A sors szenvedélye
25.rész
Kazuya:
Őszintén megmondva én is arra gondoltma, hogy Jhonny-san mégsem hagyja annyiba és most letol azért amit tettem. De amikor beléptem az irodájába, közbe agyam folyton azon kattogva, hogy most pontosan, hogyan fogalmazzak csak ennyivel fogadott:
- Szerettem volna gratulálni a csapattal jól haladtok, sikeres volt a koncertetek.
Oké, először arra gondoltam, hogy először megdicsér aztán szól le, de bármennyit is vártam nem jött a szidás. Tényleg csak az együttesről volt szó, a koncertről és egy két észrevétel a jővőbeni terveinkkel kapcsolatban. Szóval még szidás nélkül is megúsztam ezt, amin még mindig meglepődök.
Akaru nagyon aranyos volt, mikor próbája után felszaladt és ott magyarázkodott Jhonny-sannak. Persze ha vénetlenül erről is lett volna szó, ugysem engedem , hogy magára vegye a felelőséget. Ő nem tehet semmiről. Jaj Akaru... biztos aggódhattál értem, hogy vajon kapok e büntetést.
-Na itt vannak a galambocskáink! - szólalt fel Koki, aki először látott meg kilépve a liftből.
-Galambocskák? - húztam fel a szemöldököm, de válaszképpen csak egy vigyort kaptam.
-Na mit akart Jhonny-san? - kérdezte Jin. -Akaru találkoztál vele?
Akaru egyből eltekintett, szerintem nagyon zavarba jött az egész helyzettől , hogy úgy letámadta Jhonny-sant és ez jutott most is eszébe, kezemet számhoz emeltem és felkuncogtam reméltem, hogy így nem hallja meg.
-Igen találkoztam vele... -mondta végül ki.
-Na és mi a véleményed róla ? Ijesztő egy bácsi? - karolta át Koki Akarut.
-Tulajdonképpen ... - Akaru ajkába harapott , mindenki kíváncsian várta a válaszát , körbe nézett és utána szólalt meg. - Azt hittem, hogy az lesz, valójában egy nagyon kedves embernek tűnik.
-Oh , hát még alig ismered, Jhonny-san igazi sárkánnya tud változni , ha akar... meglásd majd ha debütálsz és...
-Koki! - szóltam rá, hogy most már ne ijessze meg szigoruan rátekintve.
-Most mi van?! Nincs igazam? - vont vállat és ellépett Akarutól.
-Még van munkád Akaru? - kérdezte Junno ő lépve közelebb most Akaruhoz.
-Nem mára végeztem...
-Oh, akkor nincs kedved megnézni a próbánkat? - tette fel a kérdést Maru.
-Igen és majd hazamész Kameval . - tette hozzá Junno, majd az illető személy rám nézett.
Akaru ragyogó barna tekintete felém szegeződött és mintha valami szorongás rejtőzött volna szemébe. Az igaz, hogy nagyon rég mentünk együtt haza, sok időt nem töltöttünk együtt. Ami nem azért volt, hogy sok volt éppeg a munkám, direkt csináltam... mert így akartam , így akartam elrejteni az érzéseimet, mert tudtam ha még több időt engedek magunknak akkor a végén még kikotyogom. És ez nem történhetett meg, ezt eldöntöttem nem szabad... Fájt, hogy kevesebbett láthatom, de azzla nyugtattam magam, hogy ez a saját érdekében van.
-Nem akarok zavarni. -téritett vissza a valóságba angyal hangja.
-Nem zavarnál. Ugye nem gond kapitány? - nézett rám Junno .
-Nem, nyugodtan gyere. - ott lesznek a többiek is, most ha azt mondanám nem menj haza, akkor biztos nem értené senki most miért viselkedem így.
-Légy őszínte magadhoz! - lestoppoltam, mikor Tatsuya elment mellettem és ezeket a szavakat mondta ki.
Csak épp szeme sarkával figyelte meg arcom ahogy reagálok , de nem állt meg. Ezt most miért mondta? Csak tud valamit? Tatsuyat sosem tarottam egy furcs embernek, ő volt talán a leggazdagabb enyhén mondva közülünk és ezzel sosem kérkedett. Csendesebb tipusu volt és az elején kicsit nehezen integrálodott be, viszont minekután sikerült felszabadulnia társaságunkban jól szórakozik, viccelődik velünk együtt ... ez a csapat kiegésziti egymást efelől semmi kétségem. Visszatérve Tatsuyára néha meglepett egy egy mondattal, nem csak engem hanem mindannyiunkat , mintha belelátna a fejünkbe.
-Tényleg nem gond az, hogy maradok? - ismét az Ő angyali hangja téritett vissza gondolataimból.
-Nem, dehogy. - válaszoltam egyszerűen, de közbe egy mosoly is előbujt ajkaim sarkán, olyan aranyos volt kitudna neki nemet mondani.
Nem mintha az utóbbi nem is adtál rá esélyt, hogy bármire is nemet mondj Kazuya...
Akaru:
Bevallva , kicsit szorongtam, hogy mit fog mondani Kazuya. Nyilván nem azért, hogy most rögtön hazaküld, de mivel olyan érzésem volt, hogy kerül vagy nem is tudom, hogy nevezzem , de ezt érzem és akkor arra gondoltam talán kényelmetlenül érezné magát. De rábólintott így kicsit fellélegezve arra gondoltma, hogy talán tényleg sok a munkája mostanába és elvan havazva, így ezért nem töltünk annyi időt együtt.
A táncterembe tartottunk, ahol az előbb volt az én órám, ameletti terem. A srácok elmentek átöltözni miközben én a terembe vártam meg őket, közbe a telefonztam , megfigyelve mi újság van az otthoniakkal. Ahogy így nézegettem a frisebbnél, frisebb képeket nyilt az ajtó. Elsőnek Tatsuya jött be. Vagy 3 lépéssel mellettem leült. Azon kezdett kattogni az agyam mit is mondjak.
-Többiek még nem végeztek? - na te észkombány, jobb kérdés nem is juthatott volna eszedbe.
-Nem, mindig én végzek a leghamarabb. Általában megvárjuk egymást, de most arra gondoltunk, hogy ne hagyjunk itt egyedül.
Nem tekintett rám, összehuzva térdét mellkasához, előre nézett.
-Nem kedvelsz engem? - csúszott ki a számon. - Sajnálom ez nem volt illedelmes kérdés.
Gondolkoztam már ezen, mindenkivel joban voltam és sosem mondtam vagy akár gondoltam is, hogy Tatsuyával nem lennék jóban. De vele beszélgettem a legkevesebbet eddig az itt létem során és nem arról van szó, hogy most aztán öri barik mindenkivel, csak őt is megszerettem volna ismerni.
-Miből gondolod ezt? - szeme sarkából rám nézett.
-Nem... csak... keveset beszélgettem veled és az első percbe mikor találkoztunk valahogy távol maradtál tőlem... de igazából meg is tudom értnei csak így betoppantam ide és már is jóba kellene legyél velem...
-Ne gondold azt, hogy minden amit elértél Kazuya miatt van. Lehet cska betoppantál de egyedül küzdötted a meghallgatást, a catsingot mindent. Mi csak itt vagyunk mögötted és tanácsot adunk, támogatunk.
Meglepve és boldogan fordultam Tatsuyahoz, nagyon kedves volt ez a mondata és az egyik leghosszabb itt tartozkodásom óta.
-Kedvellek téged, nagyon kedves lány vagy , aki nem adja egy könnyen fel. Sajnálom ha azt éreztettem veled, hogy nem kedvellek. Csak tudod... - közelebb fordultam felé és jobban is odahajoltam kíváncsian várva a mondat többi részét.
Rám tekintett, majd azonnal vissza a lábára, úgy tűnt mintha zavarba lenne.
-Én... izé... nem tudom, hogy kell beszélni egy lánnyal.
Egy halk kuncogás hagyta el az ajkam, mire azonnal a számhoz kaptam, de valahogy még ott éreztem a nevetés hullámát.
-Ez nem vicces! - nézett rám szigoruan.
-Nem bocsánat, igazad van. Csak te vagy Tatsuya Ueda a KAT-TUN tagja és ez olyan ironikus, hiszen annyi nő odavan érted.
-Oké, de ez még nem azt jelenti, hogy beszélek is velük.
Aranyos volt, bár mindig is ez gondoltam Tatsuyára, hogy olyan aranyos. Nem nézett rám, összehuzta magát , de én közeleb csúsztam és megfogtam kezét:
-Remek srác vagy és nincs amitől félned , bármelyik lány szivesen elbeszélgetne bármiről veled. Sőt mi lenne ha fejlesztenénk ezt a készséged? Beszélgess velem.
Barna szemei rám szegeződtek és bigyesztett ajkai lassan lágy mosollyá varázslodtak.
-Köszönöm. Akkor újra kezdem . -értetlenül néztem mire felállt. - Tudom, hogy már ismered a nevem de hadd mondjam én el Tatsuya Ueda vagyok nagyon örvendek. -hajolt meg
Mosolyogva figyeltem, majd összekapva magam felálltam :
-Nagyon örvendek Akaru Suzuki! - hajoltam én is meg.
Majd kis idő után felé nyujtottam kezem, amit ő elfogadott. Végre láthattam Tatsuya mosolyát, azt a cuki nagy mosolyát.... Jó hangulat uralkodott a terembe , ahogy felnevettük és megtöltöttük a csendes termet a nevetésünk hangjával.
-Nocsak, milyen jó hangulat van itt! - léptek be a többiek. - Miről van szó? Tatsuya csak nem épp felakartad szedni Akarut? - ugrott rá Koki.
-Dehogy...- lökte el magától Tatsuya , majd rám kacsintott.
Mosolyogva figyeltem ahogy összetömörülnek és egymást heccelni kezdik.
Sosem fogok azzal betelni, hogy figyeljem ahogy próbálnak, ahogy teljes összhangba , egy huron pendülve mozognak és tárgyalják , hogy ki mit kellene javitson. Ezek a fiúk elképesztőek, oké kitudna valaha is betelni velük? De minedközben ahogy figyeltem nagyon sok kis részletet megfigyelhettem és tanulhattam is. Kazuya vezéralkat, sokszor ő hozza fel, hogy éppen most kinek mi a baj, de ugyanakkor sosem ráerősen, mindig nyugodtan felhozza a véleményét és közli, hogy találjanak megoldást rá. Koki bár szünetben eldob egy egy poént, próbán nagyon is odafigyel és szinte az egyik legfigyelmesebb. Junno lépései tele vannak élettel és enrgiával, látszik, hogy mennyire szeret mozogni , sokszor ő hozott fel egy egy korigálást, hogy hogy tehetnék jobbá, látványosabbá a táncot. Nakamru votl az a személy aki tánc közben számolta a lépéseket , próbálva arra terelni őket, hogy pontosak legyenk és együtt mozogjanak. Tatusuya mindig igyekezett összetartani a csapatot, azaz arra figyelt, hogy éppen ki van távolabb, ki kell közelebb jöjjön és ha vénetlenül a gondolatok vitába szálltak volna, lecsillapitsa a tagokat. Jin ő volt a gondoskodó, folyton figyelt társaira , ő állította fel mikor van szünet és hogy mindenki időben hidratáljon. Kiegészitették egymást és csak úgy ragyogtak , mint az igazi csillogó csillagok, összetartoznak, nekik együtt kell lenniük és brámennyire is távol sodorná őket az élet, attól még együtt fognak ragyogni.
Kazuya:
Miután leját a próba , a srácokkal ismét öltözöbe vettük az irányt, sorra mentünk lezuhanyozni. Miután sorre kerültem megszáritottam a hajam és felöltöztem . Elköszöntem a többiektől, mert tudtam valaki rám vár. Ott volt még ugyan azon az emeleten, az ablaknál az éjszakai eget bámulta, ajkai mosolyra huzodtak . Gyönyörű volt...
-Mi olyan érdekes? - léptem közelebb hozzá.
-Valahogy most olyan szép az éjszakai égbolt , nem? - nem vette le a szemét az égről , de kezével a csillagok felé mutatott.
-Valóban? - fordultam én is az ablak felé.
És valóban valahogy ebbe a pillanatban, mellett állva, a csillagos sokkal ragyogóbbnak és szebbnek tűnt. Lassan az ablakhoz nyultam kinyitva azt... szemem sarkából láttam ahogy Akaru értetlenül nézett rám, de én kinyitottam az ajtót kellemes meleg nyári szellőt engedve be, majd előkaptam telom és lefotoztam. Annak emlékére, amikor azzal a lánnyal állhattam az eget figyelve, aki oly fontos számomra.
-Szeretem az eget... oly hatalmas, mindenhol látható, mindenhol ugyanaz. Nappal a nap által, este a hold és a csillagok által ad nekünk fényt, meleget, biztonságot, hogy előre tudjunk menni .
-Ez nagyon is igaz... - válaszoltam, majd egy fél perc után. - Mehetünk?
Bólintott és elindultunk lefele a parkoloba, az automhoz. Már nem sokan lézengettek az épületben, ami meglepő volt, ugyanis ilyenkor még sürgés forgás van a másnapra. Kényelmesen ketten lifteztünk lefele, majd elköszönve a recepciós nőtől kiléptünk az épületből, egyenesen az épület melletti parkolóba sétálva. De ahogy fordultunk volna be, Akaru hirtelen lemaradt.
-Akaru? - fordultam vissza. -Akaru mi a baj?
Léptem vissza hozzá, aggódva észlelve, hogy mintha földbe gyökrezett volna a lába, dermedten állt néhány lépésre tőlem , mintha szellemet látna.
-Akaru... - megérintettem karját, de hirtelen azonnal elrántotta és kétségbeesve nézett rám. - Csak én vagyok... -emeltem fel a kezimet.
De mielőtt bármit is mondtam volna , egy hang szólalt meg mögöttem:
-Akaru... - ez a hang... Mrs. Suzuki állt ott egy zacskóval a kezében, gondolom épp bevásárolt.
Felém nézett és meghajolt, én is így tettem, azon gondolkodtam, hogy talán magukra kellene hagyjam. De... Valamiért ezt a találkozást nem így gondoltam... Azt hittem, hogy Akaru azonnal a nyakába ugrik, öröm könnyeket hullat. De ehelyett csak áll itt dermedten és meg sem szólal. Rá néztem és vártam, hogy valamit mondjom reagáljon, de semmi. Akaru mi a gond? Miért nézel igy, mintha egy kis szemrehányás és rémület is lenne?
-Akaru... beszélhetnénk? - lépett közelebb Mrs. Suzuki.
-Én... én nem szeretnék magával beszélni . -lépett hátra Akaru és lesütötte szemét. - Sajnálom.
-Ne mondd ezt kérlek, drágám, beszéljünk amióta itt vagy soha nem találkoztunk ...
Nem találkoztak? Ebben is tévedtem azt hittem, hogy már rég találkoztak, leültek egy kávéra, egy ebédre és megbeszélték a dolgokat. És mésig itt áll Akaru szinte rosszáll pillantást lővelve Mrs. Suzuki felé, valamiről lemaradtam?
-Nem szeretnék, kérem hagyjon békén. Kazuya mehetnénk?
Felém fordult és bánatos tekintettel várta válaszom, egy pillantra odasanditottam Mrs. Suzuki felé aki csak halványan elmosolyodott és bólintott:
-Menjünk! - válaszoltam és elindultunk a parkolóba.
Aznap este Akaru nem mondott többet semmit, Csak összehuzodva ült a kocsi ülésen és nézett ki az ablakon, majd szó nélkül felment a lakásba átöltözött, megvacsoráztunk és lefeküdt korán. Aggódtam érte, nem értettem, hogy miért csinálta ezt... Mit mondtak vajon a szülei a nagyszüleiről? Mintha idegenek lettek volna, úgy nézett Mrs. Suzukira, oké nem találkoztak , születése óta , ha jól tudom. De akkor is , nem értem miért nem lehet jóga , hogy találkozzanka hiszen a nagyszülei, jóga van hozzá. Akaru mit tudhat? Tényleg nem akar róluk tudni? Felakartam tenni ezeket a kérdéseket Akarunak , de úgy gondoltam egyelőre nem erőltetem. Amúgysem tudnám felhozni, hogy amúgy én tudok egy két dolgot a családodról. Mégis hogy hangzodna ez? Szóval egyelőre nem faggatoztam...
Akaru:
-Jól van tehát, úgy hallottam az ének , tánc tanároktól, hogy mindneki jól halad a duettel. Akik meg nem voltak beválasztva, azok keményen próbálkoznak egy második esélyre. Ennek örülök, folytassátok csak így tovább. OH... és mielőtt kilépnék.Az első produkciókat bemutatáttok a Csillagot faragni! tehetség műsorba, de duetett nem a tvbe fogjátok először bemutatni...
-Akaru, Akaru figyelsz?!
-Tessék? - fordultam Keita felé, mikor elkezdett legyezni a szemem előtt.
Másnap délelőtt volt, az este nem nagoyn beszéltem bármit is azok után Kazuyával. Szégyeltem magam, de már megint azt sem tudtam, hogy mit mondjak... hogy mondjam el neki, hogy valamennyire kitagadtak engem is, a saját családom. Azzal, hogy anyámat kitagadták, engem is kitagadtak hiszen az ő vére vagyok. Ezt , hogy osszam meg Kazuyával. De nem csak ez volt, folyton az járt a fejemben, hogy tűnjek el onnan, hogy nem akarok vele találkozni, nem akarok semmit sem hallani felőlük. Nem az, hogy nem léteznek számomra, pusztán jó ahogy eddig volt, hogy csak épp hallottam róluk,hogy jól vannak. Hogyan tudnék megbocsájtani nekük azután amit tettek? Hogyan kellene? Nem tudok... nem tudok... Nem tudom miért zsörtölödöm ennyit, talán abba reménykedtem, hogy nem fogok összefutni velük az ittlétem alatt. Sok az ember... miért pont ők kell kitűnjenek? Talán beszélnem kell a szüleimmel igen ez az... beszélek este velük. Kikérem a véleményüket.
Keita ismét előttem kezdett legyezni, hogy figyeljek Chie-senseire, felé néztem a kezébe már ott voltak könyvei és mondandója végén tartott:
-... Tehát úgy készüljetek, hogy olyanoknak fogjátok bemutatni a produkciókat, akik ugyan ezt az utat végig vitték mint ti. Pontosan jól tudják min mentek keresztül, már 3 hónapja szint, hogy itt vagytok és keményen küzdötök. Gyors a tempó, éppen ezért hozzuk ezt össze, egyszer kéttszer... hogy ők tudjanak tanácsot adni, bátoritani. De attól, hogy ők lesznek a nézők ne vegyétek félvállról. Értve vagyok?
-Igen sensei! - mondta korusba az osztály.
-Jól van, most hazamehettek, mára véget értek az órák.- mondta, mire az eégsz osztály öröm kiálltásba fakadt.
-Minden rendben? - kérdezte Keita.
-Persze, hogyne... szóval akik ezt az utat vitték végig? De izgalmas!!! - akár a KAT-TUN , NEWS és többiek... kíváncsi vagyok pontosabban kik.
-Igy van! - fordult hátra Midori. - Ki tudja ki fog szárnya alá venni... - álmadozott tovább.
Mosolyogva figyeltem őt, miközben elkezdtem összepakolni.
-Akaru nem megyünk egyet el enni? - kérdezett izgatottan. - Srácok jösztök?
-Mindenképp! - válaszoltt ugyan olyan izgaotttan Shouta.
Keita engem nézett, nem válaszolt rögtön.
-Sajnálom, lesz forgatásom és gondoltam átnézem a szöveget...
-Mi ne már...
-Talán legközelebb, de ti csak menjetek. - vettem vállamra táskám. - Találkozunk a tánc próbán Midori. Sziasztok!
-Te láttad ki jön fel a lépcsőn?! És már megint vajon kit keres? ...
Rosszálló pillantásokkal találkoztam amint tettem két lépést, mindenki arról beszélve, hogy valaki keres.... és ekkor megláttam az osztály ajtójában.
