Tekints fel az égre!
15.fejezet Jó kedv
Kazuya:
Reggel 7 órakor az ébresztő költött fel. Őszintén aludni szerettem volna még egy kicsit. Az este hosszan, órákon át beszélgettem Ai-val. Bár egy pillanatig se bánom. A fáradtság mulandó, de ez az emlék örökre megmarad. És őszintén ennek ellenére egyáltalán nem érzem fáradtnak magam. Ez erőt ad a napra. A mai nap volt egy forgatási napom az egyik készülendő sorozatomra, majd egy magazinnak adok interjut. Oh! Nem bocsánat ma két magazinnak is adok interjut egyik délután fele. Illetve találkozonk van Ray-el, a studio igazgatójával, akivel a legújabb számunkat fogjuk felvenni. Tehát kezdődjen is a nap!
Szokás híven ahogy kikeltem az ágyból a telefonomhoz nyúltam és irtam neki egy sms-t. "Jó reggelt! Köszönöm az estéli beszélgetést még egyszer. Nagyon jó volt! Remélem, hogy nem leszel ma nagoyn fáradt. Szép napot!" . Ez már valahogy szokássá vállt, reflexszerű lett. Már az életem része valahogy és nem is akarnám másképp. Kiszálltam az ágyból, beléptem a fürdőben. Gyorsan letusoltam, felöltöztem, megreggeliztem és megmostam a fogam, majd magamhoz kaptam a kulcsom, pénztárcám és teleofnom, hogy lehgyhassam a lakásom. Őszintén tényleg nem érzem magam fáradtnak. Ez az Ai hatás! Valószínüleg igen!
Az, hogy egyre több mindent tudok meg róla, hogy egyre jobban megismerem, ezáltal pedig egyre közelebb krülök hozzá... boldoggá tesz. Nagyon boldoggá!
A forgatási jól ment. 3 órán keresztül forgattunk, de minden rendben volt. Azután átöltöztem, leszedték rólam a sminket és tovább mentünk az első magazin interjura. Útközben még olvastam egy kicsit a következő jeleneteket a sorozatról. A interju egy kávézóban volt. Egy fiatal lány várt. Illedelmesen köszöntött, mellett egy kicsivel idősebb fiú állt fényképezőgéppel a kezében, ő is köszöntött. Elkezdtük az interjut. Kérdésekről, kérdésekre terelődtünk, miközben képek készültek rólam.
- Elnézést Kazuya-san megkérdezhetem, hogy miért van ma ennyire jó kedve?
- Ennyir látszik? - nevettem el magam.
- Igen, már amikor bejött, csak úgy sugárzott. Persze ne értsen félre, máskor is mindig elképesztő a kisguárzása. De ma valahogy, mintha a felhők felett 3 méterrel lenne.
- Valóban? - nevettem ismét el magam. - Fel sem tűnt, hogy ennyire látszik! - pedig valóban mintha így érezném magam. - Csak tudod kellemes és jó volt az estém!
-Oh, igazán titokzatos! - dölt hátra a lány. Vállat vontam. - Rendben! Akkor ennyi! Köszönöm szépen az időt! - állt fel és hajolt meg.
- Én köszönöm szépen! - hajoltam meg én is és kezet fogtam vele.
Alig, hogy megfordultam és kezembe kaptam a telefonom, észrevettem, hogy megjött a válasz Aitól. "Jó reggelt! Én is köszönöm a beszélgetés! Nekem is jó volt! Jól vagyok, sőt egész frissen ébredtem!"
- Mi az? Valami jó hír?
- Hm... - emeltem fel a fejem a menedzserünk felé Misakira.
- Ez a nagy mosoly az arcodon... ma tényleg valahogy más vagy.
Vállat vontam és megveregettem a vállát a kocsi felé megindulva. Neki is annyit jelent akkor vajon az, hogy velem beszélget, mint nekem? Azt írta neki is jó volt! Már delet ütött az óra, ebédelni indultam az egyik éterremben innen olyan 10 percre és a másik helyszíntől is egy hasonlóra.
Amint beléptem az étterembe beálltam a sorba. Nem volt nagy a forgalom. Pedig nagyon jó ételt szoktak itt készíteni, nem tudom, hogy miért nem néznek be itt többen. Aohgy elvettem egy tálcát és a kínálatot kezdtem nézni, oldalra pillantottam alig 3 asztal lehetett elfoglava és még előttem voltak vagy 3-an. Épp, hogy visszafordítottam volna a tekintetem a menüre, amikor egy sarokban lévő asztalra akadt a szemem. Rögtön mosolyra huzodott az ajkam. Ai ült ott... fülhallgató a fülében és maga előtt valamit olvasott, miközben a tányérját kavarta. Izgatott lettem. Már az a 3 személy is aki előttem volt hosszú sornak számított ezennel. Még toporogni is lekezdtem és foylton mögém tekintettem, hogy nehogy időközbe elmenjen és lemaradjak legalább arról, hogy köszönhessek neki.
Sorra kerültem! Kértem egy salátát és egy vízet, kifizettem majd elindultam feléje. Nem emelte fel a fejét továbbra is a papirjait bámulta, míg az ételhez alig nyúlt. Sokszor csinálja vajon ezt? Remélem rendesen eszik azért! Ahogy közeledtem meghallottam, ahogy dúdol. Sőt felismertem ahogy a mi számunkat hallgassa a Sorezora no sora számot. Kellemes volt hallgatni. Gyönyörű volt! Letettem a tálcám vele szembe, mire kissé feleszmélt, hogy nincs egyedül és felkapta a fejét. Elmosolyodtam:
-Az étel nem fog csak úgy beléd szívodni. - mondtam és leültem.
- Szia! - milyen szép a mosolya. - Hát igen azt hiszem igazad van... - nevette el magát és a villájára tekert spagettit bekapta. - Elgondolkoztam...
- Azt látom. Na de kérdés, hogy a hangunk gondolkozatott el vagy az amit olvastál? - értetlenül összehuzta a szemét, mire a fülhallgatójára mutattam.
- Ennyire hallatszik? - kapott hozzá rögtön.
Felnevettem:
- Nem, ne aggódj. Csak hallottalak dúdolni.
- Dúdoltam?! - most arcához kapott, olyan aranyos volt ahogy zavarba jött. - Oh, ez olyan kínos... - döltötte le fejét az asztalra.
- Nem, dehogyis! Nyugi! Szerintem aranyos! - felkapta a fejét és mintha még vörösebbé vállt volna az arca. Gyönyörű!
- Khm... - megköszörülte a torkát és ismét jókora falatot vett a tányérjából. - Jó étvágyat!
- Jó étvágyat! - tettem össze a kezem és én is enni kezdtem.
- Mit keresel itt?
- Van egy kis időm a következő munkám előtt, szóval eljöttem ebédelni. Te? Mit bujsz annyira, ha megkérdezhetem.
- Ebéd időm van és elkértem régi feljegyzéseket régi fellépésekről, eseményekről a Domeban. - lengette meg a papirokt.
- Huha, nagyon szorgalmas vagy!
- Rendesen akarom csinálni és megmutatni a szüleimnek, hogy itt a helyem!
Milyen elszánt! Elképesztő! Hogy nem láthassák a szülei azt, hogy ennyire törekszik és ezt szereti csinálni?
- Mindent bele! Én támogatlak! - válaszoltam gyöngéden.
- Köszönöm! - ismét priba borult az arca, miközben mosolyogva elfordult. Aranyos!
Ebéd közbe kellemesen elbeszélgettünk. Ehhez már telejsen hozzá vagyok szokva. Kiejelnthetem. Az, hogy vele beszélgetek nem mehet másképp csak úgy, hogy jól érzem magam vele. És ezt nap mint nap akarom.
- Oh, ennyi az idő! Vissza kell mennem! - kapta össze a cuccait.
- Várj! Ne vigyünk el? Arra fele megyünk!
- Köszönöm, de nem kell fáradjatok. Egy 10 perc séta csak.
- Kérlek, gyere! Ez egyáltalán nem fáradtság. - érintettem meg a karját.
Oldalra döltötte a fejét és úgy nézett. De végül belement. Misaki meglepődött, hogy kivel futottam össze. Volt egy olyan pillantása is, hogy erről később beszélünk. Ki akar oktatni. De ugyan mivel? Csak beszélgettem Aival és most felajánlottam, hogy kitesszük. Ebbe semmi rossz sincs.
- Szép napot nektek! - intett amint megálltunk a Dome hátsó bejáratánál.
- Neked is! - intettem vissza, majd ahogy kiszállt elégedetten döltem hátra. Igen, közelében lenni nagyon jó!
- Kame... - és ennyi. Kezdett bele Misaki.
- Tessék?
- Mit forgatsz a fejedbe?
- Nem értem! Miről beszélsz? Csak kedves voltam és beszélgettünk. Semmi több nem történt.
- Marunak a mennyasszonya.
- Erőltetik ezt a házasságot. Nem akarja egyik sem. Nem lesz házasság belőle. Csak beszélgetütnk amúgyis.
- De azért kérlek ne felejtsd, hogy megígértétek a srácokkal, hogy egy csajon se fogtok összekapni. Ne menjen a kárára a csapatnak.
- Ugyan, túl sok mindent képzelsz bele!
- Kame... - nyomta meg a nevem erőteljesebben.
- Rendben! Ahogy megígértem úgyis lesz! Nem fogunk egy lány miatt összekapni.
Miért is történne meg? Közöttük nincs semmi, csak barátok.Nyílván még mi is azok vaguynk, de talán egy idő után. Miért ne lehetne? És ha mégis Marut akarná, ahogy először megfordult a fejemben, akkor hátra lépek, bármennyire is fájna... azt kellene tennem. Azt kellene... de amíg van remény, bízhatok és próbálkozhatok? Nem? És most már egy jó ideje ismerjük egymást Maruval nem fogunk összekpani. Nem olyanok vagyunk. Nem!
Ai:
Mennyi esélye volt, hogy összefussak vele? Ez nagyon jól esett! Jól esett arra kellni, hogy az ő üzenete vár és jól esett úgy ebédelni, hogy vleem szemben az ő mosolya néz. Olyan, mintha együtt lennénk... oh! Min jár az eszem. Ai!
- Mi ez a vigyorgás?
- Masuda te meg mit keresel itt?
- Téged vártalak! Gondoltam elmehetnénk együtt ebédelni. De mondták, hogy már elmentél.
- Miért nem hívtál?
- Otthon hagytam a mobilom! - nevetett fel és megvakarta a fejét.
- Aj, Masuda milyen szétszort vagy. - amióta csak ismerem, mindig is ilyen volt. Kapkodott és felejtett. ívéve ha munkával kapcsolatos, mert szerette a karrierjét és végig akarta vinni bármennyire is szigoru az apám, megakarta mutatni, hogy tudja.
- És ha valaki keres?
- Nincs ma munkánk! Csak sétálni akartam egyet és veled találkozni!
- Értem. Bejössz? - indutlam a zépület fele.
- Kivel jöttél? - oh, látott minket! - Jól láttam, hogy az Kamenashi Kazuya volt? - látott minket!
- Öhm... igen... összefutottam vele ebédkor és felajánlottta, hogy elhoz.
- Ennyire joban vagytok?
- Hát megismerkedtünk és jóba lettünk!
- Oh... - miért hallok a hangjábül csalódottságot? - és a vőlegényed?
- Nem elsz abból semmi! Már azon vagyunk, hogy ennek véget vessünk. Barátok vagyunk, semmi több!
- És... - rá tekintettem, de nem fejezte be a mondatát. - Tudod, eszembe jutott, hogy be kell lépnem a céghez. Ne haragudj!
- MAsuda! - de már fordult is sarkon és sietett kifele.
Ez furcsa! Ő sosem felejt semmit a munkájával kapcsolatba. Mi volt az előbbi?
- Akaru megjöttél? - hallottam meg Jiro hangját. - Gyere kérlek a raktárba!
- Azonnal jövők!
Gyorsan beléptem a öltözőbe lepakoltam és siettem is utána. Vajon mi ütött Masudába? Mit akar mondani, nem inkább kérdezni akart még valamit. De mit? Maruról kérdezett, majd... kiről akart?
A munka jól ment. Sőt egy órával hamarabb hazamehettem, ugyanis gyorsabban végeztünk a teendőkkel. A hétvége fele koncertet fognak itt tartani a Hey! Say! Jumposok, holnap jönnek megbeszélésre az utolsó simitásokkal, majd azt követve a főpróba. Szóval beindul a munka. Már alig várom! Az első munkám egy eseménnyel. Eddig itt tettem vettem, felismertem a terpet, de most végre megmutathatom, hogy mit is tudok igazán és érkezhetnek sorra az események. Nagyon izgatott vagyok. Oh, legyen már péntek! Igazából azért ne olyan sietősen, még elbeszélgethetnék azért egyszer, kéttszer, többször Kameval is időközben. Nap, mint nap. Azokopn azért csak ne menjünk olyan gyorsan át.
Miután hazaértem Shinichi-kunra feltettem a pórázt és elindultam sétálni vele. Reménykedtem, hogy esetleg összefutok vele most is. De egyelőre nem volt sikerem. Azt mondta mondjuk, hogy van munkája. Hosszan élveztem a délutánt a napsütéssel együtt, ahogy Shinichi-kun is. Leültem egy padra, feltettem a fülhallgatot és zenét hallgattam. Ismét tőlük. Be kell valljam, rájuk szoktam. Nagyon szeretem a dalaikat! Remek az összhangjuk, jól énekelnek és a mondanivalójuk értéke vagy dinamikus. Rajongojuk lettem igen! De hogy nem lehet őket nem szeretni? Őszintén bánom, hogy nem ismertem meg hamarabb őket. Elképesztőek!
- Ai... - nem is tudom mennyi idő telhetett el, amikor egy férfi hang megszólított. Egy pillanat alatt a szívem őrült zakatolásba kezdett egy bizonyos személyt várva.
- Maru... - de nem ő volt.
- Szia!
- Szia! - csusszantam arébb, hogy helyet foglaljon. - Mi újság? Most végeztél? -az órára tekintettem 17 óra el van múlva. Shinichi-kun nem messze tőlünk egy pillangot kergetett.
- Igen! Volt egy megbeszélésünk egy új dalra.
- Oh, igen emlékszem. Mesélted. Minden rendben volt?
- Igen! Te? Látom élvezed a napot!
- Igen, holnaptól megindulnak a dolgok a Dome-.ban. Szóval godnoltam addig kicsit kihasználom.
- Jól teszed! Oh, igen a Hey Say Jumpnak lesz koncertje. Lehet majd benézek. Legalább megnézlek, hogy dolgozol.
- Jaj, ne! A végén még valami hülyeséget csinálok...
- Dehogyis! Ügyes leszel!
- Remélem! Azért tudd meg, hogy kicsit izgulok. Tudom, hogy itt más, mint LA.-ben.
- De remek leszel, ne aggódj! - helyezte karját a vállamra és felém mosolygott. Egy pillantra Kame gyöngéd, bátorító mosoly rémlett fel előttem.
- Köszönöm....
- Amúgyis ahogy láttam Yumiroval már az első pillanattól kezdve megkedvelt.
- Igen, nagoyn rendes ahogy a többiek is.
- Akkor egyáltalán, nincs amiért aggódj. Ezután elbeszélgettünk Maruval. Többször is megkérdeztem ha nem e fáradt, de mindig mengyugtatott, hogy jól van és holnap nem lesz kora reggel munkája. Sőt elment hozott egy egy üdítőt mindkettőnknek, amit elfogyasztottunk.
- Hl, Shinichi-kun! - hajolt le a kis kutyámhoz Maru, amint az hozzá bújt. - Mi újság veled?
Figyeltem, ahogy játszik vele. Aranyos volt! Jó vele beszélgetni. Az nem vitás. Vele is jól éreztem magam és mindig szívesen beszélgettem. De Kameval más volt. Ott volt egy érzés, egy intenzív, erős érzés, amivel együtt vonzodtam hozzá. Azt hiszem, igen az...
