A sors szenvedélye 37.rész

 A sors szenvedélye

37.rész

Kazuya:

Nagyon lassan vezettem hazafele. Olyan furcsaságot éreztem a szívembe, ürességet... tudtam azt, hogy Akarutól jöttem el és hogy otthonomba tartok, ahol nem fog várni. Olyan hamar letelt az  a kis idő, amit még együtt tölhettünk mielőtt elköltözött volna. Akartam vele időt tölteni többet és többet, egy élet sem elég vele....

Mikor a házelé értem, nem tudtam kiszállni a kocsiból, nem tudtam beparkolni a helyemre, egyszerűen nem jött rám, hogy lenyomjam a gázt, eflordítsam a kormányt és a kocsi becusszanjon. Helyette lükvercbe tettem és kimentem. Körözni kezdtem a városba, ide oda menet, a szűk utcákon keresztül. Az éjszakai élet lassan felválltotta a nappalit, fiatalok töltötték meg a teret club helységekbe igyekezve vagy munkások igyekeztek beülni egy italra, hogy a fáradt gőzt kiengedjék. Talán nekem is ez kellene tennem, de nem álltam meg, elmentem egy... kettő... három... négy... parkoló hely mellett de nem léptem rá a fékre, tovább mentem. Lassan egyre sötétebb lett, az utak egyre szabadabbak és az utcák egyre csendesebbek. Nem is tudom mióta körözhettem a városba, tuti ha valaki látott hülyének vélt, valami turistának aki azt sem tudja merre megy. De egyszerűen nem volt kedvem hazamenni, nem akartam egy üres lakásba hazaérni, nem akartam egyedül vacsorázni, egyedül tv-t nézni, videójátékozni alvás előtt és mégis kivel beszélgetek ezentúl? Ezek dolgok már mind olyan untatlan, egykedvünek tűntek. Vajon ő most, hogy érez? Mi lenne ha beállítanék hozzá? Ha átbeszélgetnénk az időt? Ha csak megfeledkeznénk az időről? Mi lenne ha felhívnám? Ha hallanám a hangját? Ha kihívnám egyet kocsikázni? Ha ketten járnánk körbe és körbe? Ha megvárnánk a reggelt és együtt vinnénk el Ran-chant sétálni mint máskor? Mi lenne ha... ha... ha... 

Gondolatom menetét a telefonom csörgése zavarta meg: 

     -Annyira tudtam, hogy nem alszol. - hallatszodott Jin hangja a túlsó vonalról.

     - Kitűntetést akarsz tán ezért? - próbáltam elnevetni magam, de a mondatom végére a hangom elcsuklott.

     - Otthon vagy? Feltételezem nem... 

     - Túl jól ismersz már csak az hiányzik hogy megmond mit csin...

     - Hát vagy gyalog jársz körbe a városba vagy kocsival. Vagy talán tévedek?

     - Nem, helyes a válasz. - bólintottam rá. - Nem tudom, egyszerűen... egyszerűen nem érzem azt, hogy hazamegyek. Ennyire soha nem akartam távol lenni a saját lakásomtól. Órák óta csak körözök a városba.

     - Aj a szerelem, a szerelm mit csinál az emberrel. És akkor mégis mit akarsz? Felhívtad Akarut? Beszéltél vele?

     - Nem! Bár nem tagadom, hogy nem egyszer fordult meg a fejemben. Még az is, hogy forduljak vissza és lépjek a küszöbére ismét.

      - Megszoktad ez normális. Látszott köztetek egy kapocs, biztos vagyok benne, hogy neki sem könnyű most. De megkell őt is érteni, nyilván nem akart már teher lenni neked és, hogy későbbiekben bármi probléma adodjon akár neked akár neki.

     - Ez Akaru, a kedves Akaru....- oh, hogy szeretem ezt a lányt! 

     - Menj haza, pihenj egyet! Reggel vidd le Ran-chant sétálni és nézd meg délra már ismét találkozni fogtok. 

    - Gondolom nem körözhetek egészen addig?!

     - Baka! Minden rendben lesz, attól nem fogtok eltávolodni. Vagy talán az zavar, hogy ő és Adam....

     - Ne kezd! Ne kezdj bele! - miért kell mindig ennyire beletalálnia Jin-nek?! Nyilván nem csak ez az oka, igen részben az, hogy mi van ha így eltávolodunk, ha így közöttünk minden megváltozik és... természetesen zavar az, hogy ő és Adam egy fedél alatt.... - Majd beszélünk reggel! Most már hazamegyek tényleg!

Forditottam el a kormányt, majd miután Jin elköszönt átvágtam az üresen kongó utcán és leparkoltam a lakásom előtt. Nehéz szívvel, de felléptem a lakásba, ahol a sötét lakás fogadott, csak a kutyusom nyugodt, édes szuszogása adott jó kedvet. Megsimogattam ahogy elléptem tőle majd felléptem a szobámba. Ami fél évig nem az én szobám volt... ahogy csak beléptem rögtön megcsapott jellegzetes gyöngyvirág illata Akarunak. Csak becsuktam a szemem és mélyet szippantottam, olyan volt mintha még ott lett volna, halványan ám de ott lett volna. A szoba teljesen olyan volt, mint ahogy én rendeztem mégis ismertelen volt, az egész lakás olyan volt mintha nem az enyém lett volna. Felsóhajtottam és az ágyhoz sétáltam, majd lerogytam rá. Épp akartam hátradölni amiko a kis éjjeliszekrényen megpillantottam egy kis boritékot. Utána nyultam és kibontottam, rögtön kiesett egy kis kuclstartó melyen baseball labda, ütő és kesztyű ékesedett mindegyiken felírva a nevem "Kazuya", miután jól áttanulmányoztam a kis cetlit vettem ki ami még a boritékba volt "Öhm... köszönöm! Köszönöm nagyon szépen mindazt amit eddig értem tettél. Nagyon jó lakótárs voltál! El sem hiszem, hogy Kamenashi Kazuyat mondhattam a lakótársamnak. Köszönöm! Hiányozni fog mindez, mindaz amit átéltünk. Neked is? Remélem gondolhatom, hogy egy kicsit igen. Ugye nem fog változni attól még semmi köztünk? Ugye minden rendben lesz és nem távolodunk el! Én nem akarok eltávolodni tőled.... Kis semmiség az a kulcstartó, de mégis szerettem volna valami személyeset, valami ami az életed része volt és most is az és biztos vagyok benne, hogy későbbiekben is az lesz. Remélem nem túl béna ajándék! Összevissza irogatok itt, ne nevess ki jó? :))) Jó éjt! Akaru"  Akaru! Hát te is?! Te is gondolsz erre?! Te is félsz, hog ynehogy eltávolodjunk! Oh, drága Akaru, hát hogy távolodnánk el! Mi soha nem fogunk eltávolodni egymástól! Azt megígérem! Mosollyal az arcomon döltem hátra az ágyba kezembe a kulcstartot forgatva. Szeretlek....

Akaru:

Minden olyan fura volt, olyan ismeretlen, olyan üres. Ehhez kell hozzászoknom, de egy részem egyáltalán nem akart. Folyton azon járt az eszem, hogy most Kazuya vajon mit csinál? Eszébe jutok? Vagy már egy könnyen visszakerült minden a régi kerékvágásba? Megtalálta a levelet? Tetszik neki a kulcstartó? Kinevetett? Cikinek gondolta? Bénának? Ran-chan vajon mit csinál? Órákig csak ültem csendben kis nappaliba, majd hogy legalább megtörjem egy kicsit a csendet bekapcsoltam a tv-t de nem tudtam ráfigyelni. Folyton oldalamra tekintettem, hogy rám mosolyog onnan valaki vagy felhangzik csillingelő nevetése, ahogy arra kér, hogy mondjak egy két magyar szót, ahogy játszani hív, ahogy csevegésbe kezdünk az éppen futó műsorról és ironizálni kezdjük. Hiányzott... Vajon mi lenne ha felhívnám? Vagy mi lenne ha megjelennék nála? Elbeszélgetnénk az időt és reggel elvinnénk közösen Ran-chant sétálni, mint régen? Hah... persze hogy nézne ki már? Elkell fogadjam, hogy most van saját lakásom, Kazuyanak is... mindkettőnk élete így folytatodik, ezt is megkell szokni, tudhattam, hogy nem megy ez sokáig. Órák teltek el, hogy csak előre néztem, miközben a tv műsorba folyton felnevettek,  nem is tudom hogy min. Kint fiatalokat hallottam ahogy kosaraznak, a labda pattogását, nevetést és kiáltásokat. De órák elteltével minden elcsendesedett, csend hontol az egész negyedbe. Hátra döltem a kanapén és a plagfont kezdtem bámulni, közben kirajzolodott Kazuya arca előttem. A teraszról beszürödött a halvány hold fény keveredve az utcai lámpa fénnyel. Hiába éreztem hogy lecsukodik szemem ott is Kazuya arca elevenedett fel és elfogott a hiánya. Látni akarom, hallani a hangját...

Ahogy gondolatomat kimondtam megcsörrent a telefonom, mintha ágyuból löttek volna emelkedtem fel és kaptam a telefonom után reménykedve, hogy ő az de nem ő volt...

     - Szia Midori!

    - Neked is hello. Gondolom nem engem vártál?  Remélem, hogy nem nézel valami béna nyálsa romantikus filmet.

     - Bármennyire is próbálok magamnak hazudni, nem tudok... folyton rajta jár az eszem, hiányzik. Olyan fura ez az egész, hogy itt egy lakásba egyedül...  És nem, ne aggódj a plafont bámulom.

     - Oh az jó.! - siri csend telepedett ránk. - Akaru, tudod, hogy nem bántani akarlak. De te is tudtad jól, hogy ez megfog történni. Nem élhettek együtt, hiszen nincs köztetek semmi...

    - Tudom. De mégis olyan üresnek érzem magam... 

     - Nem hívtad fel? Nem irtál üzenetet neki? Hazaért?

     - Azt hittem, hogy ő fog írni nekem... de nem tette. És nem... nem irtam, mert arra gondoltam, hogy biztos jó ötlet? Csak most válltunk el, lehet magányra vágyik pont, hogy kikell élveznie azt, hogy ismét csak az ővé a lakás és...

     - Ja, el is képzelem, hogy éppen mit csinál...

     - Midori! Nem úgy értem! 

     - Jól van na csak vicceltem. Minden rendben lesz, ez nem jelenti, hogy bármi is változni fog köztetek. Pihenj egyet, holnap új nap és biztos, hogy keresni fog.

     - Jól van, majd megbeszélünk. Szia!

Elköszöntünk Midorival, majd felsóhajottam és utam a szobámba vezetett. Ledobtam magam az ágyra és átölelve a párnámat,  továbbra is a kezemben lévő lekapcsolt telefonom képernyőjét bámultam. Igaza van, attól még közöttünk nem változik semmi attól még... Vajon így most még jobban elfog kerülni mint eddig?!

Már épp, hogy leakartam tenni kezemből, mikor megrezgett, sms érkezett Kazuyatól! Csillant fel a szemem és azonnal megnyitottam "Te is hiányzól lakótárs! Mindig ott leszek neked, remélem te is nekem. Jó éjt!"  Hiányzom, hiányzom, hiányzom neki! És ő is ugyanúgy gondolja, hogy ott leszünk egymás mellett továbbra is! Hiányzom neki.... lakótársként.... lakótársa... Aj, most ezen ragadom le?! Folyton a telefonomon lévő kis üzenetet kémleltem és újra és újra elolvastam... Szeretlek....

Kazuya:

Az napok szélsebesen kezdtek tovább állni. Igyekeztem nem godnolni arra, hogy Akaru már nem lakik velem. Azért igaz volt hogy, amint lehetett találkoztunk, bár kicsit kevesebbet azaz, nem találkoztunk épp mindennap, amivel megvoltam szokva. Ezekben a napokba hiányzott... borzasztóan... De mindig egyre jobban és jobban vártam, mikor arról volt szó, hogy találkozzunk. Mindig egy órával azelőtt elkészültem és türelmetlenül lépkedtem a lakásba 5 percenként az órámat figyelve. Közbe természetesen volt amikor én voltam nála, vagy ő nálam egy ebédre, vacsorára. De már nem aludtunk egy fedél alatt, már nem ébredtem úgy, hogy kilép egy szobából. Már teljesen nem értem magam, egyszer mellette akarok lenni, máskor meg elakarom kerülni. Hallgatok másokra, hallgatok valamire, de mégis...

Nyár vége felett, mielőtt az a bizonyos exe megérkezett volna neki kezdtünk ismét forgatni. Hiszen nem állhatott sokáig. De amint elkezdődött ezerrel ment a munka, finalizálni akarták még az év vége előtt. Ezáltal legalább ismét napi szinte találkozhattam Akaruval néhány órára bár. Továbbra is nagyon ügyes volt és mindent megtett, hogy a legjobb formáját hozza. Aranyos volt. Természetesen én is hoztam a legjobb formámat, egyszer fogott el az idegesség, mikor kiderült, hogy egyre több és több romantikus jelenetünk lesznek Akaruval. Volt már jó néhány ilyen jelenet amit forgattam, de ez más volt hiszen vele kellett előadjam és nagyon óvatos kellett lennem, hogy csak a keretek között legyek. Mint a korábbi jeleneteknél is ami ilyen szerelmes volt. Meglepően rajta nem láttam idegeskedést mikor ez szóba került. Vagy legalábbis nem mutatta kifele. Mindenesetre neki kezdődött a forgatás, majd hamarosan a fiúkkal is beálltunk munkába, amint visszahívtak. Pont 1 nappal azelőtt, hogy megérkezett volna az a srác. És már szinte mielőtt Akaruék is visszamentek volna, már csak a fesztivál volt, amire szerencsére egy napot mi is feltudtunk áldozni.

Mélyen kifujtam a levegőt miközben megigazitottam a visszapillantó tükörbe nézve a napszemüvegemet. Akaru lakása előtt álltam, megkért, hogy kisérjem ki a reptérre elhozni Adamot. Kis idő múlva előugrott Akaru is, egy térden felüli fehér sötét kék csikós ruhát viselt, ami nagyon szépen kihangsúlyozta a alkját, kis barna táskát viselt vállán és szemüveget a fején. Amint meglátott egy csodaszép mosoly villogott fel az arcán és integetni kezdett, visszaintettem. Megkerülte a kocsit és beült mellém. 

     -Hello! - köszönt angyali hanggal.

    - Szia! Nos készen állsz találkozni az... - kezdtem keresni a szavakat és figyelni arra nehogy valami gúnyosat mondjak amiből rájönne, hogy nem tetszik a srác . - barátoddal?

    - Persze! Nagyon izgatott vagyok, nem találkoztunk olyan rég ugye mikor otthon voltam összefutottam vele. De ugye ez más helyzet, hiszen ide jön valaki onnan. És nyilván jó érzés, a régi társaságból valakivel....

    - Szóval velünk nem annyira jó érzés? Aucs! - kaptam drámaian a szívemhez.

    - Nem úgy értem! - legyintette meg a karomat és mindketten elnevettük egymást. - Valóban miattad tudtam otthonnak érezni ezt az egész környezetet, amiért mindig is hálás leszek. Nem is tudom, hogy adjam vissza. - csak maradj mellettem mindig. - De nyilván ez a helyzet más, otthonról érkező... Remélem, hogy kedvelni fogjátok. Nagyon rendes srác. - nem is tudnád mennyire várom a találkozást.

     - Nos akkor induljunk is!

Az út további része elég csendbe telt, néha feljött egy egy téma, mint az első munkanapunk újra, mi lesz a következő munkánk és mennyire izgatott a forgatások miatt no meg hogy hamarosan a Jr. Junior feszitvál is lesz, amire nagyon reméli, hogy ott leszek. Nyilván ki nem hagynám! Egy olyan 20 perce autokázás után megérkeztünk a repülőtérre. Leparkoltam és Akarut követve bementünk. Elég zsufolt volt a hely, augusztus vége, mindenki most jön vissza a nyaralásból. Ez a srác meg most jön nyaralni... na jó, nem nem Kazuya! Megígérted, hogy adsz neki egy esélyt, Akarunak fontos barátja és már rég szakitottak, szóval... nem éreznek egymás iránt semmit már fél éve hogy itt van szóval... 

    - Adam! - gondolatom menetéből Akaru örömteli hangja zökkentett ki.

Felkaptam a fejem és Akarura néztem, aki hevesen integetni kezdett, méterekkel arébb egy türkiz polóban és fehér nadrágban álló srác állt egy börönddel a kezében. Amint meglátta Akarut hatalmas ezerwattos mosoly terült szét az arcán és elindult felén. Barna haja volt, ami kissé szerte szét állt, magas volt, talán kicsivel magasabb is volt nálam. Amint elénk ért felemelte napszemüvegét és megvillant az igen ritka párosítás barna hajjal, a kék szem. Most, hogy élőben látom bekell valljam elfog az irigység, ez  srác úgy néz ki mint egy szupermodell,...

    - Akaru! - azonnal karjaiba kapta és megpörgette. Micsoda öröm... - Nagyon hiányoztál! Annyira örülök, hogy megtudtalak látogani.

    - Te is nekem, bár kicsivel több mint egy hónapja találkoztunk. Én is örülök, hogy eltudtál jönni, remélem, hogy jól fogod érezni magad. Jó volt az utad?

    - Hosszú  - nevetett fel és kirázott a hideg, még a nevetése is annyira kíváló. Ah... 

    - Elfáradtál? 

     - Igen. De az első nap és látom itt már fent van a nap, szóval semmiképp sem akarok lepihenni szeretném ha bemutatnád a várost. Mint a régi szép időkbe, töltsünk időt együtt. - kacsintott Akarura, aki úgy tűnt kissé zavarba jön.  - megköszörültem a torkomat, hogy végre észrevegyenek.

    - Oh, igen! Elnézést. Adam, beszeretném mutatni neked egy nagyon jó barátomat, aki nagyon sokat segített amióta itt vagyok és mellettem volt, a filmbeli partneremet, akiért annyira odavagyok, mármint... izé úgy értem, tudod a KAT-TUN... - kezdett összevissza dadogni Akaru, bár tudtam, hogy hogy érti mégis jól esett az "odavagyok érte" kifejezés. - szóval a KAT-TUN tagja Kamenashi Kazuya.

    - Oh, hát persze! Már nagyon régóta odavoltál értük, annyit meséltél róluk és folyton a dalaikat hallgattad. Elképesztő, hogy megismerkedhettél velük. Nagoyn szerencsés vagy. Örülök neked. Nos, Adam Russo vagyok, nagyon örvendek! - nyujtotta felém a kezét.

    - Szintúgy! - fogadtam el, alig tartott egy másodpercig a kézsfogásunk mégis úgy éreztem, hogy szikrázik a tekintetünk egymás felé. Talán neki sem tetszik, hogy Akaru éppen mellettem van.  - Üdvözöllek Japánban! 

    - Nos, akkor menjünk is! - csapta össze tenyereit Akaru és elindultunk a kocsihoz.

Egész úton ők beszélgettek, néha hozzá hozzá szóltam... de elvoltak, mintha én ott sem lettem volna. Ezek tényleg szakitottak? Általában ha valaki szakít nem marad ilyen jónak a kapcsolatuk... De ezek olyan jóban vannak, folyton a régi emlékeiket hozzák fel, nevetnek... irigy vagyok. 

   - Hol hagyjalak titeket? - kérdeztem, mert bármennyire is akartam volna velük lenni szemmel tartani ezt a srácot, dolgoznom kellett mennem.

    - A céghez mész? - bólintottam. - Akkor ott rendben lesz, megmutaotm legalább hogy hol dolgozom és onnan megyünk tovább. Oh, igaz is a csomagod... - kapott észbe Akaru.

    - Hagyhatod a kocsiban. Nyugodta menjetek el, majd ha végeztem felhívlak és megkérdem merre vagytok. 

    -Valóban? Nem gond? - bár csak félszemmel sanditottam Akaru felé, így is láttam hogy felragyog a szeme, komolyan olyan aranyos.

    - Dehogyis. Ugyse megyek sehova a cégtől. 

    - Köszönöm szépen Kazuya! - szólalt meg hátammögül Ádám. - És azt is, hogy ennyire kedves vagy és segítőkész Akaru felé. - ugyan miért köszönöd ezt meg? Miért kellene ezt megköszönnöd? Neked ehhez semmi közöd... mintha a barátja lennél, aki tartozik is bármivel...

   - Ez csak természetes. Nagyon megkedveltem Akarut! - mosolyogtam el és közbe visszanéztem a visszapillantó türköbe megfigyelni a reakcióját. Hát elégedett is voltam ugyanis kissé megrezdült az arca. 

Nemsokára meg is érkeztünk a céghez, ahol le is parkoltam és együtt szálltunk ki.

    - Nos akkor jó szórakozást neketek! 

    - Köszönjük szépen! Jó munkát! - mosolygott rám Akaru. 

Együtt indultunk előre az épület bejáratához, közben Akaru hevesen magyarázni kezdett az első napjairól és hogy mennyi minden található ebben az épületben. Nagyon aranyos volt.

    - Kazuya! Akaru! - hallottunk meg egy ismerős hangot és egyszerre fordultunk felé Akaruval. Koki és Nakamaru érekztek szembe velünk.  - Hello! Mizu?

    - Most érkeztem a munkára, Akaruék meg mennek várost nézni.

   - Oh! Te biztos Ádám vagy, az a bizonyos barát! - vigyorodott el Koki és felé nyujtotta kezét. - Koki Tanaka nagyon örvendek!

   - Ádám Russo szintén nagyon örülök. - fogott kezet vele, majd Nakamaruval is. 

    - Remélem, hogy lesz esélyünk beszélni. Meddig leszel itt?

    - Két hét. - KÉT HÉT?! Ez meg mikor dölt el, hiszen jővőhéten már Akaruék is dolgoznak, hogy micsoda?! Akarura pillantottam, aki a fiúkat bámulta ahogy beszélgetnek.

    - Gondoltam nem gond habár munkám lesz elviszem magammal. Misakival már beszéltem.

    - Oh ez nagyszerű! Akkor lesz időnk beszélgetni. Természetesen nem gond, sőt nem akartok belépni velünk a próbánkra? Nyugodtan megnézhettek. 

Hát persze, milyen nagyszerű, hogy 2 darab hétig egy fedél alatt lesz Akaru az exével... talán pizsamapartiba kellene hivatkozzak és néhány éjszakát ott töltsek. Nem jó ötlet?! 

     -Nem is tudom, lenne kedved Ádám? Vagy...

     - Persze, szívesen találkoznék azokkal a srácokkal akikért annyi odavagy évekóta és megnézném élőben azt a ragyogást, amit meséltél anno. 

    - Oh, Akaru, hát odavagy értünk? - vigyorgott kacéran Koki Akarura és átkarolta. Akaru zavarba jött és meglökte Kokit. 

Végül együtt indultunk a próbaterem felé, Ádámot beengedték mert magunkra hivatkoztunk. Ámulva figyelte a hatalmas épületet és látszott, hogy izgatott. Akaru és Kokiék is mesélni kezdtek a helyről, majd amint megékreztünk Ádám találkozhatott a csapat többi tagjával is Jin, Tatsuya és Junnoval is. Kisseb beszélgetés után, leültek oldalt az ablak felől és onnan figyeltek ahogy próbálunk. Bár néha lopva odasanditottam bár ne tettem volna, csak azt láttam, ahogy nevetgélnek, ahogy megfogja a kezét és átkarolja, ahogy feledtén jól elvannak... ezért hibáztam is. 

    - Kazuya mi történt veled? Ma elég sokat hibáztál. - tette is fel a kérdést Junno.

    - Sajnálom, magam sem tudom mi ütött belém. - hazug, a féltékenység az. - Kiestem a ritmusból... - nevettem fel kissé hamisan, de nem fitattgatták, bár biztos mindenki észrevette, hogy hamis. Pláné a fiúk ismertek mindig munkáról volt sóz maximalista voltam. 

Miután lejárt a próbánk Ádám megdicsért minket és bevallotta valóban elképesztőek vagyunk. Majd elválltunk tőlük, mivel nekünk további munkák vártak, ők meg várost mentek megnézni. Jin-n látszott, hogy beszélni akart velem de nem hagytam szót neki. Most nem voltam kiváncsi a hegyi beszédére. Igyekeztem koncentrálni a munkámra és legalább nem hibáztam a nap további részében, mégis be be ugrott, hogy vajon éppenséggel most mit csinálnak. Vajon próbálkozik e Ádám Akarunál és ő hogyan veszi mindazt?! Vagy talán már újra ki is békültek? Ádám vajon ideköltözne ha együtt lennének? Megtenné ezt Akaruért? Aj, Kazuya min nem jár a fejedben? Ez egyáltalán nem a te dolgod. 

Miután lejárt a munka olyan 18 körül megcsengettem Akarut, hogy most végeztem és merre vannak. A főtéren voltak az egyik parkba. Odavezettem és felvettem őket. Megkérdeztem milyen volt és közbe megemlítettem hogyha nem gond a srácok átjönnek az este, természetesen Akaru nem utasította vissza és nagyon izgatott lett. Gondolom tényleg szerette volna ha jól kijővünk Ádámmal. Így miután megérkeztünk valamivel nyugodtabb voltam, hiszen szemem előtt tarthattam Ádámot. Igazából tényleg jó fej volt, nem volt gond vele, csak néha ahogy Akarura nézett, amilyen közvetlen hozzáért és amilyen jóba voltak mintha mintha... az egyik legjobb páros lennének az egész világon. És ez zavart... nagyon is zavart... Főleg, hogy tudtam a következő napokba nem tudok továbbra sem velük lenni. Vajon mit hoznak ezek a napok?