34.fejezet Ai szülei megtudják

Tekints az égre!

34.fejezet Ai szülei megtudják

Kazuya:

     - Anya! - Ai ellépett tőlem, én is azonnal kihuztam magam. Ebből, hogy fogunk kikerülni? Nem lesz könnyű. - Anya kérlek, figyelj...

     - Drágám, kérlek gyere fel Ai szobájában.

    - Ne! Kérlek anya! - próbálta lebeszélni édesanyját Ai.

     - Miért?

    - Csak gyere, fel kérlek!

Hallottunk egy hangos sóhajtást, majd perceken belül Mr. Fukuda is ott állt a az ajtóban és megpillantva engem, szemei elkerekedtek, mellkasa megemelkedett.

     - Mi az ég történik itt?! - ebben a pillanatban hangja mint a mennydörgés csattant fel.

    - Apa! Anya! Kérlek hallgassatol meg!

     - Mi ez az egész lányom? Mit keres itt Kamenashi-san a szobádban este késön? Egyáltalán, hol jött be? Az ablakon? Miért? Fiam, mondd el kérlek, hogy miért osontál be a lányom szobájába és miétt vagytok ilyen kényelmesen itt kettesben?

De nem ijedek meg! Megtörtént, megtörtént. Akkor itt az idő, mindent bevallani.

    - Én nagyon restelem a dolgot! - hajoltam meg. - Nem így szerettem volna, hogy megtudják. Én, szerelmes vagyok a lányukban! Első találkozásunk óta, szerelmes vagyok belé!

    - Hogy micsoda?!

    - Anya, apa! Kérlek hallgasatok meg. Én is beleszerettem Kazuyaban, első pillantásra. Nagyon sajnálom, hogy eltitkoltam előttetek. Kazuyanak ehhez semmi köze én, én kértem meg, hogy tartsuk titokban.  - Ai lehajtotta a fejét.

   - Első pillantásra szerelem? Mikor? Amikor Maru, a vőlegényed melletettek állt? - szólt gunyosan Mr. Fukuda.

    - Nem! Kazuyaval még előtt találkoztam. Amikor hazajöttem és ti elmondtátok a vőlegény dolgot, elmentem Shinichi-kunnal sétálni. És a kutya parkban találkoztam Kazuyaval. Akkor nem tudtam, hogy ki Maru és hogy ki ő. Beszélgettünk... - Ai felém nézett. - És beleszerettem.

   - És ti azóta jártok együtt?

    - Nem! Pár hónapja alkotunk egy párt. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el! - hajolt meg. - Én azt hittem, hogy nem fogjátok megérteni és elakartok választani minket.

    - Nagyon sajnálom! - hajoltam meg én is.

Csend telepedett ránk, majd az apja folytatta .

    -Igazad volt! Nem értelek meg. - felemeltük a fejünket, hogy az apjára nézzünk. - Ezért szakítottál Yuichival? Ezért nem akartad az eskűvöt? Sőt csak most bontottátok fel az eskűvöt és közbe mindezek mellett te megcsaltad a vőlegényed.

     - Nem!

    - Uram kérem! - léptem előbbre, Aihez közelebb. - Nem csalt meg senkit!

    - Az első perctől kedzve tudjátok, hogy nem akarom ezt az eskűvöt. Ehhez Kazuyanak nincs köze. És miután meg is ismertem, nem azért akartam lemondani, hogy vele legyek.  Nem akartam, kényszer házasságot.

    - Yuichi tudja? - Ai bólintott. - Akkor ő szakított veled, miután ezt megtudta. Nem hiszem, el hogy ilyenre képes voltál. - Mr. Fukuda előbbre lépett, mire én is közelebb araszoltam Aihoz, attól tartottam rossz lépésre fogja elszánni magát dühében.

    - Nem szakitott senki senkivel. Mi sosem alkottunk egy párt Maruval. Folyton azzal voltunk el, hogy nem akarjuk ezt a házasságot, de nem figyeltetek ránk. Közös megállapodáson voltunk, hogy így nem akarjuk ezt az egészet. Maruval pedig beszéltünk. Nem mintha sok közötök lenne.

     - Már, hogyne lenne te leányzó! - Mr. Fukuda keze ökölbe szorul. - Porba akarod dönteni a jövőt amit neked adunk?

    - Nem értitek, hogy nekem nem kell az a jövő? Miért nem értetek meg? Miért nem támogattok engem? - egymással szembe voltak és farkas szemet néztek. Csak én voltam félig előttük.

   - Hogy nézzek ezek után Yuichi szülei szemében? Hogy mondjam el, hogy a lányom mással járt miközben nekik ígértem.

    - Na látod, apa itt tévedtél, te ígértél neki, én nem ígértem meg, hogy hozzá megyek.

    - És akkor a bejelentésen miért nem mondtatok semmit? - Ai anyja most először szólalt bele.

    - És ti tényleg elfogadjátok akkor nyugodtan? Ha jelentet rendezünk, jobb lett volna? - csalodottan anyja szemeibe tekintett. - Elegem van abból, hogy folyton vitatkozunk azon, hogy én mit akarok és ti mit akartok. Nem elég hogy a munkámat se tisztelitek, de már a párkapcsolatomat sem akarjátok? Elegem van! Elmegyek! 

Jelentette ki Ai, merő egyszerűen. A szekrényéhez lépett, előkapott egy hátitáskát és elkezdte bele pakolni a ruhákat.

     - Elmész? Neked ez a megoldásod erre?

    - Igen! Ha másképp nem jöttök rá, a hibáitokra és nem próbáltok meg változtatni rajta, akkor inkább elmegyek!

    - Akkor miért nem maradtál Los Angelesben, ha ennyire bánod, hogy hazajöttél?! 

Ai erre a kérdésre egy pillantra mozdulatlan maradt. Közelebb léptem hozzá, felé nyúltam és felé mosolyogtam. Haloványan visszamosolygott:

     - Mert hiányoztatok! És egyáltalán nem bánom, hogy annyi idő után hazaköltöztem. Sőt, az életem szerelmét is megismerhettem így. - haátorozttan felém nézett.

Ai.... 

     - Pfff.. .életed szerelme. - köpte a szavakat az édesapja.

     - Akkor ennyi! - Ai határozott mozdulattal behuzta a zipzárt és szülei felé tekintett. - Elmegyek!

Ezzel magára kapta a táskát, felkapta Shinichi-kunt aki eddig a helyén ült feszülten és kiviharzott a szobából:

     - Ai, várj! 

    - Kamenashi-san! - mielőtt azonban átléphettem a küszöböt, Ai édesapjának hangja megállított. - Remélem nem haragszik meg, ez nem maga ellen szól. De Ainak minden előre megvan írva és úgy is kell történjen. Magával egyáltalán nincsen bajom.

     - Uram - fordulok felé, hogy határozottan tekintsek szemeiben. - Remélem ön sem haragszik meg, nem maguk ellen szól. Tisztelem önöket, mint a szerelem szülei és bizom benne, hogy egy napon áldásukat adják kapcsolatunkra. De, én szeretem a lányukat és mellette maradok. Történjen bármi, megvédem, tisztelem és szeretni fogom. Elnézést kérek! - ezzel meghajoltam és elhagytam a szobát.

Hát magam sem gondoltam, hogy így fog kitudodni a kapcsolatunkat. És arra sem számítottam, hogy a szülei így fognak rá reagálni. Nem értem, hogy miért ragaszkodnak ennyire az elveikhez. Mi a gond velem? Én miért nem lehetek, az aki Ai mellett áll? Miért nem férek bele az utjukban?

     - Ai! - már kint az utcán értem utol Ait.  - Állj meg! - ragadtam meg karját és magam felé fordítottam. - Ai... - de azzal kellett szembesüljek, hogy sír. Keservesen sír.

    - Miért? Én nem értem! Miért? Miért nem tudnak elszakadni az elképzelésüktől? Miért nem tudják látni, hogy én mennyire boldog vagyok és ez az én utam? Miért nem tudnak téged elfogadni? Miért kell előtted így viselkedniük? Én nem értem! Nem értem! 

Igaz, nem szabad elengedjem magam. Ami a legfontosabb, hogy Ait megvigasztaljam. Hogy mellette legyek és biztosítsam a támogatásomról. Ez a legfontosabb. 

    - Gyere ide! - huzom karjaimban és szorosan átölelem.

Ebben a pillanatban kiengedte a sírást, hangosan, keservesen, amitől az én szívem is roppantul belesajdult. Hogy tudnék segíteni, hogy ez könnyebb elgyen neki? Mit tudok tenni? Olyan tehetetlennek érzem magam. És ez bosszant! Nagyon bosszant!

       - Jobban vagy? - egy negyed órával később, mikor Aiék házától nem messze, egy parkaban leültünk, Ainak sikerült kicsit megnyugodnia. 

     - Igen! Sajnálom, hogy ennek tanúja kellett lenned.

     - Ugyan, ne mondj butaságokat. Nincs amiért bocsánatot kérj! - hztam magamhoz.  - De szerinted tényleg ez a legjobb ötlet, ha elmész otthonról?

     - Van jobb ötleted? Hiába a beszéd, nekik nem ér semmit!

     - Figyelj, oké, hogy édesapád ellene volt. De édesanyád nem mondott semmit, sőt úgy tűnt, hogy valami megrebben szemeiben ahogy ránk néz, talán, beszélhetnél vele és...

     - Nem! Ő apám mellett áll, így is úgyis. Na jó! - állt fel. - Ezen is túl estünk. Legalább, most már tényleg nem kell titkolnunk az érzéseinket. 

     - Igen de...

      -  Majd a médiával is beszélek. De előtte, azt hiszem beszélnünk kellene a szüleiddel, nem gondolod? - bár más ha rá néz, azt mondja, hogy minden rendben van vele, hogy nem is történt semmi én átláttam rajta. Ismertem szerelmem és tudtam, hogy mindez csak egy álca, miközben belül még mindig síg.

     - Igen, az jó ötlet. Mit szólnál, ha elmennénk vasárnap?

     - Vasárnap?

      - Már akartam szólni neked, de a dolgok nem úgy alakultak. Szóval... vasárnap lesz egy családi ebéd és elszeretnélek vinni. Ha... ha te is szeretnél.

      - Szívesen elmegyek! - mosolygott felém. 

     - És most mi lesz? Hova mész? 

      -Azt hiszem, hogy beszélek Kaoruval és meghuzodom nála pár napig.

Bólogottam. Ai előkapja mobilját, miközben én Shinichi-kunhoz fordulok, hogy kicsit játszhassak vele.

     - Milyen furcsa, nem veszi fel a telefont. 

      - Történhetett valami?

Ai vállat von és ismét megpróbálja, de ezúttal is sikeretlen. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hozzá. Átvettem Aitól a táskáját és elindultunk Kaoru lakásához. Ott azonban hiába csengettünk, nem nyitott senki sem ajtót.

    -  Mi történhetett? Azt mondta, hogy haza jön a bárból.

De mielőtt bármit is válaszolhattam volna, megszólalt a telefon. 

    - Ő az! - veszi fel rögtön. - Kaour! Minden rendben? Annyira megijesztettél, hog ynem értelek el. Tessék? És jól van? Jaj, miért nem szóltál hamarabb. Ha valamiben tudok segíteni szólj! Igen. Hát azt majd inkább máskor elmesélek, most menj nyugodtan és jobbulást kívánok, szia!

      - Mi történt?

       - Az nagymamája elesett és megütötte a kezét, azt mondják, hogy nincs eltörve de elakart menni, hogy megbizonyosodjon róla és segítsen ha kell.

     -Oh, szegény! Jobbulást, neki!

      - Igen!

      - De akkor mi lesz veled?

      - Hát megpróbálom Eikot vagy valamelyiket a többiek közül... csak lesz valaki elérhető.

      -Vagy akár, jöhetnél hozzám is!

Ai ujja megállt a telefon képernyőjének pörgetése közben.

     - Vagyis, ne értsd félre! Én... nincs semmi hátsó szándékom csak, gondoltam felajánlom. Van egy vendég szobám és nem zavarsz, azaz zavarnátok. Lényegében miattam kerültél ilyen helyzetben.

     -Már miért kerültem volna miattad ilyen helyzetben?

     - Hát, ha figyelmesebb lettem volna, ha nem megyek fel a szobádba ilyenkor, akkor... - Ai tenyerei köze fogta arcomat. 

     - Nem a te hibád! Előbb útobb meg kellett volna tudják és hidd el, bárhogy, bármilyen helyzetben tudják meg így is úgyis ez lett volna a reakciójuk. Sajnálom, hogy ennyit tartott, amíg mindez megalakult.

      - Na, elég! Ne kérj bocsánatot! - vontam karjaimban.

     - Oké, de te sem! Tényleg nem kell rosszul érezned magad. 

     - Rendben! Akkor, jössz hozzám?

Ai elmosolyodott, a történtek után először igazán, bár még attól nem volt az a belevaló mosoly. Bólintott. Átkarolva tettük meg az utat hozzám. Ran-chan ahogy az ajtó nyilt már izgatottan csóválta a farkát és ugatott. Bár van egy érzésem, hogy nem feltételnül nekem örült és nem is Ainak, hanem a barátjának Shinichi-kunnak. Ai elengedte Shinichi-kunt, mir emind két kutyus azonnal elkezdett össze vissza szalandi és ugrálni.

     - Shinichi-kun csak szépen! 

     - Hagyjad, csak örlnek, hogy lássák egymást. Nem elsz semmi baj! GYere beljebb! - lehuztam a cipőmet, Ai követte a példám.

Bevezettem a vendég szobába. 

     - Hozok egy paplant. Ha gondolod letusolhatsz!

     - Köszönöm! Oh, bár nincs neszeszerem.

      - Van itt egy éjjel nappali a közelben. 

     - Oh, gien tudom. Lelépek gyorsan!

     - Menjek veled?

     - Nem kell, köszönöm! Sietek vissza, marada  kutyákkal kérlek.

Bólintottam. Ai gyorsan felhuzta a cipőjét, odaadtam neki a lakás kulcsot és elhagyta a lakást. Remélem, hogy nem sír. Bár biztos, hogy kell egy kis egyedül lét is neki. Hagynom kell egy kis én időt. Ahogy magamnak is... Felsóhajtok  és leülök az asztalra. Ez a nap kemény volt! Mint Ran-chan, mint Shinichi-kun a lábamhoz siet és oda dörgölözik:

      -Minden rendben van! Köszönöm! - simogattam meg mindkettőt.

Inkább előkészítem Ainak a helyet és talán összedobok valami vacsorát is, biztos, hogy éhes lesz. Addig is nem godnolkodok a történteken. Nem rágodom. Megoldjuk! Nem adom fel! Nem adjuk fel! Minden rendben lesz! 

     - Megjöttem! - mire épp összetöttem egy rizses omletett, Ai nyitotta az ajtót. 

    -  Üdv itthon! - uh, mikor mondtam utoljára valakinek ilyent?

Mindig is egyedül laktam, már amióta a szüleimtől elköltöztem. De ez olyan jó érzés! Oké, nem akarok kárörvendeni és örülni a történteknek, de azért egy kicsit jól esett, hogy így köszönthetem Ait.

     - Oh, főztél! Felakartam ajánalni, hogy én elkészítem a vacsit. 

    -  Megelőztelek. De nyugodtan, érezd magad otthon! - ezzel epdig letettem a tányért az asztalra.

Leültünk és megvacsoráztunk. Ainak sikerült mindent beszereznie amit kellett. Vacsora utána, elment lefürödni, addig én megnéztem, hogy mi van a TV-ben.

     - Szeretnél valamit megnézni? Egy film vagy osrozat? - kérdeztem tőle, amikor kijött a fürdőből.

     - Nem köszönöm! Azt hiszem, hogy most lefekszem.

     - Persze, igaz.. .hosszú nap volt. - vakartam meg a fejem. Ai elmosolyodott lágyan, majd felcsipeszkedve megpuszilta a számat. 

     - Köszönöm!

     - Érted bármit! - mondtam, majd nem birtam ki és magamhoz vontam, hogy szerelemmel teli megcsókolhassam és érezhess így is, itt vagyok és nem is megyek sehová. - Jó éjt! Ha valami van, akkor nyugodtan szólj itt vagyok a szemben szobában.

     - Köszönöm! Köszönöm, hogy mellettem vagy és kitartasz mellettem ebben a nagy őrületben.

Elmosolyodtam és megpusziltam a homlokát. Szeretem és történjen bármi mellette maradok, ahogy a szüleinek is mondtam. Az érzéseim nem fognak megváltozni. Menedéke akarok lenni, olyan menedék amiben Ai megbízhat, erőt gyűjthet és biztonságban érezheti magát.