszer ennek vége lesz. De most már itt vagyok, Tokyo-ba, hazaérkeztem. 10 év elteltével hazaköltözöm és nem mondtam le az álmomról. Mefogom erről győzni őket kerül amibe kerül!

A nagybátyám segítségével, már sikerült is egy gyakornoki poziciót kapnom a Tokyo Dome-ban és ha fél évig remekül teljesítek, akkor fel is vesznek. Nyilván ettől a szüleim nem repdestek az örömtől, de nem vettek rá, hogy lemondjak erről, már felnőtt vagyok, dönthetek az életemről. Persze ők sem hagyják fel és tudom, hogy mindennap azzal fognak nyaggatni, hogy menjek ide vagy ode szereplni, felvételezni, debütálni vagy mit tudom én mit. Sajnálom, de nekem nem ez az utam. Én ezt érzem, ez ellene nincs mit tennem!

    - Shinichi-kun, hogy utaztál? Én egész jól! Nyugi, hamarosan sétálhatsz! - vettem át a repülőtéri mozgó szallagról a csomagjaimat, köztük a kutyámat is, aki egy kis hordozóba volt. Egy pomerániai törpe spicc volt, barnás fekete, hosszú szőrű. Nagyon aranyos és nagyon szerettem, nagyjából 8 éve lehettünk már együtt. Sok mindent megosztottam vele, legalább ő nem mond vissza és kezd el kiabálni, hogy nekem nem ez a megfelelő munka. És ha levagyok hangolva csak odajön, hozzám bújik, megnyalja egyszer kétszer az arcom és máris jobb kedvem lesz. Shinichi-kun-nak hívják, mint a Detektiv Konan főszereplője. Még gyerekkoromban kezdtem el nézni az animet és szerettem meg, azért is neveztem végül el a kutyámat róla.

Letettem a bőröndömet, felkaptam a hátitáskámat és kezembe kaptam a ketrecet is, majd elindultam kifele a repülőtérről. Ahogy átvágtam a termen, láttam ahogy mások családtagjai, partnere, barátai fogadják a visszatérőt. Engem vajon kifog? Hát a szüleim nem, ugyanis ők foglaltak. Ahogy átléptem az ajtaját rögtön meg is láttam Masuda Kenshi-t, aki apám egyik tanonca volt. Szegény srác, apám nem veszi komolyan. Szárnyai alá kellett volna vegyen egy együttest Blix egy 5 tagú formáció, akik hamarosan debütálnak, de folyton elküldi Masuda-t  a munka közepén, de nem tudom miért. Nem bizna benne? Mi gondja lehet vele? Bár az is igaz, hogy apám szigoru ha munkáról van szó. Most is utánam. Masuda-t még a tavaly nyáron találkoztunk először, amikor megláttogattam apámat egy próba alkalmával. Akkor készült a Blix elő zenekarnak koncertjén. Eléggé "megfutatta" őket apám így teljesen kidöltek a próba végére, főleg Masuda. Mindenkinek adtam egy palack vízet, legvégül Masuda-nak adtam át, majd egyszerűen beszélgetésbe elegyedtünk. Tök jó barátság alakult ki közöttünk, hogy bár visszamentem LA-be, attól siznte napi szinten beszélgettünk. Mivel sokat utaztam és a legtöbb időt is Los Angele-sbe töltöttem ezért a barátaim nagy része ott van. Így mindenképp örültem, hogy itt is van valaki akire számíthatok.

    - Szia!  - értem oda és átöleltem a szabad karommal.

    - Hello! Üdv újra Tokyoba! Na milyen érzés?

    - Hát, köszi szépen! Jó érzés! - pláné hacsak arra gondolok, hogy hamarosan a Tokyo Dome-ban dolgozhatok. Korábban egy nyár alkalmával hazajöttem, akkor már megvolt az álmom és miközben otthon anyáék hatalmas partit tartottak a barátaikkal én megszöktem és felkerestem a hatalmas csarnokot. Tudtam, hogy itt kell majd ha hazatérek dolgoznom. Nem kérdés! Nos utána monjduk leszidodtam, mert nem szóltam senkinek hogy eljövők és anyámék már kivoltak készülve. - Apám megint téged küldött? Nem volt semmi munkátok?

    - Nem! Éppen 14-ig szabadok vagyunk. De amúgy nekem megfelel, nincs semmi próbléma, hogy elkellett jönnöm érted. Szívesen tettem. Nos mehetünk? - vette át a böröndömet és tette is be csomagtartóban. Kinyitottam a hátsó ajtot és betettem a ketrecet, majd lekaptam magam a hátitáskát és beültem az anyósülésre.

    - Hazaviszel? - tettem fel a kérdést amint beült mellém.

    - Igen. A szüleid már várnak.

    - Várnak? Akkor mégsem dolgoznak? - lepődtem meg mondatán.

   - Nem! De ne kérdezd, hogy miért fogalmam sincs. - mondta és beinditotta az autot majd ki is állt a parkolóból.

Az út további részében kérdezősködöttünk egymástól, hogy mi újdonság is van. 15 perccel később már állt is meg az emeletes, fehér családi házunk előtt, mely barna, fa kerítéssel volt körbe zárva és egészen otthonias kerttel és udvarral. Bár megakartam győzni Masuda-t, hogy jöjjön be velem, hiszen ötletem sem volt, hogy mit akarnának a szüleim hirtelenjében megbeszélni, de ha megint a karrierem, akkor inkább kezdjük később, így ha ven vendégünk visszafogják magukat. De hátrált azzal, hogy visszakell mennie, de majd később találkozunk.

Felsóhajtottam, hát akkor nincs mit tenni, mind bemenni. A csomagjaimmal kezeimbe léptem át a kapun. Amint átléptem a ház küszöbét is, rögtön megcsapott miso leves illata és nappaliból hangzó, TV-ből érkező híradós nő hangja. A szüleim valóban nem dolgoznak, ha egyik főz és a másik TV-t néz. A házunk kívülről, bár emeletes volt kicsinek tűnt, belülről viszont sokkal tágasabbnak nézett kis. Minden stilusos, rendezett. Anyámnak évekbe telt, míg mindent berendezett kedve szerint és megkell mondjam meg is lett az eredménye. A modern és a régieség keveredik egyben, kellemes, kiegyensúlyozott hangulatot teremtve. A piros, krém szin, narancs dominál az egész lakásban. De megtalálható a zöld szin avagy a barna, ami hozza a tradiciót.

    - Hazajöttem! - kiáltottam, miközben letettem a ketrecet és kiengedtem belőle Shinichi-kunt. Majd lehuztam a cipőimet és átváltottam a papucsra. Shinichi-kun máris a nappaliba szaladt, hogy üdvőzölje apámat, miközben a konyha ajatajában anyám is megjelent.

    - Üdv itthon! - köszöntettek egyszerre, majd mindkettötől kaptam egy ölelést.

    - Minden rendben van? Nagyon fura, hogy nem dolgozni vagytok! - néztem értetlenül és beléptem a nappaliba apám után.

     - Beszélnünk kellene! - vette karjában Shinichi-kunt apám. Ők is nagyon szerették, ahányszor eljöttek LA-be vagy én jöttem ide, mindig kora reggel együtt vittük el sétálni. Egy ilyen közös családi program volt számunkra és bár legalább addig nem vitatkoztunk a karrieremről.

Apám leült a kanapéra, amit anyám is követett. Ez nem tetszik... miért olyan komoly az arcuk? Mégis a karrieremről van szó?

    - Ha a Tokyo Dome-s munkámról van szó, hiába is próbálkoztok nem fogok lemondani róla. - ültem le a fotelben.

     - Nem, nem arról van szó! Bár nem tetszik, apáddal eldöntöttünk, hogy csak egy kis idő kell neked és rájössz, hogy az nem a neked való munka saját magadtól is. - válaszolt anyám nyugodtan. Nem mintha eddig megváltozott volna erről a véleményem... de sosem hallgatnak meg engem. Hogy én mit akarok? Miért akarom? Mit érzek ezzel kapcsolatban?

    - Ha nem erről van akkor miről? - kezdtem egyre jobban nem érteni, hogy mit is akarnak mondani, amiért képesek voltak a munkájukat arébb tenni.

    - Mielőtt a lényegre térnénk kicsim, mesélj csak. Milyen volt az utad? Jó? Minden rendben volt? Daichi kivitt a reptérig?

    - Igen, minden rendben volt, jó volt az utam és Daichi bátyó kivitt. De miért vagytok ilyen furcsák? Mondjátok már miről van szó?

Apám és anyám összenézett, mintha valamit beszélnének egymással.

    - Ne húzzátok kérlek tovább az időt, kezdetek megijeszteni! Ugye nem válltok el? - rémlett fel bennem az ötlet.

    - Nem, dehogyis! - tiltakozott anyám. - Még mindig nagyon szeressük egymást apáddal. - apám szerelmes tekintettel nézett anyámra, megfogta kezét és megcsókolta. Oh, remélem egy nap rám is így néz majd valaki. Azért azt irigyelni lehetet apám és anyám között, hogy a szerelmük soha egy percre, nem hunyt ki. Mindig ugyanúgy, ugyanolyan hévvel néztek egymásra. 

   - Akkor miről van szó? - vártam továbbra is a választ.

    - Arról lenne szó, hogy...nos... hogy is mondjuk...

    - Kérlek szépen ne huzzátok már az időt és mondjátok el.

    - Van egy vőlegényed!

Vőlegény... Vőlegény... Vőlegény... 

Kazuya:

     - Szóval a szüleid belementek, egy házasságba? - tettem ki a kávét jó barátom elé, Nakamaru Yuichi. Aki meglepett, ugyanis reggel kopogtatott a lakásomnál és nem is mondott korábban semmit.

    - Igen! - vette le a bögrét és már emelte fel a bögrét.

    - Vigyázz! Forró! - de már késő volt ugyanis már bele is kortyolt.

    - Aucs! aucs! - legyezte az ajkait és nyelvét.

    - Én figyelmeztettelek! - azért kicsit visszakellett fognom magam, hogy ne nevessem el magam előtte.

Leültem vele szemben. Kamenashi Kazuya vagyok! Igen, az a Kamenashi Kazuya. A KAT-TUN énekese, tagja, színész, idol és igen az előttem ülő barna hajú, barna szemű, nálam magasabb és idősebb srác csapattagom Nakamaru Yuichi. 7 évvel ezelőtt debütáltunk, akkor még 6-n. De azóta sajnos lecsökkent a létszámunk. Jin Akanishi lépett először vissza, hogy saját karrierjét és angol nyelvtudását gyarapítsa. Tiszteletben tartottunk. És nem olyan rég, Koki Tanaka, a rapper-ünknek kellett elhagynia az együttest. Nem fogok hazudni, megrázott mindannyiunkat ez a dolog. De a rajongókért és magunkért nem adtuk fel, tovább visszük 4-en az álmunkat, Kamenashi Kazuya, Taguchi Junnosuke, Tatsuya Ueda, Nakamaru Yuichi. Tovább ragyogunk és visszük a hangunkat, hogy mindenki máshoz elérhessen. Küzdünk, kitartunk, mert mi vagyunk a KAT-TUN! Szeretem a munkámat, ahogy a többiek is. Bár vannak vitáink, mindig igyekszünk azokat minnél hamarabb megbeszélni és megoldani őket. Amúgy összetartunk és jó viszonyt ápolunk egymással, jó barátságot. Mindent beleadunk a munkába! Meghallgassuk egymás véleményeit és együtt döntünk, minden egyes szempontot figyelembe véve. Gyerekkoromba egyáltalán nem idol szerettem volna lenni. Baseball játékos, apámmal és 3 fivéremmel nagyon sokat játszottunk, még baseballoztam is. De aztán történt egy forduló, eljöttem a Johnny's Associate meghallgatására 12 évesen, sikerült és onnan kezdve ez lett az új célom. A baseball-t nem hagytam el, még mindig ugyanannyira szeretem és űzöm is, bár hobby szinten csak. Hiszen már nincs annyi időm, hogy komolyabb szinten űzzem. A családom támogat, mellettem álltak. Mindig azon voltak a szüleink, hogy mind a négy gyereküknek megadjanak mindent, amit szeretnénk, amire szükségünk van. Keményen dolgoztak, hogy eljussunk oda ahol most állunk. Bár számukra, mindig azok a kis fiúk maradunk, akik az udvaron dobálták a baseball labdát és néha úgyis vislekednek, mintha azok a kicsi fiúk lennénk :)). 

A központtól nem messze helyezkedett el lakásom, egy magasabb lakóház 3 emeletén. A cégtől 15 percre autóval, gyalog viszont egy jó fél órát felvesz. Egy szobás, konyha, fürdő, előtér, terasz és nappali. Az egész lakást én magam rendeztem be. Semmi extra, egyszerű kis lakás. Talán aminek a legnagyobb hangsulyt adtam a szobámon kívül, az a konyha, mivel szeretek főzni és, hogy minden a kezeügyemnél legyen. Önmagában a lakás nagy részben fehér - fekete. A fürdőbe van fehére - fekete -krém szin keverődik. Szeretek itthon lenni, természetesen ez a menedékem, ahol megpihenhetek, elveszhetek a saját világomban, összeszedhetem magam, energiát gyűjthetek. A teraszon is szeretek ülni és nézni a tömbház mellett növekedő fákat.

   - Ilyenről manapság már csak a filmekben hallottam. El sem hiszem, hogy elrendezett házasságba veszel részt!

    - Hát én sem, hidd el telejsen ledöbbentem. - kezdte simitani a csésze szélét. Megfujtam a kávémat, majd belekortyoltam. Kellemes meleg járta végig a testemet.

    - És tényleg nem tudtad lebeszélni róla?

    - Nem, konkrétan eldöntötték ezt a két család és nincs beleszólásunk. - nem mintha nem lett volna kapcsolatunk az évek során. De eddig Junno az egyetlen akinek már jó néhány éve állandó barátnője van. Nekem is volt kapcsolatom, rövidebb, hosszabb, ám vége lett és egyiknél sem éreztem, hogy komoly lenne, hogy ő lenne az akivel leakarom élni az életem, az IGAZI. Nos Nakamaru szülei úgy tűnik, hogy megelégelték és saját maguk vették kézbe a fiúk ügyét, aki 3 évvel volt idősebb nálam. Bár azért kíváncsi lennék, hogy mi okuk volt ezt megkötni a két családnak.

    - És gondolod a csaj beleegyezik majd? Majd összeálltok ketten és véget vettek ennek az egésznek.

    - Talán igazad van és ketten eredményesebbek vagyunk. Öszíntén nem értem, hogy is fordult meg a szüleink fejébe ez és erről semmit sem akartak mondani, csak egyszerűen közölték velem a dolgot.

    - Mit tudsz a lányról?

    - Semmi különöst, álítolag évekig Los Angeles-be élt, most érkezik haza véglegesen.

   - Los Angeles? Mit keresett ott?

    - Színészetet és zenét tanult.

    - Oh, tehát szakmabeli! - csaptam össze tenyereimet.

   - Valami olyansmi. Este vacsorára vagyunk hivatalosak náluk.

   - Első találkozás! Majd mindenképp mesélj róla. De amúgy mi történik ha megtetszik a lány? Talán tényleg igaz lesz ez ami a filmekbe, hogy érdekházasságból szerelem. Wau, Maru! Igazi filmbeli életed van!

    - Hahaha, vicces vagy!

   - Na, nem mintha valami szinten nem lenne igazam.

    - Nos, igen. Nem tudhatom, minden este fog kiderülni.

Filmbeli szerelem... igazán varázslatos. Mi van Maru-nak tényleg ő az igazi? Ha így talál rá a szerelem? Vajon rám mikor talál el? Már elkaphatna az ámor nyila. Nem muszáj ennyire filmesített történés legyen, csak menjünk el egymás mellett az uton, ütközzünk össze, kapjam el és érezzem, érezzem abban a pillanatban azt a varázsos, felemelő érzést. Ami jót és rosszat is hoz magával, de az egész lényemet felemeli. Eljöhetne már... 

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most hozom, de szerettem volna kicsit a másikkal is foglalkozni. Na de itt is van az új történet első része. Egész jónak gondolom. Remélem, hogy nektek is tetszik. Jó olvasást!

Japán VB

 

Uepi a japán labdarugó válogatott csapat szineiben tiszteleg a VB-n szereplő csapatért! Hajrá Japán!

A sors szenvedélye 45.rész

 

A sors szenvedélye

45.rész

Akaru:

"Suki Suki Suki..."

     - Ez szép volt Akaru!  - csapta össze tenyereit Yano. Éppen lejárt a zene, ismét próbán voltunk. 

Ismét napok teltek el, amin keményen gyakoroltam, hol egyedül, hol a csajokkal. Kazuya folyton rajtam tartotta a szemét és vigyázott rám, hogy nehogy túlzásokba essek. Nagyon aranyos volt. Így a pihenő időszak, már amikor neki is ideje engedte, vele töltöttem. 

    - Egyre ügyesebb vagy! - ért egyet Okimi.

    - Köszönöm szépen! - hajoltam meg.

    - Vigyázzatok, csak nehogy elbizza magát! - Tsuru továbbra sem volt velem valami kedves és esélyem sem adódott, hogy beszéljek vele négyszemközt. Akár mikor megpróbáltam hátat fordított és elment.

Fogta most is a törölközőjt és a kulacsát és Chizuru-val együtt elhagyták a termet. Vajon mit kellene tennem, hogy elfogadjon? Ennyire nehéz elfogadnia engem? De mit tettem? Értem, hogy nem könnyű ha belép valaki az álmodba, a célodba amit barátaiddal tűzöl ki és kicserélik az egyik barátodat. De én nem az ő helyébe léptem, csak segíteni akarok, része lenni ennek, csatlakozni hozzájuk.

     - Ne vedd fel, még kell egy kis idő neki. - veregette meg a vállamat Yano.

     - Vajon az idő megoldja? - sóhajtottam fel és az üveg vizemhez léptem, hogy bele kortyolhassak. - Én tényleg nem egy betolakodó akarok lenni csak... 

    - Tudjuk! Ők is tudják, csak nekik nehezebb, hogy olyan régóta visszanuyl az álmuk és mégse tudnak most itt a kapuban együtt állni. No meg, Tsuru magát is hibáztassa amiért Emi nem tudta folytatni.

    - De miért hibáztassa magát?

    - Ezt... ezt, majd inkább ő kellene elmesélje. Ne haragudj!

    - Nem, nincs semmi gond. Elnézést, hogy így kíváncsiskodom.

    - Dehogyis! Nincs amiért bocsánatot kérj, tagja vagy a csapatunknak. Na de lépjünk tovább. Ah, mennyire kedvem lenne egy kis csajos naphoz! - nyújtozodott Yano.

    - Rég volt részünk benne. Ránk férne. Mit szólsz Akaru?

    - Öhm... izé... - gyerünk Akaru, szólalj meg! Mondd meg! Napok óta ezen jár már a fejed, mi olyan nagy dolog benne? Semmi ördöngösség nincs benne, ahogy eddig elhívtad a barátaidat. Ők is a barátaid? Nem! Szóval állj oda eléjük és kérdezd meg őket. - Nincs kedvetek átjönni hozzám? - böktem ki és éreztem ahogy az arcom égni kezd. Aj, miért izgulok ennyire? Hiszen már hetek óta velük próbálok, már ettünk közösen és sétáltunk is, beszélgettünk. A barátaim nem? Vagy ők csak munkatársaknak gondolnak? Aj, nagyon hülyén nézhetek éppen ki. Talán túlságosan beleéltem magam.

     - Rendben! - szólalt meg kedvesen Yano, majd kezét vállamra helyezte. - Szívesen elmegyünk hozzád. Ugye, Okimi? - Okimi is bólintott.

     - Rendben, akkor mit szóltok egy pizsoma partira? Nálam 18-tól? Szeretnék szólni Tsuru-éknak is de gondolom, hogy nemet fognak mondani.

     - Ne aggódj, beszélünk majd mi velünk. Remek ötleted támadt Akaru! - karolt át Yano. - Holnap amúgysem kezdünk korán, szóval éjjelbe nyulhatunk!

Nagoyn boldog vagyok, hogy igent mondtak rá. Szeretném megköszönni nekik a sok segítséget amit értem tettek eddig és ezáltal még jobban is megismerhessük egymást.

     - Akkor, ha nem haragszotok én most megyek mert... - de meilőtt befejezhettem volna a mondatomat kopogás zavarta meg. - Igen?

Érdeklődve tekintetütnk a csajokkal az ajtó felé, ami nemsokára kinyilt és belépett az a személy, aki szívemet olyan gyors ütemre tudja válltani. 

    - Sziasztok! Már is végeztetek? Azt hittem, hogy beleshetek a próbátokra. - mosolygott felénk.

    - Mára már végeztünk. De szívesen látunk legközelebb Kazuya-senpai. - lépett el tőlem Yano és összeszedte a dolgait. - Valamibe segíthetünk esetleg?

    - Áh, nem semmi. Csak ugye Akarunak is forgatása lesz és nekem is, gondoltam mehetnénk együtt? - fordult felém és bár egy egyszerű kérésnek tűnhetett, láttam ahogy szemébe felcsillan a szerelem jele. Oh, hogy mennyire szeretem ezt a srácot.

    - Nagyon szépen köszönöm! Akkor gyorsan elkészülök és találkozunk lent? - bólintott. - Akkor majd később beszélünk csajok! - intettem hátra és gyorsan elszaladtam az öltöző felé.

Boldog vagyok, tök jó napok teltek és elé nézem, természetesen ennek legnagyobb okozója Kazuya. De nagyon örülök, hogy Yano és Okimi mellettem vannak és remélem, hogy Tsuru és Chizuru is megnyilik majd és nem néz többet levegőnek vagy nem szid le, hogy valamit megint elrontottam. Természetesen a többiekről sem feledkezhetek meg, nagyon sokat segítettek Tatsuya és a többi srác is, no meg Keita, Shouta és Midori is mellettem volt. Persze, Midori folyton kíváncsi volt, hogy hogyan is állunk Kazuyaval, de egyáltalán nem értettem, hogy most mit vár el, nemrég jöttünk össze, most nem gondolhassa, hogy egyből meg is történik közöttünk az a dolog... persze akarom... de... de még korai lenne. Mindenestre tényleg jó napok vannak mögöttem és érzéseim szerint előttem is. Nem történt semmi az útobbi napba és esküszöm, hogy a a hírek, pletykák is rólam lecsendesedtek. Talán most már tényleg egyenesen a cél felé megyek. Nincs amiért ne menne, nem? Nos, nem mintha megpihennék vagy elbizonytalanodnék. Továbbra is küzdök, küzdök, hogy itt maradhassak, hogy folytathassam az álmomat és megmutathassam, hogy igen is nekem itt a helyem és itt is fog maradni. Vannak mellettem, erőt adnak, bátorságot, támogatnak és segítenek. És ez nekem sokat jelent. Bár még senki sem tudja, hogy apám mivel állt is elő és mennyire sürget is, néha a dolog. Csak, hogy ezt vajon meddig tudom eltitkolni? Elmondhatnám már nem? Ha megfelelő időre várok, az úgy sosem mondható annak. De nem akarom, hogy bárki is aggódjon vagy esetleg megtudja a cég és félre értse, mert mindenképp itt fogok maradni, Elérem, hogy itt maradjak. Igen! Olyan szóba sem jöhet, hogy ne sikerüljön. Vagy ha mégis... Nem erre nem akarok gondolni! Erre nem akarok gondolni...

Kazuya:

   " - Persze! - intettem a srácoknak, hogy menjenek előre jövők én is, majd Keitaval odébb álltunk. Valahogy sejtettem, hogy mi is lesz a téma. - Mit szeretnél? -döltem neki a falnak.

    - Gondolom most igazán büszke vagy magadra. - érdeklődve húztam fel a szemöldökömet. Mire akar kilyukadni? - És gondolom az jár a fejedbe, hogy ezután szépen meghátrálok csendben.

    - Igen! - löktem el magam a faltól és megálltam vele szemben. - Ez lenne a logikus nem? Akaru az én barátnőm, minek akarnál olyat aki foglalt és nem is lesz elengedve? - mondtam elszántan.

Féloldalas mosolyra huzodott ajka:

    - És még korábban ki is mondta, hogy ne vicceljek olyannal, hogy ő és Akaru? - erre nem számítottam, hogy az orrom alá dorgolja.

    - Akkor csak, nem voltam tisztában az érzéseimmel, azt hittem, hogy ez lesz a legjobb neki, miattam keveredett pletykákba és arra gondoltam...

    - Oh, ne nevettes már! - meglepődtem Keita reakcióján, még ennyire ingerültnek nem láttam. Azt hittem, ő mindig is egy olyan nyugodt srácnak tűnik. - Te egyszerűen csak menekültél. Azt mondod, hogy szereted Akarut, szeretted, akkor miért nem álltál ki mellette, miért nem védted meg?

    - Ne kérdőjelez meg engem! -csattant ki belőlem a kelleténél kicsit hangosabban. Körülöttünk a stáb tagok megálltak az adott munkájukból és ránk néztek. Elnézést kérve meghajoltam. Majd intettem Keitnak, hogy menjünk arébb, majd amikor senki sem láthatott gallérjánál meg fogtam és a falnka löktem. - Főleg ne kérdőjelezd meg az érzéseimet Akaru iránt. Meg fogom védeni ahogy korábban is mondtam, most is, sőt még jobban, mert itt vagyok mellette és soha nem engedme el. Ezt jól vésd a fejedbe! Akaru szeret és én is szeretem őt. Nem adom át neked! Ha egy ujjal is olyat teszel amit Akaru nem akar én esküszöm, hogy...

    - Pfff... - nevetett fel. - Milyen heves vagy Kazuya. Ezt más is tudja rólad? Kamenashi Kazuya éppen fenyeget? - emelte fel az egyik szemöldökét. - Ez vicces! - ezzel lerázta a kezemet magáról. - Úgyis megfogod bántani. Nem adom fel Akarut! -ennyit mondott, majd elsétált."

Az eltelt napok során folyton újra és újra lepörgött előttem ez a beszélgetés. Nagyon zavart az utolsó mondata. Miért bántanám meg Akarut? Honnan veszi ezt az őrültséget? Nem vagyok olyan ostoba, hogy megkaptam a lányt, akit szeretek tiszta szívemből, erre meg később megbántsam.Nem, nem fogom megbántani. Nem fogom. Mellette maradok és támogatom, szeretem és tisztelem. Amit Akaru megérdemel. Szóval Keita, ne várj esélyre, mert nem fogod kapni!

    - Kazuya?! Kazuya! - csak akkor eszméltem fel, hogy mennyire is távol jár az eszem, amikor egy csillingelő hang nevemen kezdett szólítgatni. Ahogy a láto mezőmbe került, mosolyognom kellett, abban a pillanatban, hogy megláttam nem érdekelt semmi más, csak Ő.

    - Oh, már meg is érkeztél!

    - Minden rendben? Nagyon a gondolataidba voltál merülve. - pillantottam felé aggódva.

    - Minden rendben, persze! Csak a következő munkán gondolkoztam. Mehetünk?

Bólintott. Bár legszivesebben azonnal a karjaim közé zártam volna és megcsókoltam volna puha, édes ajakit. Itt még sajnos nem tehettem, türtöztetnem kellett magamon. Intettem a fejemmel, hogy kövessen majd kimentünk a parkolóba az automhoz. Kinyitottam az ajtót, mint egy igazi lovag, majd gyorsan átsiettem a másik felére. Miközben megkerültem az autot, jól megfigyeltem a terepet és nem volt senki sem a környéken így amint beültem az autoba tenyereim közé fogtam Akaru arcát és megcsókoltam. Szenvedéllyel vettem birtokba az ajkait, amelyek már úgy hiányoztak, no meg természetesen ő maga hiányzott. Percek teltek bele, miközben csók csatát vivtunk, majd levegő után kapkodva egymás homlokának döltöttük a fejünket. Szerelemmel ragyogó tekintettel néztünk egymásra. Tudtuk, mindketten, hogy nincs szükségünk semmi másra per pillanat, csak egymásra.

    - Minden rendben? - szólalt meg végül Akaru.

    - Persze, csak már nagyon hiányoztál! - pusziltam meg a homlokát, mire Akaru elhuzodott tőlem.

   - Te... te... te... te is nekem. - mondta és láttam hogy pipacs vörössé változik az arca. Olyan aranyos, annyira szeretem ezt a lányt.

    - Legszivesebben azonnal haza hajtanék és csak veled tölteném az időt, de a munka hív. - sóhajtottam fel és a kormány felé fordultam, hogy beindithassam az autot.

    - Azt is elkell végezni. Na de majd azután!

    - Igen, mit csinálsz próba után?

     - Be kell mennem a suliba. Majd utána Yanoék jönnek át hozzám. Ne haragudj, de esetleg holnap? Elmehetnénk sétálni. Sétáltassuk meg Ran-chant! Mit szólsz?

    - Rendben! És ezért nincs miért bocsánatot kérj. Szóval csajos pizsomaparti. Én nem vehetek részt, biztos? - tekintettem fél szemmel felé, kacéran. Láttam, ahogy ismét zavarbajön.

    - Nem! Ez... ez csajos nap! - olyan aranyos. - No meg, Yanoék, Yanoék még nem tudják. De mindenképp elfogom mondani nekik csak...

    - Nincs semmi gond. Ne idegeskedj minden rendben lesz! Meglátod. - bal kezemmel megfogtam jobb kezét és számhoz emeltem, majd puszit leheltem rá.

    - Miért akarsz belépni a próbánkra?

    - Talán nem szabad? Csak te szabad eljöjj a miénkre, én nem a tiétekre?

    - Nem! Nem erről van szó! Nyilván izgulnék előtted... de örülnék is ha ott lennél. Csak úgy hirtelen furcsáltam, hogy most mondod...

    - Csak kedvem lett megnézni titeket. És ez a jövőbe majd úgyis egyre többször fog előfordulni. Szóval szokd le azt az idegességedet. Amúgy sincs előttem miért idegeskedj. Nagyszerű vagy! - megszorította a kezemet, amit időközben a lábán pihentettem.

    - Köszönöm! - az út további részében erről arról beszélgettünk, valójában nem volt olyan nagy forgalom, szóval elég hamar megérkeztünk a forgatás helyszinére. Leparkoltam és szálltunk is ki Akaruval. - Olyan rég forgattunk együtt, nem?

    - De, valóban! És milyenek lesznek ezután a közös jeleneteink, milyen lesz közöttünk a kémia... - ragadtam meg a karját és magamhoz huztam.

   - Kkk...k...ka...Kazuya mit csinálsz? Valaki még meglát! - fülig belepirult, szinte hallottam ahogy a szívverése dübörög.

    - Bocsi, bocsi! - nevettem el magam és elengedtem. - De muszáj volt látnom ezt az arcodat. Annyira aranyos!

   - Ooo! Kazuya ne viccelődj! - ütött karon, majd úgy tett mintha megsértődne és ott hagyott.

    - Hé! Akaru, várj!

    -Akaru... - de mielőtt utolértam volna Akaru lestoppolt egy hang hallatára. Előre tekintettem, hogy megfigyelhessem ki az. Mrs. Suzuki! - Olyan jó, hogy látlak! - lépett egyet közelebb, de Akaru automatikusan hátrált.

    - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte kissé ridegen és nem nézett a szemében. Mi történik? Miért nem néz rá? Miért beszél így hozzá? Még mindig a múltkori vita? Ennyire erős ez közöttük? Mrs. Suzuki rám tekintett, mire meghajoltam.

    - Áh, biztos te vagy Kamenashi Kazuya. Nagyon szépen köszönöm, hogy vigyázz az unokánkra! - hajolt meg. Természetesen nem mondhassuk el, hogy ismerjük egymást. Legalábbis még nem és nem így.

    - Nagyon örvendek, Kamenashi Kazuya! - hajoltam meg én is.

    - Akaru, mi lenne ha újra eljönnél hozzánk, ha beszélgetnénk kérlek... - lépett ismét egyet előre a nagymamája, bár most Akaru nem lépett hátra továbbra sem nézett rá.

 Csend telepedett ránk. Egész végig Akarut néztem, ahogy kezei ökölbe szorulnak, ahogy teste meg - meg remeg. Aj, Akaru mi lehet a családodba? Mi van a múltadba, fájó így látnom téged.

    - Még... átgondolom. - válaszolt végül Akaru. - De most ne haragudj, mennünk kell!

Ezzel hátra sem nézve elindult a forgatási helyszin felé.

    - Kazuya... - szólt hozzám Mrs. Suzuki, mielőtt elmentem volna. Kérlek szépen beszélj hozzá, győzd meg, hogy jöjjön el. - ragadta meg a karomat.

Bólintottam, majd meghajoltam és Akaru után igyekeztem. Nem kérdeztem egyelőre semmit sem tőle, első, hogy már a stáb tagok és Misaki is megjelent nemsokára, második esetben pedig, hogy nem volt olyan kedvében. Nagyon a gondolataiban merült és bármit is mondtam neki szűkszavúan válaszolt. Milyen nehéz lehet neki, hogy ennyire ketté van "szakadva" a családja. A forgatás ennekellenére elég jól ment, voltak hibák, picit több is mint átlagban, de azért elég jól haladtunk. Sőt a rendező meg is dicsért, hogy nem tudja mi történt velünk, talán a napok teszik, hogy egyre többet vagyunk együtt és ismerkedünk, de valóban más lett a levegő közöttünk, sokkal tisztább, szebb. Illetve azt is elmondta, hogy az év végére befejeződnek a forgatások, szóval az utolsó hónapokba erős hajrá érkezik. Ezt hallván észrevettem hogy Akaru kicsit ideges lesz, de titkon megfogtam a kezét és megszoritottam. Rögtön felém tekintett, mire fél szemmel, felé mosolyogtam. Éreztem ahogy megnyugszik és el is mosolyogja magát. Sőt azt is kijelenteném, hogy szerintem a korábbi dolgon is kicsit lenyugodott. Vajon ha azzal kapcsolatba kérdezem meg fog nyilni? Mesél nekem valamit? Hogy mit tud a nagyszüleiről? Hogy mi ez az egész? De erre sajnos várnom kell, mert neki most suliba kell mennie, nekem meg valami papirokat kell kitöltenem a cégnél. 

    - Ne vigyünk el a suliba?

    - Nem szeretném, hogy késs, menj nyugodtan!

    -Ugyan az csak egy kis kitérő! Misaki, lehet, nem? - de alig, hogy Misaki felé fordultam egy nem épp kellemes hang csapta meg a füleimet.

    - Akaru! Szia! De jó, hogy még itt talállak!

    - Keita! Hát te meg mit csinálsz itt?

    - Ha jól tudom suliba kell menned, ahogy nekem is így gondoltam, hogy elmehetnénk együtt. - ez a kis féreg! Direkt kihasználta az alkalmat, tudta, hogy itt nem állíthatom le a tömeg előtt. Kihasználta az esélyt! Ökölbe szorult a kezem és nagyon kellett türtöztetnem magam, hogy ne kiáltsak fel.

    - Oh, valóban. Rendben! Kazuya, akkor majd találkozunk! Szia! - bár kissé láttam, hogy tétlenkedik mit is kellene tennie, végül csak egy gyors pacsit adott, majd elindult Keitaval.

Dühösen néztem ahogy egyre csak távolodnak és nem tehetek semmit, hogy megállítsam. De ha egy ujjal is hozzá ér, megfogja keserülni. Akaruba bizom, de ebbe a srácba nem. Nem teketoriázik, rögtön lecsap. Misaki végül felébresztett a dühömből, hogy mennem kell így ismét kocsiba pattantam és visszavezettem a céghez. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben vajon éppen mit csinálnak, vajon éppen mennyire közeledik felé, Akaru észre veszi ha átlép egy határt? Már -már szoritottam a keziem között a kormányt, amikor Misaki rám szólt, hogy lazítsak egy kicsit. Megkérdezte, hogy mi a gond de témát válltottam. A cégnél gyorsan álírtam néhány papirt, amibe továbbra is elfogom a szabályzatot és, hogy még mindig ugyan ott lakom ahol eddig meg hasonló információkat töltöttem ki. Majd mikor kijöttem az előcsarnokba összefutottam Masuda-val aki meghívott hozzájuk a próbára, hogy mondjak egy véleményt. Ez egy kicsit több időt vett igénybe, mint számítottam rá. De jók voltak és megtiszteltetés volt, hogy engem kértek fel, hogy adjak tanácsot. Jó kapcsolatot ápolltunk a NEWS-al. Eléggé egy idejüleg jött létre a két csapat és debütálni is majdnem egymás után debütáltunk. Sok műsorba szerepletünk együtt és még közös koncertünk is volt, valamint számunk is. Jó fej volt, mindenki. Mivel tanácsot adtam, meghívtak engem vacsorára. Este 18-ra beszéltünk meg találkozot a közeli étterembe és megkértek, hogy ne jöjjek kocsival. Így haza léptem, hogy letegyem azt, meg közbe adtam kaját Ran-channak is. El is újságoltam neki, hogy holnap Akaruval fog találkozni. Gyorsan lefürödtam és átöltöztem. Mire mindezzel megvoltam, már mehettem is vissza. A mai nap folyamán azért jelen volt ez az oda - vissza út. Na de a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. A srácok már ott voltak. Rendeltünk majd rögtön beszélgetésben is kezdtünk. Igyekeztem mindent kizárni magamból és csak a jelenre koncentráljak. Persze azonnal kíváncsiak voltak, hogy mi újság Akaruval és ők is elviccelték, hogy megrontom a kiscsajt. Bár szerettem volna elmondnai nekik a helyzetünket, egyelőre úgy döntöttem, hogy inkább nem teszem meg, minnél kevesebben tudjanak egyelőre róla és majd amikor minden megoldodik, hivatalossá tesszük. Biztos vagyok benne, hogy mindenki elfogja fogadni a kapcsolatunk csak idő kell. Nem? 

Aztán átterelődött a többiekre is a szó, hogy hogy vannak és hogy megy a munka, mi vár ránk a következőkbe. Majd feljöttek a mindennapi témák is. Közben az ételek megérkeztek és inni is elkezdtünk. Elengedtünk magunkat, pláné azt hiszem én. Nem is tudom mi ütött belém... Keita arca villogott fel és a szavai. Beszélnem kellett volna Akaruval korábban, biztos, hogy felveszi és akkor talán nem sülyedek ide... Bár nem mintha Masuda és a többiek nem követtek volna. Csak persze ők tényleg azért, hogy egy jót szórakozzanak. Nem is tudom, hogy mennyi volt az idő amikor befejeztük, de már kint sötét volt. Kissé szédelegve léptem ki az utcára és bár Masuda-ék megkérdezték, hogy hazakísérjenek e, nemet intettem. Egyedül indultam utnak botladozva. Ahogy egyre több lépést tettem, egyre élesebb és hangosabb volt Keita a fejemben, majd Akaru nagyszülei, a korábbi helyzet... Forgott velem a világ. És mielőtt a józanság kiszürhetett volna belőlem az irányomat megfordítottam és nem haza tartottam, hanem valami szinten épp ellenkezőleg, messzebbre. Gondolkodás nélkül csak Ő juttot eszembe és hogy most látnom kellett.

    - Kazuya...

Seigi no Tenbin 2

 Seigi no Tenbin 2. évad

A japán lapok arról számolnak be, hogy jővő év tavaszára érkezik a Seigi no Tenbin második évada, amiben Kame játszott főszerepet és tavalyi év szeptemberébe jelent meg. Izgatottan várom, hogy mi lesz a folytatás. Ti?

Kame üzenete 11.12

 

Kame üzenete 2022.11.12

"Hé!

Erről többet kell beszélnem

(olyan kifejezést használsz, ami azt jelenti, hogy magadban beszélsz vagy tweetelsz)

Másodjára...

Igaz? Hahaha"

Hideaki Takizawa

 Hideaki Takizawa november elején jelentette be, hogy ott hagyja a céget. (Minekután 2018-ban Tackey & Tsubasa duó feloszlott, Takizawa alelnöki poziciót kapott a cégnél.) Jin Akanishi, akivel jó viszonyt ápolltak Twitteren jelentkezett egy "Tackey..." twettel nemsokára ezután. Rajongok azt találgassák, hogy nem e lesz ezután meghivott a NO GOOD TV-be, esetlegesen újra láthassák őket együtt. És nemolyan rég Takizawa twitter fiókot nyitott, amit Jin, Yamapi és Ryo is megosztott és üdvözölte őt.

Ryo: "A főnök megérkezett."

Yamapi: " A kedvenc senpai-om."  - Jin még válaszolt is erre a tweett-re "Elpirulok tőled" szöveggel.

Jin: "Ez a majo no jouken" (dorama, amiben Tackey játszott 1999-ben)

Hogy mi lesz az majd eldöl. Mindenesetre követni fogjuk és szerintem nem csak én vagyok így vele, hanem mindannyian örülünk, hogy ilyen jó kapcsolatot ápollank és reméljük valóban láthassuk őket együtt, akár egy kis együttműködés során. Illetve köszönjük szépen Tackey-nak az elmúlt éveket a cégnél, hogy vezérelt és szervezkedett! Kívánjuk, hogy találja meg az útját és továbbra is csinálja azt amit szeret. 😊