Tekints fel az égre!
19.fejezet Te kellesz!
Kame:
Újabb napok teltek el. Sőt az új hét közepén jártunk már. Kicsit zavartam, hogy nem tudtam találkozni az elmúlt napokba Ai-val. Legalábbis a majdnem csókok óta. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem játszodott le újból és újból a fejemben az a jelenet és nem játszottam végig le. Milyen lenne ha ajkaink valóban találkoznának és egymásba forrva táncolnának lágyan, majd egyre szenvedélyesebben? Megőrjítem magam! Szép! Ah! Bár láthattam volna az elmúlt napokba, de nem tudtunk sajnos találkozni. Még telefonon beszélgetni sem. De üzenetbe szokás híven társalogtunk. Bár ennyi! 😊 Minden apró dolognak kell örülni.
Ma nem volt sok munkánk. Ebéd környékén volt egy megbeszélésünk egy új fotó sorozatról, de annyi. Azután hazamentem és elvittem Ran-chant sétálni. 16-re Maruhoz kellett mennem, mindannyiunkat meghívott a szüleihez, ugyanis kerti partit tartottak. Nem először csatlakozunk ilyen kis partihoz. Amióta egy együttesben játszunk természetes, hogy ismerjük egymás szüleit és néha csatlakozunk egymáshoz egy kis ünnepségen, kerti partin, vacsorán. Így megismernek egymás szülei is, hogy kivel dolgozunk együtt. Mindezek mellett persze barátok vagyunk. Nem meglepő ha ismerjük a családainkat és alkalmakként találkozunk vele. Junno és Uepi szüleivel is így van és persze fordítva is, mindannyiuk ismerik az én szüleimet. No meg persze a testvéreket is.
Amiután visszaértem a sétáltatásból elkészültem. Egy sötét szürke inget viseltem és egy fekete nadrágot. Felhuztam az adidasom, magamhoz kapőtam a pénztárcám, kulcsom és telefonom, majd fogtam magamnak egy taxit. Maru családja a város szélén laktak. Csendes kis hely. Amikor megérkeztem a házuk elé, éppen akkor fogott kezet Uepi és Junno is. Na ezt jobban össze se hozhattuk volna. Mosolyogva kiszálltam a taxiból és kezet fogtam velük. Maru már nyitotta az ajtot, amikor a küszöbre léptünk, valószínüleg látott minket az ablakból. Üdvözölt minket és átsétáltunk a házon, hogy kiérjünk a hátsó kertbe, ahol már nagy volt a készülődés. Az édesapja a griltt készített, édesanyja az asztalt terített, Maru két húga édesanyjuknak segített és a férjeik a helyeket igazították. Bele gondolva két húga van de mindekőttő már házas, talán ezért akarnák az esküvőt. Azért kerestek neki párt Maru szülei? Tiszteleteljesen köszöntünk.
- Fiúk! Örvendek, hogy eltudtatok jönni! - lépett közelebb hozzánk az édesanyja. - Hogy vagytok? Minden rendben veletek? Rég találkoztunk!
- Köszönjük szépen, jól vagyunk. Önök?
- Jól, jól! Főleg, amikor így össze gyül a család.
- Köszönjük szépen, hogy fogadtak minket is.
- Ugyan, ez csak természetes! Fontos része vagytok Yuichi életében, egy család vagyunk! - mosolyodott felénk kedvesen Mrs. Nakamaru.
Mindig is olyan kedves, gyöngéd nő volt. Ha valamit küldött Marunka akkor biztos, hogy pár darabbal többet tett, hogy nekünk is jusson. Sokszor emlékeztett az édesanyámra. Jó barátnők is! Sőt nem csak 2-en hanem a 4 édesanya jó barátnő. Abból alakult ki ahogy minket kibeszéltek, hogy nem keressük őket eléggé. :)) Csodálatos nők! Nagyon szeretük őket! Mindenki számára fontos a család, ez nem kérdés és sosem volt az!
- Nemsokára kezdünk sütni. Addig nyugodtan ropogtassatok valamit az asztalról. Még valaki meg kell érkezzen.
Még valaki? Ki lehet?
- Yuichi alig várta, hogy megérkezzen az a valaki... - vigyorgtak a testvérei. - Amióta hazajött a megbeszélésetekről, azóta csak az órát nézte!
- Yukiko, ez nem is igaz! Ne mondj hazugságokat!
- Én nem mondok hazugságokat! - öltötte ki rá a nyelvét. - Ez az igazság és Eriko is tanu rá!
- Fejezzétek be!
- Ne mind szórkozzatok a bátyjátokkal, lányok! Inkább siessetek a terítéssel. Mindennek tökéletesnek kell lennie!
Hoppá, sosem volt ennyire kimért az édesanyja? Ki lehet ez a vendég, akiért ennyire alapos? Belegondolva, minden olyan rendezett és alapos. Nem mintha rendezetlenek szoktak lenni, de valahogy most mindez kitűnik. Votl olyan alkalom, hogy egész zűrzavar van itt, nem mintha nálunk nem szokott megesni. De valahogy most minden olyan kimért, ki van centizve, mi hol legyen, hogyan legyen kítéve és esküsözm úgy látom, hogy valami csillogó fehér tányér van kikészítve és sima, ezüstös evőkészlet. Valamit ünneplünk? Hoznunk kellett volna valamit? De várj, mit is mondtak az előbb Maru húgai? Maru nagyon izgatott volt, már várta az órát? Kire? Ki lehet az? Csak nem...
Csengettek. Mrs. Nakamaru idegesebb lett, mindent kéttszer tűzetesen végig nézett. Maru,összecsapta a tenyereit és elindult kinyitni az ajtót. Perccekkel később meghallottam egy hangot, amit nagyon szeretek:
- Remélem, hogy nem késtem!
- Nem, dehogy! Épp most jöttek meg a fiúk is!
- A fiúk?
És megérkezett a hátsó ajtón keresztül. Az a személy, aki másodpercek alatt el tud varázsolni és másodpercek alatt megtudja dobogtatni hevesen a szívemet. De ugyanakkor miatta tudok érezni egy keserű, fájdalmas, olykor dühös érzést is. Ahogy most is... mit keres itt? Miért jött el erre a családi összejövetelre? Oké, mi is itt vagyunk de... de ha ő itt van, akkor ez azt jelenti, hogy...
- Yuichi mennyasszonya! - ugrottak elő Maru húgai és azonnal letámadták Ait.
Maru szülei is üdvözölték, Ai udvariasan köszönt nekik és válaszolt a kérdéseikre. Miért van itt? Mirt nem mondja most azt, hogy nem a mennyasszonya? Hogy nem lesz az? Hogy felbontsák a jegyeséget? Miért áll olyan nyugodtan Maru mellett? Miért mosoly így rá? Miért...
A tekintete ránk szegeződik elnézést kérve a Maru családjától felénk lép, hogy minket is üdvözöljön. Köszönti Uepit, pacsizik egyet Junnoval és hozzám ér. Köszön, kedves mosoly ajakin játszik, barna szemei lágyan csillognak.
- Kame, jól vagy?
- Igen! Ne haragudj! Szia... - kissé lehangoltan köszönök, látszik, hogy észre veszi de nem tud semmit sem szóvá tenni, mert Maru édesanyja odalép és arébb invitálja.
Látom, ahogy felém néz értetlenül, de csak elnézek tőle. Az, hogy itt van és nem ellenekezik azzal, hogy Maru mennyasszonya akkor azt jelenti, hogy ők ketten nem bontották fel a jegyességüket és nem is akarják? Talán megváltozott volna valami időközben? Nem? Nem! Ai azt mondta nem akarja ezt az esküvőt, hogy csak a szülei akarják rá kényszeríteni és Maru is ezen a véleményen volt. Lehet csak nem akarnak egyből a közepébe kezdeni. Igen biztos, hogy erről van szó! Erről kell legyen!
- Minden rendben Kame? - veregette meg a hátam Maru.
- Persze! Segíthetek valamiben?
- Csak ülj és élvezd a partit. - mosolygott felém majd elindult a családja felé, akik letámadták Ait, hogy kiszabadítsa.
Követtem tekintetemmel. Ai megköszönte, majd az asztalhoz mentek. Én is követtem őket, ahogy a srácok is. Megoindult a sütés és beindult a beszélgetés is. Bár a legtöbbször Airól akartak tudni Maru húgai, azért Ai igyekezett terelni róla a témát és mindenkit megszólaltatni, minket is. Milyen kedves! Jól elbeszé,lgettünk, nevettünk. Bár egész este nem tudtam levenni róla a szememet, folyton vissza kalanodzott felé. Szerettem volna beszélgetni, kettesben. De nem sikerült. Folyton valaki a közelében volt. Persze együtt beszélgettünk, viccelődtünk... de nem volt alkalmam még egy szót sem válltani vele, kettesbe. Viszont egyáltslán nem tetszett, hogy olyan közel volt Maruhoz. Én is mellette akarok lenni! Nem! Én akarok mellette lenni! Azt akarom, hogy én álljak mellette, hogy érezzem barackvirág illatát és bármelyik pillanatban megérinthessem.
- Kame, minden rendben? - ült le mellém Uepi. - Történt valami?
- Nem! Nem dehogyis! Miért?
- Kicsit furcsa vagy... - egyszerűen csak megőrjítenek az érzéseim.
- Nem vettem észre. - nevettem fel, remélem nem érezte a hamisságot belőle.
- Valami történt közted és Ai között?
-Hogy micsoda?! - majdhogynem félre nyeltem.
- Hát folyton nézed, mintha beszélni akarnál vele.
- Oh, nem dehogyis! Minden rendben van! Csak néztem, hogy milyen jól kijönnek Maruval.
-Igen! Úgy tűnik bármennyire is akarják, hogy ne történjen meg a házasság. Csak meglesz.
- Hogy mondod? - fordultam hozzá meglepődve.
- Maru szülei is ugyanannyira akarják ezt a házasságot, mint Ai szülei. Nem akarnak visszakozni. Nem tudom ha megtudják győzni őket...
- De, hát ha ők nem akarják, akkor...
- Azt hallottam, hogy Ai szülei partit rendeznek, ahol hivatalosan be akarják mutatni Ait és Marut, mint jegyesek, hogy megtudja média is.
Hogy micsoda?! Ez csak valami vicc nem?
- Készen van a hús! Mindenki üljön asztalhoz.
Lessokkolva fordultam Uepi felé, aki csak vállat vont és elhelyezkedett, hogy együnk, ahogy mindenki más. Ai legyintett egyet arcom előtt, ahogy elment mellettem. Felkaptam a fejem. Ai fejével jelzett, hogy minden rendben? De csak haloványan bólintottam és az asztal felé fordultam. Enni kezdtünk. Az evés is kellemesen tel. Ahogy igazából az délután többi része is. Jól elbeszélgettünk, nevettünk, szórakoztunk. Jó volt a hangulat. Már amikor sikerült másra is figyelnem, nem csak Aira és Marura. És nem veszek tekintést erről a mardosó érzésben, a féltékenységben. Miután ettünk, elszedjük az asztalt.
Épp a konyáhba lépek be, Ai ott van. Felém mosolyog és szólásra nyitom a számat, de berobban Eriko és rögtön letámadja Ait. Felsóhajtok. Visszasétálok a kertbe és leülök a helyemre, magamhozx veszem a poharamat.
Aztán azt látom, ahogy valamit Maru fülébe súg és arébb huzodnak, az egyik sarokba. Sötét van, alig tudom kivenni az alakjaikat. Magamhoz vettem a poharam és bele kortyoltam, miközben tekintetemet rajtuk tartottam. Hogy nevetgélnek, mosolyognak. Jól érzik magukat. És ez fáj... Ai, így mosolyog mellettem is? Azt mondtam, hogy bármi is legyen elfogadom... de mégis ezt látni, fájdalmas és idegesítő is. Dühítő, zavaró... Nem akarom, hogy Maru mellett legyen, nem akarom, hogy vele legyen. Azt akarom, hogy velem legyen Mellettem nevessen és az én karomat fogdossa.Miért pont Maru? Miért pont az egyik barátom, csapattársam? Én... én nem akarom ennyivel elengedni. Tényleg nincs semmi esélyem nála? Meg se próbálhatom, hogy megváltozzon ez a dolog? Én talán...
- Kame, minden rendben? - ült le mellém Junno és átkarolt.
- Ellépek egyet a mosdóba! - álltam fel kicsit sem leplezve, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam. Ámbár nem hiszem, hogy Junno ésszrevette.
Ahogy beléptem a fürdőszobába neki döltem az ajtónak és fejemhez kaptam. Mi ütött belém? Ez a lány tényleg kikészít engem. Megőrjít! Teljesen elvarázsol. Még sosem találkoztam ezzel az érzéssel. Ennyire intenziv és ennyire erős... el nem hiszem, hogy valami hasonló érzés kialakulhat egy ilyen rövid idő alatt. Hát a filmekben van rá példa... sokszor láttam, olvastam vagy magam is alakítottam ilyen karaktert, de hogy a való életbe megtörténjen. Hát azt nem gondoltam volna!
Gyorsan a kagylóhoz léptem és megmostam az arcom, hátha ez kicsit felébreszt. Ám fogalmam sincs, hogy mit is várok el történetesen. Szemeim előtt folyton az a kép járt, hogy mennyire jól is érzik magukat azok ketten... én meg csak állok ott, mint a hülye és féltékenykedem. Meg lehet valahogy szabadulni ettől az érzéstől? Én... oh...
- Minden rendben? - amikor kiléptem a fürdőből, egy csillingelő hang állított meg.
Oldalra tekintve Ait pillantottam meg, ahogy az ablak közelében álldogál.
- Igen... - miért kellett ide jönnöd? Ezzel csak nehezíted a dolgom.
- Biztos? - közelebb lépett és a kezét a homlokomra tette.
Nagyot nyeltem, miközben szívverésem heves táncba kezdett. Ne csináld ezt velem, Ai.
- Igen! Te miért jöttél el?
- Csak megakartam kérdezni, hogy minden rendben e. Úgy tűnt, hogy valami zavar. - ne kérlek, ne csináld ezt velem.
- És csak úgy, ott hagytad a vőlegényed?
- Tessék?!
- Nem a vőlegényed? Maru, nem kellene csak úgy ott hagyd, hogy másik fiúért aggódj. - oké, talán kezdek tapintatlan lenni, de nem tudtam már megállítani a számat.
- Már ne haragudj, de mi ez a hangnem? Miért érzem, hogy úgy éppen kioktatsz? Tudod, jól, hogy felakarom bontani a jegyességet.
- Oh, igen! És akkor miért jöttél el ide? Nem jövünk el csak úgy egy családi kerti paritra, ahová nem akarunk tartozni.
- Csak udvarias voltam! Meghívtak és amúgyis a szüleim sem hagyták volna szó nélkül ha nem jövők el.
- És nem lehetett volna kitalálni egy kifogást?
- Szerinted nem mondták volna el Mrs. Nakamaruék, hogy nem voltam itt? De ne haragudj nem értem, mi ez a vallatás most? Miért tűnik nekem úgy, hogy mérges vagy? Nem értem!
- Inkább csak felejtsd el... - elléptem mellőle.
- Felejtsem el? - kapott karom után - Mint a múltkor, mikor azt mondtad a fiúknak hogy nem találkoztunk? Ezt is csak úgy felejtsem el? Tán felejtsek el mindent ami rólad van szó? - talán ez lenne a legjobb. - Azt hittem, hogy jól megvagyunk. Számomra a percek amiket együtt töltünk... - halkította le a hangját. - ... nagyon értékesek. Azt hittem, hogy az, hogy együtt vagyunk... talán... hogy... nem is tudom...
Megnyaltam az ajkaimat, kissé hátra pillantottam... ökölbe szorultak a kezeim. És már nem volt mit megállni, nem volt mit megbánni... most azonnal megakartam tenni. Lendülettel megfordultam, megragadtam karját és karjaimba huztam. Átöleltem derekát és a másik kezemet arcához simitottam és megcsókolotam. Lehet, hogy később megbánnom a tettemet. De most gondolkodás nélkül azt éreztem ezt kell tennem. Nem menekülni, nem elrejtőzni és nem azt mondani, hogy felejtse el. Tudtára akartam adni, hogy mit is érzek iránta és mi is az én igazi bajom.
- Ez a bajom! Nem akarom, hog más vőlegénye légy! Nem akarom, hogy más párja légy! Csak az enyém! Szeretlek! - vallottam színt az érzéseimről, amik az első perctől kezdve kialakultak bennem és azóta napról napra csak nővekedtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése