Tekints fel az égre!
21.fejezet Kezdeti kapcsolat
Kazuya:
Hajnalodott, amikor megébredtem. Először nem is tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Majd hallottam egy hal szuszogást és megpillantottam a leggyönyörűbb lányt. Elmosolyodtam és hátra simitottam egy hajtincsét ami az arcába hullott. Milyen szép és aranyos! El sem hiszem, hogy a tegnapi nap megtörtént. Hogy az érzéseim válaszra találtak. Hogy ugyanazt érzi, mint én. Az egyik legboldogabb napom volt a tegnap. És ezután csak jobb lesz. Mindent megteszek, hogy vele legyek és boldoggá tehessem. Tudom, hogy elfogjuk érni azt is, hogy ne kelljen Maruhoz mennie és szabadon lehessünk együtt. Igen! Minden rendben lesz tudom!
Addig is ki kell birnunk, hogy ne lepleződjünk le. Lassan, óvatosan felemeltem és kicsusztam alól, párnára helyezve és szépen betakarva. Nekem most mennem kell. A srácokkal rádió műsorba fogunk szerepelni 8-től. Siessek haza, zuhanyozzak le és készüljek el. Kirázott a hideg, ahogy testem nem ért már az ővéhez. Már ilyen hatással van rám? Elbolondított.
- Kame... - csillingelő hang felé fordultam.
- Ne haragudj, felébresztettelek?
- Hmmm... nem! - felült és megdörzsölte szemeit. Nagyon aranyos! Odasétáltam hozzá és megpusziltam a homlokát. - Beszélünk később rendben? Most menne kell!
- Rendben!
- Feküdj vissza!
- Te hol akarsz kimenni? Ne mondd, hogy ahol bejöttél?
Elmosolyodtam, nem válaszoltam, mert maúgy épp ezt terveztem.
- Na, nem! Nem! - felpattant az ágyból. - Segítek le lopozni. Az kellene, hogy történjen valami, kerülhet is fel a médiára, mi történt Kameval?
- Szerintem az lenne a nagyobb hír, hogy miért mászik le egy fán Kame?
- Jaj ne is mondd!
- Csak viccelődtem! - huztam magamhoz és átöleltem a derekát. - Nem fognak meglátni. Ne aggódj!
- Igen! De attól még,az ajton fogsz kimenni.
Ezzel kézen fogott és elindult az ajtó felé. Milyen meleg az érintése. Amikor az ajtóhoz ért jelzett, hogy legyek csendben, majd kidugta fejét az ajton. Amikor látta, hogy tiszta a levegő kilépett és intett, hogy kövessem. Lassan lépkedtünk lefele- Shinichi-kun köszöntött a nappali ajataja előtt:
- Sss... csak csendben! - szólt hozzá Ai, mire én hozzá lépve megsimogattam.
- Szia!
- Gyere! - sietett Ai. Olyan aranyos!
- Elég jól végig csináltad ezt az utat. Csak nem megesett többöször is az, hogy ki kellett vezetned titokban egy férfit? - hecceltem.
- Oh, de minden második nap megtörténik, ez csak nálam már a szokásos. Behunyt szemmel is tudnám.
Elkaptam a derekát és magamhoz kaptam:
- Szeretlek!
- Én is téged! - nem tudom ha valamikor is be fogok tudni vele telni. - Később majd beszélünk!
Puszit nyomott az ajakmra és intett fejével, hogy hagyjam el a házat. De én biza egy tapottat sem mozdultam.
- Kame ne cisnáld. A szüleim felfognak ébredni és akkor aj nekünk!
Elmosoylodtam, majd megcsókoltam, olyan hévvel, hogy éreztem egész teste remeg.
- Szia! - mosolyodtam elégedetten, majd kiléptem a házból.
Elnevettem magam. Tudom, hogy most áll az ajtó mögött és le van sokkolva. Ez van, Ai! Ezt váltod ki belőlem.
Hazaérve alig, hogy átléptem a küszöböt megszólalt a telefonom:
- Haló?
- Hazaértél? - hallottam meg a világ legszebb hangját.
- Igen! Éppen most léptem át a küszöböt. Te nem feküdtél visszA?
- Ah, nem tudtam, valahogy... - éreztem, ahogy zavarbajön. Ugyan annyira izgatott ő is, mint én. - Shinichi-kun pedig sétálni akarta, szóval kijöttem egyet vele.
- Az jó! Kár, hogy nem tudok ott lenni melletted. De munkám lesz 8-tól.
- Semmi gond majd legközelebb elmegyünk közösen sétáltatni a kutyákat, abba semmi nem lenne fura.
- Igen, de azért várom már azt a pillanatot amikor kézen fogva sétáltassuk a kutyáinkat.
- Én is! De elfog jönni. Csak egy kicsit kell kibirnunk.
- Tudom! Ne aggódj! - bizom benne, látom, érzem mennyire őszinte és én sem adom fel. A karjaimba került és nem eresztem el. - Még mindig alig hiszem el, hogy barátnőm van.
- Azt hitted, hogy agglegény maradsz? Kamenashi KAzuya a női szívek hódolója? Aki nem telepdik le.
-Nem! Ilyen sosem fordult meg a fejemben. Szerettem volna párt, családot...
- Nem néztem volna mást ki belőled. És ha már itt tartunk, én is alig hiszem el, hogy a barátom vagy. Alig hiszem el, hogy nem rég még összefutottunk a parkba és beléd szerettem és most már...
- Most már akárhányszor mondhatom neked, hogy igen szeretlek és melletted vagyok!
- A számból vetted ki a szót!
- Hát, úgy tűnik, hogy kiegészítjük egymást.
- Igen! - érződött mindkettőnkön, hogy mosolygunk és ezt a mosolyt, most semmi sem törölheti le. És nagyon remélem, hogy soha nem is fogja.
- Na most hagylak, készülődj. El ne kés snekem és aztán a rajongóid kérdezzék, hogy merre voltál.
- Rendben! Rendben! Később beszélünk!
- Hahaha!
- Mi olyan vicces?
- Hát egy fél órával ezelőtt is ezt mondtad. És lám már beszélünk is.
- És nem tetszik?
- De! Nagyon is!
- Hát, akkor hamarosan beszélünk!
- IGen! - elköszöntünk, de én még pár percig a kialudt telefonomat néztem. Aj! Ez olyan jó!
Gyorsan lezuhanyoztam, elkészültem és egy gyors reggelit is készítettem magamnak. Pont arra az időre, kész is lettem, mire az autó előállt. Leisettem. A többiek már ott ültek és a tegnapi napról beszéltek. Csatlakoztam a társalgáshoz. Ám gondolataimban folyton a barátnőm járt és nem tudtam, nem mosolyogni. Barátnőm? Haj... el sem hiszem, hogy ezt mondhatom. Már régóta vártam erre a pillantra. Ez különleges, más mind az eddigi kalandjaim. Sokkal erősebb, varázslatosabb, intenzivebb. Más! Más nagoyn más!
Még a fiúk is észrevették, hogy valami történt. De egyelőre próbáltam kitérni és csak annyit mondtam, hogy jó lábbal kelltem fel. Még a rádió műsorban is megkérdezték, hogy mi ez a nagy mosoly, de hasonló volt a válaszom. Jól telt le a mai munka. Friss voltam, üde és boldog. Természetesen attól koncentráltam a munkámra, ahogy eddig is mindent bele adtam most is. Ez nem hátráltatott a munkába.
A munka után nem akartam hazamenni, Ai-val akartam találkozni. Huh, túl nyomulos vagyok? Rá akarok már is agaszkodni? Nem kellene annyira nem? Üznetben még beszéltünk a nap folyamán. Gond ha máris arra kérem, hogy találkozzunk? De még biztos, hogy dolgozik. Vagy látogassam meg? Nem! Az még túl hirtelen lenne. Nem kellene megijesszem. Vagy bele gondolna, hogy ilyen tapados vagyok. Ah! Nehéz ! Nehéz!
Végül hazamentem és úgy döntöttem, hogy lepihenek. Nyugi, ne jussak ennyire izgalomban. Na jó, nem tudok, nem izglaomban jönni. Huh! Magamra sem ismerek. Mindenki ezen átesik nem?
Ai:
Egész nap csak mosolygok. Nem tudok nem mosolyogni. Egyszeúren olyan boldog vagyok. Még sosem voltam párkapcsolatban. Ez az első. És nem is tudom, valahogy olyan varázslatosnak tűnik, olyan szépnek, hogy azt mondanám nem is akarok mást. Valahogy úgy érzem ez nem csak egy olyan, hogy van és volt. Hanem van és lesz. Ahogy látom Kame tekintetében is ugyanez a tűz ég. Korábban már udvaroltak fiúk nekem, de sosem éreztem azt, hogy igen ő kell nekem. Volt egy akivel próbáltam randizni, de valahogy nem jött meg az az érzés. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi is az ami nem jött meg. De most már érzem! Most már tudom. És igen, Kame az én első igaz szerelmem és azt szeretném, hogy ő legyen az utolsó is, az egyetlen. Túl hülye ilyent már is kijelenteni? De valahogy ezt érzem, határozottan ezt érzem. Butaság? Naivitás? Nem érdekel! Ezt érzem és kész! Szerlemes vagoyk Kame-ba és vele akarok lenni.
- Ai, merre voltál a reggel? - épp a munkából értem haza, amikor anyám kérdéssel fogadott.
- Hazajöttem! Milyen volt a munka? Jó köszönöm! Te napod milyen volt?
- Ai, ne kezd el! Este nem is meséltél annyit a paritról. Oké úgy voltam vele, hogy fáradt vagy. És majd ma reggel kikérdezlek. De elmentél korán.
- De nincs mit meséljek. Beszélgettünk, ettünk, jól éreztük magunkat. Amit az este is elmondtam.
- Közelebb kerültetekYuichihoz?
- Beszélgettünk.
- Ennyi? Ai, szerintem be is dobhatnád magad kicsit...
- Mi?! Az égnek! Anya! Ne mondjá már ilyeneket!
- Én csak gondoltam, hogy...
-Nem! Nem! Nem! Ezt már megbeszéltük, mi ezt az esküvőt nem akarjuk, nem fogom senkinek sem bevetni magam, aki nem érez irántam úgy és én sem érzek iránta úgy. - Még Kamenak sem merném, mert hát... hát... az nagyon zavarba ejtő lenne.
- Ugyan már lányom. Gyönyörű vagy, csinos az alkatod, nem olyan nehéz.
- Anya, légyszi!
- Tovább akarsz akadékoskodni? Miért nem engedsz és meglátod, hogy jó lesz.
-Engedjek? Jaj kérlek el ne kezdjük! Most jöttem haza munkából, nincs kedvem tovább vitatni ezt. Amúgyis szeerinrted a szerelem erőltetéssel lesz?
-Nem. Dehogyis, már hogy godnolnék ilyent? De a szerelmenk idő kell...
-Nem mindig...
- Én és apád például..
- Jaj már annyiszor hallottam ezt a történetet. Felmegyek átöltözni és találkozom Kaoruval.
- Ai! Ai! Hol voltál a reggel? Hajnlaban már hallottam, hogy mész el.
Opsz... hallotta amikor Kame elhagyta a házat?
- Csak megébredtem és nem tudtam visszaaludni így gondoltam, hogy elviszem Shinichi-kunt sétálni.
-OH értem! Amúgy apád késön jön haza megbeszélései lesznek én pedig találkozom Yuichi édesanyjával.
- Rendben!
- Ai!
Tudtam, hogy ismét vissza akar kanyarodni a témához, így kettesével vettem a lépcsőfokokat. Amint beléptem a szobába, becsuktam az ajtot és lecsusztam a padlóra. Huh... ebből mikor lesz vége? Hogyan győzzem meg őket, hogy fejezzék ezt be? Nekem van párom és boldog vagoyk vele. KAme... ha csak rá gondolok már sokkal nyugodtabb vagyok. Kame... KAme... Kame... oh, telejsne megbolodnultam!
Gyorsan átöltöztem, majd el is hagytam a házat. Bár hiába siettem ki a házból, anyám már nem volt otthon, így nem találkoztam volna vele. Kaoru vett fel a ház elől, éppen egy ruha próbáról jött, ugyanis lesz egy divat bemutató, amin részt fog venni.
- Milyen volt a kerti parti? - tudtam, hogy azonnal a tárgyra tér.
- Jó! Jó volt!
- Jó? Jó volt? Csak ennyi kapok? Csak azt ne mondd, hogy közelebb kerültetek a vőlegényeddel?
-Nem, vele továbbra is ugyanaz a terv, mint eddig.
- Vele ugyanaz a terv? Miért mással mi változott? - szűkítette össze szemeit. Majd felvilágosodás csillant a szemeiben. - Ne mondd!
- Az utra figylej! Az utra figyelj! - szóltam rá amikor felém fordította hirtelen a fejét.
- Ne aggódj! Figyelek, figyelek!
- Oké, oké! De lehet inkább később fogom elmondani, már ha leparkoltál.
- Ai! Ne kezd! Most felcisgáztál és itt akarsz hagnyi a szürkületben? Ez rosszabb!
-Jól van. De ígérd meg, hogy nem ekzdesz itt ugrándozni.
- Ígérem!
- Nos, hát... én és Kame együtt vagyunk!
- Micsoda?!
- Igen, szerlemet vallott nekem és én is elmondtam, hogy szeretem és... összejöttük!
-Miiiii?! - éreztem ahogy toporgni akar.
- Na, minjdárt nálad vagyunk és akkor mindent elmondok!
Ennyivel kicsit sikerült megnyugtatnom. Mert tényleg már nem voltunk messze a lakásától. Amikor leparkolt már izgatottan, jobban toporogni kezdett. Sietett, hogy menjünk be a lakásban. Majd ahogy lehuztam a cipőm rögtön várta a mesélést. Így hát neki kezdtem és elmeséltem, ahogy Kame féltékeny lett, elmondta mit érez, én is, majd megbeszéltük, hogy titokba tartsuk, amíg elrendeződik a jegyesség dolgo legalább. Kaoru nagoyn örült, folyton azzal jött, hogy ő tudta alakul itt valami. Főleg amikor mind beszéltem róla. Próbált segíteni a jegyesség felbontására, de sajnos nem jutottunk előbbre együtt sem.Nem értette, hogy Maru szülei miért akarják ennyire és Maru kérése, miért nem hat rájuk sem. Ebbe én nem tudtam mit mondani, Maruval beszéltem, de azt mondt ő sem érti, hogy miért nem hallgassák meg. De valami kell... valamit ki kell találni és meg kell oldani. Na de inkább Kaoru arra volt kíváncsi, hogy minden kis apró részletről meséljek neki ami KAmeról van szó. Még olyanokat is megkérdezett, hogy hogyan csókol. Aj! Nem is lenne Kaoru.
- Szerinted biztos, hogy nem mennénke ebele a szüleid ha elmondanád, hogy KAme az?
- Nem hiszem, hogy azért választották pont Marut, mert idol. Oké azt mondták és van benne valami, hogy akkor majd megváltoztatom a gondolataimat. De itt van valami. Másképp MRs. Nakamaruék is miért akarnák ennyire?
- Nehéz helyzet, barátnőm. Szeretnék neked segíteni, de nem tudom mit mondjak.
- Köszönöm, elég, hogy itt vagy mellettem és meghallgatsz. - öleltem át barátnőmet.
-Ez csak természetes! Oh, el sem hiszem, hogy a barátnőm KAmenashi Kazuya párja!
- Igen! De attól ha lehet ne kürtöld ezt még szép.
- Tudom, tudom. Ne aggódj! Amúgy akkor nem is fogtok randizni?
- Nyílvánosan egyelőre nem. Vagy legalábbis nem úgy, mint egy ranid.
- OH, ez okos! Csak kár, hogy nem foghassátok a kezetek, ölelkezhettek és... csók...
- Igen! De nem kell sokáig! Biztos, hogy megoldjuk.
Kaoru biztatóan bólintott. Már témát válltotutnk volna, amikor megszólalt a telefonom.
- Csak nem? - Kaoru szeme felcsillant, amikor meglátta, ahogy mosolytra huzodik a szám.
Bólintottam és felvettem a telefont, két lépést arébb lépve:
-Haló?
-Szia! Zavarlak?
- Nem! Nem! Épp Kaorunál vagyok, kicsit beszélgetünk.
-Oh, nem akarlak feltartani.
- Nem tartsz. Nyugodtan, Kaorunak úgyis rendelnie kell egy pizzát. - néztem az említtre, mire amaz rögtön a telefonjáért nyúlt.
- Pizza... hmmm... már egy jó ideje nem ettem. De jó egyeseknek!
- Hát, akkor mi lenne ha eljönnél ide?
- Jaj dehogyis. Nem akarok zavarni.
- Nem zavarnál. ÖHm... ne haragduj nem mondtam, de Kaoru tud rólunk. Én cska...
- Ezért nincs amiért bocsánatot kérned. Tudom, hogy a legjobb barátnőd.
- Szóval tud rólunk, így esetleg itt... tudod találkozhatnánk és...
- Együtt lehetnénk, titkok nélkül?
- Igen! - milyen jól megért.
- Biztos nem zavarok?
-Nem!
-Oké, akkor elkészülök és megyek! Hamarosan!
-Hamarosan! - letettem a telefonom és ismét majd kicsattantam a boldgoságtól.
-Oh, milyen boldog valaki!
- Remélem nem baj, hogy...
-Dehogyis! Szívesen elbeszélgetek, egyúttal vele, hogy nehogy megbántosan. - elnevettük egymást.
- Szerinted túlzás, hogy már is elhívtam? Nyomulos?
-Nem, dehogy! Ez normális, most jöttetek össze. Még minden olyan rózsaszin felhős. És ismerve téged, ez nem olyan, hogy na akkor most nem veszel számba engem és bujtok egymásban.
- Nem, dehogyis. Van aki ezt teszi?
- Hallottam történeteket és láttam, van egy két model hogy, huh....
Kaoruval tovább beszélgettünk, miközben fél szemmel folyton az ajtót néztem, vártam, hogy csengessen. PEdig még kell egy kis idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése