Tekints fel az égre!
26.fejezet Nem adjuk fel
Kazuya:
Ezt nem hiszem el. Hogy történhetett ez? Nem is... nem is mondott semmit! Miért? Miért? Korábbqan még qazt mondta, hogy tudni fogja, mikor lesz biztos. De nem űgy történt.
Bár én is hülye vagyok, gondolkodhattam volna amikor azzal jött Maru, hogy jöjjünk el egy vacsorára, amit a szülei rendeznek. Bár megkérdeztem volna, hogy mi a neve a helynek, de csak egyszerűen értünk jött és elhozott ide. Amikor pedig meg kiszálltunk, nem értettem a dolgot, de nem gondoltam volna, hogy ezért jővünk ide. Offf... Amikor pedig megláttam Kaoruékat, majd hamarosan nyílt az ajtó és megjelent a szülei, karjukon láynukkal, kezdett összeállni a kép. Bár csak akkor jött a megvilágosodás, amikor az apja megszólalt. Ugyanis addig, teljesen elvarázsolt Ai. Gyönyörű volt abban a narancssárga ruhában. És most? Most ott áll Maru előtt és mindneki nekik mosolyog és Marut dicséri, amiért olyan szép mennyasszonya van. Pedig ő az én szerelmem! Nekem kellene ott állnom, nekem kellene mosolyogjanak és nekem kellene büszkén kihuznom magam, hogy ő az enyém. Most mi lesz? Most mi tévők legyünk? Menjek oda és mondjak el mindent? Csapjak zűrzavart? Álljak ki és óvjam meg a szerelmünket, ettől a nagy félreértéstől? Van valami jobb ötlet? Ha egyszerűen elé állok és elmondom, nincs mit tenniük, mint visszalépniük, nem? Nem fogják akkor kényszeríteni a házasságot, pláné, úgy, hogy itt a sajtó is. Az már túl nagy botrány lenne, pláné, hogy Ai biztos mellettem állna és elmondaná, hogy szeret. Akkor, pedig nincs amit a szülei rá tegyenek. Ezt kellene tegyem...
Igen! Ezt kellene tegyem... összeszorítom a kezemet és előbbre teszek egy lépést, már épp kiakarom kerülni Uepit és Junnot, amikor egy kéz megfogja csúklomat.
- Kazuya ne tedd! - formálja ajkaibal Kaoru.
Megnyalom ajkaimat és Ai felé nézek, aki a fények közepette integet és mosolyog, ide oda néz, de senki nem látja, hogy ez nem valódi? Hogy kényelmetlenül érzi magát ott?
- Kazuya, beszélhetnénk? - Kaoru most már egy kicsit hangosabban szól hozzám, a fiúk most veszik észre először.
Kaoru nem várja meg a válaszom helyette, rögtön húzni kezd kifele a teremből. Lábaim követik, de fejem folyton vissza vissza fordul. Ezúttal már Maru küzelebb áll Aihoz, meghajol, elnézést kérve, majd átkarolja Ait. Ne! Ne! Ne!
- Ne... - de ebben a pillanatban zárul az ajtó és már a folyoson állunk.
- Nyugodj meg! Nem csinálhatsz botrányt!
- Már miért ne tehetnék? Ai, nem szereti Marut! Ő, nem akarja ezt a jegyességet. Neki van már egy barátja, én! -kelltem ki magamból. Szerencsére, bent már ment a zene és a hangos beszéd, így senki nem hallhatta itt a beszédünket.
- De erről senki nem tud, rajtatok kívül.
- Hát, akkor ideje, hogy most megtudják!
- Kazuya! - fogott le, mielőtt még meggondolnám és beviharoznék. - Gondolkozz már egy kicsit, ha most bemész és elmondod nekik az igazat, azzal nem lesz semmi sem jobb, sőt! Magadat is és Ait is rossz helyzetbe hozod. Gondolkozz! Megkérdik, miért nem mondtátok el eddig? Mikor kezdődött el ez az egész? És akkor mit mondasz? Mikor már Ai, Marunak volt ígérve? Be lesztek feketítve, hogy a saját csapattársad mennyasszonyát csábítottad el. Ait pedig le fogják nézni, hogy bár van vőlegénye, mégis más felé kacsintott. Azt fogják mondani, hogy csalfa.
- De akkor mi a francot csináljak?! - idegesen a falba ütöttem. Ideges voltam, nem tudok semmit sem tenni? Tényleg? Most itt, nem lehet ezt az őrületet megállítani?
- Először is nyugodj meg és Ait ne hibáztasd. Ahogy láttam, fogalma sem volt az egészről. Ahogy itt mindannyiunknak. Talán csak a két szülő tudta, hogy mire készül.
- Továbbra is alig hiszem el, hogy a saját szülei képesek be taszítani egy házasságban.
- Hát igen! - Kaoru neki támaszkodott a falnak. - Szegény, Ai! Biztos, hogy nagyon mérges belül és legszívesebben kirohanna onnan. De helyette, fel kell vegyen egy álarcot és eltürje.
- Pfff... szégyen, hogy azt sem veszik észre, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát ott. - Kaoru mellé álltam és én is neki döltem a falnak.
- Ai szeret, nagyon szeret. Biztos, hogy nem lesz Maru felesége.
- Tudom! - de hogyan tudjuk megálltani most ezt?
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és kilépett rajta Ai.
- Ai! - ellöktük magunkat a faltól, mire Ai hozzánk szaladt. Történetesen, hozzám és szorosan átölelt.
- Nincs sok időm, épp a mosdóig engedtek el, azt mondta megígazítanám a sminkem. 10 perc múlva vissza kell menjek, vagy apám kiküldi munkásait értem. De muszáj volt beszélnem veled... - Kaoru lágyan elmosolyodott, megsimogatta Ai vállát, majd visszament. - Én annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy ez lesz. Nem mondták el nekem és semmi jelét nem adták annak, hogy meg fogják tartani. Rendesen kitervelték az egészet, mert tudták, hogy mi tettnék ha megtudnám. Ne haragudj rám kérlek! És hidd el, legszivesebben kiszaladnék innen és elmondanám, hogy én ezt nem akaorm de...
- Megértem, ne aggódj! - öleltem át. - És nem hibáztatlak. Tudom, hogy nem tudtál róla. Ahogy senki ebbe a teremben.
- Igen, maga Maru sem tudta.
Ahhoz képest elég kényelmesen állt ott...
- De... - elhuzodott tőlem de épp annyira, hogy felnézzem a szemeimben. - De ez még csak a bejelntés, még csak az eljegyzés parti. Az esküvő, még nem tartatott meg és nem is lesz. Azt bármi áron is megállítom. Nem kényszeríthetnek házasságban, ha én nem akarom.
- Így van, még csak az esküvő! - simogattam meg az arcát.
Egy pillantra megfordult a fejemben az, hogy mi van ha Ai, Maru mellett boldog lehetne? Ha idővel megszeretné őt? De után rögtön mély fájdalom hasított belém. Még a gondolat is fáj, hogy más mellett legyen. Küzdeni fogok amíg csak tudok, hogy engem szeressen és mellettem maradjon. El kell hessegessem magamban ezt a rossz érzést ami elfog.
Leghajoltam és megcsókoltam. Nem tarott sokáig, hiszen nem tudhattuk, hogy nem e lép ki valaki az ajton. Bár az is megfordult a fejünkben, hogy talán Kaoru ezt megakadályozza. De nem akartunk kockáztatni. Viszont annál érzelem dúsabb volt ez a csók.
Végül Ai lépett először vissza a teremben, majd bő percekkel később én. Bár legszívesebben hazamentem volna, hiszen minek nézzem, ahogy a barátnőm egy másik férfi mellett van? De aztán csak meggyőzőtt az, hogy legyek itt mellette, mert neki sem könnyű. Nem hagyhatom magára Ait. Amikor beléptem, Ai és Maru épp táncoltak. Csodás látvány fogad, mit mondjak. Kissé kedvetelnül ballagtam vissz a fiúkhoz, ahol épp egy pincér ment el, egy tálcával, amin valamiféle koktél volt. Rögtön levettem egyet.
- Kame már is neki kezdesz? Azt hittem, hogy többet szoktál várni.
- Hát, most ez egy ilyen alkalom. Hiszen egy barátunk megházasodik! - emelem a poharam. Remélem, hogy nem hallatszodott ki a hangomban lévő ironia.
- Igazad van! Pincér, kell még kettő! - intett Uepi és vállamra tette kezét. - Igyunk Maru és Ai boldogságára!
-Maru és Ai boldogságára! - ismételte Junno.
Én csak ismét emeltem a poharam. A boldogságukra, persze. Én szeretném, hogy boldogok legyenek. De neme gyütt, hanem külön. Ai, velem boldog és nem Maruval. Sajnálom, Maru!
A parti folytatodott. Egyre többen kezdtek táncolni és a pia is fogyott. Én is váltottam a koktél poharakat. A fiúk is hívtak, bár passzoltam. Nem volt kedvem. Miért kellene egyáltalán táncoljak egy ilyen parint? Nincs kedvem hozzá! Nem akarok! Tekintetem folyton vissza kalandozott Aira, aki éppen a csajokkal körbe véve táncolt. Ez volt az a pillanat, láttam rajta amikor egy kicsit elengedte magát. Bár ott lehetnék mellette. Bár én nézhetnék úgy rá, ahogy Maru néz most rá. Akarja ezt az esküvőt, másképp nem így viselkedne, nem így nézne Aira. Bakker... csak bekővetkezett ez?
- Kazuya-san? - oldalra pillantottam és meglepődve észleltem, hogy ott van Masaru.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? Már ne haragudj csak...
- Eikoval voltam, amikor meghívást kapott ide, ő pedig azt mondta, hogy jöjjek el vele. Bár talán az öltözék nem a legmegfelelőbb. - végig néztem rajta, egy kockás inget viselt és egy farmer nadrágot.
- Ah, dehogyis! Nem dobott ki senki még. Amugy meg mondtam, hogy ngudtan tegezhetsz, nem kell a -san.
- Köszönöm! Ami az illeti, most már értem az akadályt... - féli meddig suttogta, szerintem még ő sem volt biztos benne, hogy mondja vagy ne ki.
- A szülei rendezték el, bár egyikőjük sem akarta ezt, nem hallgattak rá.
- Kényszer házasság? - szerencse, hogy a zene fülsikító volt, másképp löttek volna a partinak.
- Valami olyansmi. De nem tudják, hogy mi az oka.
- Akkor miért, nem mész oda? Miért nem mondjátok el, hogy ti már együtt vagytok?
- Ez nem ilyen egyszerű. Most még nem lehet, főleg ennyi sajtóval a nyakunkban.
Masura ajkai lefele gördültek, láttam, hogy szeretne valamit mondani de nem tudja mit. Kedves!
- És ti? - fordultam felé, a kis asztalra könyökölve. - Ha elhívott, akkor azt jelenti haladtok.
- Valami olyansmi! - vigyorodott el. - Haladunk!
- Kame! - toppant mellénk Maru. - Miért nem jössz táncolni?
- Én csak... nincs akkora kedvem!
- Oh, gyere már! Aprorpó! Szia, Masaru ugye? Korábban a fesztiválon találkoztunk.
- IGen! Öhm... gratulálok! - láttam, hogy rám néz, majd vissza Marura.
- Köszönjük! Hát igen... - Marut már nem zavarja ez a helyzet.
- Na, srácok?! - lépett Uepi és Junno is mellénk. - Nem jösztök?
- Fiúk! - és Kaoru is hozzánk jött. - Mi lenne ha sorra felkérnétek Ait?
- Ez remek ötlet! - kiáltott fel Junno.
Kaoru felém nézett és kacsintott. Ezt értem tette, hogy kicsit elengedjem magam és vele lehessek. Meg kell később köszönjem neki. Először Junno, majd Uepi kérte fel és legvégül én. Amit egyáltalán nem bántam, sőt örültem. Ai felém mosolyodott, egy kis mosoly, de őszinte. A zenére lassan ringatoztunk. Egyik keze a vállamon pihent, míg a másik az enyémben, az én másik kezem pedig derekán. Bár próbált kerülni tekintetem, alkalmakként vissza nézni, én nem tudtam nem rá nézni. Olyan gyönyörű! Talán az alkohol hatása tett bátorrá engem. Nem tudom elengedni, nem akarom elengedni!
- Kazuya... - láttam, hogy Ai ajakia mozognak, de nem tudatosult bennem, hogy mit is akar mondani. - Kazuya... Kazuya! Kazuya! - csak akkor ébredtem fel, amikor megcsipett.
Észre sem vettem, hogy mennyire közel tartom magamhoz, mennyire erősen fogom és az arcaink is már közelebb vannak egymáshoz. Amindenit! Megakartam csókolni?
- Én... ne haragudj! Köszönöm a táncot! - meghajoltam és elhagytam a termet.
Madjnem megcsókoltam Ait! Mindent tönkre tehettem volna ezzel. Majd hogy nem, nem birtam ki. Ai elvarázsolt, nem tudtam uralkodni magamnak. Vajon, valaki látott? Remélem, nem!
- Kazuya! - Masaru, jött utánam, én már kint voltam az épületből. - Jól vagy?
- Igen! IGen! - a falnak döltem és lecsusztam gugolásban. Nem! Nem vagyok egyáltalán jól. Nem birom! Nem birom, mellette látni és nem tudok uralkodni magamon. Olyan béna vagyok!
- Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit? Egy kis vizet?
- Nem, köszi! Talán az lesz a legjobb ha hazamegyek.
- Segítek!
- Nem kell! Maradj Eikoval!
- Hazaviszlek, itt az autom és utána visszajövők! Elakarsz köszönni?
Bólintottam. Masaruval visszaléptünk és elköszöntem Marutól és Aitól, akik ismét együtt táncoltak. Láttam Ai arcán, hogy aggódik. Egy mosolyt erőltettem magamra, de nem tudom ha meggyőzte. Masaru szólt Eikonak és hazavitt. Otthon unottan átöltöztem és befeküdtem az ágyban. Képek villantak fel, ahol Ai és Maru együtt vannak. Ah!
Reggel egy kis fejfájással ébredtem. Túl sok koktélt ittam. Szerencsére, azért annyit éppen nem, hogy bármi hülyeséget is csináljak. Elvettem a pultról a kancsot és egy poharat, majd töltöttem bele vizet. Épp, hogy a számhoz emeltem, hogy egy kortyot ihassak, csengettek. Ran-chan rögtön ugatni kezdett.
- Jól van! Nincs semmi baj! - simogattam meg, ahogy elmentem mellette és kinyitottam az ajtót. - Ai! - láttam meg szerelmem az küszöb másik oldalán.
- Jó reggelt! Ugye nem ébresztettelek fel?
-Nem, dehogyis! Gyere be! - léptem arébb.
Ai bicentett és belépett, Ran-chan rögtön izgatottan elkezdte csoválni a fejét.
- Szia! Hogy vagy? - simogatta meg ő is, majd lehuzta a cipőjét, hogy benebb lépjen. Körbe nézett. - Szép lakás! Valahogy annyira Kazuyas. - mosolygott felém.
- Köszönöm! Öhm... minden rendben?
- Meg vagy lepődve, hogy itt vagyok?
- Őszintén egy kicsit igen. Nem számítottam rá.
- Pedig irtam. - bakker a telefonom, lemerült!
- Ne haragudj, a telefonom lemerült, most tettem be tölteni.
- Ne haragudj, hogy csak így betoppanok.
- Jaj dehogyis! Valójában nagyon örülök! - ölteltem át, mert tudatosult, hogy eddig nem tettem meg.
- Én is nagyon örülök, hogy látlak. Az este...
- Nem kell mondanod semmit. Sajnálom az indulatosságom és a viselkedésem. Próbáltam a bennem rejlő érzéseket elásni...
- Nincs amiért bocsánatot kérj. jogos a felháborodásod. - elhuzodtam tőle, hogy szemébe nézhessek. Túl kedves vagy hozzám.
- De ahogy mondtad, még nem történt meg az esküvő. Még meg lehet állítani! Ne adjuk fel!
- Ne adjuk fel! - ismételte most már egy mosollyal az arcán.
- Szeretnél velem reggelizni? - bólintott, magam után huztam, hogy az asztalhoz ültessem, amíg én a pulthoz lépek, hogy reggelit készítsek, Így van, nem adjuk fel! Nem adjuk fel!
