Tekints az ég felé!
14.fejezet Vele jó
Ai:
Na oké, éppenséggel ez milyen helyzet? Mibe keveredtem? Ha valaki most kívülről figyelne minket biztos vagyok benne, hogy valami sorozatba képzlene el, ahogy a főszereplő fiú és a mellékszereplő a hősnőért küzd. Hogy melyik ki? Azt a nézőre bizom. Hah... Ez szép is lenne, holnapra jelenhetne is meg a cikk, hogy a két KAT-TUN tag egy titokzatos nőért harcol. Mindjuk, neveznének titokzatosnak? Nem hiszem. A lényeg ami lényeg. Robban egy hír. És ebből semmi sem igaz. Itt nincs semmi féle harc.
- Öhm...
- Kazuya te is haza akarod kísérni Ait?
- Én csak... Éppen arra lenne dolgom amerre lakik és ezért gondoltam mehetnénk együtt. Te pedig...
- Csak kedvesség!
- Értem...
- Köszönöm szépen srácok. Bár nem lenne szükségem védelemre. Kedvesek vagytok! Én... - de ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. - Bocsássatok meg egy pillantra! - a kijelzőn Eiko neve szerepelt. - Halo?
- Ai... - hallottam meg a vonal túlsó végén a síró hangját.
- Eiko? Mi történt?
- Hazamentél már?
- Nem, még itt vagyok. Merre vagy?
- Akkor ide tudnál jönni. Két utcával arébb vagyok a sulitól balra.
- Azonnal ott leszek! - tettem is le.
- Eikoval történt valami? - kérdezte Kazuya. - Jól van?
- Nem úgy tűnik. Ne haragudjatok, de most meg kell keresnem. Majd legközelebb lógunk egyűtt.
- Kell segítség? - kérdezte Kazuya. Kedves!
- Tudom, hol van és azt hiszem most az lenne a legjobb ha csak én mennék.
- Persze! Menj csak! - bólintottak, intettem feléjük egyet majd sietve a hallot helyre mentem.
Na jó, ez fura volt. Tényleg úgy éreztem magam, mintha egy doramába léptem volna. De szerintem csak bele képzeltem az egész helyzetet. Szokás szerint túlzol Ai! Na de most nem ez a lényeg. Zaklatottnak tűnt Eiko a telefonban. Biztos, hogy történt valami azzal a diákjával. Siessek és beszéljek vele. Két utcával arébb meg is találtam, ahogy egy kisbolt mellett az utcába összekuporodott. Karjaival átkarolta a térdét és fejét neki döltötte:
- Eiko! - odaszaladtam.
- Ai... - felemelte a fejét és szembe találtam magam a könnyes szemeivel.
- Mi történt? - néztem rá aggódottan, de ekkor csak annyit kaptam, hogy a nyakamba ugrott és sírni kezdett.
Nem kérdeztem semmit, csak átöleltem, simogattam a hátát és mondtam, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Amikor már egy kicsit megnyugodott, felsegítettem és mondtam, hogy menjünk üljünk le a kis bolt elé. Leültettem, és besitettem hogy vegyek egy kis vizet. Letettem elé. A széken üldögélt fejét lehajtotta., kezeire meredt.
- Masaru-kun, hazament? - kezdeményeztem óvatosan a témát.
- Gondolom! Én... elszaladtam tőle.
- Elszaladtál?! - lepődtem meg és a kelleténél kicsit erőteljesebben kérdeztem meg, mire a körülöttünk sétálok megnéztek. - Elnésért kérek! - hajoltam meg.
- Igen... - válaszolta halkan.
Mielőtt azonban bármit is kérdezhettem volna tovább, megszólalt a telefonja. Masaru-kun nevét irta. Feltekintettem rá, láttam ahogy elindulna a keze, de mégis visszatartsa. Nem fogja felvenni. Helyette én nyúltam át és vettem fel helyében:
- Masaru-kun! Szia, Ai vagyok Eiko barátnője!
- Veled van? Már nagyon aggódtam érte! Annyit kerestem! Nem vette fel a telefonját és nem is üzent.
- Igen, velem van! Jól van! Ne aggódj!
- Köszönöm! Akkor, azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most hazamegyek. Kérlek vele maradnál!
- Ne aggódj, itt leszek mellette, ezt kérned sem kell! - milyen kedves, hallatszik a hangjából, hogy aggódik Eikore és törödik vele. Kedves srác.
- Köszönöm! És kérlek mondd meg neki, hogy én... én... egyáltalán nem bántam meg a tettem és minden amit felé érzek az őszinte teljes szívemből. - Szerelmet vallot Eikonak? És tett valamit? Csak nem...
- Rendben! - mosolyodtam el és Eikore tekintettem, aki bár igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné, mégis fél szemmel folyton ide nézett és godnolom fél füllel hallgatozott amennyire csak tudott. - Átadom! Szia!
- Szia!
Letettem a telefont, csend borult ránk.
- Aggódott érted, égen földön keresett már. - nem válaszolt semmit, ismét a kezeit bámulta az ölében. - Szerelmet vallot neked és megcsókolt?
- Ezt meg honnan... - szökkent fel és elvörösödött az arca.
Egy kicsit kuncognom kellett, olyan aranyos Eiko ilyenkor.
- Ne nevess!
- Bocsáss meg! Szóval, feltételeztem, ugyanis azt mondta, hogy egyáltalán nem bánta meg tettét és hogy az érzései feléd tiszták teljes szívéből. - ismét csend borult ránk.- Szereted? - nem válaszolt. - Szereted... Eiko...
- Ennek nem szabadott volna megtörténnie! - szólalt meg végre percekkel később és fel tekintett rám. - Ő a diákom, akit edzek. Neki most a legfontosabb a versenyek, az edzés. Mellesleg fiatalabb is nálam.
- A kor egyáltalán nem számít.
- Ai, ne kezd kérlek!
- Eiko, nem törheted magad. Az érzéseket nem lehet uralni. Azok megtörténnek. Ha szereted akkor...
- Nincs akkor! Én az edzője vagyok, ezeknek az érzéseknek nem kellett volna létrejöjjenek.
- De ez ellen te nem tehettél semmit!
- El tudod, hinni, hogy már első látásra beleszerettem? Nem a kinézetében, a test felépítésében. Bár lehet valaki ezt mondaná. Hanem a kedvességében. Ő az első diákom, amióta hivatalosan is edző lettem. Tudod jól, hogy mindig is kitartottam, amíg el nem érem a célom és nem volt valami rögmentse út idáig. Nehezen értem el, hogy elérjék edző lehessek, lehessenek diákjaim. Amikor feltették a kérdést, hogy kijönne hozzám akkor nem volt jelentkező. Fiatal voltam és nő, nem biztak a képességemben. No meg azt hitték, hogy csőd vagyok, amiért anno visszavonultam és nem vagyok már arra képes, mint anno. De ekkor jött Masaru-kun, az első aki felemlte a kezét, hogy igenis ő lesz a diákom. Eszemben jutott, hogy korábban már találkoztunk. Még mikor segéd voltam, egyedül volt a medencénél és gyakorolt keményen. Elláttam tanáccsal és azutáni meccsét megnyerte. Már akkor megakarta kössznni nekem és elmondta, hogy elképesztő voltam anno a versenyeken követett.- oh, tehát Masaru-kun egy rajongó. - Elkezdtem edzeni, szorgos volt, kitartó és tehetséges. Hamar egy huron pendültünk. Mindig ott volt mellettem ha kinevettek mások, kicéloztak, megvédett. Eredményeket ért el, amiket nekem dedikált, azt mondta, hogy beakarja mindekinek bizonyitani, hogy milyen erős is vagyok én. - oh milyen aranyos. - Mindig mosolyogva szaladott hozzám, köszönt és elbeszélgetett velem. Keményen edzett. Néha rá is keleltt szóljak, hogy fejezze be. Ő volt az első aki bizott bennem, mint edző, erőt adott, vele olyan könnyű volt valahogy és jó. És első pillanattól kezdve... tudod ezt, az érzést?
Kame arca rajzolodott ki előttem és elmosolyodtam.
- Igen! - tudom az érzést, nagyon is jól tudom. Amikor érzed, hogy vele valahogy minden olyan más. Eiko tényleg szerelmes ebbe a fiúban.
- Valóban? - lepődött meg.
- Igen! De előbb a tiédet kell elrendezzük. Mit akarsz tenni? - nem mintha elakarnám tőlük titkolni. Kaoru már úgyis tudja és bennük is megbízok.
- Egyszerűen nem edzem tovább.
- Hogy micsoda?! Eiko ez nem hiszem, hogy jó ötlet. Gondolj bele, hogy letörnéd és magad is...
- Legalábbis ha nem lép hátrébb egy kicsit.
- Be akarod szorítani az érzéseit?
- Van más lehetőségem?
- Mi lenne ha megbeszélnétek. Biztos van més megoldás is.
- Nem hiszem, hogy van Ai. Amúgyis bajba keverném ezzel, szájra vennék a nevét és rosszat mondanának róla.
- De...
- Nincs de! Neki most nem ezen kell járjon az agya.
- Nem olyan könnyű elzárni az érzéseket, Eiko. Neked sem...
Nem mondott semmit. Felsóhajtottam. Felálltam és mondtam, hogy menjünk haza. Elkísértem egészen az otthonáig, ahol lefektettem és mondtam, hogy pihenjen és majd utána átgondolja, hosszú napunk volt. Majd készítettem neki egy kis friss salátát, ha felkell és megéhezik, biztos jól esik neki. Hazamentem! Remélem, hogy minden megoldódik. Biztos, hogy nem egyszerű elzárni az érzéseidet valaki elől. Valami kell legyen, hogy ne kellejen szenvedniük. Valami... valami... Nem zárhassák el a érzéseiket, tudom hogy ez rossz ötlet lenne, mindkettőjüknek. Valami más kell legyen.
Már vacsora idő volt, mire hazaértem. Eiko messzebb lakott tőlem és bár vehettem volna metrot vagy taxit sétáltam egyet inkább. Jól esett a séta, illetve valakire folyton gondolni. Kazuya folyton fel fel rémlett a fejemben. Jó volt a mai nap! Persze ott voltak a többiek is, akikkel szintén jó volt. De Kazuya felé más. Az, hogy vele tölthettem egy iskolai fesztivált. Uh, mintha tini lennék komolyan. Remélem, ő is jól érezte magát. Talán irnom kellene neki...
- Ai! - de épp, hogy előszedtem a telefonom anyám azólított.
- Igen? - léptem a konyha felé.- Ha a vacsoráról van szó, nem vagyok valami éhes, inkább megeszek majd egy jaurtot.
- Rendben! De nem arról lenne szó. Hanem, gratulálni akartam! - tapsolt meg. - Remeke volt a koncert! Nagyon szerette az iskola és máris egy trend lett a neten, hogy a Sora együttes visszatért.
- Köszönjük! Viszont, nem tértünk vissza csak most. Megbeszéltük.
- Ugyan már Nem élvezted? A tömeget, a rajongókat? A készülődést.
- Ez minde szép volt és jó volt. De nem ezzel akarok foglalkozni. Ezt már megbeszéltük. Ahogy a lányok sem.
- Ai...
- Nem anya, kérlek ne kezd el. Valóban jól éreztem magam, ahogy a láynok is de mindekinek más az útja, amit követnie kell.
- Elpazarolni ilyen tehtségeket. - jelent meg apám is az ajtóban. Na még ez hiányzott.
- Nem pazarolunk el semmit. Azt akarjuk csinálni, amit szeretünk.
- Az egész város, hanem az egész ország rólatok beszél. Nem örülsz neki?
- Dehgynem! Örülök, hogy még itt vannka a rajongok és támogatnak, de nem ezt az utat akarom követni.
-Ugyan már! Tehetséges vagy, neked itt a helyed4
- Nem, apa! Nekem nincs itt a helyem! - ezzel sarkon fordultam és felisettem a szobába.
Komolyan elegem van belőlük! Anyám és apám is persze kihasználja az alkalmat és lefáraszt a szokásossal. Bár mit is vártam? Megbeszélünk valamit és persze, hogy nem tudják betartani.
Huh, egy elég hosszú nap volt. Sóhajtozva hátra feküdtem az ágyamon. Egy pillantra csuktam be a szemem, amikor megcsörrent a mobilom. Először azt hittem, hogy Kaoru vagy Maru, hiszen ilyen tájt szoktunk beszélgetni. De amikor megláttam, hogy kinek a neve villan fel a telefonom képernyőjén rögtön felültem.
- Kame! - a szívverésem sebesen kezdett verni. Még... még nem beszéltünk telefonon. Vagyis sms-ztünk de ez nem ugyanaz. Miért hív? Valami történt?! Ai! Így nem fogod megtudni, ha csak fel nem veszed. - Halo? - és éppen mielőtt letevődött volna felvettem. A hangom egy pillantra megis csuklott. Miért vagyok ilyen ideges? Ez csak egy telefon beszélgetés.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak. - hallottam meg a vonal túlsó oldalán Kame csillingelő hangját, mire nagyot lúdult a szívem. És meg is feledkeztem a korábbi dühömről. Ilyen hatással volt rám.
- Nem zavarsz, ne aggódj!
- Én csak... megszerettem volna kérdezni, hogy Eikoval minden rendben? - milyen kedves és figyelmes.
- Igen! Köszönöm! Úgy tűnik, hogy összekapott a diákjával. Tudod azzal a sráccal, aki megjelent és elvitte.
- Összekapott?
- Vagyis, hát nem feltétlenül, hogy összekapott. Inkább a fiú megcsókolta...
- Oh, és Eiko...
- Nem! Eiko is visszacsókolt. Ugyanúgy érez a fiú iránt, csak tudod ő edzi és kisebb is ezt helytelennek gondolja.
- A kor nem számít a szerelemben.
- Egyértek! Bár Eiko nem így gondolja és talán ami még jobban zavarja, hogy edzi és nem akarja bajban keverni Masaru-kunt. Neki most a karrierje szárnyal, az edzésre kell koncentrálnia.- nem tudom, hogy miért nyíltam meg ilyen könnyedén Kazuyanak, de valahogy egyértelműen azt éreztem, hogy megbízhatok benne. Annyira könnyű volt vele beszélgetni és annyira jól esett vele beszélgetni.
- Értem! Elhiszem, hogy így gondolkodik. De gondolom Masaru-kunnak más az elképzelése erről.
- Persze, de Eiko úgy veszi, hogy túl fiatal ehhez és csak a hév beszél belőle. Egy hirtelen fellángolás.
- Ezt nem gondolom! Mármint ma találkoztam először vele, de szerintem egy komoly fiú.
-Igen, én is így gondolom. Sikerült megnyugtatnom, hazakísértem és mondtam, hogy pihenjen le és majd utána átgondolja az egészet. Szerettem volna valami többet tenni érte, de nem tudtam, hogy mit lehetne.
- Hidd el, hogy az is elég, hogy ott voltál mellette. - ez a megnyugtató hangja, elhiszem minden egyes mondatát és megnyugtat minden egyes mondatja.- Ez a legfontosabb.
- Köszönöm! - elmosolyodtam. - De annyt mind beszélek, ne haragudj! Feltartalak?
- Nem dehogyis! Éppen csak pihentem a kanapén. Nem zavarsz egyáltalán! Amúgyis jól esik veled beszélgetni. - OOOOO! Mindjárt elsikitom magam, hogy lehet ennyire aranyos, már látom is, ahogy mosolyog.
- Nekem is! - mosolyodtam el.
- Akkor mi lenne ha beszélgetnénk még?
- Benne vagyok!
