1. fejezet Visszatérés Tokyoba!

 

Tekints az égre!

1.fejezet Visszatérés Tokyoba!

Ai:

Lassan búcsút intek a fehér, bolyhós felhőknek és a szin tiszta kék égnek innen felülről. A légutasok értesítenek bennünket, hogy vigyázzunk, landolás következik. Kitekintek az ablakon és már is a szemeim elé tárul a rég elhagyott otthonom. Milyen rég láttam is. Alig voltam 14 éves, mikor elhagytam szüleim kérésére, hogy Los Angeles-ben színészetet és zenét tanulhassak. Igen, igen! Már 14 éves koromban elvoltam küldve a nagy bátyámhoz, aki ott lakik és igazgatója egy stadiumnak. Ugyanis a szüleim azt szerették volna ha nyomdokaikban lépek. Hogy kikről is beszélek? És milyen útról? Nos, az apám Fukuda Den és az édesanyám Fukuda Emiko, vagy talán jobban ismeritek ha azt mondom hogy Enod Emiko. Igen! Az a bizonyos Fukuda Den és  Endo Emiko. Endo Emiko a híres és tehetséges színésznő, akinek már gyerekkorában megmutatkozott a tehetsége és hamar a siker útjára lépett. Akiért millió egy fiú szerette volna, ha a szerelme lesz. És Fukuda Den, a híres énekes, aki egy szegény körülmények között nőtt fel, de elszántásgát és kitartását követve sikerült belőle egyedül kitőrnie és hírnévre szert tennie. Akiér millió egy lány oda volt. De ez a két ember megismerekedett egymással és egymásba szerettek. Bár egészen érdekesen indult a kapcsolatuk. Ugyanis apámat felkérték, hogy játszon el egy sorozatban lévő főszerepet, amibe anyám játszotta a másikat és hát anyám azzal kezdte az első találkozásukat, hogy nem tetszik a hangja és csak egy énekes, akinek nincs ehhez tehetsége. Apám meg elkényesztetett kis libának nevezte, akinek mindene megadatott és sima utón ment a siker felé. Szóval igen, az elején utálták egymást. Akár mint egy filmben, a gazdag lány, aki színésznő lett és a szegény fiú, aki énekesknt debütált és ért el sikereket. Viszont a gyártok nem akartak lemondani róluk, mindenképp őket akarták a iskolai, romantikus filmben, ami egy szegény lány és gazdag idolról szól. De aztán jött egy válltás, valami bekattant. Apám kis faluból származik, minekután követte saját útját kiköltözött a fővárosba, de egyedül élt. Egész fiatal kora óta. Így egymagáról gondoskodott is, bár az ügynöke amibe csak tudta segítette. Egyik alkalommal, amikor a forgtáson mikor ismét veszekedett a két főszereplő, anyám megbotlott és neki esett egy szekrénynek, ami esni kezdett. Apám rögtön akcióba lépett és megóvta anyámat, aki így épségben állhatott fel. Viszont apám sajnos beütötte a fejét és elvesztette az eszméletét. Bevitték az kórházba és mit gondoltok ki gondoskodott róla? Anyám! Bár először amikor apám felébredt, elakarta küldeni, anyám makacs volt és nem ment el. Ott volt éjjel - nappal szinte és gondozta, hogy felépüljön. Ezalatt az idő alatt a kettőjük közötti hangulat megváltozott és közelebb kerültek egymáshoz. Amiután apám meggyógyult és hazamehetett a forgatás újra kezdődött de már más volt a hangulat a két főszereplő között... lassan egyre több időt töltöttek együtt és a gyűlöletből szerelemmé alakult a dolog. És micsoda álompárt alkottak onnantól kezdve, mindenki erről beszélt. Igazi hollywoodi story. Mindketten sikeresek, ragyognak, tehetségesek, az álmuk munkáját tiszta szívből űzik, fényes életet élnek és még a találkozásuk, egymásba szeretésük is ezt tűkrözi. Ebből a kis szerelemből született meg egy lányuk, azaz én Ai Fukuda. Aki nos... nem akar, olyan híres lenni. Nagyon jól tudom, hogy szeretnek és tényleg igyekeztek mindig mindent megadni nekem, bár néha ajándékokkal akarták azt helyettesíteni, hogy nincsenek mellettem, mert dolgozniuk kell. Viszont megértettem, nem szóltam bele és tényleg amikor csak tudtak töltöttek velem időt és megkérdezték, hogy vagyok, mi újság. Csak egy dolog bántott és okozott több vitát közöttünk, hogy azt szerették volna ha én is a nyomdokaiba lépek. Ez először nem is volt gond, 14 évesen még nem tudtam mit akarok, ezért könnyen belementem. És amúgy szerettem Daichit, a nagybátyámat. Valamint mindig meglátogattak hol engem, hol én őket, hogy együtt is töltsünk időt, amikor csak tudtak. Viszont Los Angeles-ben minden megváltozott. Nem az, hogy nem szeretem a zenét vagy a színészetet, de új hívatást csillogott fel előttem, amibe szó szerint beleszerettem. Mint említettem Daichi nagybátyám igazgató egy Los Angeles-i stadiumnak, ahol koncerteket is tartottak. Sokszor elkísérhettem egy-egy koncert alkalmával, akár előtt és beleshettem a színfalak mögé. És ez a világ fogott meg engem. Azok az emberek akik azon igyekeznek, hogy a szinapdon előadóknak minden rendben menjen, minden rendben legyen, megfelelő világítás, hangtechnika, felszerelés, dekoráció, akik odarohannak az előadokhoz amint lejönnek vizet adnak neki, támogatják, bátorítsák, akik segítenek nekik és figyelmeztetik, hogy mikor hová lépjen, mire figyelen... minden... 

Egyszerűen beszippantott ez a világ. Egy akartam lenni közülük. A szüleim azt hitték, hogy ez olyan kamaszkori hobort, ezért beleegyeztek, hogy a stadiumnál önkénteskedjek. Daichi még egy alkalmazottját is mellém állította Tom-ot, aki sokat mesélt erről a munkáról és sok mindent megtanított. Viszont nekem ez nem egy hoboro volt, nem egy muló dolog volt, ami egyik percbe csak úgy eltűnik. Nekem valójában ez lett az álmom, ezt akartam követni, ez akartam lenni. De amikor apámék meghallották nem is figyeltek rám. Pedig még Daichi is próbált segíteni, hogy jól dolgozom és lenne helyem. De ők csak magukkal voltak elfogadva, hogy igenis a lányukból valaki hírest alkossanak. Tanultam az ők kedvükért egészen egyetemig a zenét és színészetet, tandijmentesen, még nem is kellett érte fizessenek. De nem mondtam el az álmomról, mindig azon voltam, hogy meggyőzzem őket. Eredménytelenül... Elvégeztem egy kurzust is, amit Tom ajánlott, hogy későbbiekben könnyebben beléphessek ebbe a szakmába. De a szüleim erre sem figyeltek. Tovább legyintettek, hogy egyszer ennek vége lesz. De most már itt vagyok, Tokyo-ba, hazaérkeztem. 10 év elteltével hazaköltözöm és nem mondtam le az álmomról. Mefogom erről győzni őket kerül amibe kerül!

A nagybátyám segítségével, már sikerült is egy gyakornoki poziciót kapnom a Tokyo Dome-ban és ha fél évig remekül teljesítek, akkor fel is vesznek. Nyilván ettől a szüleim nem repdestek az örömtől, de nem vettek rá, hogy lemondjak erről, már felnőtt vagyok, dönthetek az életemről. Persze ők sem hagyják fel és tudom, hogy mindennap azzal fognak nyaggatni, hogy menjek ide vagy ode szereplni, felvételezni, debütálni vagy mit tudom én mit. Sajnálom, de nekem nem ez az utam. Én ezt érzem, ez ellene nincs mit tennem!

    - Shinichi-kun, hogy utaztál? Én egész jól! Nyugi, hamarosan sétálhatsz! - vettem át a repülőtéri mozgó szallagról a csomagjaimat, köztük a kutyámat is, aki egy kis hordozóba volt. Egy pomerániai törpe spicc volt, barnás fekete, hosszú szőrű. Nagyon aranyos és nagyon szerettem, nagyjából 8 éve lehettünk már együtt. Sok mindent megosztottam vele, legalább ő nem mond vissza és kezd el kiabálni, hogy nekem nem ez a megfelelő munka. És ha levagyok hangolva csak odajön, hozzám bújik, megnyalja egyszer kétszer az arcom és máris jobb kedvem lesz. Shinichi-kun-nak hívják, mint a Detektiv Konan főszereplője. Még gyerekkoromban kezdtem el nézni az animet és szerettem meg, azért is neveztem végül el a kutyámat róla.

Letettem a bőröndömet, felkaptam a hátitáskámat és kezembe kaptam a ketrecet is, majd elindultam kifele a repülőtérről. Ahogy átvágtam a termen, láttam ahogy mások családtagjai, partnere, barátai fogadják a visszatérőt. Engem vajon kifog? Hát a szüleim nem, ugyanis ők foglaltak. Ahogy átléptem az ajtaját rögtön meg is láttam Masuda Kenshi-t, aki apám egyik tanonca volt. Szegény srác, apám nem veszi komolyan. Szárnyai alá kellett volna vegyen egy együttest Blix egy 5 tagú formáció, akik hamarosan debütálnak, de folyton elküldi Masuda-t  a munka közepén, de nem tudom miért. Nem bizna benne? Mi gondja lehet vele? Bár az is igaz, hogy apám szigoru ha munkáról van szó. Most is utánam. Masuda-t még a tavaly nyáron találkoztunk először, amikor megláttogattam apámat egy próba alkalmával. Akkor készült a Blix elő zenekarnak koncertjén. Eléggé "megfutatta" őket apám így teljesen kidöltek a próba végére, főleg Masuda. Mindenkinek adtam egy palack vízet, legvégül Masuda-nak adtam át, majd egyszerűen beszélgetésbe elegyedtünk. Tök jó barátság alakult ki közöttünk, hogy bár visszamentem LA-be, attól siznte napi szinten beszélgettünk. Mivel sokat utaztam és a legtöbb időt is Los Angele-sbe töltöttem ezért a barátaim nagy része ott van. Így mindenképp örültem, hogy itt is van valaki akire számíthatok.

    - Szia!  - értem oda és átöleltem a szabad karommal.

    - Hello! Üdv újra Tokyoba! Na milyen érzés?

    - Hát, köszi szépen! Jó érzés! - pláné hacsak arra gondolok, hogy hamarosan a Tokyo Dome-ban dolgozhatok. Korábban egy nyár alkalmával hazajöttem, akkor már megvolt az álmom és miközben otthon anyáék hatalmas partit tartottak a barátaikkal én megszöktem és felkerestem a hatalmas csarnokot. Tudtam, hogy itt kell majd ha hazatérek dolgoznom. Nem kérdés! Nos utána monjduk leszidodtam, mert nem szóltam senkinek hogy eljövők és anyámék már kivoltak készülve. - Apám megint téged küldött? Nem volt semmi munkátok?

    - Nem! Éppen 14-ig szabadok vagyunk. De amúgy nekem megfelel, nincs semmi próbléma, hogy elkellett jönnöm érted. Szívesen tettem. Nos mehetünk? - vette át a böröndömet és tette is be csomagtartóban. Kinyitottam a hátsó ajtot és betettem a ketrecet, majd lekaptam magam a hátitáskát és beültem az anyósülésre.

    - Hazaviszel? - tettem fel a kérdést amint beült mellém.

    - Igen. A szüleid már várnak.

    - Várnak? Akkor mégsem dolgoznak? - lepődtem meg mondatán.

   - Nem! De ne kérdezd, hogy miért fogalmam sincs. - mondta és beinditotta az autot majd ki is állt a parkolóból.

Az út további részében kérdezősködöttünk egymástól, hogy mi újdonság is van. 15 perccel később már állt is meg az emeletes, fehér családi házunk előtt, mely barna, fa kerítéssel volt körbe zárva és egészen otthonias kerttel és udvarral. Bár megakartam győzni Masuda-t, hogy jöjjön be velem, hiszen ötletem sem volt, hogy mit akarnának a szüleim hirtelenjében megbeszélni, de ha megint a karrierem, akkor inkább kezdjük később, így ha ven vendégünk visszafogják magukat. De hátrált azzal, hogy visszakell mennie, de majd később találkozunk.

Felsóhajtottam, hát akkor nincs mit tenni, mind bemenni. A csomagjaimmal kezeimbe léptem át a kapun. Amint átléptem a ház küszöbét is, rögtön megcsapott miso leves illata és nappaliból hangzó, TV-ből érkező híradós nő hangja. A szüleim valóban nem dolgoznak, ha egyik főz és a másik TV-t néz. A házunk kívülről, bár emeletes volt kicsinek tűnt, belülről viszont sokkal tágasabbnak nézett kis. Minden stilusos, rendezett. Anyámnak évekbe telt, míg mindent berendezett kedve szerint és megkell mondjam meg is lett az eredménye. A modern és a régieség keveredik egyben, kellemes, kiegyensúlyozott hangulatot teremtve. A piros, krém szin, narancs dominál az egész lakásban. De megtalálható a zöld szin avagy a barna, ami hozza a tradiciót.

    - Hazajöttem! - kiáltottam, miközben letettem a ketrecet és kiengedtem belőle Shinichi-kunt. Majd lehuztam a cipőimet és átváltottam a papucsra. Shinichi-kun máris a nappaliba szaladt, hogy üdvőzölje apámat, miközben a konyha ajatajában anyám is megjelent.

    - Üdv itthon! - köszöntettek egyszerre, majd mindkettötől kaptam egy ölelést.

    - Minden rendben van? Nagyon fura, hogy nem dolgozni vagytok! - néztem értetlenül és beléptem a nappaliba apám után.

     - Beszélnünk kellene! - vette karjában Shinichi-kunt apám. Ők is nagyon szerették, ahányszor eljöttek LA-be vagy én jöttem ide, mindig kora reggel együtt vittük el sétálni. Egy ilyen közös családi program volt számunkra és bár legalább addig nem vitatkoztunk a karrieremről.

Apám leült a kanapéra, amit anyám is követett. Ez nem tetszik... miért olyan komoly az arcuk? Mégis a karrieremről van szó?

    - Ha a Tokyo Dome-s munkámról van szó, hiába is próbálkoztok nem fogok lemondani róla. - ültem le a fotelben.

     - Nem, nem arról van szó! Bár nem tetszik, apáddal eldöntöttünk, hogy csak egy kis idő kell neked és rájössz, hogy az nem a neked való munka saját magadtól is. - válaszolt anyám nyugodtan. Nem mintha eddig megváltozott volna erről a véleményem... de sosem hallgatnak meg engem. Hogy én mit akarok? Miért akarom? Mit érzek ezzel kapcsolatban?

    - Ha nem erről van akkor miről? - kezdtem egyre jobban nem érteni, hogy mit is akarnak mondani, amiért képesek voltak a munkájukat arébb tenni.

    - Mielőtt a lényegre térnénk kicsim, mesélj csak. Milyen volt az utad? Jó? Minden rendben volt? Daichi kivitt a reptérig?

    - Igen, minden rendben volt, jó volt az utam és Daichi bátyó kivitt. De miért vagytok ilyen furcsák? Mondjátok már miről van szó?

Apám és anyám összenézett, mintha valamit beszélnének egymással.

    - Ne húzzátok kérlek tovább az időt, kezdetek megijeszteni! Ugye nem válltok el? - rémlett fel bennem az ötlet.

    - Nem, dehogyis! - tiltakozott anyám. - Még mindig nagyon szeressük egymást apáddal. - apám szerelmes tekintettel nézett anyámra, megfogta kezét és megcsókolta. Oh, remélem egy nap rám is így néz majd valaki. Azért azt irigyelni lehetet apám és anyám között, hogy a szerelmük soha egy percre, nem hunyt ki. Mindig ugyanúgy, ugyanolyan hévvel néztek egymásra. 

   - Akkor miről van szó? - vártam továbbra is a választ.

    - Arról lenne szó, hogy...nos... hogy is mondjuk...

    - Kérlek szépen ne huzzátok már az időt és mondjátok el.

    - Van egy vőlegényed!

Vőlegény... Vőlegény... Vőlegény... 

Kazuya:

     - Szóval a szüleid belementek, egy házasságba? - tettem ki a kávét jó barátom elé, Nakamaru Yuichi. Aki meglepett, ugyanis reggel kopogtatott a lakásomnál és nem is mondott korábban semmit.

    - Igen! - vette le a bögrét és már emelte fel a bögrét.

    - Vigyázz! Forró! - de már késő volt ugyanis már bele is kortyolt.

    - Aucs! aucs! - legyezte az ajkait és nyelvét.

    - Én figyelmeztettelek! - azért kicsit visszakellett fognom magam, hogy ne nevessem el magam előtte.

Leültem vele szemben. Kamenashi Kazuya vagyok! Igen, az a Kamenashi Kazuya. A KAT-TUN énekese, tagja, színész, idol és igen az előttem ülő barna hajú, barna szemű, nálam magasabb és idősebb srác csapattagom Nakamaru Yuichi. 7 évvel ezelőtt debütáltunk, akkor még 6-n. De azóta sajnos lecsökkent a létszámunk. Jin Akanishi lépett először vissza, hogy saját karrierjét és angol nyelvtudását gyarapítsa. Tiszteletben tartottunk. És nem olyan rég, Koki Tanaka, a rapper-ünknek kellett elhagynia az együttest. Nem fogok hazudni, megrázott mindannyiunkat ez a dolog. De a rajongókért és magunkért nem adtuk fel, tovább visszük 4-en az álmunkat, Kamenashi Kazuya, Taguchi Junnosuke, Tatsuya Ueda, Nakamaru Yuichi. Tovább ragyogunk és visszük a hangunkat, hogy mindenki máshoz elérhessen. Küzdünk, kitartunk, mert mi vagyunk a KAT-TUN! Szeretem a munkámat, ahogy a többiek is. Bár vannak vitáink, mindig igyekszünk azokat minnél hamarabb megbeszélni és megoldani őket. Amúgy összetartunk és jó viszonyt ápolunk egymással, jó barátságot. Mindent beleadunk a munkába! Meghallgassuk egymás véleményeit és együtt döntünk, minden egyes szempontot figyelembe véve. Gyerekkoromba egyáltalán nem idol szerettem volna lenni. Baseball játékos, apámmal és 3 fivéremmel nagyon sokat játszottunk, még baseballoztam is. De aztán történt egy forduló, eljöttem a Johnny's Associate meghallgatására 12 évesen, sikerült és onnan kezdve ez lett az új célom. A baseball-t nem hagytam el, még mindig ugyanannyira szeretem és űzöm is, bár hobby szinten csak. Hiszen már nincs annyi időm, hogy komolyabb szinten űzzem. A családom támogat, mellettem álltak. Mindig azon voltak a szüleink, hogy mind a négy gyereküknek megadjanak mindent, amit szeretnénk, amire szükségünk van. Keményen dolgoztak, hogy eljussunk oda ahol most állunk. Bár számukra, mindig azok a kis fiúk maradunk, akik az udvaron dobálták a baseball labdát és néha úgyis vislekednek, mintha azok a kicsi fiúk lennénk :)). 

A központtól nem messze helyezkedett el lakásom, egy magasabb lakóház 3 emeletén. A cégtől 15 percre autóval, gyalog viszont egy jó fél órát felvesz. Egy szobás, konyha, fürdő, előtér, terasz és nappali. Az egész lakást én magam rendeztem be. Semmi extra, egyszerű kis lakás. Talán aminek a legnagyobb hangsulyt adtam a szobámon kívül, az a konyha, mivel szeretek főzni és, hogy minden a kezeügyemnél legyen. Önmagában a lakás nagy részben fehér - fekete. A fürdőbe van fehére - fekete -krém szin keverődik. Szeretek itthon lenni, természetesen ez a menedékem, ahol megpihenhetek, elveszhetek a saját világomban, összeszedhetem magam, energiát gyűjthetek. A teraszon is szeretek ülni és nézni a tömbház mellett növekedő fákat.

   - Ilyenről manapság már csak a filmekben hallottam. El sem hiszem, hogy elrendezett házasságba veszel részt!

    - Hát én sem, hidd el telejsen ledöbbentem. - kezdte simitani a csésze szélét. Megfujtam a kávémat, majd belekortyoltam. Kellemes meleg járta végig a testemet.

    - És tényleg nem tudtad lebeszélni róla?

    - Nem, konkrétan eldöntötték ezt a két család és nincs beleszólásunk. - nem mintha nem lett volna kapcsolatunk az évek során. De eddig Junno az egyetlen akinek már jó néhány éve állandó barátnője van. Nekem is volt kapcsolatom, rövidebb, hosszabb, ám vége lett és egyiknél sem éreztem, hogy komoly lenne, hogy ő lenne az akivel leakarom élni az életem, az IGAZI. Nos Nakamaru szülei úgy tűnik, hogy megelégelték és saját maguk vették kézbe a fiúk ügyét, aki 3 évvel volt idősebb nálam. Bár azért kíváncsi lennék, hogy mi okuk volt ezt megkötni a két családnak.

    - És gondolod a csaj beleegyezik majd? Majd összeálltok ketten és véget vettek ennek az egésznek.

    - Talán igazad van és ketten eredményesebbek vagyunk. Öszíntén nem értem, hogy is fordult meg a szüleink fejébe ez és erről semmit sem akartak mondani, csak egyszerűen közölték velem a dolgot.

    - Mit tudsz a lányról?

    - Semmi különöst, álítolag évekig Los Angeles-be élt, most érkezik haza véglegesen.

   - Los Angeles? Mit keresett ott?

    - Színészetet és zenét tanult.

    - Oh, tehát szakmabeli! - csaptam össze tenyereimet.

   - Valami olyansmi. Este vacsorára vagyunk hivatalosak náluk.

   - Első találkozás! Majd mindenképp mesélj róla. De amúgy mi történik ha megtetszik a lány? Talán tényleg igaz lesz ez ami a filmekbe, hogy érdekházasságból szerelem. Wau, Maru! Igazi filmbeli életed van!

    - Hahaha, vicces vagy!

   - Na, nem mintha valami szinten nem lenne igazam.

    - Nos, igen. Nem tudhatom, minden este fog kiderülni.

Filmbeli szerelem... igazán varázslatos. Mi van Maru-nak tényleg ő az igazi? Ha így talál rá a szerelem? Vajon rám mikor talál el? Már elkaphatna az ámor nyila. Nem muszáj ennyire filmesített történés legyen, csak menjünk el egymás mellett az uton, ütközzünk össze, kapjam el és érezzem, érezzem abban a pillanatban azt a varázsos, felemelő érzést. Ami jót és rosszat is hoz magával, de az egész lényemet felemeli. Eljöhetne már... 

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most hozom, de szerettem volna kicsit a másikkal is foglalkozni. Na de itt is van az új történet első része. Egész jónak gondolom. Remélem, hogy nektek is tetszik. Jó olvasást!