A sors szenvedélye 22.rész

A sors szenvedélye

22.rész

Akaru:

A következő órámat kihagytam... tudom,hogy nem kellett volna de összekellett szedjem magam. A gyenkélkedőbe is benéztem, a suli nővére nagyon kedves volt, elláta a könyököm. Természetesen hazudtam neki, azt mondtam hogy eleestem, amire annyit mondott,hogy vigyázzak hiszen egy idolnak jól kell kinéznie. Leporoltam az egyenruhám és sétáltam egy kicsit... abba reménykedve, hogy nem fogok találkozni senkivel aki megkérdezze, mi történt. A forgatókönyvem szétszakadt és poros volt.... de elvettem, valamiből tanulnom kell...

De mindeközben gondolataim súlya egyre jobban lehúztak, azon merengve hogy valóban itt a helyem, hogy valakinek csak úgy elloptam a helyét ... Egy átlagos napnak indult, találkoztam Misakival, majd magával Kamenashi Kazuyaval, miért engem választottak?! Csak úgy hozzámszóltak, mintha tudták volna ki vagyok?! Felajánlottak a munkát én meg meggondolás nélkül belementem, mintha valami köd elvakitott volna .... És az baj? Baj, hogy nem bánom? Hogy örülök, hogy ennek részese lehetek? Önzőség ez tőlem?! Önző vagyok, valóban nem tettem semmit?! Voltam meghallgatáson, mint a filmre, mint a suliba.... órákat gyakoroltam... akkor miért érzem,hogy minden szó amit mondtak fele igaz? Lehet, hogy tényleg csak azért lettme népszerű mert Kazuya partnere lettem? Valóban csak a semmiből bukkantam elő.

    -Akaru?! Akaru?! 

Hirtelen feleszméltem a hangra és észre vettem, hogy ismét az osztály terem előtt vagyok. Shouta és Keita az abláknál álltak.

    -Merre voltál? Miért nem voltál órán?

    -Minden rendben? - érintett meg Keita...

     -Igen persze. - mosolyodtam el. - Csak ... csak leestem és beütöttem a könyököm a gyenkélkedőbe voltam.  - emeltem fle a jobb karom.

    -Nagyon fáj? - kérdezte Shouta.

    - Nem -Minden rendben! - mosolyogtam tovább, de ez a mosoly csak egy álarc volt, melyet reméltem, hogy nem lássák át. 

    -A forgatókönyved miért néz ki így? - vette ki a kezemből Keita és végig pörgette.

    -A...amikor leestem ... akkor történt... nem gond majd megoldom így is tudok tanulni.

Kivettem a kezemből és bementem a terembe leülve a helyemre... Próbálva elűzve az emésztő gondolataimat, de egyelőre nem ment... és a nap végére sem... mindig ilyen voltam néhány dolgon annyira eltudtam aprozni, gondolkodni , emészteni magam...

Kazuya:

    -Akaru boldog? 

    -Igen, feletébb, alig tudja elhinni, hogy a cikkek róla zengenek. 

Épp a lakásomon voltunk Jinel, volt egy kis szabadiőnk és megittunk egy kávét közösen. Egyre csak közeleg a koncert és hosszabb napok várnak ránk egymás után. 

    -Hát pedig ideje felébrednie... amikor először hallottuk énekelni , szerintem nyilvánvaló volt, hogy neki itt a helye... bárhogy is került ide, jó , hogy idekerült. 

    -Valóban, neki itt a helye... kikell bontania szárnyát. A nagyszülei azt mondták, hogy kételkedtek, hogy valóban ez volt a jó döntés. 

     -Hát ... azért ez nem fura? Már, hogy rég látták az unokájukat, szinte nem is ismertik, mégis ezt az egészet kitalálták és ... Kitagawa bele ment ebbe, vajon mi járhatott a fejében? Csak úgy belemenni, ez nem vall rá,

    -Jaj barátom... szerinted nekem nem jutnak eszembe ezek a kérdések? Mindennap eszembejut, hogy jól döntöttem e mikor ennek a történetnek a tagja lettem. 

    -Bár enélkül talán sosem találkoztál volna ...

    -Ez igaz...- az, hogy Akaru az életem része lett, boldoggá tesz.

Ebből a szempontból, hogy bánhatnám meg... 

    -De ha úgy vesszük, nem okozott csalódást, szóval Kitagawa boldog lehet , szerintem Akaru csak szárnyalni fog.

   -Biztos vagyok benne. - mosolyodtam el, miközben előttem Akaru mosolygos arca rajzolodott ki.

 Ekkor kattant a zár... 

   -Már ennyi az idő? - nézett Jin az órára ami 13:30-at mutatott.

   -Valószínű elmaradt az órája. - álltam fel, hogy köszöntsem Akarut.

De amint belépett, nem tetszett amit láttam... szomorúnak tűnt.

    -Szia! Ilyen hamar?

   -Szia kiscsaj!

Úgy tűnt meglepődött, hogy itt látott minket..

   -Sziasztok! - egy lépést hátrált is. -Elmaradt egy órám. - mosolygott.- Veletek mizu?

   -Van egy kis szünetünk szóval feljöttünk kávézni. Milyen volt a suli? - kérdezte Jin. 

Akaru lehúzta cipőjét majd csak egy lépést tett felém... olyan furán viselkedik. 

    -Jó... jó volt... - a mosolya mintha nem az lenne igazi.

   -Gondolom sokan megdicsértek. Fantasztikus voltál. - lépett hozzánk Jin és átölelte Akarut.

   -Köszönöm szépen. - jött zavarba Akaru és ekkor vettme észre.

    -Mi az ott a könyöködön? Miért van bekötve a könyököd?

Hirtelen megsem gondoltam mit csinálok, csak odaléptem és megfogtam balkarját.

   -Mi történt? - aggódva tekintettem rá, de ő egy pillanatra nem nézett rám.

    -Csak elestem, olyan ügyetlen vagyok. - nevetett fel, de ez nem volt igazi nevetés. - Semmi nagy dolog , csak vérzett egy kicsit és piros volt így a nővér bekötötte.

    -Értem... - de valamiért mégsem tudtam teljesen elhinni. 

    -Ej kiscsaj, legközelebb figyelj oda jobban. - szólalt meg Jin is.

   -Rendben, bár én ilyen vagyok kétballábas/kezes. Én most felmegyek, meddig maradtok?

    -14-kor jön értünk Misaki.

   -Értem, akkor jó munkát! - meghajolt és felsietett.

    -Jin te nem érezted, hogy furcsán viselkedik?

    -Úgy gondolod? Szerintem nem... de na te élsz vele ... De nyugi, ha van valami gond biztos,hogy hozzád fordul először. 

   -Igaz... - igaz ugye? Velem beszélget a legtöbbet, én ... én vigyázok rá...

Megbizik bennem nem? Megbizik... Megittuk a kávét és mire Misaki csengetett készek voltunk. Akaru lejött miután átöltözött és beszélgetett velünk, akkor úgy nem vettem észre semmi furát, talán csak képzelődtem volna?

   -Akkor mi most megyünk, este későn jővők, szóval ne várj.

    -Rendben jó próbát! - integett Akaru.

Jinel elkezdtük felhúzni a cipőt , amikor csengettek... mind összenéztünk, Misakit lent vár meg... szóval ki lehet? Kinéztem a kis ajtó résen és hát nem mondom,hogy szívem repdesett az örömtől. 

    -Ki az? 

   -Kieta... - mondtam és próbáltam nem leleplezni "nagy örömömet." 

De szemem sarkából észrevettem,a hogy Jin elkuncogja magát.  Kinyitottam az ajtót...

   -Sziasztok! Akaru itthon van? 

    -Szia! Igen, mit szeretnél? Nem most válltatok el? - húztam fel a szemöldököm.

   -Ugyan Kazuya... - lépett mellém Akaru. - Mit szeretnél ?  

    -Én... csak gondoltam megnézlek hogy vagy... fáj a könyököd?  

    -Nem , de ezt már mondtam. Szeretnél bejönni? Beszélgethetnénk... vagyis... szabad Kazuya?

Nézett rám Akaru azokkal a ragyogó barna szemeivel. Ketten egy lakaásban... teljesen egyedül... ez a gondolat valahogy megőrjitett... Jinre néztem aki cska bólintott... tudom, tudom, nem tagadhatom meg tőle.

   -Persze, hiszne te is itt laksz... a barátaid nyilván eljöhetnek. - mondtam ki.

   -Köszönöm! - ölelt meg Akaru. 

    -Jól van mi most megyünk. Szia Ran-chan. -simogattam meg a kiskutyám buksiját.- Sziasztok!

Köszöntünk el, és magukra hagytam a lakást. Miért őrjit ez a gondolat ennyire meg Kazuya, hogy egy másik sráccal van... hogy egy másik sráccal kettesben van....

Akaru:

    -Miért jöttél ide? - becsukodott mögöttünk az ajtó, megkináltam egy pohár narancslével , majd a nappaliba ültünk le. 

    -Beszélni akartam veled.  - mondta komolyan. 

    -Miről? - néztem rá. 

    -Chisamék tették úgye? - mi, hogy buktam le? - Nem leestél hanem lelöktek mi? És ők tették tönkre a forgatókönyved. 

   -Mi?! Ezt...ezt meg honnan veszed? - próbáltam elnevetni a dolgot. - Mondtam, hogy elestem...

    -Akaru, láttalak mikor kimentél velük. Ők voltak mi? 

 Eltekintettem... van értelme tagadnom? Keita elég makacs...

    -Igen... ők voltak. Tudtomra adtka egy két dolgot. 

    -Mondtak valamit mi? Ne hidj nekik, bármit is mondtak ! - szólalt fel Keita.

    -Nincs semmi baj oké?! De tényleg , minden rendben van. Nincs kedved videójátékozni?

Emeltem fel a konzolokat... nem kérdett egyelőre semmit, de tudom, hogy még felfogja hozni. 

A napok teltek és teltek... nekem a gondolataim folyamatosan a hallottakon pörögtek... folyton emésztettem magam ... próbáltam ellentétét bebizonyitani. Kedden mint kiderült tovább léphettem, tetszett a produkció Kitagawanak és a többi nagy embernek... szóval egyenesben voltam. Bár a pletykák amit sejtem kik terjesztettek tovább indultak, hogy nem érdemlem meg és átverke mindenkit legfőképp Kazuyat. De nem akartam igazat adni, beakartam bizonyitani itt a helyem... minek után beválasztottak elkezdődött még több munka fotozás, reklám forgatás és felkészülés a következő előadásra amit Midorival fogunk előadni. Még többet beleadtam, többet próbáltam otthon amikor időm volt és a suliba is igyekeztem megmutanti hogy itt a helyem... már már kimerültnek éreztem magam, de akkor sem engedtem el. Én... én megakartam mutanti hogy itt a helyem és ugyna olyan vagyok, mint a többiek. Ha ez jól meg legközelebb már maga Kitagawaval találkozhatunk. Bár hétvége eljővetelével kikapcsolodhattam egy kicsit, ugyanis itt volt az idő a srácok koncertjének. És nekem az első koncert amit végre élőben látthattam velük. Nagyon izgatott voltam és teljes extáziba voltam,hogy eljött ez a pillanat is. A srácok meg is jegyezték, hogy még sosem láttak olyannak mint akkor, pörögtem és azt sem tudtam, mit vegyke fel,hova menjek, hogy viselkedjek... nagyon boldog voltam és komolyan álmom teljesült, hogy végig nézhetek egy koncertet, hogy végig nézhetem az ők koncertjüket. 

   -Mindent bele! -mondtam a srácoknak mielőtt a cégtől elmentek volna a helyszinre.

   -Remélem meghallunk majd lentről! -kacsintott rám Koki.

    -Majd sikitok! - nevettem el magam. 

A páholyba kaptunk jegyet , most már juniorok voltunk... oh igen Keita, Midori és Shouta is jönnek. 

   -Majd találkozunk a koncert után! - borzolta össze a hajam Kazuya.

   -Hé! -szóltam fel , de már mentek is tovább.

Negyed órával a koncert kezdete előtt, már ott voltunk a Tokyo Dome csarnokában... Hatalmos volt, a videókból, koncertekből amit még ottohn néztem egyáltalán nem tűnik fel,hogy valóban milyen hatalmas. Az emberek nagy része már bent lézengett és mindenki izgatottan várta a srácokat! Ragyogó tekintettle néztem a helyemről a szinpadot és siznte kirobbantam a boldogságtól vagy éppen elájulni volt kedvem... fel kellett fogjam,hogy valóban itt vagyok, itt ülök a sorok között és KAT-TUN koncertre várok... ez ez annyira elképesztő és annyira csodálatos... örömömben sirni lett volna kedvem... Ha ez egy álom nem akartam felébredni belőle, nem akartam,hogy ennek vége legyen. És végre felszólalt az első hang, az egész csarnok zengett a rajongók sikolyától és taps viharától. Néhány perc után megjelentek a fiúk a Real Face számukkal. Nem tudtam visszafogni magam, tagaj voltam a hypnes-eknek így kiengedtem a torkomból én is a sikolyt, a tapsot és mint egy gyerek aki új játékot kapott úgy tkeintett a szinpad felé, olya ragyogó tekintettel... velük együtt énekeltem, egész végig, minden egyes számot amit ismertem... volt egy két új is. Nagyon boldog voltam , olyan leirhatatlan érzés volt,hogy végre ott lehettem, hogy látthattam őket élőben ahogy énekelnek, ahogy táncolnka, ahogy szivassák egymást. Nagyon menők voltak, nagyon jók voltak és mindent beleadtak. Védték azt ami fontos nekik, védték a KAT-TUN nekik minden ezzel kezdődőtt és látszott, hogy nem akarták, hogy ennek bármikor is vége legyen. Elképesztőek voltak, csodáltam őket , felnéztem rájuk, hogy ennyire képesek szeretni valamit és ennyire védik, hogy ennyire akarják amit kitűztek maguk elé és reméltem, hogy egy nap én is így tudom hozni magam, tudom hozni azt amit szeretek csinálni. Mindegyik srác menő volt, tehetséges és hozták a formájukat... bár olykor olykor mikor Kazuyára néztem a szívem hevesen kezdett verni és úgy éreztem, hogy egy néhányszor ajkamat harapom vagy épp nyalom... Jaj fogalmam sincs mi ütött belém ... csak... csak olyan jól nézett ki, olyan dögös volt.... éreztem hogy elolvadok, ahogy mindenki a terembe ahogy épp ránéztek és látták a sexy táncát vagy hallották angyali hangját. Ahogy hajába simitott és megnyalta ajkait... ezt láthattam... élőben... Én annyira boldog voltam, cska úgy kipattantam az izgatottságtól , komolyan nem is tudom , hogy foglaljam ezeket szavakba... ez csodás volt, elképesztő... A srácok... a srácok elképesztőek! Ez az érzés amit itt megtapasztalhatok, hogy itt vagyok a soriba csak az értheti meg aki részese ... aki ragyogva nézik ezeket a csillagokat.

Kazuya:

A koncert nagy siker volt, Akaru nagy egsztázisba volt , koncert után mikor néhány percre összefutottunk , kereste a szavak,hogy hogy irjon le minket. Olyan aranyos volt és olyna boldog... az útobbi napokba sokat dolgozott és aggódtam érte, de örültem, hogy ilyen boldognak láthattam és kikapcsolhatta a koncertünk. Sajnos sokat nem tudtunk beszélni , mert volt egy kisebb vacsora nekünk és a stábnak, táncosoknak akik segitettek a koncert szervezésébe. De este találkoztunk és kicsit lefekvés előtt beszélgettünk. Majd újabb hét telt el, hogy alig láttuk egymást. Akarunak sok munkája lett, sok próbája de meglehet érteni hiszen kemény az út a sikerig. Nekem is megvolt a saját munkám, bár bekellett valljam,hogy hiányzott Akaru. 

Épp a srácokkal voltunk egy fotozáson amikor arra lettem figyelmes, hogy Misaki ideges:

   -Tessék? Kórházba?! Mi történt?! Jól van, jól van rendben köszönöm szépen!

   -Mi történt Misaki? - kérdeztem összeszükült szemmel.

Néhány pillanatig gondolkozott és ajkába harapott, feltehetőleg gondolkozott, hogy elmondja e... de nem értettem elsőre, hogy miről is lenne szó.

   -Mi a gond? Mi történt? - kérdeztem, mire a többiek is Misakira figyeltek.

   -Takashi hivott, Akaruval próbáltak amikor hirtelen... - már abban pillanatban felálltam mikor Akaru neve elhangzott - Akaru összesett, a megyei kórházba van.

Nem gondolkodtam, nem érdekelt a fotozásam, csak kaptam magam, miközben egy széket is feldöltöttem és kiszaladtam... szaladtam, szaladtam a megyei kórházba. Nem is törödve, hogy éppen, hogy megnéznek az emberek, esetlegesen felismernek... csak szaladtam és minnél hamarabb tudni akartam Akaruról... jaj nem figyeltem rá eléggé, nem vigyáztam rá! Akaru...