%20(3).jpg)
A sors szenvedélye
42.rész
Akaru:
- Ezt alig hiszem el, ez valami téved. Ez biztos csak egy álom...
- Pedig ez nem álom és annyiszor fogom elismélteni amennyiszer kell, hogy rájöjj erre. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! - Kazuyaval a kanapén ültünk, egymással szembe, miközben lábaim az ővéin pihentek. Ahogy a mondatát mondta, egyre közelebb hajolt hozzám, hatalmas mosollyal.
- Jól van, jól van! - nevettünk fel együtt. Oh ez a hang, ez mesés, ahogy felcsendül a nevetésünk együtt. Ez tényleg a valóság? - Tényleg elhihetem ezt? Tényleg te... - de mielőtt befejezhettem a mondatomat ajkai az enyémre tapadtak.Ugyan olyan édesen becézgettek mint ezelőtt, mint korábban de most az volt a különbség, hogy az előbbi perceket vallomás szaggatta meg így kissé remény gyúlt meg bennem, hogy ezután talán nem fogunk már úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Én sem hiszem el, hogy egy ilyen gyönyörű, aranyos lány viszonozza az érzéseit, de ez a valóság. Mostantól... - bal kezével megfogta a jobb kezemet - egy párt alkotunk. - és csókot lehelt kézfejemre.
Aj, de még mindig olyan hihetetlennek tűnt... Kamenashi Kazuya a BARÁTOM, a PÁROM, a SZERELMEM. Annyire hihetetlen, az érzéseim valóban viszonzásra lelltek. Legszivesebben felsikoltottam volna és ugrándoztam volna, de nem akartam megijeszteni Kazuyat, mit is gondolt volna rólam? Csak néztem azokba az őszinte barna iriszeiben, nem akarok felébredni, nem akarok felébredni ha ez álom, még ne! De nem, ez nem álom! Simitottam végig arcán, először a haján, le nyakán, érzékien az ádámcsutkájánál, ahol kissé megrezdült és mintha szaporábban vette volna a levegőt, majd a kulccsontjáig, ahol visszafordultam fel az ajkáig, körberajzoltam azt, majd két szeme szélét és végül az orrán húztam le az ujjam. Őszinte, vággyal teli tekintete várt, engedélyt kért, közelebb húzodtam, mire azonnal átkarolta a derekamat magához húzva és ölébe ültetve, végül heves csókba forrtunk össze. Szorosan ölelt magához, testünk szinte egymásba préselődött. Kezei kalandra indultak a hátamon, fel végig simitva az oldalomon, majd lehúzodott a csipőmön és így jártak fel alá a az érintésétől szinte perzselt a bőröm, ahol csak végig táncoltak az ujjai börőm azonnal égni kezdett. Mindeközben én is felfutattam a hátán a kezemet, majd beleturtam dús barna hajába. Ajakink is tűzes, szenvedélyes táncot jártak és a felhők felett éreztem magam. Ez az édes ajak, ez a f;rfias, izmos háta, a dús haja...
Tovább folytattuk mézédes, szenvedélyes csókunkat, egy percre sem hátrálva meg egymástól. A következő pillanatban Kazuya kissé átfordított és lehuppantunk a kanapéra, így ő fölöttem tornyosult. Bal kezét nyakam alatt tartotta, gondolom elővigyázatosságból is az előbb, hogy ne üssem meg a fejem, miközben a másik keze tovább indult felfedező utra, le a nyakamon, karomon, majd ismét megállapodott a csipőmön. Tovább csókoltam mézédes ajkait és folyamatosan cirogattam a haját. Hogy tud ilyen jól csókolni? Egész testem ég, teljesen fellobbanok, elolvadok. A keze egy pillantra megállt, majd kissé jobban megnyomva oldalamat lassan kezdett fenebb kuszni... egy pillantra megrebbentem. Kazuya is észrevehette és elhuzodott tőlem és felült... mindketten ziháltunk az elmúlt percek miatt.
- Ne... ne... ne haragudj... - próbálta kiegyensúlyozni Kazuya a lélegzetét. - Kissé elvesztettem a fejem. Huh... - túrt a hajában.
Én is összekaptam magam és felültem:
- Én... nem... vagyis... nem az, hogy nem esett jól ... vagyis... én... huh...huh... - próbáltam szabályozni a lélegzetem.
Kazuya gyöngéden elmosolyodott, majd közelebb húzodott hozzám és átkarolt.
- Tudom! És nincs miért aggódj, bőven van időnk, hiszen előttünk a közös jővőnk.
A "közös jővő" szavak hallatán kellemes bizsergés járta végig a szívemet. Együtt vagyunk, egy párt alkotunk. ez annyira hihetetlen! El sem hiszem! Ujjongtam tovább... Amikor elmonodm Midorinak. Szerintem ő is alig fogja elhinni... meg az otthoniaknak. Vajon, hogy fognak a szüleim reagálni? És a többiek? Misaki.... és a hírek, tovább fognak terjengeni... Mi van ha bajba keverem? Kétségbeesés sötét villant az agyamba.
- Kazuya...
- Akaru...
Egyszerre szólítottuk meg egymást, mire tekintetünk találkozott és elnevettük egymást.
- Mondd cska nyugodtan te. -engdtem.
- Nem, nem! Nyugodtan mondd csak te! - engedett ő is, ismét elnevettük egymást.
Szóval, ezek után tényleg ilyenek lesznek a napjaink? Együtt fogunk nevetni, egymás karjaiba pihenni és érezni egymás ajkait... vajon ha nem állítom meg, akkor mi történt volna? Meddig mentünk volna el?! Még a gondolattol is bele pirultam és teljesen megfeledkeztem a közelemben ülő Kazuyától aki érdeklődve nézett rám:
- Bocsi, szóval... - hessegettem el gyorsan a gondolataimat. - arra gondoltam, hogy talán egy időre... izé, egy kicsit talán az lenne a legjobb ha titokba tartanánk a kapcsolatunkat. - oh, olyna hülyének fog tartani. Lehet, már most szakítnai is fog?! Nyilalt belém a fájdalom még a puszta gondolattól is.
- Ezzel akkor azt hiszem, hogy akkor egyetértünk. - meglepetten fordultam felé, mire ismét szelíd mosollyal megsimogatta az arcomat. - Miattad mondom, talán tényleg egy kis időre titkolnunk kellene, így is nem egy pletyka kering rólad. Főleg most, hogy csapatba is kerültél, nem vetne jó fényt rád. - bár ugyanarra gondoltuk, valahogy mást is érzékeltem a szavaiból. - Nem akarom, hogy bántodásod érjen. - simitott hátra egy tincsemet. - Legszívesebben világnak szét kürtölném, hogy a világ legszebb nője az enyém, de egyelőre türelmesen kell várnunk.
- Egyetértek, bár neked sem akarnék gondot okozni. Ha most hirtelen ezzel előállunk...
- Nekem nem okoznál. - nyomott egy puszit az arcomra.
- De természetesen tudnod kell, hogy én is elmondanám mindenkinek és hogy nagyon de nagyon de nagyon boldog vagyok, hogy veled lehetek. - fogtam meg szabad kezét, ugyanis jobb karjával még mindig átölelt.
- Tudom! Én is! - mosolyogott.
- És a barátainknak? Nekik sem mondhassuk el? - egy percig elgondolkozott.
- Szerintem ők úgyis rájönnének, szóval nekik elmondhassuk. De egyelőre nyilvános helyen és másokkal ne mutogassuk. - egyetértően bólintottam.
Egy kis időre, amig minden eloszlik, megmutatom, hogy mi mindenre vagyok képes, hogy megállom a helyem idolként és akkor büszkén, méltóan állhatok mellette.
- Min töröd a kis buksidat? - hajolt közel hozzám, kissé összedörzsöltül az orrunkat. Annyira cuki!
- Csak, hogy méltó leszek hozzád az idő alatt és amikor felszínre hozzuk a kapcsolatunkat, akkor midnenképp büszke leszel rám és... - ujját a számra helyezte.
-Ne monjd ilyent, büszke vagyok már rád! És méltó vagy hozzám!
Nem válaszoltam semmit, gyöngéd csókot lehelt az ajkamra. Sosem fogok betelni vele az egyszer biztos! Majd a következő pillanatban hátra dölt a kanapén és engem a mellkasára helyezett.
Nem is tudom mennyi idő telhetett el, hogy egymás karjaiba feküdtünk és hallgattuk egymás lélegzetét miközben háttérben halkan zenet ment a TV-ből. Hallottam az egyenletes légzését Kazuyanak és kis szíve dobogását... csak hallgattam és hallgattam, miközben Kazuya hajamat cirogatta.
- Elaludtál?
- Nem! De megtudnám ezt szokni! - öleltem szorosan karjaimban.
- Hát akkor mindenegyes nap így fogjuk tölteni percekig csak fekszünk egy karjaiba.
- Hát az nem lesz ilyen könnyű a munka miatt. - hajoltam fel kicsit és néztem az arcába. - Mikor hosszú napok elé nézünk és külön lakásba érkezünk.
- Miért kellene külön lakásba? Visszaköltözhetnél ide! - csillantak fel barna iriszei.
- Nem!
- Miért nem?! - nézett értetlenül rám.
- Nem emlékszel a korábbi beszélgetésünkre? - húztam fel a szemöldökömet. - Titokba tartsuk a kapcsolatunkat, hogy nézne ki ha ismét újra összeköltöznénk?
- Ne már!!! - kezdett durcáskodni, mint egy kis gyerek. - Azt hittem, hogy talán mi ketten együtt tudunk aludni... - nézett el zavartan.
Ettől a gondolattól én is elpirultam és gyorsan felültem, hogy eltakarjam az arcomat.
- Vagyis ne értsd félre! - könyökölt fel Kazuya is. - Ne úgy értettem, én csak... nem tennék semmit! Csak gondoltam, hogy...- nézett el ismét zavartan. - túl gyors a tempóm mi? - kapta rám hirtelen a szemét és mintha pirt vélltem volna fel arcocskáin. - Aj! - vakarta meg a fejét, majd kihuzodott és a konyha felé vette az irányt.
A pulthoz érve, háttal állt nekem de láttam, ahogy kézbe veszi a kancsot és vizet tölt magának. Majd mind egy szállig lecsusszantsa.
- Ne haragudj! - fordult felém és a pultnak támaszkodott. - Túl boldog vagyok! - villantott fel a mosolyát, amitől hátast dobtam volna. És ez a férfi az én párom! - De lassabban vesszük megígérem! - indult el ismét felém. - Csak tudod cikkáznak összevissza a gondolatok boldogsától! De nem tennék soha olyant amit te nem akarnál és a szüleidet sem akarnám magamra haragítani, hiszen megbíztak bennem.
A szüleim? Tényleg, megkell őket is győzzem és akkor elmondhatom nekik is a kapcsolatukat Kazuyaval. Vagy beszélhetek most is róla? De ha nem sikerül és 1 év után haza kell mennem akkor mi lesz közöttünk? Akkor... Nem! Nem fog ez bekövetkezni beteljesítem az álmom, Kazuyaval az oldalomon! Szeretem és mellette leszek! És tudom, hogy anyámék is elfogják őt fogadni.
- Mi a gond? Annyira elgondolkoztál.... - észre sem vettem, mikor került elém Kazuya. Le volt térdelve és kezeit az enyémen pihentette.
- Ah, semmi semmi! Én bizom benned! Köszönöm, hogy ennyire türelmes vagy. - tettem bal kezemet arcára.
- Nagyon szeretlek! - mondta őszíntén csillogó barna szemeivel.
- Én is téged! - csókot válltottunk majd felállt.
- Nos akkor mit szólnál ha már végre megmutatnál nekem egy blogodat?
- Tessék?! - kaptam fel a fejemet.
- Már egy jó idő eltelt, de még mindig nem mutattál egyet sem. Nos?
-Ah, nem is tudom... nem olyan jók azok!
- Kérlek szépen! - ült le mellém és boci szemekkel rámeredt. Oh, hogy tudjak ellenállni!
- Rr...rendben! De ne nevess ki jó?!
- Sosem tenném! - nyomott újabb puszit az arcomra.
Kezembe kaptam a telefonomat és megnyitottam az egyik blogomat, ahol éppen vele főszerepbe irtam egy történetet. Ez az oldal égkék színben pompázott, erősebb erőteljesként a háttérben, a szöveg és a menű kerete halovány világos kék volt, ahol irott stílusba és sötét kék színben pompázott a szöveg. Borítóképként egy általam készített kép díszelgett, róla... az egyik egy sexybb kép ahogy hátra van feküdve, a másikon a csodaszép mosolyát villantotta fel. Eltakartam az arcomat és résnyire ujjaim között figyeltem reakcióját:
- "Mélyen barna szemeibe néztem. Ujjai lassan végig siklottak a combjaimon, mely bizsergéssel járta véggi egész testemet. Szótlanak maradtunk, a szemeink beszéltek helyettünk. Mindeketten ugyanazt akartuk, efelől kérdés nem volt. A kezei végül átöleltek és közel bújt hozzám, fejét hasamnál pihentetve. Percek teltek el így, miközben a szívem oly vadul vert, hogy azt hittem bármelyik pillanatban elrobbanhat. Kissé tétován ám, de végül átöleltem fejét és mélyen beszippantottam napfény illatát. Nem bántam volna ha ebben a pillanatban az idő megáll. Itt egymást karjaiba ölelkezve, egyszerűen mesés volt. Nem akartam, hogy bármi is ezt tönkre tegye. A kapcsolatomat Kazuya Kamenashival... kincsként akartam őrizni és nem is mertem belegondolni, hogy mi lenne ha egyszer cska mindez elillanna.
- Fiatal még az éjszaka... - törte meg mély, bársonyos hangja a csendet. Letekintettem ragyogó aranybarna szemeibe és lassan közeledtem felé, ajkaink egyesültek és akkor... ".
Mielőtt a bizonyos részletekhez került volna, kikaptam kezéből a telefont:
- Hé?!
- Megnézted a véleményed? - próbáltam gyorsan túl lenni rajta magam. Aj, milyen kínos ha egy olyan szenvedélyes jelenetről kezd olvasni Kazuya, ami elképzeléseimben volt és az egyik szereplőjének őt tettem.
- Pedig kíváncsi lettem volna a pikáns jelentekre is! - hajolt közel hozzám és egyszerűen éreztem az egész arcom lángokba borul. -Viszont szerintem nagyon szépen írsz, valamint az oldala is nagyon szép volt!
- Kö... köszönöm! - válaszoltam továbbra is zavarbaejtően, mivel tovbbra sem húzodott el tőlem.
- Attól nem kell tarts, hogy ennek vége szakad. Sosem fog! Megóvlak és én is kincsként fogom őrezni a kapcsolatunkat! Nem foglak engedni a karjaim közül. - suttogta az utolsó mondatokat, mire borzongás futott végig rajtam.
Ezután elhajolt tőlem és közösen vacsoráztunk meg, illetve beszélgettünk még egy jót. Majd ő maga kísért haza. Huh, a barátom hazakísér engem! Izgatott fel a gondolat.
- Köszönöm szépen a mai napot! - álltunk meg az ajtóban. - Én...
- Én is köszönöm! - simogattam meg az arcom. - Holnap találkozunk? Bólintottam.
- Próbám lesz a lányokkal illetve fotó sorozatok. Valamint majd a suliba is be kell mennem.
- Rendben akkor délelőtt? Én is a cégnél leszek! - bólintottam. - Szép álmokat! Szeretlek!
- Szeretlek!
Nyomott egy búcsú csókot és meg is fordult, hogy hazainduljon, de még a lépcső tetejénél megállt és visszafordult:
- Oh, és köszönöm az esti mesét! - lobálta meg a telefonját és még sötétbe is és távolról is, de kitudtam venni az oldalam borítóképét.
- Kazuya! - kiöltötte rám a nyelvét, majd integetve el tűnt a lépcsőkön lefele.
Felsóhjatottam és mosolyogva megráztam a fejem. Becsuktam magam mögött az ajtót egyedül maradva a lakásomba, de ezt nem bántam. A mai mámor továbbra is bennem élt és biztosra vettem, hogy ez a láng többet nem is fog még lankadni sem.
Kazuya:
Egyszerűen mesésen éreztem magam, szerintem semmi az ég világon nem ronthatta el a kedvem. Akaru szerelmes belém, az érzéseim viszonzásra kaptak! Legszívesebben kikiáltottam volna a világnak! De nem tehettem, egyelőre nem! Először beszélnem kellett Misakival, a nagyszüleivel, hogy rendezhessem a dolgokat. És bár engedélyt szerettem volna kérni a szüleitől, egyelőre ezt sem tehettem meg. Mivel előtte másokkal kellett szebenéznem. No meg persze Akarut sem sodorhattam kereszttűzbe, hogy még több pletyka keringethessen róla, hogy elcsábított és ez volt a terve meg ilyenek... Szóval lassan, lépésről, lépésre minden megoldoik. Hiszen a legfotnosabb, hogy itt vaguynk egymásnak. Huh, Akarut nyugtatgattam, de még én is alig hiszem el. Barátnőm van!
- Yeeey! - szaladt ki a számon a éjszaka rengetegében! Gyorsan számhoz kaptam, de senki sem szólt rám.
Boldogan tértem nyúgovora kis lakásomban és már őszintén az sem érdekelt, hogy egyedül vagyok mint az előtt. Ugyanis tudtam, hogy nem így van, Akaru itt van a szívemben. Épp mielőtt lehunyhattam volna a szememet, telefon csörgése zavarta meg:
- Haló?
- Hazaértél? - hallatszott meg angyalom tündéri hangja a vonal túlsó végén.
- Igen! - válasozltam mosolyogva, ami a mai nap folyamán levakarhatatlan volt.
- Örvendek! Akkor... - kicsit tétovázott, olyan aranyos. - Jó éjt!
- Jó éjt! - ismételtem én is.
- Szeretlek! - kiáltotta el magát mielőtt épp letettem volna. Aj, annyira aranyos!
- Én is téged! - válaszoltam a vonal túlsó oldalára.
Majd letettem és nemsokára álomba is szenderültem. Csodaszép álmom volt, Akaruval, ahogy együtt sétálunk Tokyo utcáin és boldogabbak vagyunk, mint valaha! Nevedgélünk és hosszakat sétálunk... Szabadon, senki sem néz irigyelve, senki sem támad le, senki sem pletykál Akaruról. A fenti reklám plakátok egyikén Akaru hangja hallatszik fel, mire megáll a szívem hölgye és ragyogó szemmel felnéz.
"- Ez én vagyok? Ez az én számom! - csillan fel boldogságtól a hangja.
- Igen, te vagy! A te dalod szól, itt Tokyo forgatagában! - mutatok körbe. - Gratulálok! Sikerült szerelmem, sikerült az álmod!
- Annyira boldog vagyok! - bújt ölelő karjaimba. - Annyira, de annyira!
- Én mondtam, hogy te képes vagy rá! - öleltem jó szorosan magamhoz. - És akkor most...."
Az óra csengetése szakította félbe az álmomat... de nem vette el a kedvem. Mosollyal ébredtem, ahogy azelőtti este feküdtem. Akaru, kedvesem, biztos, hogy az álmom valóra vállik! Kelltem fel lendülettel. Mivel még korán volt és munkám csak 9-től, nyugodtan lezuhanyoztam, megreggeliztem, elszürcsölgettem egy kávét a teraszon és elkészültem. Majd el is indultam a cég felé. Akaruék már itt kell lenniük, állapítottam meg, amikor eljöttem a recepció mellett és megpillantottam az egyik lánt a csapatból. Felindultam a próba termünk felé és benytottam:
- Kazuya! - köszöntettek a fiúk, már mind ott voltak.
- Hogy vagy? Meggyógyultál? - Koki jött először hozzám és megveregette a vállamat.
- Jól vagyok, köszönöm szépen! És elnézést kérek, hogy tegnap nem tudtam próbára jönni. -hajoltam meg.
- Ugyan már Kazuya, az egészség a fontosabb. - lépett mellénk Junno.
- És mondd csak Kazuya, gyógyszer gyógyított ki ilyen hamar, vagy esetleg valaki más? - villantott fel egy sejtelmes mosolyt Jin a sarokban.
- Hogy mit kérdeztél Jin? Valaki? - néztek értetlenül a többiek.
- A pihenés! - válaszoltam egyszerűen.
- Valóban? És mi ez a nagy mosoly az arcodon? Semmi sem vakarhatná le rólad, az látszik. - közeledtt felém. Ennyire látszik, hogy tötént valami? - Történt valami köztetek?
- Köztetek? Világasítsatok fel, már... - szólalt meg Koki, de hamar rájött, hogy nem is szükség. - Na ne! Akaruval valami történt? - villantotta fle ő is fogsorait.
- Jól van, jól van! - csititgattam őket. - Akaruval együtt vagyunk. - vallottam be őszintén.
- Komolyan?! Ez szuper haver! - csattant fel először Koki, majd a többiek is gratuláltak.
- Te tudtad Jin? Hogy ez lesz a vége? - tettem fel barátomnak a kérdést.
- Nem feltétlenül. Bár Akarut határozottnak láttam. De nem tudhattam, hogy pont most fog megtörténni. Bár tudtam, hogy jól gondodat viseli. - veregettem meg a vállát.
- Huha, Kazuya Kamenashi elkellt. Szomorúk lesznek a rajongók.
- hát igazából egyelőre még nem... - vallottam be mire mindenki értetlenül nézett. - Egyelőre titokban szeretnénk tartani.
- De hát miért? - kérdezte Maru.
De mielőtt válaszolhattam volna furcsa hangok szűrödtek át a túlsó teremből:
- Nem! Nem és nem! Hányszor mondtuk már el neked, hogy nem így kell! - ez a hang, mintha ismerős lenne?
- Tsuru, nyugodj meg! Senki sem tanulhassa meg egyről a kettőre. - Tsuru?
Gondolkodás nélkül megfordultam és kimentem a teremből egyenesen a másik terembe.
