Tekints fel az égre!
20. fejezet Küzdésre fel!
Ai:
Mit mondott az előbb? Jól hallottam? És ami történt? Ez most egy álom? Vagy valami amit csak beképzelek? Ahogy a karjaiban tarottt, ahogy kezei végig simultak az arcomon és a derekamon, ahogy puha ajkai az enyémeket becézgették. Ez... ez olyan valóságos volt. Nem! Nem! Biztos, hogy nem képzelődtem. Ugye? Tényleg itt van, még most is előttem áll... Tekintete elszántságot tűkröz, arca vörös, zavarba van. De mégis állja a tekintetemet, ezzel is erősítve azt ami éppen az előbb történt. Nem képzelődtem, nem álmodtam, ez a valóság. Az előbb... az előbb Kazuya megcsókolt engem és azt mondta, hogy szerelmes belém! Én... édes ajtom! Ezt nem hiszem el! Ez olyan hihetetlen! Én... én... elsikkatanám magam és kiugranék a börömből,...
- Khm... ne haragudj! Tapintatlan voltam! Nem gondoltam bele, hogy mit teszek. Sajnálom! Én csak... - beleturt a hajába, baromi jól néz ki amikor ezt csinálja. - Te most sirsz?! - észre sem vettem, hogy közben könnyek kezdtek gördülni le az arcomon. - Ne haragudj! Nem akartalak megbántani! Hülye voltam! Nem tudtam uralkodni magamon. Annyira sajnálom! Csak... felbosszantott, hogy Maruval látlak és annyira jóba vagytok, meg, hogy közeleg a hivatalos bemutatás is... én... sajnálom! - pánikolt be. - Megértem ha megutálsz ezért, megharagszol.
- Nem tudnálak megutálni vagy megharagudni rád... - mondtam kissé halkan.
- Tessék? - gyerünk Ai, most rajtad a sor, hogy bátor legyél és elmondd az érzéseidet.
- Nem tudnálak megutálni vagy megharagudni rád! - ondtam elszántan és letöröltem a könnyeim. - Ezek a könnyek, csak öröm könnyek. - értetlenül összeráncolta a homlokát, majd mintha megértette volna mit mondok. - Én... én... alig hiszem el, hogy az előbbi percekbe mik történtek és mit mondtál. Az egész olyan, mintha csak egy illuzió lenne. Én is szeretlek! Az első pillanattól kezdve amikor megláttuk egymást, beléd szerettem. El sem tudod hinni, hogy mennyire boldoggá tettél ezzel! Én... én... legszívesebben ugrandoznék mint egy kislány... - nevettem el magam.
- Hát... - megfogta kezeimet, barna tekintete gyöngéden simogatott. - Engem is nagyon boldoggá tettél.
Huh, hirtelen melegebb lett az idő? Egyik kezemet elengedte, majd ismét arcomra helyezte. Várt... csak nézett és várt... közelebb léptem hozzá szabad kezemet derekára helyeztem. Ezzel pedig megadba az engedélyt arra, amire igazából mindketten gondoltunk. Közelebb huzott magához, annyira, hogy testeink szinte egybe olvadtak és megcsókolt. De most már sokkal erőteljesebb volt a csók, mint az előbb, sokkal bátrabb. Mohón kapott akaim után... szenvedélye táncot űztek ajkaink, amitől lábaim bele remegtek. Ha nem tart karjával akkor biztos vagyok benne, hogy lehuppanok a földre.
Percek teltek el, mamikor is lentről hangos kacagást hallottunk. Igaz nem szabad elfelejetnünk, hogy éppen hol is vagyunk. Illetve ami még fontosabb, akkor most mi is legyen?
- Szerintem... - egymás homlokaihoz döntöttük fejünket. - Egyelőre még titokban kellene tartsuk ezt a kapcsolatot.
- Egyetértek veled! Nem ez lenne a legmegfelelőbb idő, hogy elmondjuk. Előbb el kellene inteznünk ezt a jegyességet...
- Igen, nem akarom, hogy bárki rossz néven vegyen téged.
- Hah... nem lesz semmi baj, elsőre mondtam, hogy nem akarom ezt és Maru is így van vele.
- Biztos vagy ebben?
Értetlenül összehuztam a szemeimet.
- Persze, most is beszéltük, hogy ebből nem akarunk továbbra se semmit. Nem haguynk a szüleink nyomására. - nem úgy tűnt, mintha hitt volna. Kívülről talán ennyire annak látszottunk, hogy több van közöttünk, mint barátság. - Kazuya... - simitottam végig arcán. - Biztosíthatlak, hogy téged szeretlek és Maru egyszerűen csak a barátom, semmi több. Nem akarjuk továbbra sem ezt az esküvőt.
- És a bejelentéssel mi lesz, A hétvégén már lesz. Ha azt nem sikerül megállítanunk...
- De sikerülni fog, pontot teszünk erre az egészer. Ezt beszéltük meg Maruval is.
- Segítek amibe csak tudok.
Bólintottam és átöleltük egymást.
- Most már ideje visszamenni, fel fog tűnni a többieknek ha túl sokáig vagyunk el.
- Igen, de menjünk külön. - Kazuya bólintott egy röpke csókot adott, majd elindult visszafele.
Alig hiszem el! Van pasim! Hihetetlen, hogy ő is első találkozásunk óta belém szeretett. Viszonozzzák az érzéseimet! Bár ki kiállthatnám a világnak. De nem tehetem meg, legalábbis addig amíg ez a jegyesség fel nem bomlik. És a legnehezebb, hogy meggyőzzem a szüleimet. Hogyan tudnék pontot tenni először is a hétvégei bulinak? Egyszerűen nem fog menni, hogy ne legyen. Tegyem úgy, hogy beteg vagyok? Nem kihívnak hozzám egy csomó orvost és akkor kiderül, hogy csak színlelek. Na de monjduk ha Maru tenne? Ha egyikünk bár hiányozna akkor biztos, hogy nem lenne bejelentés. Vagy igen... ismerve apám csak kimondaná amit akar, ha ott vagyunk ha nem. Offf.. akkor mégis, hogy akadályozhatnám meg, hogy kiderüljön? Ha a méide megtudja és felkapja, mert felfogja kapni... akkor még nehezebb lesz együtt lennünk Kameval titkok nélkül, amíg pontot nem teszünk. Nem akarom, hogy bajba keveredjen vagy kezdjenek elméletet teremteni, hogy a KAT-TUN két embere szerelemi harcot viv. Mert ez nem így van! Szóval nincs más esély, bárhogyan de megkell akadályoznom a hétvégei bejelentést. Mindenképp!
- Minden rendben? - annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem mikor kerültem a konyhába. Maru kissé aggódva nézett felém.
- Igen, persze! Csak elgondolkoztam. Közeledik a hivatalos buli, kell valami frappáns ötlet megállítani.
- Igen... kellene...
- Menjünk vissza a többiekhez! - mosolyogtam és kiléptem vissz a kertbe.
Ahogy kiléptem tekintetem már rögtön a szerelmemre szegeződött, ő is engem nézett. Egymás felé mosolyogtunk. Ai! Elég! A végén lebuktatod magatokat. Maru testvérei azonnal letámadtak. Kicsit fárasztóak. Amugy aranyosak és nagyon látszik, hogy mennyire szeretik is a bátyjukay. De ez a sok kérdés. Lefárasztott egész este. Belegondolva... talán velük kellene beszélni. Ha a testvérük nem akarja az esküvőt, akkor biztos, hogy melléjük állnának és beszélnének a szüleivel, akik meggyőznék az enyémeket. Ez nem rossz ötlet. De talán nem én kellene beszélnem velük hanem Maru, nehogy azt higyjék, hogy csak kitaláltam és éppen megbántani akarom a testvérüket.
Befejeztük a deszeretet is, ami egy gyümölcsös fehér csokis torta volt. Finom volt. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán ideje volt hazamenni.
- Yuichi kísérd haza Ait. - lökte meg fiát Mrs. Nakamaru.
- Ezért igazán nem kell zavartatni magukat, nincs messze a buszmegálló, majd felszállok ott egy buszra.
-Hát akkor legalább addig hadd kísérjen el.
- Khm... Én is arra fele tartok. Vigyázok rá Maru! - lépett kicsit közelebb Kame.
- Ez nagyon kedves Kazuya, de Yuichi a vőlegénye az ő felelősége, hogy elkísérje a mennyassoznyát.
Láttam, ahogy egy pillantra megrezdül Kame arca, de más nem vehette észre.
- Ugyan... - kicsit közelebb léptem és épp, úgy, hogy senki se vegye észre megsimogattam a karját. - Kazuya arra akar kitérni, hogy ők is arra mennek, nincs amiért most Maru is kijöjjön.
- Igaza van anya! De amúgyis szerintem én is megyek velük és hazamegyek a lakásomban.
- Oh, persze! Megértsük! Jól is teszed! - lendült bele ebbe az édesanyja. - Hozok egy kis csomagot. És nektek is!
- Ugyan semmi szükség! - ellenkeztek Junnoék, de Nakamaru asszony már eltűnt a házban.
Maru bocsánatkérően nézett rájuk. Egy jó 10 perccel később jött vissza, 5 darab zacskóval, amikot azonnal szét is osztogatott. Nekem is. Megköszöntem, elköszöntünk a családtól majd elindultunk a buszmegálló felé. Senki nem jött kocsival. Kellemesen elbeszélgettünk út közben. Jól érzem magam velük, olyan jól el lehet beszélgetni mindannyiukkal. Mindeközben nem egyszer akadt össze tekintetünk Kameval, olyankor mindig olyan szédületes msooly terült az arcára, hogy azt hittem menten kiugrik a szívem. Miért csinálja ezt velem?! Ugyan annál a megállonál szálltunk le és mind a 4 fiú hazakísért. Hirtelen lett 4 lovagom. Aranyosak! Elköszöntem tőlük. Sőt nem csak akármilyen elköszönés volt. Ugyanis mindegyiket megöleltem... azért, hogy megölelhessem utoljára a szerelmemet is. Egy kis csel! A fiúk meglepődtek, de egyik sem lökött el magától. Nyilván a legszorosabban Kame ölelt vissza. De nem tarott sokkal hosszabban, mint a többieknél. Kacsintott egyet, ahogy elhuzodtunk egymástól. Odaköszöntem ismét a fiúkhoz, majd bementem az udvarunkban.
Alig hiszem el a mai napot! Pasim van! Kamenashi Kazuya a barátom! És ezt most nem úgy mondom, hogy hééé az idol Kamenashi Kazuya a barátom. Nem! Hanem Kamenashi Kazuya akit szeretek viszonozza az érzéseimet és ő a barátom! Hihihi! VBégig táncoltam az udvaron és beléptem a házba.
- Látom, jól sikerült a kerti parti! - anyám ijesztett meg, épp, ahogy becsuktam az ajtót.
- Öhm... khm... - biztos látta, ahogy betáncolok szó szoros értelmében a házba. - Igen! Jó volt! Ott volt Maru családja és a KAT-TUN többi tagja is.
- Igen, láttam, hogy hazakísértek. Jól kijöttök, látom mindannyian.
- Igen, nagyon rendesek mindannyian! - mosolyodtam el.
- Örülök, hogy kijössz a vőlegényed barátaival.
- Igen... anya... ha valaki másba beleszeretnék, akkor mit tennétek? Megállítanátok az eskűvőt?
- Szerelmes lettél valakiba, aki nem Maru? - gyanakvó tekintettel közelebb lépett hozzám, nagyot nyeltem.
- Nem! - előbb puhatoloznom kell, mielőtt elmondanám nekik. - De ha megtörténne, akkor is Maruhoz akarnátok, hogy menjek? Nem érdekelne a saját boldogságom?
- Lányom, hát persze, hogy érdekel a saját boldogságod! - simitotta hátra a hajamat. - De meglátod, Marut megszereted egy kettőre!
Ez nem volt válasz a kérdésemre. De nem firtattam most. Helyette jó éjtet kívántam és felsiettem a szobámba. Amint becsukodott magam mögött az ajtó neki támaszkodtam annak és felsóhajtottam. Ez akkor azt jelenti, hogy ha elmondom, hogy szerlemes vagyok KAzuyaba nem fogják megállítani a tervület és akkor is Maruhoz adnak? LEgalábbis akarnak adni? De miért?! Nem értem, hogy miért ragaszkodnak enynire hozzá? Valamit úgy érzem, hogy titkolnak, nem csak arról van szó, hogy két szülő megbeszélte. Itt még kell legyen valami!
