Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak
24.rész
Akaru:
A következő pillanatok olyan hamar történtek, hogy alig volt időm feleszmélni. Egyik pillanatban még Yoshikoval beszélgettünk, a következő pillanatban rám szólt, meglökött és beesett a vízbe. A hullámok erőteljesen tértek a part felé így magukkal sodorta őt, aki nem tudott uszni. Kiabálni kezdett, gyorsan felugrottam és elindultam befele, de közben a fiúk akik felbukkantak a stand felől gyorsabbak voltak és kimentették:
- Yoshiko jól vagy? - kérdezte Akira.
- Mi történt? - kérdezte Kazuya.
Nagaruki magához szorította húgát, aki csurom vizes lett és köhintett néhányat. Kiléptek a patra, mellém, Hitaru szaladott hozzánk és átnyújtott neki egy törölközöt.
- Yoshiko, hogy kerültél a vízbe? Nem tudsz uszni...
- Én... én... csak... beszélgettem Akaruval, mire ő felmérgelődött és belökött a vízbe...
Hogy mit mondott? Jól hallottam?! Teljesen ledöbbentem, a meglepő és lenéző tekintetek rám meredtek... De én egy pillantáson álltam meg, egy értetlen meglepő pillanatáson. Csak ráztam a fejem, csak ráztam a fejem, hogy ez nem így van, nem így történt.
- Tudtam! - szólalt meg Nagaruki. - Tudtam, hogy ez lesz! Az egész mai nap egy színjáték volt! - kiáltotta el magát. - Kazuya nézd meg, most szemtanúja voltál milyen valójában Akaru. Csak erre várt, erre a pillanatra, hogy egyedül legyenek és kimutatta a foga fehérjét.
- Elég! Fejezd be, Akaru nem ilyen! Sosem veszélyeztetné valakit életét! - kiáltott fel Hitaru, meglepődtem, sosem hallottuk kiáltani. - Való igaz, hogy régen kemény volt és tett dolgokat, de én minden ember megváltozhat és ő amikor megismerte Kazuyat megváltozott. Nem is ismeritek!
- Persze? Hogyne, ki tudja mire lenne képes? Már annyi mindent láttunk az idővel.. Jégkirálynő, mindig fagyos és rideg marad. - nézett rám gyülölködő tekintettel Nagaruki. - Menjünk srácok!
Intett a fejével, ami után el is indult a húgával, kis tétovázás után Akiráék is követték. Kazuya maradt egyedül ledermedve ott előttem és továbbra is várva, hogy mondjak valamit. De hinni fog nekem? Mi járhat a fejében, most? Mindennek elmond most magában, kész ennyi volt kapcsolatunk? Könnyes szemekkel felnéztem rá. Igen, könnyes szemmel... én tényleg soha nem sodornék veszélybe, pláné egy ilyen helyzetben... én nem, nem... Nem birtam tovább, ott állni, gondolkodás és szó nélkül elszaladtam egyedül, egy másik irányba és zokogni kezdtem. Azt hittem, hogy most minden megváltozik, hogy tényleg elindul valami, hogy Kazuya miatt összebarátkozok a barátaival és kellemes nyarat töltünk együtt. De úgy tűnik mi tényleg nem lehetünk együtt, hogy mindenki ellenünk van. Mibe reménykedek? Hát nem újra és újra felsorakoztattam magamba az érveket, hogy miért nem lehetünk együtt? Más világból származunk, betegség, a múltam, a jővője.... nem lehetünk mi együtt... nem... És most ez fájt, ez fájt, hogy Kazuya így látott engem, hogy kikiáltottak engem rossznak és Kazuya mind ezt hallotta és valószínű, hogy nekik hisz. Nem is tudom, hogy mióta szaladhattam, mikor megérkeztem egy szikla csoporthoz.. Mély levegőt vettem és felmásztam az egyiken, majd leültem a tetejére és csak néztem, néztem a hullámzó tengert. Én tényleg nem ártanék senkinek így, hogy veszélybe sodorjam az életét. Én soha... soha nem kockáztatnám más éltetét soha... én soha...
Kazuya:
- És te Kazuya? Még mindig mellette állsz? - nézett hátra szemrehányó tekintettel.
Felnéztem rá és szótlan maradtam, ezután megfordult és a srácokkal a nyomukba elment.
- Most éppen kinek hiszel Kazuya? - szólalt meg mellőlem Hitaru. - Akaru nem lenne ilyenre képes.
- Tudom... - mondtam halkan. - Láttatok valamit?
Rázni kezdték a fejüket:
-Yoshiko odajött, miközben pakoltunk és elhívta Akarut beszélgetni. Mi tovább pakoltunk, aztán minden olyan hamar történt, hallottuk ahogy Akaru felemeli a hangját, mintha vitaktoztak volna, majd csobbanás.
- Tehát tényleg vitatkoztak? - nem nem lehet igaz. Akaru nem tenne ilyent. Mondjuk lökött embereket a suliban és... de tényleg belökte volna dühből a vizbe?
- És, ha vitatkoztak?! - folytatta a dühöt Hitaru, ami meglepő volt, sosem lehetet mérgesnek látni vagy izgatottnak, idegesnek. - Akaru nem lenne ilyenre képes! És te vagy a barátja hinned kellene neki!
- Én nem...
- Te? Te?! Mi?! Ne mondd, hogy nekik akarsz hinni? Nem te voltál aki megakart őt védeni?! Megakarta változtatni, aki hitt, hogy mindaz amit mutat egy álca?! - szökkent előre dühösen Hitaru, mire Tamiya lefogta.
- Hitaru, nyugi! Menjünk keressük meg Akarut. - Tamiya nyugodt maradt, Hitaru fordult meg először dühösen. - Kazuya ez a te döntésed, hogy mit hiszel, kinek. De bármit is döntesz, tégy jól pontot neki. - ezzel megfordult és Hitaru után sietett.
Hogy kinek hiszek? Nem hiszem, hogy Akaru képes lenne ilyenre. Kikezdett az emberekkel, uralkodott felettük, de ilyent akkor is biztos vagyok benne, hogy nem tenne... nem lenne rá képes! Ugye? És a mai nap folyamán annyira törekedett, tényleg, hogy mindekivel kijöjjön és... Megkell találnom, beszélnem kell vele! Hallanom kell tőle! Tétovázás nélkül szaladni kezdtem, amerre ő, percekkel korábban.
Akaru:
A kellemes forró nyári napot lassan felválltották a szelles és fekete felhők... eső igérkezik. De nem mozdultam, csak összekuprodtam ott a szikla tetején. Közben a telefonom nem tudom hányszor megcsörrent, rezgett, végül úgy döntöttem, hogy kikapcsolom. Nem akartam semmit sem hallani, sem szemrehányó dolgokat, sem sajnálkozó, megértő szavakat.
- Akaru! Akaru! Akaru, csak hogy megvagy! - telejesen megszeppentem mikor két kar fonodott körém, teljes melegséget áradozva, hirtelen olyan érzésem fázott, mintha abban a pillanatba, mikor a felhők eltakarták a napot és az idő hűvösebb lett, én is fagyosabb lettem. És most ez a két kar, ez a hozzám éríntő test lenne az én napom, ami azonnal felmelegít.
- Kazuya... - mondtam ki suttogva.
Szorosan ölelt, mintha bármelyik pillanatban szerte foszlanék... Könny gördült le az arcomon és mintha igaz volna amit eddig mondtak rólam, mint abba a Jégkirálnyős mesében, egy meleg érintés, egy meleg aura megolvasztotta volna jégszívemet. Lassan olvadozni kezdett és már nem számított más csak én és ő.
- Én nem tettem semmit, én nem tennék ilyent! - jobb kezemet karjára helyeztem és bele markoltam, erősen szorítva, nem akartam hogy elmenjen. Mondjon bárki, bármit nem érdekel, az egyetlen fontos, hogy ő higyjen nekem, hogy mellettem legyen. Hogy annak a lánynak lásson, akinek mindig is. Történjen bármi, legyünk bárhol, bármilyen messze egymástól, együtt vagy nem, csak azt akarom, hogy mindig jónak lásson, mindig annak akit szeret és ha valamikor ez az érzés megváltozna, akkor nézzen úgy rám, mint akit egykoron szeretett.
- Akaru...
- Én nem... - lassan lehuztam karját magamról és felé fordultam, hogy barna szemeibe tekinthessek, amik bánatosan tükröztek vissza rám. - Hinned kell nekem, én sosem kockáztatnám senkinek sem az életét! Én nem tenném... én nem tenném. Ugye hiszel nekem? Ugye? Ha mások rosszállóan néznek rám, nem érdekel, túl teszem magam, de azt nem birnám ki ha te is olyan szemrehányó tekintettel néznél rám. - fogtam tenyereim közé arcát és vártam, hogy megszólaljon.
Lassan kezeit a derekamra tette és kicsit közelebb húzott magához:
- Tudom, hogy nem lennél ilyenre képes. De kérlek elmesélnéd, hogy mi történt? Tőled is akarom hallani.
Levettem a kezeimet arcáról és visszafordultam a tenger fele, felevenítettem azt a néhány perces beszélgetést Yoshikoval, minden egyes részletet hangosan kimondva:
" - Miben segíthetek Yoshiko? - kérdeztem egyszerűen semmi gúny nélkül, úgy gondoltam ha már eddig elhívott bocsánatot kérek tőle a múltkoriért.
- Te és Kazuya... - érdeklődve vártam, hogy folytassa.
- Figyelj Yoshiko én tudom, hogy mit érzel iránta és sajn...
- Tényleg azt hiszed, hogy veled boldog lehet? Hogy melletted majd nyugodt életet élhet?! Egyáltalán megfordult a fejedben, hogy mibe sodrod Kazuyat?
- Yoshiko, tudom jól, hogy a két világunk nem egyezik meg de...
- Nem erre értem! - teljesen ledöbbentem, mikor Yoshiko felemelte hangját, sosem láttam ilyen dühösnek, no meg még hangosan beszélni sem hallottam . - A tiédre, a múltadra, a jelenedre és a jővődre... Ha nem volt elég ellenséged, minek után azzal a huligánnal összejöttél még több lett. És ugyan most ki fog megvédeni? Kazuya? Nem védhet meg, ő egy idol, nem ehhez szokott. Te véded meg őt? Hogy tudnád te megvédeni.. .bajba sodortad! Bajba fogod sodrani! Lépj vissza, maradj hátul! Legyél újra az a régi Akaru mint eddig és maradj ki az egyszerű diákok életéből! Maradj ki Kazuya életéből!
- Szerinted én nem akartam! Én nem akartam távol tartani?! Minden erőmmel azon voltam, de egyszerűen nem sikerült! Belé szerettem és nem tudtam ellene küzdeni... beleszerettem...
- Hát csalódtam benned Akaru, te aki rettegésbe tartott egy egész iskolát, akitől mindenki megrebbent csak hogy meghallotta a nevét... Mondd azt neki, hogy játszadoztál vele, hogy valóban azt a hulligánt akartad féltékennyé tenni! - hát ezt nem értettem. Yoshiko teljesen megőrült.
- Yoshiko, nyugodjunk meg és beszéljük meg rendesen. - akartam tenni egy lépést közelebb.
- Ne érj hozzám! - emelte fel a kezeit és lépett egyet hátra. - Kazuyanak baja fog esni és a te lelkedre fog száradni!
- Elég! - kiáltottam el magam és lendülettel megragadtam a karját. - Szerinted én nem félek? Nem jár minden reggel az a fejembe hogy most ez az a nap mikor Kazuya elé kerül a múltam? Hogy nem vagyok ott mellette és baja esik miattam? Szerinted ennyire önimádó vagyok, hogy csak magamra gondolok és nem érdekel semmi? Kazuya... Kazuya volt az első aki meglátta bennem, hogy álarcot viselek, felém nyújtotta karját és... és... én nem érdemlem meg őt... nem érdemlem meg őt, de mégsem tudom elengedni én... én szeretem. És...
- Elég! - kiáltott el és kihuzta a kezemből az ővét, majd a következő pillanatban minden szempillantások alatt történt, elkezdett hátra lépkedni be a vizbe, mire hátra esett, bele és egy hullám bennebb sodorta."
- Tehát ez történt. - fejeztem be a visszaemlékezésemet. - Esküszöm, hogy ez történt és nem én löktem be. - néztem rá kérő szemekkel. Egész történetem alatt nem vágott közbe, semmi reakciót nem mutatott.
Másodpercek teltek el csendben már azt hittem, hogy végülis nem azért jött, mert nekem hisz, hanem csak hallani akarta a historiámat, majd itt hagy... De, a következő pillanatban ismét karjai körém zárodtak és magához húzott, az ölébe ültetett és szorosan magához ölelt. Olyan szorosan ölelet, hogy szinte szusz nélkül maradtam... de közben ilyen közelről napfény, sóstenger és homok keveredő illat áradott belőle és hallottam milyen hevesen dobog a szíve:
- Kazuya...
- Annyira tudtam, annyira tudtam, hogy te ilyenre nem lennél képes! Ma egész nap is annyira igyekeztél, hogy a többiek elfogadjanak... Tudtam, hogy ilyenre nem vagy képes! - csókot lehelt a fejem búbjára. - Ami Yoshikot illeti, mindenképp elfogok beszélni vele, egyáltalán nincs joga ilyent mondania neked.
- Ne! Ne hagyd, csak! Szerintem valami zavarja, valami történt... másképp biztos nem viselekdett volna így és... és szerintem csak félt téged.
- Engem nincs amiért féltenie és ezt meg is mondhatom neki. Én választottalak téged, a szívem hozzád tartozik és mind az ami vele van. - tette kezemet a szíve helyére. Teljesen elvesztem varázslatosan csodaszép barna szemeiben. Oh, hogy tud valaki ennyire aranyos lenni.
Majd lassan közeledni kezdtünk egymás felé, míg ajakaink össze nem értek és nem hívták egymást lassú táncba.
- De miért nem szólaltálmeg az előbb? Miért szaladtál el? - szólalt meg miután elválltunk.
- Ugyan ki hitt volna nekem? Láttad milyen tekintettel néztek rám... Az én szavam van, Yoshiko szava ellen. Nem hiszed te sem, hogy nekem fognak hinni...
- Hát jól van de akkor is, megkell osztanod az igazad. El sem hiszem, hogy Yoshiko ilyenre volt képes, hogy ilyennel megvádolnia téged.
-Szerintem azt hitte, hogy ezzel majd ellenem fordulsz. - bujtam mellkasára.bal karjával átölelt miközben jobb karjával támaszkodott ahogy ült. - Egy szerelmes lány sok mindenre képes lehet...
Nem válaszolt, ismét fejem bubjára nyomott egy puszit.
- Minden rendben lesz meglátod, ez is majd elfog felejtődni és...
-Nem, Akaru ez nem ilyen egyszerű. Most kezdték belátni, hogy te milyen vagy valóban, bevallótták nekem... és most egy ilyen haguzsággal, minden tönkre ment... Az igazság ki kell derüljön! - lett ideges és szinte szikrákat szort a szeme.
- Jól van, jól van! - simogattam meg az arcát. - Ki fog derülni! - ki kell derüljön? Ez nem olyan mint a régi tetteim, ez egy komoly dolog ami ha elkezd majd a városba terjengeni... milyen szemekkel néznek majd rám? A barátaimra? A családomra? Kazuyara? Nem hagyhatom... valahogy rá kell vegyem Yoshikot, hogy elmondja az igazat. Kazuyanak igaza van.
- Menjünk, nemsokára esni fog! - Kazuya állt fel először, majd felém nyujtotta kezét és felhuzott, ezzel lesegített a kőről, hogy ne hogy leessek.
- Akaru! Akaru!
-Akaru, jaj de jó, hogy jól vagy! - szaladtak felénk Hitaruék. Hitaru azonnal átölelt. - Ne is figyelj azokra az emberekre, ne hallgass rájuk! Te ilyenre nem lennél képes!
- Tudom! - öleltem vissza, majd hátrébb álltunk egymástól és barátnőim szemébe néztem. - Köszönöm, hogy mellettem vagytok! Nagyon sokat számít nekem! - néztem körbe.
- Még szép csajszi! Barátok vagyunk! És nagyon örülök, hogy Mr.Sztár is úgy tűnik melletted van.
- Természetesen! Szeretem Akarut és az igazságra is fény fog derülni. -szórította meg a kezemet Kazuya, mosolyogva pillantottam felé, mire rám kacsintott.
- Én, én szeretnék bocsánatot kérni tőled Kazuya. Nem beszéltem valami szépen veled és...
- Hitaru, ugyan,nem kell semmiért sem bocsánatot kérned. Jót tett az a rám szólás. Teljesen lefagytam és hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek. Egy pofon volt, ami felébresztett. Köszönöm!
Pofon ami felébresztette? Ugyan miről maradtam le?
- Na most már menjünk, nemsokára esni fog! - intette Tamiya és a kis csapat elindult visszafele. Elvettük a csomagokat ami a miénk volt, ott ahová levoltunk pakolva és elindultunk a buszmegállóba.
Ahogy haladtunk előre, eszembe jutott, hogy visszakellene kapcsoljam a mobilomat, megnyomtam hosszan a power gombot és néhány másodperc alatt bevillant a telefonom logója, majd fel is kapcsolodott és további értesítések érkeztek rögtön. Tamiya, Hitaru és Kazuyatól... de ahogy figyeltem az értesítéseket tekintetem megállt egy új üzeneten ami percekkel ezelőtt érkezett... nem mástól, mint "Üdv Jégkirálnyőm! Csodálatos hírrel szolgálok, hamarosan otthon leszek. Így hamarosan újra lássuk egymást! Remélem nem felejtetted el a közös pillanatainkat. Csók! B."
- Senpai... - dermedtem le az uton és éreztem, ahogy nem birok megmozdulni.
- Akaru? Akaru mi történt?! - nézett rám aggódva Kazuya, a csajok reagáltak és közelebb léptek hozzám belekukkintva a telefonomba.
- Ne már! - lepődött meg Tamiya. - Ez most komoly?! - rátekintettem.
-Nem viccelne egy ilyennel! - a csajokkal ismét az sms-re tekintettünk.
- Hé, valaki világositson engem is fel! - szólalt meg újból Kazuya. - Ki ez a B?
Kazuya pillanatottam, érződött a hangjából, hogy nem tetszik az sms tartalma, na persze ezt még tetőzte az, ahogy reagáltam rá.
- Botan-senpai... - válaszolt helyettem Tamiya.
- Ki? - bézett értetlenül továbbra is ránk.
- Ő, ő az a senpai, aki bejött Yoshikonak és történtek dolgok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése