Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak
17.rész
Akaru:
Másnap reggel kicsit fáradtan ébredtem, de jól éreztem magam az este. Ezt bekell valljam. Amit Kazuya értem tett, az nagyon figyelmes volt. Az érzéseimet már nem volt hogyan, eltitkoljam és nem is akartam, azt hiszem, bár tényleg féltettem Kazuyat, megakartam ismerni jobban, vele akartam lenni, érezni akartam újra és újra az ajkait és az illatát, azt az illatot ami oly biztonságot ad. De mégsem mondtam ki a végén, mégsem adtam meg neki a választ amit illetett volna... Amikor a telefonja megszólalt és a képernyőjén Yosihko neve, kezdte vibrálni, nem is tudom, hogy nevezzem, nem tudom milyen érzés fogott el de egyszerűen dühös lettem, dühös, hogy ugyan éjjelek éjjelén miért hívogatja őt?! Miért keresi Kazuyat? Azt hiszi, hogy nem lehet észrevenni azt ahogy néz rá, ahogy bámulja titokban. Én észrevettem, tetszik neki Kazuya. Nem mondanám, hogy rajongója, szerintem egyszerűen csak megkedvelte... Jól kijöttek, láttam nem egyszer... megnyerte a kedvessége. És... engem ez zavar. De beismerni nem akartam, így inkább csak álarcot vettem és hagytam elmenni. A vasárnap kellemesen telt, délelőtt a kertbe pihengettem és olvasgattam a medence mellett, a bátyám néhány hoszt uszott le, amikor itthon van és engedi az idő usz egyet a medencébe, ezzel tartva a formáját, mondása szerint. Uszás után csak hátradölt az egyik napozóágyon és sütötte a hasát, néha néha hozzám szólva. Jó testvérek voltunk, sosem vitatkoztunk, ha igen akkor csak olyan testvéri civakodás, másként a bátyámra mindig számíthatok, ha el is van utazva, ha valami kell veszi az első gépet bárhol legyen és érkezik is hozzám. Sokat sozktunk beszélgetni, hülyülni. Ez ebéd közben sem volt másképp, végül délutánra közös programként úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet a városba és vettünk egy egy jégkrémet amit a házunkhoz közeli parkaban ettünk meg. Visszaérve a házba videójátékoztunk együtt, majd vacsora előtt mindenki a szobájába volt. Igazából kellemes vasárnapom volt amit a bátyámmal tölthettem, ennek nagyon örültem.
Hétfőn mély lélegzetet vettem és eldöntöttem, hogy tényleg adok egy esélyt. Hogy beszélek Kazuyaval... Bár feszengtem a gondolattol is, hogy bajba keverem... talán csak túl reagálom, talán ezt az egészet túl reagálom és nem lesz semmi gond, senki sem fog kikezdeni egy idollal nem?! Na, még ezt a gondolatot is megkell szokjam én és egy idol? Tényleg elképzelhetetlen... De Kazuya tényleg egy olyan részemet látta meg, pillanatok alatt, amit más soha.
- Hello! Milyen boldog valaki... - üdvözölt Tamiya, miközben hatalmas vigyor jelent meg az arcán.
- Hellosztok! - öleltem meg barátnőimet akik a iskola kapuja előtt vártak.
- Ragyognak a szemeid, boldogságtól. Milyen rég láttuk, nem így van Hitaru?
- De. Csak nem történt valami?
- Minden részletre kíváncsiak vagyunk. Ne hagyj ki semmi, szaftosat... - karolta át Tamiya és már izgatottan várta, hogy meséljek.
-Hát talán először is szidással kell kezdjem?!
- Ugyan már! Ne mondd, hogy nem tetszett a mi kis meglepetésünk...
-A ti meglepetésetek? Hitaru te is benne voltál? Azt hittem, hogy csak Tamiyanak juthat ilyen eszébe...
- Én csak... mi csak arra gondoltunk, hogy ez jó alkalom, hogy tisztázd az érzéseidet.
- Valóban. És nem tisztázodtak? - húzta fel kíváncsian Tamiya a szemöldökét.
Bár szerettem volna még tovább húzni az időt, csak mosolyogva elnéztem:
- Na látod, na látod! Ez a csalafinta mosoly! Mégis örültél, na mesélj , mesélj! - ugrándozott izgatottan Tamiya.
- Sss... - nyugtattam. - Ne ilyen feltűnően, mindenki minket fog nézni az udvaron.
- Jól van, jól van de mesélj már. Összejöttétek? Összejöttetek úgye?!
- Nem, még nem.... Jól éreztük magunkat a vidámparkba, minden félét kipróbáltunk és elengedtünk mindent, megfeledkeztünk mindenről. Az óriás keréken beszélgettünk a kapcsolatunkról és aztán megcsókoltuk egymást...
- Uuuuu. de romantikus! - topogott a lábával Tamiya izgatottan.
- És nem jöttetek össze? - kérdezte Hitaru.
- Nem, mert ... tudjátok jól, hogy félek ha belekeveredik az életembe akkor csak szenvedni fog és... tudjátok a másik dolgot is és...
- De Kazuya ezzel megtudna birkozni, azzal a dologgal és az, hogy milyen voltál régen korrigálni lehet...
- Megengeditek, hogy befejezzem vagy még sokszor közbe vágtok? - nevettem fel, nagyon rég láttam mind a két barátnőmet ilyen izgatottnak.
- Bocsánat, folytasd! - hallgatott el mind a kettő és kihuzták magukat egyenesen.
Elmosolyodtam, hogy ilyen arca látom magukat, majd lassan felemelte bal karomat, amelynek csukloján ott díszelgett Kazuya hajgumija.
- Tudjátok ez kié? Kazuyáé, nem jöttünk össze, ismét szerelmet vallott nekem és én azt mondtam, hogy akkor adok választ mikor ezt visszaadom neki. - most valóban nem vágtak közbe, de mindketten várták, hogy foyltassam. - Nyilván eldöntöttem már a válaszomat, de a történet nem áll itt meg. Hazavitt szombaton és este meglepetés szerűen megjelent és szerenádozott az ablakom alatt, gitárral ...
- Nem hiszem el! Ez milyen romantikus! Komolyan, hol találsz manapság ilyen romantikus embereket?! - hülledezett Tamiya és Hitaru szemei is hasonló érzéseket tükröztek.
- Nagyon meghatott, nem hittem el az egészet, hogy miattam ilyenre képes.
- Látod, ez a srác oda van érted!
-Igen látom. Bár nem nagyon tudtunk beszélgetni, a bátyám hazajött és meghivta vacsorára Kazuyát, még egy filmet is néztünk közösen. - Vacsora után válltottunk néháy szót, de akkor a bátyám zavart meg és mielőtt elment volna Yoshiko...
- Hogy Yoshiko? Mégis mit keresett nálatok? - kérdezte értetlenül Hitaru.
- Nem, nem hívta telefonon. Én meg, elküldtem, hogy találkozunk hétfön és kész...
- Hoppá, csak nem féltékenységet hallok a szavadi közül?! - vigyorgott Tamiya.
- Nem... - álltam meg egy pillanatra. - Nem! -vágtam ismét rá.
Nem, ez nem féltékenység, nem nem... vagy mégis?
- És milyen választ szeretnél adni neki? - érdeklődött Hitaru.
- Akaru, ez a fiú odavan érted, olyan dolgokkal lát téged, amivel más senki. Otanihoz képest más remélem ezt tudod... és arra ne gondolj, hogy éppen mi, csak arra, hogy egy egyszerű fiú, aki a kegyeidet akarja. Látod, miket csinált érted? Mindig hogy beszélt rólad? Összeveszett a barátjával is... Megvédett annak ellenére, hogy kikerült címlapra. Kazuya...
- Tudom, tudom! - emeletem fel a kezeimet, hogy Tamiya fejezze be. - Ezt mind a szemem előtt tartom és tartottam. Kazuya egy nagyon különleges srác, nincs még egy olyan mint ő. De ha nem haragszotok, neki szeretném először elmondani a válaszomat.
- Persze, ez érthető! - mosolygott Hitaru.
- Oké, de siess! - lökött meg Tamiya. - Várunk vissza és jó hirekkel! - emelte fel az ujját.
Elmosolyodtam és gyors léptekkel indultam a torna terem felé, arra láttam menni Akiráékat.
- Akira! - szólítottam meg, amint a torna teremmel szembe találkoztam, előtte voltak összegyülve a barátai, de ő nem volt itt. Fura pedig ha jól tudom, legtöbbet Akirával szokott egyszerre jönni.
Akira, a hangom hallatán kicsit megrezzent de felém fordult:
-Segíthetek valamiben, Akaru? - lassan felállt és tett felém egy lépést.
-Kazuya megjött? Merre van?
Nem láttam meglepődöttséget arcán, hogy keresem Kazuyát, talán tud egy két dolgot, ám bár nem hiszem, hogy tudja a szombati napot.
- Arra fele ment! -mutatott az oldalsó bejárat felé. - Azt mondta elmegy letenni a táskáját, talán!
-nézett hátra a barátaira, akik közben csak úgy méregeltek, pláné Nagaruki, bár tőle ezt már megszoktam, barátai bólintottak.
-Köszönöm! - hajoltam meg, amitől szerintem meglepődhettek, de nem érdekelt per pillanat és elindultam a oldalsó bejárat felé.
Izgatott voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről, őrületesen boldog voltam, és ettől már nem is tudtam visszanézni, nem is akartam. Már csak az járt a fejembe, hogy együtt legyek Kazuyaval, hogy folyton érezhessem mellettem és a közelemben. Miatta, miatta úgy érzem, hogy megtudok változni, hogy erőt tudok gyűjteni. Amint megláttam félig az alakját felgyorsítottam lépteimet:
-Kaz... -akartam is megszólítani, de hirtelen lestoppoltam...
Nem volt egyedül, beszélgetett valakivel, Yoshikoval... Halkan lépkedtem közelebb és a falnak lapultam ami a bejárat oldalsó része volt. Innen nem vehettek észre, de én mindkettőjüket láthattam jól és hallhattam is. Tudom, nem szép dolog hallgatozni, de most valahogy lábaim nem akartak elmozdulni:
- Értem, tehát ez történt! - szólalt meg Kazuya és lehajtotta fejét.
Miről beszélnek? Mi az, hogy ez történt...
- Én... nem mondom, hogy Akaru egy rossz ember... - én? Rólam beszélnek? "Hallotam, hogy mi történt Yoshikoval... Tényleg igaz?" visszhangzottak Kazuya korábbi szavai, ezek a történésekről beszének, tudatosult bennem. - Biztos megvan az oka amiért így viselkedik... de én, nem tudom ha megéri, hogy emiatt vitatkozz a bátyámmal. Sőt nem éri meg, Akaru egy világban él amit senki sem érhet el, szóval talán...
Teljesen zavarba volt Yoshiko, alig mert egyszer egyszer szembe nézni Kazuyval. Ez a kis csaj... nem is olyan ártatlan, mint amilyennek mutassa magát... legszivesebben odaléptem volna és... és...
- Yoshiko, én nem akartam semmir rosszat a bátyádnak. Nem akartam összeveszni vele, de az érzéseim Akaru felé igazak. Szeretném megismerni és mellette lenni. Ezért akarom tudni az igazat, mert bár hogy is mondják, nem tudom elképzelni, nem tudom elhinni... itt bent... - mutatott a szívére. - Sehogy sem fogadja el ezt a tényt. Szerintem valamit nem tudunk, valamit kell legyen...
Ebben a pillanatban becsöngettek, Kazuya Yoshikora mosolygott:
-Mindenesetre, köszönöm, hogy elmondtad és örülök, hogy beszélgethettünk. Remélem, hogy a bátyád nem lesz mérges...
Megfordult és elakar indulni, de hirtelen Yoshiko megfogta az inge alját, Kazuya meglepetten fordult vissza:
- Van valami gond? - de közben egy gyengéd mosoly ott bujkált arcán.
Ökölbe szorultak a kezeim, tipikus férfiak, nem veszik észre az egészet...
- Megoldom, megoldom, hogy a bátyám bocsásson meg és újra beszélgessünk.
Pipacs vörös lett Yoshiko arca, Kazuya visszafordult és fejére tette kezét:
- Persze, ne aggódj újra együtt lesz a csapat!
És persze Kazuya azt hiszi, hogy az egész baráti társaságukra mondta.
- Most már menjünk, nehogy elkéssünk óráról. Menj nyugodtan előre, majd késöbb jővők én is, hogy ne lásson meg a bátyád.
Yoshiko lassan de elindult.... Kiakaszt, komolyan kiakaszt ez az egész. Idegesen kifujtam a levegőt és elindultam vissza a csajokhoz, akik az épület előtti bejáratnál vártak:
-Huh, ez az arc nem tetszik, ez az arc a rideg Akarué. Mi történt? Összevesztetek? - lökte el magát a faltól Tamiya magát.
- Nem, nem is beszéltünk.
-Akkor miért vagy dühös? A barátai leállítottak? - indultunk be az épületben.
- Nem! Egyszerűen rájöttem, hogy van valami elintézni valóm még. Van kedvetek egyet táncolni? - fordultam hátra miután beléptünk az iskola folyosójára.
- Elakarod lógni az első órát?
-Miért ne? - vontam vállat és már indultam is a gyakorló terep felé, kikellett eresszem ezt az érzést.
Kazuya:
Yoshiko az este csak azért keresett, hogy szeretne hétfön reggel találkozni velem, beszélni akar velem a történtekről. Ezek hallatán kicsit megkönnyebültem, talán akkor mégis van olyan dolog amit Nagaruki nem tud. Vasárnap relaxálással telt, bár gondolkoztam, hogy hívjam fel Akarut, nem tettem. Gondoltam most nem kellene zaklassam, ha a bátyja is ott van, biztos szeretnének egy kis időt is tölteni együtt. De nem is bántam, valahogy azt éreztem, hogy hétfön valami történni fog, valami ami a kapcsolatunkat megpecsételi. A srácokkal beszélgettem a délután még, akik teljesen megvoltak lepődve, hogy szerenádot adtam Akarunak. Romantikusnak tarottak, de merésznek is. Koki egyenesen azt mondta, mintha a régi korokból léptem volna elő, már épp olyan buggyos nadrágba képzel el és harisnáyba mint anno. Junno próbált védeni, hogy azt hasznosította amit mondott, hogy azzal udvarolok, amit tudok a legjobban. De tulajdonképpen most a viccelődésük, szivatásuk nem érdekelt, úgy éreztem Akaruhoz elértek az érzéseim és nekem ennyi elég.
Hétfő reggel Akirával mentem a suliba, szokás szerint. Ám bár egylőre nem mondtam el neki a szombati napot. Gondoltam először mindent Akaruval kell megbeszélnem, aztán a suli is megtudhassa. Na nem mintha, Akira nagy pletykafészek lenne. Bár kérdezte, hogy történt e valami köztem és Akaru között, azt mondtam, hogy majd késöbb elmesélem. Miután megérkeztünk a suliba, megkértem, hogy nyugodtan menjen előre, beviszem a táskám az osztályba. Hogy miért is hazudtam? Nagaruki nem messze tőlünk volt és Yoshiko megkért, hogy egyelőre a testvére ne hallja meg, hogy találkozunk. Tiszteletbe tartottam a kérést, de remélem, hogy ha ezután megtudja nem fog kiborulni. Természetesen szerettem volna vele kibékülni és reményeim szerint hamarosan megtörténik. Ám Yoshiko mégsem mondott semmi ujjat bátyjához képset, csak annyit, hogy szerinte Akaru nem gonosz, egyszerűen csak történt vele valami, amiért ilyen lett. Ennek azért örültem, hogy így gondolkozik ezen. Bár azért nem értettem, hogy miért akarja még ő is, hogy maradjak tőle távol. Erre már nem vagyok képes és nem is akarok. Tudom, hogy tőle nincs amiért félni, hogy ő valójában egy nagyon kedves, törékeny lány akinek támaszra van szüksége. Az osztályba érve Akiráék rákérdeztek, hogy nem ide készültem, de azt mondtam, hogy még elléptem a mosdóba és az egyik tanárunk leállított. Nem is furcsálták a válaszomat. Leültem a helyemre de közben folyton az ajtót néztem, hogy mikor lép be Akaru. De nem lépett, se Tamiya, se Hitaru. Hiányzik?! Miért?! Rosszul érezi magát?! Valami ami az ájuláshoz köthető?! Fogott el az aggódás. Nem is nagyon tudtam figyelni az órára, folyton Akarun járt az eszem, még titokban egy smst is küldtem, amire válasz nem jött.
- Oh, tényleg Kazuya, mit akart a jégkirálnyő? - kérdezte Akira, miután a tanár kiment és szünet lett.
- Ezt meg, hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Keresett téged, nem futottatok össze? Nagyon meglepődtem, mikor neven szólított, borzongás is futott végig rajtam, de végül csak megkérdezte merre vagy.
- Nem, nem találkoztam vele. - tehát itt van az iskolában, megkönnyebültem kifujtam a levegőt.
De ha engem keresett, végül miért nem talált meg? Miért nem irt egy üzenetet, hogy beszélne velem. Megkell keressem. Álltam fel és elindultam kifele megkeresni Akarut, volt ötletem, hogy hol lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése