A sors szenvedélye 23.rész

 

A sors szenvedélye

23.rész 

Kazuya:

Szinte berobbantam a kórház ajtaján . Láttam az emberek meglepődött arcát, ahogy hozzám akarnak szólni, de per pillanat nem lebegett semmi sem előttme, cska Akaru és hogy minnél hamarabb lássam. 

   -Elnézést! Egy lányt most nem rég hoztak be elájult... Akaru...Akaru Suzukinak hivják. - léptem a recepcióhoz. 

   -Öhm... a harmadik emeleten és jobbra a 216 szoba. - válaszolta a recepciósnő, aki szintén meglepődött , hogy ki állt előtte és hűlledezva próbálta eldönteni,hogy ez most egy álom vagy ez az igazság.

Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, nem lett volna bölcs ötlet, hogy liftel menjek ahol több emberrel vagyok bezárva.  Bár most éppen pillanat mi szól bölcs döntésnek? Végig szaladtál Tokyon eszeveszetten egy lány miatt Kazuya... most komolyan van már ésszerű döntés ebben a pillanatban. Nem mintha, nagyon érdekelne. Amint felértem egyből megláttam a folyosó végén merre kell menjek... hiszen ott volt... ott volt Keita és Midori is...

    - Kazuya-senpai! - látott meg először Midori.

    - Hogy van?! Mi történt?! - szaladtam hozzájuk. 

    - Jól, csak úgy tűnik kifáradt, infuziot tettek rá , megkell várni míg letelik... Akaru még nem ébredt fel jól lesz. 

    -Neked nem munkád volt? - szólalt meg hirtelen Midori mögött Keita. 

    -Igen és? Most itt vagyok ... Tán baj? Én vigyázok Akarura...

    -Oh, valóban?! Akkor mondd miért került ilyen helyzetbe Akaru?! Szerinted miért?! - lépett közelebb  Keita és szuros tekintettel nézett a szememben.

    -Kifáradt, sokat dolgozott nem birta! Tudom figyelnem kellett volna rá, észrekellet volna vennem , hogy kimerülő félben van! Szerinted nem zavar?! Nem fáj nekem ez?!

   -Fiúk csendesebben, mindenki minket néz... - állt közénk Midori. 

    -Fáj persze...persze....kifáradt a munka miatt, hogyne... Jaj de tényleg te nem tudsz róla... - lépett el tőlem és nézett ki a közeli ablakon.

    -Miről nem tudok? - néztem rá, majd Midorira.

De Midori cska vállat vont... 

    -Miről nem tudok?! - szólaltam keményebben fel és a közeli falba ütöttem.

   -Kazuya-senpai! - ragadta meg a karom Midori . -Ez egy kórház ne felejtsd és te nem vagy akárki... 

Körbe néztem, néhány orvos és ápoló lézengett  csak ezen a szinten... elnézést kértem és most rajtam volt a sor, hogy közelebb lépjek Keitahoz :

   -Miről nem tudok ?! Akaruval kapcsolatos ... azonnal mondd el - szürtem a fogaim közül és megfogtam karját.

    -Egy dolog,hogy sokat dolgozott, de ezt mind azért tette mert az egész suli arról beszél, hogy nincs itt a helye, hogy kihasznál téged, átver és mindent azért telt el, mert veled késziti a doramát. Zargassák, célpontá vállt az iskolában, tönkre tették a padját, leöntötték vizzel, tönkre tették a forgatókönyvét és az a seb a könyökén nem vénetlenből esett le, lelökték ... összetűzésbe került. 

   -Tessék? De nekem erről nem beszélt... - engedtem el.

    -Hát persze, nem akarta, hogy aggódj érte. Elnyelt, elnyelt mindent , naiv... kis naiv volt, beakarta bizonyitani,hogy amit elért, amit elér nincs köze hozzád... de közbe belül emésztette magát, hogy talán a szavak súlya igaz. 

Ledöbbentem és hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt... a falnak támaszkodtam... Miért nem mondtad el Akaru? Miért tikoltál el tőlem egy ilyen dolgot? Az egész az én hibám... 

   -Ha gondolod bemehetsz hozzá... - érintett meg néhány perc után Midori.

Mélyet sóhajtottam majd bólintottam. Benyitottam a szobába, ahol Akaru feküdt... olyan nyugodt volt, olyan szép... Amint becsuktam magam mögött az ajtót, odasiettem az ágyhoz és megfogtam Akaru kezét:

   -Miért nem mondtad el nekem Akaru? Miért nem szóltál erről? Megakarlak védeni! Hiszen megígértem a szüledinek, hogy vigyázok rád. Akaru... miért nem szóltál erről?! Miért nem mondtad, hogy bántanak? Megakarlak védeni... amikor megjelentél az életemben csak úgy hirtelen azt sem tudtam hová tegyem , de az első pillanattól, hogy tekintetünk találkozott tudtam, hogy joban leszünk, hogy kiegészitsük egymást... beszélgettünk és olyan kellemesen éreztem a társaságodban magam, boldog voltam, boldog voltam és hálás voltam minden egyes percért amit közösen töltöttünk. Azt akarom , hogy jól legyél, hogy mosolyogjál... hogy a hangod elérjen az emberk szivében, mert neked itt a helyed... - megszoriotttam a kezét és próbáltam  nem utat engedni a könnyeimnek. - Annyira aggódtam miattad, annyira ... annyira sajnálom, hogy nem vettem észre mi van veled. Itt a helyed , mellettünk.... mellettem... - azon vettem észre magam, hogy előre hajolok, felé... és.... megcsókolom.

Nem is tudom mi ütött belém, vörös ajkai csak úgy hivogattak... úgy éreztem, hogy megkellett tegyem. Az ajkai oly puhák voltak ... amikor az én ajkammal találkoztak, egy löket járta át a testem, egy szikra, mely végig rázta a testem, amitől boldog lettem... ez...ezt a csókot sosem fogom elfelejteni, mégha el is loptam...

   -Mi ütött belém? - húzodtam hátra.... 

Mire gondolok? Mit teszek? Hogy tehettem ezt?! Megcsókoltam az engedélye nélkül?! Én... én... szerelmes vagyok Akaruba... Szeretem... szeretem Akarut... szeretem... 

   -Kazuya! - megszeppentem amikor kinyilt az ajtó és belépett Misaki rajta. Nyugi Kazuya... viselkedj normálisan.

   -Misaki?!

   -Mégis hogy képzelted ezt?! Idol vagy, akkor mégis hogy a fenében gondoltad, hogy végig szaladsz Tokyo utcákon és berontasz ide a kórházba?! Ott hagytad a fotózást és a még a fotozási ruháddal jöttél el!

Végig néztem rajta, egy fehér ing, egy fekete nyakkendővel, egy fekete ilyen iskolai tipusu kabátban , egy fekete fehéres famerrel és egy fekete bakancsal. 

   -Megsem fordult a fejedben , hogy felhajtást okozol?! 

   -Nagyon sajnálom! - hajoltam le a fejem, de közbe kezem ökölbe szorult... - De megbeszélhetnénk kint?

Engedhetke ezeknek az érzéseknek? Szabad egyáltalán erre gondolnom? Talán a nagyszüleiknek igazuk volt... nekünk nem lehet közös jővőnk... mi... ő... Ezek az érzések lehetnek szabadok?

  Misaki hátammögé pillantott, majd bólintott kiléptünk a folyósora, ahol már sem Keita, sem Midori nem volt. 

    -Ez nem volt okos döntés és remélem ezt te is tudod. - bólintottam. - Egyelőre itt eltudtam intézni a dolgokat, nem fog kiszivárogni semmi. De reménykedj, hogy senkinek sem volt idjee bizonyitékot szereznie,hogy valóban te szaladtál eszeveszetten Tokyo utcáin. 

   -Elnézést! - hajoltam meg.

   -Én is aggódom Akaruért, és tudom, hogy ti ketten sokat vagyotk együtt és gondolom felelősséget érzel iránta, ez normális. De tudnod kell , hogy ki vagy... komolyan rád sem ismerek... hogy ilyen felelőtlen légy. Válaszolj őszíntén Kazuya, szerelmes lettél belé? Néhány hónap alatt belészerettél.

Tekintetünk találkozott és hirtelen azt sem tudtam mondjam el az igazat, vagy inkább hazudjak. 

   -A nagyszüleinek igaza volt, nem lehettek együtt... ő most kezdi ezt az egészet, ha összejönnétek, mindenki azt mondaná, hogy csak azért jutott el idáig mert a barátnőd. 

Az ajtó felé pillantottam... eszembe jutottak Keita szavai... zaklassák a suliba, nem hiszik, hogy képes erre.... 

   -Talán, keresnem kellene neki egy lakást... 

   -Nem... - szólaltam közbe. - Nem szerettem belé, én... jóváteszem a hibám... Most Akarunak is az lenne a legjobb ha nem történne változás. És... a munka az első... - próbáltam keresni a szavakat, de valahogy nem jöttek , úgy éreztem menten megfulladok ha még többet szólok. 

   -Rendben, most igyekezz vissza még megcsinálják a fotozást , lent vár Takeda. 

Bólintottam, majd elindultam, de néhány lépés után visszatekintettem, pont ekkor ment be a szobába Misaki.. láttam az alvó Akarut... Néhány hónap után belészeretni valakibe? Nem lehetséges? Miért ne lenne lehetséges? Első látásra szerelem nem létezik? Miért ne létezne? De Misakinak igaza lehet, nem tehetem ki Akarut az emberek célpontjává... ha bevallanám érzéseimet... nem is biztos,hogy viszonozza... de ha valami folytán kitudodna... ha valahogy együtt lennénk, az emberek szájára vennék Akaru nevét, hogy kihasznál, amitől Akaru szomorú lenne és én nem akarom,hogy szomorú legyen. Ezek az érzések magamba legyenek zárva...

Akaru:

 Egészen frissen ébredtem, de amint felpattantak a szemeim nem ismertme fel hol vagyok... fehér... fehér minden hol és bal könyökömnél éreztem valamit... Próbáltam visszagondolni a történtekre... aztán mintha valami befészkelte volna magát fejemben... egy álom, egy álom ahol melegség fussa át a testem, ahol oly biztonságban érzem magam és egy öröm löket egy érintéstől, mely ismeretlen erőt ad nekem... de hiába gondolkoztam, próbáltam összetenni , hogy mi ez az érzés, mi kering bennem nem sikerült.

   -Felébredtél?  - a hang irányába fordultam, Misaki az ablak felén állt. 

   -Misaki? Hol vagyok? Te nem a fiúkkal vagy egy fotozáson?

   -Kórházban vagy, ugyanis elájultál...

   -Tessék? -ekkor eszembe jutott a próba. - Mi lett a próbával? Midorival próbáltunk, ott volt Keita is és Shouta...

   -Nyugi, semmi gond eltettük másnapra. Keita és Midori is itt volt egy darabig, de mondtam, hogy nyugodtan menjenek haza. Akaru miért nem szóltál, hogy nem érzed jól magad? 

  -Én ... csak...

    -Legközelebb szólj rendben? Igyekszünk ütemesebbé tenni a terved, hogy tudj pihenni és kérlek ha soknak gondolod szólj. Egy idol vagy, nem szabad, hogy megtörténjen egy műsorban, vagy emberek között... Érted? 

    -Igen, nagyon sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. - hajoltam meg. 

   -Jól van minden rendben van. - mosolygott rám. - Megyek beszélek az orvossal...

    -Misaki! -állítottam meg, mielőtt kezét a kilincsre tette volna.  - Kazuya tudja?

Néhány percig nem mondott semmit, sőt meg sem fordult... szóval sejtettem a választ. 

    -Igen... mikor hivtak pont szünetük volt. Meggondolatlanul szaladott ide, egész a fotozás helyszinétől a kórházig. Nemrég ment el...

    -Tessék? Ott hagyta a munkát?! - megdöbbentem mikor a szavakat kimondta Misaki. - És lesz valami küvetkezménye?

   -Egyelőre nem... hacsak nem jut cimlapra, akkor lehet , hogy Kitagawa nem hagyja annyiba. - aggódva tekintettem Misakira. - De a munkát ma eltudják végezni... 

Kicsit megkönnyebültem mikor ezt hallottam... Misaki kilépett, én meg egyedül maradtam. Miért hagyta ott a munkát miattam? Miért csinált ekkora őrültséget?

De a válaszra nem kellett sokat várjak, egy fél óra múlva már hazafelé tartottam. Kazuya otthon volt, a konyhapultnál ült és ha jól sejtettem a forgatókönyvet olvasta.

   -Megjöttem! - mosolyogtam és léptem bennebb.

   -Üdv itthon! - de nem nézett rám.

Talán haragszik rám? Talán a munkájánál történt valami? Közelebb sétáltam hozzá :

    -Nagyon sajnálom,hogy próblémát okoztam! -hajoltam meg. - Én ... annyira sajnálom. Nagy gondba kerültél? - néztem rá aggódva... 

Láttam ahogy megnyalja ajkát, egy pillanatra az ellenkező irányba néz, majd rám: 

   -Miért nem mondtad,hogy zaklatnak az iskolába?!

Kikerekedett szemekkel néztem rá. Ezt honnan tudja?

    -Tessék?! Miről beszélsz?! - próbáltam elterelni a menetet...

    -Keita mesélte... miért nem mondtad?!  - lépett elém és egy pillanatra meg is ijedtem, ilyennek sosem láttam, szemeiben mintha tűz égett volna.... 

    -Én... én csak...

    -Te, te csak mi?! Miért nem osztottad meg velem?! 

    - Mert nem akartam ezt is a terhedre adni?! - szólaltam én is fel hangosabban. - Nem akartam az én kis sulis vitáimmal , hiszen ez nem jelent semmit...

    -Nem jelent semmit?! Nem jelent semmit... - nevetett fle ironikusan, majd a pult felé fordult, de hamar meggondolta magát. - De jelent Akaru, ez nem jó dolog, nem szabad megengedni,hogy ilyenek megtörténjenek. 

    -Tudom?! Szerinted nem tudom?! De saját erőmből akartam megoldani?!

   -Miért?! Miért nem mondtad el nekem?! Én... én vigyázok rád! Én megakarlak védeni?!

    -Te vigyázol rám? Szerinted hány éves vagyok?! Egy 5 éves kislány?! Neked is megvan a saját bajod, miért kellene ezzel zargatnom téged? 

   - Mert... mert... egyszerűen tudnom kell oké?! Az én felelőségem, hogy vigyázzak rád?! Ne viselkedj gyerkesen!

   - Felelőség?! Felelőség értem?! Ugyan szerinted kisgyerke vagyok?! Az egy dolog, hogy senpaiomként tanácsokat adsz és felkészítesz , de arról nem volt szó, hogy kis gyerekként tekintesz rám?! Vagy az vagyok szerinted?! Szerinted egy taknyos kölyök vagyok?! Oké bevallom néha olyan a személyiségem, van egy örök gyerköc énem... de attól tudom a kötelességemet, tudok felelőségtudatos lenni... nem kell dadus nekem!  Lehet ez az első távoli utam a családomtól és hogy itt akarom elinditani a karrieremet de tudom mivel jár, tudom mit kell tegyek! 

Ezzel meg meg sem gondolva ott hagytam egyedül én meg felviharoztam a szobában, hangosan becsapva magam mögött az ajtót, majd azonnal beszüktem az ágyba...Túlzás? Nem is tudom mi akasztott ki annyira... Felelőség? Csak ennyi vagyok számdora Kazuya? Csak rád sóztak és elkell végezni a feladatot?!