Egyszer a keserűsége napjai is felvilágosodnak
18.rész
Akaru:
Egy nagyon jót gyakoroltunk, tánc közben tényleg mindenről megtudok feledkezni.
- Jó volt csajok! - csaptuk össze a tenyerinket.
- Visszamegyünk az osztályba? - kérdezte Hitaru.
- Igen, de előtte még valamit elkell intéznem. - kezembe vettem a törülközömet és megtöröltem a homlokomat és a nyakamat.
A lányok értetlenül néztek rám, de csak annyit mondtam, hogy majd mindent elmondok.
- Ne kerülj bajba hallod! - kiáltott utánam Tamiya.
- Nem, fogok, nem fogok! - intettem neki, közben az öltöző felé vettem az irányt.
Gyorsan átöltezem, ugyanis mikor megérkeztünk átöltöztünk gyakorló ruhába és desodort nyomtam magamra. Majd a tető felé vettem az irányt, tudtam, hogy ott fogom megkapni Yoshikot.
És valóban ott volt, az ajtótól távol a rács közelébe, ami az épület tetejét vette körbe, hogy nehogy valaki előbbre merészkedjen mint kellene. Nem figyelt, engem valamit irt... vagyis azt gondoltam, hogy ír, de amint közelebb kerültem hozzá, már láttam, hogy nem ír hanem rajzol... és nem is akárkit Kazuyat rajzolta... Szóval igazam volt... autamatikusan kezem előre lendült és kihuztam a kezében lévő lapot:
- Oh micsoda tehetség! - Yoshiko meglepődött és rögtön felállt. - Nem szeretnéd megmutatni Kazuyanak?! - kérdeztem gunyosan a lapot felé tartva, tudom nem kellett volna, ám nem is tudom valami érzés keritett hatalmában és már megállni nem tudtam. - Tud róla, hogy hogy rajzolgatod itt? Gondolom ez nem az egyetlen rajzod róla! Biztos nagyon szépnek tartaná! - folytattam a gunyolodást.
- Add vissza kérlek! - lépett utána, de elléptem.
- Igazam volt mi?! Tetszik neked Kazuya...
Lehajtotta a fejét...
- Rajongója vagy?- léptem közelebb hozzá de ő hátrált. - Mondd csak vagy esetleg másként gondolsz rá? Valld be!
Folyamatosan közelítettem, ő meg folyamatosan hátrált, már megállni nem tudtam, ha akartam volna sem innen már visszaút nincs:
- Ha csak rajongója vagy biztos, hogy nem bánod ha megmutassuk neki, nem?!
- Én... nem... nem...
- Mi?! Mit mondtál? Mit akarsz?! Nem hallom?!
- Kérlek add vissza!
- Szerelmes vagy Kazuyába? Mondd ki! Mondd ki! Szereted ugye? Azért rajzolgtod?
- Add vissza kérlek....
Csak ezt hajtogatta.... :
- Jól van, nem akarod bevallani legyen hát... - hátrébb léptem. - Szeretnéd visszakapni? Akkor valld be az érzéseidet vagy ezt a lapot elengedem és szállni fog a széllben és kitudja hol áll meg...
- Ne kérlek ne.... - nyújtotta előle a karjait.
- Mondd ki, hogy mi érzel! - nem ismertem magamra, valahogy az útobbi éveim éne volt, a rideg Akaru, a kegyetlen de nem csak... szívem mélyén legszivesebben nem így intéztem volna el, de nem tudtam... valami hajtott, valami zavart... nem akartam, hogy Yoshiko és Kazuya együtt legyenek... nem akartam, hogy kedves legyen vele ... én...én ...
- Akaru! - féltékeny vagyok....
Döbbentem rá az igazságra, leengedtem a karom és összeszoritottam az öklöm... féltékeny vagyok Yoshikora, nem akarom, hogy Kazuya másra figyeljen. Ezt az érzést... ez az érzés...
- Akaru, mit csinálsz?
A hang felé forditottam a fejem és megpillantottam Kazuyat, aki értetlenül és dühüsen indult ki a tetőre.
- Mi történik itt?! Válaszolj!
Yoshiko mellé állt, aki remegett ... hirtelen nem is tudtam válaszolni. Ez az érzés, ennyire nem keritett hatalmában még. Mti csinálo egyáltalán? Miért őrjít a gondolat, hogy ezek ketten...
- Akaru... - gondolataim menetéből, most már egy lágyabb hang zavart meg, kicsit aggódó.
Felemeltem a tekintetemet és egy aggodó barna tekintettel találkoztam:
- Akaru, mi a gond? Miért vetted el Yoshiko rajzát? - Yoshikora néztem akinek szemei megteltek könnyel.
Ajkamba haraptam... szokás szerint magamnak csináltam a bajt... ahogy ott álltam és Kazuya szemei rám szegeződtek, minden elillant, már nem volt meg az a bátorságom, hogy mindent elmonjdak, hogy mindent rá zuditsak, ami a féltékenység érzése előhozott. Kazuya Yoshiko mellé lépett és rátette a kezét a vállára, hogy megnyugtassa:
- Minden rendben, Akaru visszafogja adni. Ugye?
Nézett rám... nem tudtam mit mondani, talán bennem volt, hogy nem is akarok, mit mondani, minek lenne értelme, ugyis értene egy dolgot, hallott egy másikat... Ugyse lenne olyan dolog, amivel most kiszedem magam. Összeszedtem magam és átszellve a köztünk lévő távolságot visszaadtam a rajzot Yoshikonak, de úgy, hogy Kazuya ne lássa. Majd el akartam hagyni a helyet, de ahogy elmentem Kazuya mellett, ő megragadta a csuklomat:
- Hé, kérj bocsánatot Yoshikotól. - nyugodt volt a hangja, gondolom, de tekintetében volt egy kis értetlenség, egy kis düh... gondolom nem értette az egész helyzetet vagy egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ilyen is tudok lenni .
Talán már meg is változott a véleménye rólam, kiábrándító lettem számára...
Kazuya:
A tánc terem felé vettem az irányt, gondoltam, hogy ott húzodtak meg. Bár nem értem, hogy miért lógták el az órát, nem szokták azért. Amikor pont befordultam a sarkon Tamiyával és Hitaruval találkoztam:
- Kazuya! Hello! - köszönt Tamiya és sunyin mosolygott rám. - Hallottuk a kis kalandotokat az óráis keréken...
Elkuncogtak magam, ahogy arra gondoltam, hogy Akaru meséli a napunkat.
- De miért nem beszéltetek végül ma?
- Nem tudom, Akaru nem keresett meg. Hol van? Miért nem jöttetek órára? Jól érzi magát?
- Aranyos, hogy így aggódsz miatta. Jól van, nem tudjuk miért nem ment oda hozzád... Elment megkeresni és utána kicsit idegesn jött vissza azt mondta, hogy előtte még van valami elintézni valója és már nem volt kedve órára menni. Most meg azt mondta, hogy elkell intézzén valamit és elment.
Értetlenül néztem a lányokra, nem értettem ismét, hogy vajon Akaru fejében mi járt. Talán a fiúk mondtak valamit? Nem, nem merték volna és amúgyis Akira nem hazudna nekem, azt mondta elmondta, hogy merre talál engem. Viszont ha az osztályba keresett volna... nem, találkoztunk volna vele mikor megyek órára? Ő mégis visszafordult találkozott a csajokkal és elment a próba terembe. És most vajon hol lehet? Milyen elintézni valója akadt? Miről beszélt? Miért nem hivott, hogy beszéljünk? Próbáltam hivni, ám nem vette fel a telefont így elindultam megkeresni.
- Hallottad, hogy milyen hangzavar van a tetőn?!
- Igen, de nem Akaru hangja hallatszik? - stoppoltam le hirtelen a név hallatán.
- A jégkirálynő?! Akkor ezek szerint valaki megint szembe szállt vele...
Szinte nem is gondolkoztam, azonnal elindultam tovább a lépcsőkön felfele, már már kettesével szeltem őket. Mi történt? Kivel veszekszik?! Miért kiabál?! Ahogy egyre közeledtem a hangok egyre jobban hallhatók lettek. Akaru dühösnek hallatszik, talán a nevemet is hallom... mi ez az egész? Rólam beszélnek? Kivel?! Miért?! Engem véd? Vagy miért, nem áll össze az egész...
- Ne kérlek ne... - ez a hang?! A hang tulajdonosa... Yoshiko...
- Mondd ki, hogy mit érzel! - harsogott fel Akaru dühös hangja.
Mégis mi folyik itt?! Ők ketten miért vitatkoznak?! Alig, hogy felértem a legfelső emeletre megálltam az ajtóval szemben, ami nyitva volt és megláttam a két lányt... Yoshiko háttal állt nekem, de úgy tűnt remeg, Akaru előtte állt egy lapot tartott kezében, arcát düh, ridegség tükrözte.
- Akaru! - szólitottam meg, de nem pont dühből, aggódásból tudni akartam, hogy mi ez az egész mi ütött belé? Miért csinálja ezt?! - Akaru mit csinálsz?
A hang irányba fordiotta a fejét és találkozott a tekintetünk, egy percig félelem suhant át a szemén. Düh fogott el, miért kiabál Yoshikoval?! Ő nem ilyen... ő nem lehet ilyen, akkor miért?! Ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni.
- Mi történik itt?! Válaszolj! - elindultam kifele, egyszerűen nem értettem ezt az egész helyzetet, hogy hirtelen mi lelte Akarut.
Percekig nem is reagált, csak meredt maga elé, karja csak úgy hullott maga mellett, lehajtotta a fejét. Bár látnám, hogy mi jár a fejében... Ebben a pillanatban elesettnek tűnt, mintha nem tudná éppen hol van és mit csinál... Aggodalom vette át a dühöt... Mi ütött beléd Akaru? Mi jár a fejedben most? Kérlek oszd meg velem...
- Akaru... - szólalt meg nyugodtabb hangon.
Felemelte fejét és egy barna bánatos tekintettel találkoztam, mintha valami végig futott volna, mintha valamire rájött volna, de közben úgy érezte, hogy valamit el is veszitett.
- Akaru mi a gond? Miért vetted el Yoshiko rajzát?
Még mindig nem válaszolt, ajkába harapott, úgy tűnt valamin gondolkozik, rágja magát. Talán nem akarta, hogy így lássam... De ez már késő volt... Tudni akartam, hogy mi ez az egész, miért csinál így? Mi oka van? Bár Akaruhoz léptem volna és megérintettem volna az arcát, végig simitottam volna és gyöngéden hozzá szóltam volna, hogy bizzon meg bennem, hogy minden rendben lesz , bármi is van meglehet oldani, nem kell így reagálni, nem kell ridegnek lenni. Nem tettem, szerettem volna ha lássa, hogy ez így nem megy, hogy nem viselkedhet így valakivel... Így hát Yoshikohoz léptem és megérintettem vállát:
- Minden rendben lesz, Akaru vissza fogja adni. Ugye? - emeltem fel a szemöldökömet és ránéztem Akarura, aki minket nézett.
Ismét nem szólalt meg, de valami furcsáltam, nem láttam azt az elszántságot amit oly sokszor vélltem már látni Akaru tekintetében, nem volt az a tekintet ami amikor megismertme, sem az amikor itt láttam először az iskolában. Nem volt boldog, nem volt határozott, nem az volt, aki akar valamit, aki csak a hatalmát akarja fitogtatni és megbüntetni valamiért valakit. Egyszerűen mintha nem találná önmagát, fájt így látnom, nem tudtam és nem értettem, hogy hirtelen mi történt. Nem láttam még ilyennek el sem képzeltem volna, hogy tud ilyen lenni. Oda akartam lépni hozzá, átölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben van, hogy ne féljen, hogy megoldjuk... De ő megelőzött... Átszelte a köztünk lévő távolságot, visszaadta a papirt ami a kezébe volt Yoshikonak és szótlanul elindult az ajtó fele. De nem engedtem... alig, hogy elment mellettem csukolja után kaptam és magam fölé forditottam:
- Hé, kérj bocsánatot Yoshikotól! - nem ezt akartam mondani, de mégis ez jött ki a számon.
Átakartam ölelni, érezni az illatát, de mégis csak álltam és néztem barna szemeiben. Azt akartam mondani, hogy beszéljünk, hogy legyünk együtt, legyünk egymás támaszai... beszéljük meg a dolgokat. Persze szükség van, hogy bocsánatot kérjen, hogy elmondja miértjét, de azt is tudom, hogy Akarut nem így kell megközelíteni ezzel. Ám elrontottam most...
- Kazuya... - Yoshiko megfogta a bluzom szélét .. ránéztem, már nem remegett, könnyek sem buggyantak már ki szemeiből , de még valószniű félt Akarutól. - Hagyd, nem szükséges... mi csak beszélgettünk...
- Összevesztetek? Miért kiabált veled Akaru? - kérdeztem rá Yoshikotól, hátha többet tud.
Közben Akaru karját, még mindig fogtam, eddig, viszont ahogy Yoshiko felé fordultam testemmel Akaru kihúzta a karját az enyémből:
- Elég! Hagyj békén! - kiáltotta el magát.
- Akaru... - lepődtem meg rajta...
- Nem akarom hallani, nem akarok semmit sem hallani! - kezdett bele, hirtelen nem is értettem, hogy mi ütött belé. Mintha felcsillant volna a szeme a szomoruságtól, mintha valamit nem akarna elfogadni. - Nem! Nem! Elegem van ! - ezzel megfordult és beszaladt a tetőről.
- Akaru! - szóltam utána és már léptem is volna, de egy kéz tapadt a karom után... - Yoshiko...
- Talán... talán... ttalán, most nem kellene utána menj ... - bökte kicsit dadogva. - Hagynod kellene, hogy megnyu...
- Sajnálom, sajnálom, hogy Akaru így viselkedett! Ne haragudj, nem értem, hogy miér tette. De kérlek bocsáss meg neki! Mindent elintézek, beszélek vele! Sajnálom! - meghajoltam és kihuzva a kezem elindultam befele, Akaru után. - Akaru ! Akaru , kérlek várj!
Pillantottam meg, megoldalból egy kicsit, ahogy lefele szaladott a lépcsőn:
- Akaru! - ahogy felfele, úgy lefele is kettesével szeltem a lépcsőfokokat, ugrálttam egyről a kettőre, hogy utolérjem Akarut.
Már közben az iskola folyosója egyre csendesebb lett, már becsengettek és mindenki következő órájára készülődött, vagy már ott ült a padban és ismételt vagy még néhány szót váltott barátaival mielőtt a helyére ülne.
- Hagyj! - hallottam meg Akaru hangját. - Nem akarok most beszélni veled! - kicsit mintha egyik pillanatba megremegett volna a hangja, de talán csak képzelődtem.
- Várj, Akaru! - értem utol és megfogtam a karját, lendülettel magam felé húzva.
De ahogy szembe fordultam vele kikerekedett a szemem, Akaru szemei könnyel voltak megtelve.
- Akaru,,, - ismét gyorsan kihuzta a karját és igyekezett letörölni könnyeit.
Késő volt, és ezzel, ahogy így láttam minden düh, minden szó, amit mondnai akartam neki, hogy megdorgáljam, hogy kérdőrevonjam egyszerűen eltűnt. Minden elpárolgott és már nem akartam semmi mást csak szorosan a karomba zárni és el nem engedi. Csak ezt akartam, már semmi sem érdekelt...
- Hagyj , kérlek most! Értem én, most leakarsz szidni, kérdőre vonni és nem érted, hogy egyszerűen, hogy vagyok képes ilyenre. Értettem, rendben?! - nem kiabált, nem mérgelődött, nem is tűnt idegesnek, egyszerűen bánatos volt. - Most talán az lesz a legjobb ha a barátaidhoz mész és velük leszel.
Ezzel meg sem várva, hogy bármit is mondjak megfordult és elballagott csendben. Nekem ott mintha földbe gyökerezett volna a lábam, nem értettem hirtelen mi történt, nem értettem az egész helyzetet, de hirtelen magányos voltam, magányos, hogy Akaru nincs velem, magányos, hogy Akaru ilyen bánatos lett... miattam?
/Tudom, hogy manapság leragadok egy kis jelentnél és azt boncolgatom, de most elkapott ezzel a történettel egy ihlet lökethullám és nagyon végig akarom vinni. Ez kicsit párbeszédesebb rész lett, de remélem, hogy tetszik és már kíváncsian várjátok, hogy mi lesz tovább. :) És a következő rész nem sokára érkezik. Amíg tudom és van boncolgatni szeretném ezt a történetet, hiszen eddig nagyon lassan haladtam vele. :) De mostmár hozom, hozom egymás után hozom. /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése