Tekints fel az égre!
25.fejezet Bejelentés
Ai:
- Huh! Hosszú nap volt... - dobtam magam hátra az ágyban és becsuktam a szemem. Csendes a ház, a szüleim az ügynökségnél vannak. Nem is hiányzik, most bárki társasága. Egész nap fel le rohantam, egyik pontból a másikban a Tokyo Domeban és cipeltem valami kellékeket. Kérhettem volna segítséget, de meg tudtam oldani. Minek? Ah! El is zsibbadtak a karjaim.
Hirtelen kopogásra lettem figyelmes. Ki lehet az? De ahogy csak felültem tudatosulnia kellett bennem, hogy nem a ház ajataján kopognak, hanem az ablakomon. Ez csak! Azonnal felpattantam az ágyból és a terasz ajtajához siettem. Elhuztam a sötétitőt és a függvényt, azonnal megpillanatva Kamet.
- Te Pókembernek képzeled magad, hogy folyton itt bukkansz fel? - nyitottam ki, hogy beléphessen.
- Nem tudtam, hogy nincsenek e itthon a szüleid.
- És telefon? Irhattál vagy hívhattál volna.
- Sajnálom. Csak, azonnal beszélnem kellett veled. Jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz. - lépett közelebb hozzám és kezei köze vette arcom, aggódva rám nézett.
- Csak nehéz nap volt a munkában. Miről szerettél volna beszélni, hogy ismét itt másztál fel?
- Én... én... biztos, hogy nem elsz esküvő?
- Hogy mi? - nem értettem, hogy honnan jön ez a kérdés.
- A jegyesség közted és Maru között biztos, hogy meg fog szakadni?
- Elkezdtél kételkedni bennem?
- Nem!
- Hát pedig nekem nagyon úgy tűnik. - talán kicsit túl hamar neki estem, de ebben a pillanatban feldultan jött ki a számon és mindaz ami utána is jött. - Azt hittem, hogy bár te megértesz és elhiszed, hogy nem akarom ezt az esküvőt és nem is lesz belőle semmi.
- Hát igen, de napok óta ezen vagy. Sőt, nem csak napok, de amióta visszajöttél Japánban és megtudta az eskűvöt, lázadsz, hogy ne legyen. De egyelőre semmi lépés nem volt előre. Pedig annyi mindent kipróbáltál.
- Igne, tudom... de... de nagyon is jól tudod, hogy nem akarom ezt az egészet. És Maruval nem engedjük, hogy megtörténjen.
- Biztos vagy benne, hogy Maru is ezt gondolja?
- Kazuya, ezt már korábban is beszéltük. Beszéltem vele, persze, hogy ezt gondolja. Ő is be volt ebbe az egészbe vonva.
- És attól nem változhatnak meg az érzései?! - ezt már ő is emeltebb hanggal hozta fel. Meg is lepődtem. - Jó, hogy te engem szeretsz, de tudod e , hogy ő esetleg rád másképp néz.
- Nem! Nem, biztos vagyok benne, hogy Maru is csak bartáként néz rám. - ráztam meg a fejem. Nem, jóban vagyunk, de sosem mutatott olyant, amivel arra célozna, hogy esetleg felém másképp nézne.
- Kérdezted is tőle?
- Már miért?
- Mi az, hogy miért?! Hogy biztos legyél abban, hogy még mindig ugyanazon az uton haladtok, mitn eddig.
- Kazuya, szerintem most már képzelődsz.
- Én, nem!
-Mondott valamit neked?
- Nem!
- Akkor, nem értem, hogy mi ez a kínvallatás. Tudtuk mindketten, hogy nehéz lesz meggyőzni a szüleimet.
- IGen, de Marura nem gondoltunk.
- De nem értem, hogy honnan veszed, hogy tetszenék neki? Ő is elmondta, hogy nem akarja ezt...
- Látszik rajta. Valami... valami megváltozott benne.
- Most féltékeny vagy? A saját csapattársadra? Nem a barátod?
- Én...
- Ha most erről akarsz beszélni, akkor jobb ha mész! - oké, most flekaptam a vízet.
Hátat fordítottam neki és vártam, hogy elmenjen. Vagyis azt gondoltam, hogy ez fog történni és szépen kisétál. Meg is volt az első veszekedésünk. Inkább konfliktusnak nevezném. Eltértünk és fellobbantunk. Huh... ez is megkellett történjen.
- Ne haragudj rám! - két kar fonodott körém. - El vesztettem az agyam. Igazad van, tudtuk hogy nem lesz könnyű. Én csak...
- Nem, én is rosszul reagáltam rá. Vettél valamit észre Marun? - felé fordultam és tenyereim közé vettem arcát. Ajakaiba harapott. - Biztos vagy benne?
- Nem! De, lehet.
- De nincs amiért aggódj én téged szeretlek. És tudja, hogy nem akarom az esküvőt. Nem így! Szerintem, nem történt semmi változás benne pont ezért. Jó? Nincs amiért aggódj. - megpusziltam ajkát.
Elmosolyodott és szorosabban ölelt magához, majd megcsókolt. Érzelmekkel teli csók volt, ami sugallta a megbánást, hogy így bánt velem.
- Sajnálom!
- Ne kérj annyit bocsánatot. egy konfliktus volt ennyi. Mindketten felemeltük a hangot és ennyi. De kész lejárt, menjünk tovább. Ezen is átkellett esni!
- IGen!
- Tudod mi, ünnepeljük is ezt meg. Van egy hely, ahová elszeretnélek vinni. Van kedved egy rámenhez?
- Persze!
Kézen fogtam és kisétáltunk a házból. Senki nem volt itthon és attól sem kellett aggódjak, hogy a szüleim időközben hazaértek vagy hazaérnek és elkapnak. Ha az ügynökségnél vannak csak késön érkeznek haza. Ezzel pedig Ranmaru ramenezőjébe vittem Kazuyat. Az utat, mosolyogva tettük meg, egész közel sétálva egymáshoz, kezet nem tudtunk fogni, hiszen nem tudhattuk ha éppen valaki nem figyel. Meg is feledkeztem az izületi fájdalmomról, ami kínzott korábban.
- Ai! Rég találkoztunk! Már azt hittem, hogy elfelejtettél.
- Nagyon sajnálom, Ranmaru-san elkezdtem dolgozni és összegyültek felettem a dolgok.
- Oh, igen, sikerült a Tokyo Dome? Beilleszkedtél? - leültünk az pulthoz, Kazuya követett.
- IGen! Remek kis csapata van és nagyon kedvesek. Amugy hadd mutassam be...
- Kazuya Kamenashit, nem kell bemutasd.
- Nagyon örvendek!
- Ranmaru Toshi, örvendek! - fogtak kezet. - Most éppen a párodat mutaotd be?
- Nem! - sajnos muszáj volt rögtön rá vágnom, bár bizom Ranmaruban de a ramenezőben nem csak mi voltunk, a kis étteremben mint ahogy midnig is 2,3 személy volt már. - Csak jó barátok lettünk!
- Értem... - nem úgy tűnik, hogy meggyőztem volna.- Mit adhatok? Szokásost?
- IGen, és megkérlek Kazuyanak is. Ha nem gond?
- Nem, szívesen kipróbálnám.
- Máris hozom! - fordult is el Ranmaru.
Kazuya pedig felém fordult.
- Nagyon kellemes kis hely. Honnan ismered?
- Egy barátomé.
- Barátod? Jól érzem, hogy férfiról beszélsz.
- Már megint féltékenykedsz? - szóltam oda poénosan és előbbre hajoltam, egész közel voltunk egymáshoz. Ez a közelség, nem baráti közelség.
- Mit tegyek ha ilyen csinos a barátnőm? - suttogta a fülemben, ki is rázott a hideg.
Óvatosan ellöktem magamtól, ahogy felnevettem.
- Apám egyik idolja, akit képez, a környéken lakott, jó barátok vagyunk és sokszor jöttünk ide. Amikor először elhozott ide, rögtön megszerettem a helyet, olyan meghitt és családias. Amikor látom Ranmaru-san és felesége Nanami-sant, ahogy egymásra néznek, bearanyozzák az egész teret. Remélem, hogy nekem is olyan kapcsolatom elsz.
- Törekedni fogok! - mosolygott felém lágyan.
Beszélgetni kezdtünk, teljesen megfeledkezve, hogy mi is okozta a konfliktusunkat. Mint mindig egy remek időtöltés volt, Kazuyaval. Csak gyülnek és gyülnek az emlékek, a szép emlékek. És a jó érzés, hogy vele vagyok és vele akarok maradni. Ranamaru-san hozta a rámeneket, aminek rögtön neki is fogtunk. Közben Ranamaru-san is eltársalgott velünk és hamar meg is kapta a közös hangot Kazuyaval.
Annyira jól elbeszélgettünk, hogy meg is feledkeztünk az időről. Mire elindultunk, hogy na ideje hazamenni, kint már besötétedett.
- Köszönöm szépen Ranmaru-san! - köszöntem el.
- Ne várass meg ennyire. Masuda is táborban van már egy ideje, bár egyikötöket lássam. - csapat trainingen vannak Masudáék apám küldte el, hogy még jobb összhang legyen közöttük. Ahogy hallottam nagyon sok próbájuk van és sportolnak is nem keveset. Apám megint túlzásba esett.
- Rendben, sietek vissza! - öleltem át.
- És, nagyon rendes ez a Kazuya. Látszik, hogy mennyire szeret.
- Mi?!
- Azt hiszed nem veszem észre, hogy mennyire közel vagytok egymáshoz és hogy néztek egymásra? - emelte fel az egyik szemöldökét.
- Hát...
- Ne aggódj, nem mondok semmit és nem is kérdezek. Örülök neked!
- Köszönöm! - öleltem ismét meg.
- Még hozd el őt is! - kacsintott felém.
Bólintottam és páromhoz siettem, aki közben kifizette a két ráment. Kiértünk az estében. Kazuya nem tudta nem dícsérni Ranmaru-san ráment. Nagyon ízlett neki. Egészen a parkig kísért el. Szeretett volna tovább, de megkértem, hogy ne.
- A mai nappal kapcsolatban pedig...
- Ne, kezd el! - vettem tenyereim közé arcát. - Nincs amiért rosszul érezned magad.
- Nem fog közelednia parti?
- Nem hiszem.
- Biztos?
- Ne aggódj, amugyis tuti, hogy előre tudni fogom amikor a partit rendezik és legroszabb esetben, egyszerűen nem jelenek meg rajta. - vonom meg a vállam.
KAzuya elmosolyodik, körbe pillanat majd egy gyors csókot válltunk. Addig figyel az estében, amíg látjuk egymást. Folytonv issza vissza pillanatok és intek neki, ő nem mozdul meg. Jó volt! Mint mindig vele jó. És meg volt az első konfliktusunk is. De megoldottuk és szerintem mindig megfojuk így oldani. Túl hamar mondom ezt ki? De azon leszek, tudom. Tudom, hogy igyekezni fogunk megbeszélni dolgokat és megoldani, együtt. Kazuya egy nagyon rendes férfi, kedves és figyelmes. Tudom, hogy az ő fejében is ez jár.
Amikor hazaértem a szüleimmel nem találkoztam. Aludtak már. Csendben besétáltam a szobámban, átöltöztem és beszfészkeltem magam az ágyban. Kazuya mellett tényleg megfeledkeztem a fáradtságomról, erőt hozott belém újra. Percek alatt, pusztán a jelenlétével. Álmomban ismét vele találkoztam. Az utcán sétáltunk kézen fogva. Mindketten megkönnyebülve és boldogan haladtunk előre. Végre nem kellett titkolozni, nem kellett elrejteni az érzéseinket, hanem megmutathattuk és együtt lehettünk mindenki szeme láttára. IGen! Ez elfog jönni, biztos vagyok benne, hogy el fog jönni...
" - Ai, mit csinálsz itt? - Maru jelent meg előttem. - Miért fogod KAzuya kezét?
- Maru? Miről beszélsz, hiszen Kazuya az én barátom, párom.
- Te... te megcsalsz engem?
- Mi?
- Hiszen az én feleségem vagy!
-Nem, Maru! Nem! Felbontottuk a jegyességet, megállapodtunk!
- Nem hiszem el, hogy ilyenre képes voltál. - Maru rosszállóan rám nézett.
- Azt hittem elintézététek. - szólalt meg mögülem KAzuya.
- Igen, el volt én...
- De neked férjed, van én nem lehetek veled! - KAzuya csalódottan hátat fordított és el indult.
- KAzuya! Kazuya ne! Kérlek! Hallgass meg! Kazuya!
Kipattantka a szemeim és hevesen véve a levegőt körbe néztem a szobában. Ez egy álom volt. Ez viszont nem kellene megtörténjen. Nem, nem fog megtörténni. Ugyanis nem lesz semmilyen esküvő igen! Kiapttantam az ágyból, hogy elvihessem Shinachi-kunt sétálni.
- Milyen volt a séta? - amikor visszaértem anyám a nappaliba olvasott.
- Jó! Jót tett.
- Ma nem dolgozol ugye?
- Igen! - letette a könyvet, levette a szemüvegét és elindult felém. OH, ne már megint oda fogunk kilyukadni?
- Lesz egy parti, az ügynökségnél, ahol apád sikereit ünnepeljük. Vedd fel azt a ruhát, amit nem rég vettünk és gyere el velünk. - helyezte kezét anyám vállamra.
- Azt a ruhát akarod, hogy felvegyem amit elméletben a bejelentő paritra vetted?
- Oh, hát nem egy ruhát vettünk. Nem kell feltétlenül az legyen a bejelentő partin. Eljössz, ugye? Sokat jelentene apádnak.
- Huh... persze. - bár semmi kedvem hozzá. De oké, menjünk! Nem ez lenne az első.
Felmentem a szobámban és előkészítettem a ruhámat.
- Egy kis figyelmet kérnék! Köszönöm szépen, hogy eljöttek. - előre látták, hog ymit tettem volna ha elmondják nekem. - És egy ilyen fontos pillanatban velünk lehetnek. Szeretnénk hivatalosan is bejelentnei egy nagyon fontos hírt. Egy olyan hírt, ami számunkra fájó, de örömteli és a láynunk életében egy új fejezetet nyit. Ugyanis jegyese van. Ai, vőlegénye pedig nem más, mint Nakamaru Yuichi. - átvertek, bakker! Nem hiszem el. A fények kattannak, előbbre löknek, engem miközben látom, hogy Maru ott áll már apám előtt, zavarban. A kamerák ránk szegeződnek, a tömegben észre veszem szerelmem, ahogy szintén ledöbbenve áll. Annyira sajnálom! Nem tudtam megállítani, ahogy ígértem. De attól még ez csak bejelntés, az esküvőt még meg lehet állítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése