3. fejezet A vőlegény

Tekints az égre!

3. Fejezet A vőlegény

Ai:

Kazuya-val nagyon kellemes volt társalognom. Tudom furának hangzodhat, hogy 5 perc után, hogy mondhatom ilyen határozottan ki? Hát még én magam sem tudom, de egyszerűen ezt érezem. Nagyon rég beszélgettem ennyire jól, ennyire egy hosszon valakivel. Komolyan mondom, hogy feldobta a napomat. Hálás voltam ért és persze Ran-chanért is, hiszen őt is megismerhettem.

Kicsit morcos voltam, hogy nem akarta elmondani, hogy melyik együttesben is játszik, na de nem gond úgyis ki fogom deríteni! És bekell valljam azt is, hogy nagyon jó képű, de ami a leginkább megfogott benne mindezek mellett, az a mosolya volt, akárhányszor elnevette magát, vagy ajkai lágy vagy csibész mosolyra huzodtak, olyankor mindig kihagyott egy ütemet szívem. Hogy tud valaki   így mosolyogni? Hmm... valahogy az az érzésem, hogy ezt ma még egyszer feltettem. Na mindegy! Jól éreztem magam mellette, bár zavarba is tudott hozni, elég hamar, ami nálam ritka eset, hogy valaki percek alatt zavarba hozzon. Na jó talán nem épp ritka eset... na mindegy! Lényeg ami lényeg, valahogy vonzott. Megakartam ismerni, többet akartam róla tudni és reméltem, hogy nem ez az utolsó találkozásunk.

Észre sem vettük, hogy mennyire eltelt az idő, csak akkor lettünk rá figyelmesek, amikor az eget felhők borították be. Nem tűnt, hogy esni fog, de a napot ami meleget ígért, elrejtette. Ekkor tekintettem rá az órámra, hogy már délután 15 óra felé jár Valamint kezdtem megérezni, hogy az éhség is kezd mardosni. Igaz, reggelizni nem reggeliztem LA-ban. Vajon Kazuya ebédelt már?

    - Mondd csak... - de mielőtt végig mondhattam volna a mondatomat, a telefonom rezgése zavart meg. - Oh, ne haragudj!

     - Semmi gond, nyugodtan vedd fel.

Meghajoltam köszönetképpen és kissé elfordultam:

    - Haló?

     - Ai.... - hallottam a vonal túlsó végén Masuda bánatos hangját.

    - Masuda, mi a gond?

    - Aiiiii... apád dühös lett rám és elhalasztotta a mai munkánkat.

     - Tessék? Hogy - hogy elhalasztotta? - nem is tudtam, hogy apám ennyire szigorú. Vagyis tudtam, hogy nem kesztyűs kézzel bánik velük, hiszen azt akarja, hogy minnél feljebb és feljebb jussanak, de hogy elhalasztani egy munkát. Nagyon ki kellett készítsék apámat, hogy ehhez folyamodjon.

     - Ai, segíts! Most mi kellene tegyek?

    - Oh, fogalmam sincs de... figyelj, találkozzunk? Mit szólsz?

    - Elviszel ramenezni?

    - Persze, igen a kedvenc helyedre! Egy olyan 20 perc?

    - Rendben, akkor találkozunk a studió előtt!

    - Rendben, szia!

Tettem le a telefont. Vajon mi járhat apám fejébe, hogy egy munkát elhalasztott? Egyáltalán ez nem ront a hírnevén, hogy csak úgy egyik pillantról a másikba lemond egy munkát? Szerintem igazán lehetne enyhébb velük, senki sem tökéletes és tényleg mindent megtesznek, minden erejükkel.

    - Menned kell? - hallottam meg mellőlem egy csillingelő hangot.

    - Oh, ne haragudj! Igen! Egyik barátomnak segítség kell.

    - Dehogyis, örültem, hogy megismerhettelek! - állt fel és illedelmesen felém nyújtotta kezét. 

A nap hátulról megvillágította alakját és még jobban kiemelte ragyogó mosolyát. Fogalmam sincs, hogy nevezzem, de olyan kitűnő kisugárzása volt, hogy szerintem minden szempárt magakörül odavonzana, alig tudtam elszakadni én is róla. Ez a kisugárzás, olyansmi vagy hasonló, mint amikor anyámat egy szerepbe látom, ahogy élvezi és mindent bele ad vagy apámat, ahogy tiszta szívvel énekel. Valószínűleg azért, mert ő is ebbe az iparba járhat. Bár szerintem, nem csak erről van szó, hanem maga a személyének is ennyire csodaszép a kisugárzása, önmagában. Hogy lehet valaki ennyire dögös? Ai! Ébrejd, mégis mi a fenén ábrándozol?! Udvariasan elköszöntünk, majd mindketten a saját utunkra indultunk. 

A studiótól nem messze Masuda már búskomoran várt. Bár amint meglátta Shinichi-kunt felderült egy kicsit az arca és rögtön leguggolt, hogy megsimogathassa. A kis kutyus természetesen látta, hogy az ember, bánatos, így készségesen bújt oda hozzá és igyekezett felvíditani. Egy halovány mosolyt sikerült is kicsalnia. Ezután elmentünk a studiótól nem messze lévő "Ranmaru" rámenezőbe. Első találkozásunkkor hozott ide először Masuda, elmesélve, hogy gyerekkora óta idejár és mennyire finom is az itteni kaja. Hát ezzel nem volt mit vitatkoznom. Valóban mennyei volt a ramen. Ranmaru-san, a tulaj maga vezeti ezt a kis éttermet és Masuda-t olyan régóta ismeri, hogy szinte fiaként tekint rá. Sok vicces történetet mesélt el róla, pláné abban az időben, amikor itt dolgozott nyáron. Elmondta, hogy először egy esős napon találkoztak, amikor is Masuda gondolt egyet és úgy döntött, hogy világgá megy. Kis szatyra volt és egy dinot fogott hona alatt, elszántan járta az utcát. Megakarta állítani, de a fiú hajthatatlan volt, végül kicselezte azzal, hogy akkor hadd egyen először egy jó rament, hogy nehogy elfelejtse az itteni ízeket. Nos Masuda beleszeretett ebbe a ramen-be és ő akkor eldöntötte, hogy nem fog elmenni hiszen, hogy hadjon valami ilyen finomat itt. Az étterem kicsi volt, néhány négyzet méter. Négy kis, fekete szürke lábas vas a asztal, 2-2 hasonló színű székkel, ahogy belépsz jobbra, balra a világos barna, fából készült, előtte magas, fekete színű székek. A fal kellemes krém színben pompázik és a padló is hasonló árnyalattal játszik. Alig van egy két ember a kis étteremben, ám ennek ellenére Ranmaru-san arcán ott virrít a mosoly, ahogy a velük dolgozó feleségének Nanaminak is. Kis családi vállalkozás volt, két gyermekük is volt, a nagyobbik Hiroshi, már házas volt és volt egy kis gyermekük is. Hokkaid-on laktak, ám igyekeztek ahányszor csak lehet hazajönni. Olyankor, mindig segítettek az étteremnél. A kisebbik fiúk Ito, most fogja befejezni a liceumot, ő nap mint nap itt besegít. Most is ott van és ő vesz észre először. Köszönt, majd Nanami-san és Ranmaru-san is észrevesz, azonnal mindketten hozzám lépve, hogy átöleljenek és üdvözöljenek újra itt Tokyoba. Természetesen azonnal kérdésekkel bombáznak, amikre kedvesen válaszolok. Mindig örültem itt lenni, ők egy igazi család. Mikor volt az utolsó ilyen pillanatom a szüleimmel? Hogy csak ülünk egy asztalnál, nevetünk, beszélgetünk és nem erőltetünk semmit sem a másikra. Bár nem szerettem volna, Ranmaru-san kötelezte, hogy ő állja a ramen-ünket, majd fordult is vissza tűsténkedni. Ekkor fordultam Masuda-hoz és végig hallgattam a történetét. Azt mondta, hogy éppen próbáltak, amikor bejött apám és végig nézte, nem tetszett amit lát, Masuda-ra adta a hibát és visszamondta a munkát. Ez szerintem szigoru volt, túlságosan is. Nagyon kemény velük így, hogy akarja, hogy előbbre jussanak? Nem értem, hogy mi jár a fejében. De megnyugtattam Masuda-t, hogy hagyjon neki egy napot, alszik egyet rá és higyje el, hogy legközelebb elmondja mi volt a baja. Legalábbis reméltem. Ezután igyekeztem elterelni a gondolatát. Kellemes elbeszélgettünk, bár folyton visszaterelődött a gondolatom Kazuya-val való társalgásomhoz és egy fajta hiány érzet fogott el. Fogunk még találkozni? Nincs meg a telefonszáma. Igaz, ki kell derítenem, hogy melyik együttesbe játszik. Na de amikor hazaérek, az lesz az első dolgom. Kamenashi Kazuya...

Észre sem vettem, hogy eltelt az idő, csak amikor kint már lassan elkezdett szürkölödni és anyámék keresni kezdtek. Hamarosan ugyanis a Nakamaru család érkezik hozzánk. Így elnézést kértem Masuda-tól és elindultam haza Shinichi-kunnal, aki egész végig mellettem volt. Ranmaru-san mindig megengedte, hogy behozzam. Természetesen szigorúan csak a földön lehetett. 

Amint beléptem az otthonunkba anyám már rögtön terelni kezdett a szobámba és azonnal kutatni kezdett a ruhatáromban, hogy valami megfelelő öltözéket kivegyen. Ő és apám már készen voltak. Egy piros  bársony ruhát viselt, mely kissé elállt a testalakatától deréktól lefele, fehér kardigánt illesztett hozzá, haját felkontyolta, kisminkelte magát és még fehér gyöngy ékszereit is felvette. Nem mintha leszünk? Apám hasonlóképpen elegánsan volt felöltözve, világos kék inget viselt, szürke kosztümmel és sötét kék nyakkendővel. Tényleg nem itthon leszünk? Miért öltöztek így ki? Azt akarták, hogy én is beálljak a sorba. De nem mentem bele egy könnyen. Végülis, csak annyiba mentem bele, hogy felveszem a krém színű fodros csipke ruhámat és a hozzá passzoló ékszert. Sminket nem szerettem hordani, max egy szempillaspirál vagy szemfesték és hajamat pedig nem szerettem felkontyolni. Szóval azt csak kifésültem és bal oldalamra rendeztem. Éppen időben készültem el, ugyanis ebben a pillanatban csengettek. Anyám idegesen kapkodott jobbra, balra, mire rájött, hogy lekellene menjen. Hátra szólt, hogy nehogy megszökjek. Mintha lenne választásom? Vagyis lenne... de tudom, hogy azzal nem jutnék előbbre. Mély levegőt vettem és kiléptem a szobámból, hogy köszönthessem a vőlegényemet és a családját. Milyen "remekül" hangzik is ez! Ahogy átléptem szobám küszöbét már hallottam is ahogy a felnőttek egymást üdvözlik. Megálltam a lépcső tetején, hogy szemügyre vehessem a vendégeket. Egy hasonló karizmatikaju nő, mint édesanyám, ugyanolyan elegáns ruhába öltözve, csak sötét kék ruhát viselt, fehér kardigánt viselve. Fekete haja válláig ért, férje rögtön mellette állt, egyik kezét hátán pihentetve, ezzel is támaszt nyujtva neki. Kicsit sötétebb szürke kosztümöt viselt, mint apám, fekete haján már már meglátszodott az idő kereke. Barna szeme volt, mely bölcsességtől ragyogott, már innen is láttam. Mindkettőjük arcán barátságos, kedves mosoly virult.

     - Ai, mit állsz ott fent? Gyere üdvözöld a vendégeket. - mielőtt az utolsó személyt is szemügyre vehettem volna anyám szólitott.

Nos, bár egyáltalán ehhez nincs kedvem, viselkedjünk rendesen! Mosolyt huztam ajkaimra és egész kecsesen lelépdeltem a lépcsön. Mindannyian engem néztek, ami kissé zavarba is hozott. Reméltem, hogy nem esem hasra, ugyanis két eléggé két ballábas vagyok. Amint leértem üdvözöltem Nakamaru házaspárt, majd rögtön szembe is kerültem vőlegényemmel. Huh, el sem hiszem, hogy ezt kell mondanom. Egy jó kis fejjel magasabb volt nálam, Sötet barna haja volt, mely egyenesen tapadt kobakja körül. Frufruja egész homlokát eltakarta és kissé balra igazitott volt. Egy kockás fehér krém színű inget viselt, hasonló krém szinű kosztüm nadrággal és mellénnyel és kabáttal, nyakkendőt nem viselt. Nem úgy tűnt mintha ő is örülne a helyzetnek, de kedvesen mosolygott felém és nyújtotta kezét, hogy bemutatkozzon. Yuichi Nakamaru... Anyám rögtön összecsapta tenyereit izgatottan és invitált is már be mindenkit az ebédlőbe, hogy megvacsorázzunk. Nem volt kedvem erre. Kinek lenne? Hazaérkezik egy jó idő után és azzal fogadják, hogy vőlegénye van. Miért kellene ezt elfogadnom? Felkellene most lázadoznom? Strike-oljak? Szerintem szép kis fejmosást kapnék ezután a szüleimtől és lehet a Tokyo Dome-ba lévő munkámat is visszavonnák. És azt nem akarom. Szóval egyelőre csendbe türünk. Sőt talán majd elkellene kettesben beszélgetnem Yuichi-val, biztos, hogy ő sem akarhatja ezt, így hirtelen. Talán ha ketten összefogunk. 

    - És mesélj Ai, hallottam kint voltál gyerekkorod óta Los Angels-ben, milyen volt? - tevődött fel az első kérdés nekem a vacsora alatt.

Eddig szülők beszélgettek izgatottan, meséltek egymásnak és dicsérték a gyermeküket. A mellettem lévő fiatalember sem szólalt meg, ahogy én sem. Miért kellene? Jobb ha meghuzodom a háttérben. De udvariatlan nem akarok lenni így válaszoltam a feltett kérdésere és a továbbiakra is. Hasonlóképpen tett Yuichi is. Beszélnem kell vele majd négyszemközt. Bekellett valljam ahhoz képest, a vacsora egész kellemesen telt el. A Nakamaru család barátságos, kedves és humoros. Egész kellemesen elbeszélgettünk. Desszert után, anyám erősködött, hogy a fiatalok vonuljanak félre a kertbe és beszélgessenek, ismerkedjenek ketten. Nem bántam, tényleg beszélgetni akartam vele. Így kiléptünk a hátsó kertbe, amit mindig is szerettem. Egy hatalmas tölgyfa terepedett el a kert végében, ott meg egy hinta, amit még apám szerelt fel gyerekkoromba nekem. Mellette egy kis fehér asztal, két fehér székkel, mindig ott üldögéltek anyámék és néztek ahogy hintázom, kávézgatva. Akkor még, nem erőltettek rám semmit. A kert amugy virágokkal volt ékesítve, különösen gondozat őket anyám. Sok grill partit, tartottak már az évek során itt. Kis fehér kövek vezettek egy kis ösvényt a tölgyfáig, házi vagy a kis raktárig a kert végében. Csendben sétáltunk egymás mellett Yuichival, egészen a tölgyfáig. Most már ideje lenne megszólalnom.

    - Én... öhm...

    - Én... öhm... Oh, csak nyugodtan!

    - Nem, nem nyugodtan beszélhetsz te először. - ajánlottam vissza. Egymásra tekitnettünk és elnevettük egymást. Nos, ha vőlegény nem is lesz, szerintem jó barátok leszünk. Ezt ilyen hamar megtudom mondani? Nos nem tűnuk pszchiopata őrültnek. És ha úgy vesszük, Kazuyaval is megvolt az érzés. Kazuya, vajon most mit csinál?Na már megint rajta filózok? Hogy lehet ezt, ma találkoztunk csak! 

    - Gondolom te sem voltál elragadtatva, hogy hazaértél és azzal fogadnak, hogy van egy jegyesed. - ah, igaz Yuichi! Ai, ide kell most koncentrálj! Ne terelődjön el a gondolatot, egy jóképű, sármos fiatalember fele. Ai!

     - Hát igen, meglepődtem. - kezdtem fixirozni a lábaimat. Most miért lettem ennyire szégyenlős?

    - Ne hidd, hogy sokkal hamarabb tudtam meg erről. Nekem is csak nem rég szóltak. Bár felfigyelhettem volna korábban, hogy valamiben mesterkednek. Egyre többet találkoztak a szüleiddel.

     - Ne hibáztasd magad, ha mondtuk is volna valamit korábban, talán akkor sem tudjuk ezt megállítani.

      - És mit gondolsz erről? Vagyis mit akarsz tenni? - tette fel óvatosan a kérdést, nem mintha bármivel is megtudott volna bántani. Tudtam, hogy ő sem akarta ezt az egészet, csak belecsöppent.

      - Nos nem tudom. De gondoltam, hogy ketten valamit csak kitalálunk. - mosolyodtam őszintén felé.

      - Rendben! Benne vagyok! Viszont most semmi sem jut eszembe.

     - Nem kell rögtön eszünkbe jusson, idővel. Csak nem akarják már holnap az eskűvöt.

     - Ez igaz... - nevetett fel és vakarta meg a tarkóját. Igen, összefogunk és valahogy ennek az őrültségnek pontot teszünk. Nem gondolhassák, hogy csak úgy irányítani tudják az életünket és megmondani, hogy mit, mikor és kivel.

     - Addig is legalább barátok lehetünk nem? - tettem fel a kérdést.

     - Persze, sőt örülnék neki! - mosolyodott el és bekell vallanom nagyon szép mosolya van. Ahogy ezt kigondoltam Kazuya mosolya jutott eszembe... oh agyam, ne játszadozz velem így! Ez az a mosoly volt, hogy rá nézel és nem tudsz nem mosolyogni te is.

     - Nos akkor mit szólnál ha megismerkednénk barátom? - huztam fel érdeklődve a szemöldökömet, mire felnevetett. Bicentettem a fejemmel, hogy üljünk le a kis asztalhoz, majd társalogni kezdtünk. Ismerkedtünk, mint két barát. Hobby, kedvenc szín, kedvenc étel, játék, film és ilyen kis apróságok. Ami csak eszünkbe jutott. Hmmm... ma már volt egy hasonló beszélgetésem. Kuncognom kellett ahogy ez eszembe jutott ismét. Mégis valahogy az egy kicsit más volt. Na nem mintha Yuichival unatkozni lehetne, nagyon humoros, vicces srác. 

Nos igen, bekell valljam egészen jól érzem Yuichival magam, tényleg jó barátok lehetünk. Ahogy az egyik történetemet meséltem, amikor nagybátyám egy együttessel vitatkozott. El is akartam mutogatni, hogy átadjama  poénját, ám ballábasságom most jelent meg és megakadtam az asztal lábában. Éreztem ahogy előre esem és hamarosan találkozom a földdel.

     - Vigyázz! - de a találkozás nem történt meg, ugyanis egy kar ölelte át derekamat és akadályozta meg, hogy leessek. 

    - Kö... kö... köszönöm... - fordultam meg és ekkor vettem észre, hogy milyen közel is van hozám.

    - Nincs amit... - néztünk egymással szembe, barna tekintete csak úgy ragyogott. 

Percekig így álltunk, ő továbbra is ölelve derekam, mintha attól tartan bármelyik pillantba leesem.

     - Azt hiszem ideje lenne visszamenni!  - köszörültem meg a torkomat és elléptem tőle, hogy megtörjem ezt a szituációt. Már az első nap ilyen helyzetbe kerülök?  Huh, hirtelen melegebb lett itt?

    - Igen... igazad van! Menjünk! - engedett előre, majd a ház felé vezető utat is csendbe tettük meg.

     - Oh, nézd csak, ez a mi számunk! - lépett be a házba és a TV felé mutatott.

Ahogy beléptem rögtön egy titokzatos, rejtélyes lejtésű dallam csapta meg füleimet. Borzongás futott végig rajtam, de jó értelemben. Első ritmusra is de már tudtam, hogy tetszeni fog. Éjszaka volt, egy erdőbe, köd szállt fel. Aztán megszólalt az első hang és lefagytam. Ez a hang... ez hang túl ismerős. Először hátból mutatták, bár így is felismertem, aztán szembe került a kamera, az arcát mutatták. Ez nem lehet...

    - Ő itt Kazuya Kamenashi. - Kazuya Kamenashi.... - Taguchi Junnosuke - Kazuya Kamenashi... - Tatsuya Ueda - Kazuya Kamenashi... - És... hát... én... - Kazuya Kamenashi... - Ai? Minden rendben? - érintette meg a vállamat Yuichi.

    - Igen, csak elragadott a szám. Barom jó! Már ebből megtudom mondani, hogy jók vagytok.

    - Oh, köszönjük! - úgy tűnt, kissé zavarba jött.

Visszatekintettem a képernyőre, ismét őt mutatták... borzongás futott végig rajtam, ahogy kellemes hangja felszólalt. Na nem mintha a többiek rosszul énekeltek volna, nagyon jól kiegészítették egymást, kellemes volt hallgatni őket. Biztos, hogy sok rajongójuk van. Jóképűek és tehetségesek. És ezzel a sráccal beszélgettem olyan jót és mai nap során alig tudtam kiverni a fejemből. Hát nem így akartam megtudni, hogy melyik együttesbe van. Mekkora lett volna ennek az esélye? A srác akivel alig néhány perc alatt, annyira jól éreztem magam, mint eddig még senkivel, a vőlegényemmel egy együttesben játszik. Nos, hát... volt ennek valószinűsége.