Az ágyamhoz sétáltam és leültem. Ekkor szólalt meg a telefonom, Kame neve villant fel. Elmosolyodtam. Már csak a neve felvillanása képes mosolyt csalni az arcomra.
- Szia! - szólaltam bele. - Már haza is értél?
- Nem! Gyere a teraszhoz!
- A teraszhoz? - kikeltem az ágyból és sebesebb lépésekkel a teraszhoz lépkedtem, elhuztam a függönyt és a sötétítöt és megpillantottam Kamet aki vigyorogva integetett. - Te, meg hogy kerültél ide? - nyitottam ki az ajtot de csendben beszéltem nehogy meghalljanak.
- Felmásztam! - vigyorgott, mintha csak éppen egy székre mászott volna fel.
- Hogy mit csináltál?! - kicsit hangosabban kérdeztem rá, rögtön a számhoz kaptam. Majd megfogtam a karját és behuztam a szobába. - Te megőrültél, ez nagyon veszélyes! A másodikon vagyunk!
- Igazából nem volt olyan nehéz, a fa segített...
- Te idióta! - ütöttem meg karon. - És ha leestél volna?
- De nem estem! Hiányoztál! - ölelt át.
- És mi van a többiekkel? Hogy ráztad le őket?
- Azt mondtam, hogy benézek még az árhuzában. Ne haragudj! Nem megijeszteni akartalak! Csak hiányoztl és megakartam bizonyosdni arról, hogy ez továbbra is a valóság és tényleg a párom lettél!
Oh, hogy tundék rá haragudni? Erre a gyöngéd tekintetre és meleg érintésre.
- Ez a valóság! - fogtam arcát tenyereim közé. - Tényleg egy pár vagyunk!
Elmosolyodott és megcsókolt. Vajon valamikor betelek a csókjaival? Nem! Kijelenthetem már most, hogy sosem fogok betelni velük!
- Gyere, ülj le! - kézen fogtam és az ágyhoz kísértem, ahol leültünk.
- Mi a baj? Történt valami?- hogy tudja már is megmondani? - A szüleiddel volt valami? Későn értél haza?
- Haha! Ez egyáltalán nem érdekelné őket, sőt talán örültek volna ha még tovább maradok. Anyámmal beszéltem és megkérdeztem, hogy mi lenne ha valaki másba bele szeretnék.
- És azt mondták nem változtatnák meg?
- Hát konkrétan nem mondta, hogy nem... csak, hogy Maruba fogok szeretni és ne aggódjak.
- Ne aggódj! Kitalálunk valamit! - simitottam hátra a hajamat. - Megállítsuk ezt és utána azért fogok küzdeni, hogy elfogadjanak engem.
- Itt szó sincs arról, hogy nem fogadnának el. Ki nem fogadna el téged? Nincs semmi baj veled! Egyszerűen van egy olyan érzésem, hogy itt nem csak arról van szó, hogy megegyeztek összehozzák gyerekeiket.
- Mire gondolsz? Hogy van egy másik ok is, amiért kell ez a házasság? - bólintottam.
- De ha a szüleimet megakarom kérdezni akkor biztos vagyok benne, hogy nem fogják elárulni és Maru szüleit is kétlem. De akkor kitől tudnám meg?
- Gondolom Maru sem tudja. - bólintottam.
- Talán nyomoznom kellene egy kicsit.
- Segítek!
- Ugyan, nem kell. Biztos, hogy neked is van elég dolgod!
- Szívesen segítek. Mondtam már, amibe csak kell én itt vagyok!
Oh, milyen aranyos! És az én párom! Végül beleegyeztem és el is döntöttük, hogy holnap neki is kezdünk a nyomozásnak először itt nálunk, munkám után, mert a szüleim nem lesznek itthon. Ezt letárgyalva elkezdtünk beszélgetni. Kifeküdtünk az ágyamon, Kame mellkasára feküdtem és hosszan elbeszélgettünk, ahogy eddig telefonon tettük. Olyan boldog vagyok! Meg kell oldjuk ezt a helyzetet minél előbb, hogy szabadon vele lehessek és mindenkinek megmutathassam a boldogságunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése