12.fejezet Sora

Tekints az égre!

12.fejezet Sora

Ai:

     - Örültem, hogy találkoztunk!

     - Szintén! Köszönjük, hogy egy nehéz munka nap után időt adtál nekünk!

    - Jól esett! - egymás tekintetébe néztünk miközben mosolyogtunk. Nem is tudom, hogy hogy irjam le ezt az érzést de olyan volta, mintha abban a pillanatban minden körülöttünk lévő dolog nem létezne. Mintha csak mi lettünk volna ott abba a pontban, ami nem is olyan lényeges, abban az időben, ami szintén nem fontos. Csak az fontos hogy mi ketten ott.

    - Khm... Khm... - torok köszörülésre rebbentünk szét. - Örvendünk, hogy jó volt. Reméljük, hogy még megismétlejük.

    - Persze! - fordult Kazuya Kaoru felé és egy nagy mosolyt virritott arcára. Igen. Ez a mosoly jelent valamit... Biztos.

    - Akkor további szép napot neked!

    - Nektek is! - intett majd elindult a másik irányban. 

Figyeltem ahogy szaladva távolodik a tömegben. Nekem is jól esett veled beszélgetni. 

    - Csak fel ne fald a szemeddel! 

    - Hogy micsoda? - tekintettem Kaorura.

    - Juuuj! Milyen vörös lettél!

    - Nem! Nem is! - csaptam karjára, miközben elrejtettem az arcom. 

    - Oh! Dehogynem! Tudtam, tudtam én. Amint elkezdtél beszélni Kazuyaról. Te beleszerettél!

    - Én nem! Nem! Ne hülyéskedj, csak nem rég találkoztunk.  

    - És aztán? Az ember sosem tudhatja mikor és hogyan lesz szerelmes. Mondtam én, hogy a vőlegényed ő kellene legyen!

    - Ne! Ne! Kaoru! - tettem kezem a szájára. - Csak csendesebben mert valaki meghallja és félreérti. Nem akarok senkinek sem gondot okozni. - vettem le mondandóm végére.

    - Túl kedves vagy Ai! Ezzel senkinek sem okozol gondot.

    - De! De! Inkább most hagyjuk ezt a témát. Amugyis szerintem ezen a beszélgetésen kiderült, hogy te jobban érdekled.

    - Micsoda?!

    - Ne mondd, hogy nem vetted észre. Ahogy nevetgélve beszélgettetek, gondtalanul. - indultam el.

    - Ezt nem hiszem el...

     - Ne tagadd! Nagyon is jól látszott a kémia köztetek.

     -Ai Fukuda! Te féltékeny vagy!

     - Én... Én nem! - álltam meg, de nem fordultam felé. Az voltam. Nagyon is az voltam. Eddig csak én beszélgettem így és ennyit Kazuyaval most meg... Ah!

    - Ai! - ugrott elém és kezeit a vállaimra helyezte. - Ez annyira cuki!

    - Tessék?!

    - Nem is tudod mióta vártam erre a pillantra. Hogy Ai szerelmes legyen!

    - Miről beszélsz voltam még szerelmes.

    - Na jó a gyerekkori szerelem nem számít. Gyerekként minden második pasiba beleszeretünk.

    - Ez nem így van!

    - Jól van! Jól van! Na de... Figyelj! Köztem és Kazuya között nincs semmi és nem is lesz. Igen jól elbeszélgettünk. De ennyi! Igen szeretem a KAT-TUNt de ennyi. Amugyis a biasom Junno. Kedves srác Kazuya, de nem az esetem. És szerintem neki sem vagyok.

     - És ebben miért is vagy annyira biztos?

    - Oh, Ai! Te annyira vak vagy! 

    - Most miért?

    - Egész beszélgetés alatt lopva mindig feléd nézett. 

    - Te... Tessék?! - ismét éreztem hogy pirba borul az arcom.

    - Olyan aranyos vagy Ai! - ugrott a nyakamban. - Annyira örülök neked! 

     - Én... Nem is... Azaz ha igaz is az még nem jelent semmit! - elléptem előle és kissé felgyorsítottam a lépteimet. 

De közbe szívem boldogságtól telve hevesen dobogott és arcomra levakarhatatlan mosoly került. Nem kellene ilyen könnyen elhigyjem és elfogadjam ezt. Még nem! Még korai! Még nem így! 

Visszasétáltunk Kaoru lakásához. Amikor viszont a lakása elé értünk meglepődve észleltük, hogy három lány áll ott. Valahogy ismerősnek tűntek...

    - Ai! Kaoru! - aki elsőre észrevett egy derékig érő fekete haju, barna szemű lány volt, kék kosztum kabátot viselt, kockás fehér világos kék inggel és farmer nadrággal. Ő, Chisame Kazunari.

A második hölgy, rögtön utána fordult meg fekete haja válláig ért, szintén barna szeme volt. Sötét kék tréning felszerelést viselt. Amikor felénk nézett mosoly kuszott ajkaira. Ő, Eiko Fushimi. Az utolsó lány pedig percekkel később fordult felénk és intett egyet. Sötét barna haja hullámossan esett vállaira valamivel volt hosszabb, mint Eikoé. Szemei egészen ritka szinben pompáztak halovány barnás zöldek. Egy hosszu szürke ruhát viselt rajta egy farmer nadrágot. Ő Suzume Aiba.

    - Csajok! - szaladtunk feléjük csoportos ölelésben.

Mindannyiukat ismertük, régi barátaink voltak. Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Sokat énekeltünk és táncoltunk együtt. Volt egy csapatunk is, Sora volt a neve. Sora, mint ég, mivel a végtelenséget jelenti , a nagyságot, azt, hogy bárhol is legyünk mi mindig itt vagyunk egymásnak. 

Anyámék legnagyobb örömére is volt ez, persze. Sokszor rendeztek el nekünk fellépést. Amig itt voltam, majd külföldön is néhányat és ha hazajöttem is alkalmakként kihasználták. Bár az utobbi néhány évbe el maradt. Mindenki a saját újtára lépett. Kaoru moddel, Eiko uszó edző lett, mindig is szerett uszni de versenyezni sajnos nem jutott el egy váll megerőltetés miatt, így úgy döntött hogy segít másoknak, Chisame reklám cégnél dolgozik, mindig is szeretett kitalálni új termékeket és azoknak jó szlogent készíteni és végül Suzume ő is a showbuisnessben maradt, mint műsorvezető, van egy megjelenéses, kisugárzása és jó kis előadó készsége. Jó kis csapat voltunk, vagyunk. És amugy szerettem velük fellépni.

     - Miért csak most jösztök? Amióta hazajöttem nem kerestetek fel.

     - Nagyon sajnáljuk! Szerettünk volna hamarabb de.... 

     - De a lényeg, hogy most már itt vagyunk! - veregette meg a vállam Suzume.

    - A Sora csapat újra együtt! - átkaroltuk egymást.

    - Honnan tudtátok, hogy itt leszünk?  

    - Én szóltam nekik! Gondoltam jól jönne egy kis csajos buli.

     - Akkor mire várunk?! Menjünk! 

Bementünk Kaoru lakására, rendeltünk enni és kivettük az üditöt és ropit ami volt. Másnap munka vár mindenkire. Elbeszélgettünk, mint règen. Nevettünk, nosztalgiáztunk. Meg tudtam egy két dolgot amit eddig nem. Például, hogy Suzumenek megkérték a kezét nem is olyan rég. Eikanak van egy tanulója aki 3 évvel kisebb nála, tehetséges és úgy tűnik, hogy szereti Eikat. Legalábbis próbálkozik nála. És ahogy mesélték nagyon cuki srác. Bár Eika nem hiszi hogy komoly, mert kisebb nála és most a versenyekre kell figyeljen. Bár szerintem ez kifogás, legalábbis a kor nem számít. Chisame egyelőre csak a karrierjére összpontosít. Álítolag hamarosan előre léptetik. Szoritok neki! Aztán persze az én történetem sem maradhatott el. Alig hogy meséltem néhány gondolatot a LA-i utolsó napjaimról Kaoru rögtön a lényegre tört, hogy nekem is jegyesem van és milyen jóban vagyok Kamenashi Kazuyaval. Nyílván a csajok rögtön minden részeltre kívancsiak voltak. Így hát elmeséltem az elejétől a végéig. Persze ők is rögtön azzal jöttek, hogy szeretem Kazuyát és sajnálják, Marus ügyet. Remélik megtudjuk oldani. De valahogy megoldjuk. Ami Kazuyát illeti... Kialakultak ilyen érzések bennem? Kialakultak.... Azt hiszem... Talán...

Egész este 23-ig beszélgettünk és szórakoztunk. Ezután már mindannyian úgy döntöttek, hogy mennek haza. De megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk újra. Felhőtlenül feküdtem le. Milyen jó nap volt!

Másnap reggel elmentem munkában. Kazuya épp akkor küldött üzenetet amikor megérkeztem. Jó reggeltet kívánt és megkérdezte, hogy minden rendben van e. Egy egy üzenetet küldözgettünk egymásnak az elkövetkezett 2 órába amikor volt időnk. Úgy döntöttem ma hazamegyek utána. Hiányzik Shunichi-kun. Látni akarom! A munka gyorsan letelt. Kiléptem a Dome épületéből és meglepődve észleltem anyám kocsiját. Hát erre nem számítottam.

    - Szia! Jó napod volt? - szállt ki és indult felém.

    - Szia... Ig... Igen... - nem hiszem el, hogy ő jött el hozzám. Mi történt? Mi ütött belé? - Neked?

    -Ah, csak a szokásos néhány kellemetlen akadály, de hamar megoldottam. Hova tartasz? Ne vigyelek el?

    - Igazából arra gondoltam hazamageyek Shinichi-kunhoz. 

    - Remek! Remek! Gyere! Gyere! - terelgetett a kocsihoz. 

Nekem ez furcsa. Miért van ilyen jó kedve? Miért nem mondja, hogy tudta, hogy hamarosan hazamegyek? No meg, hogy gyerekes vagyok? Hazafele vezető úton kérdezgetett, hogy milyen volt Kaorunál, mit csinál, sőt még a munkát is megkérdezte, hogy mit csináltam. Nem tudom, hogy mit akar de valamit az biztos. Ennyi idő alatt, nem érthet meg hirtelen. Csak ennyiből. Hiszen máskor is volt ilyen. Ez túl hirtelen jönne.

   - Kedvesem, megérkeztünk! - léptük át a ház küszöbét.

    - Nappaliba vagyunk! - vagyunk? Mégis kivel? Yukoval? Nem így nem hangsúlyozná ki. Akkor meg?

De hamarosan megtudtam, amint rá fordultunk a nappalira. Ott ugyanis a csajok ültek. Kaoru, Eiko, Suzume és Chisame. És ugyanekkor jutott eszembe hogy mi is lesz anyámék következő lépése.

     - Gyere Ai! Ülj le! - lökött be anyám. Leültem Kaoru mellé aki fejet rázott, hogy nem tudja miről lesz szó.

    - Köszönöm, hogy időt szántatok ránk a sűrű programotokban. - kezdett neki apám.

    - Jó titeket újra együtt látni. Sora csapat! - ekkor szerintem mindenkinek felötlött, hogy mit is akarnak. 

     - Anya... Apa... - kezdtem bele, de nem hagyták, hogy megszólaljak.

     - Meghívtak egy iskolai rendezvényre! 

     - Hogy micsoda? 

     - A Harukon iskola megszeretné lepni a diákjait a kemény munkájukért, amit egy jótékonysági rendezvényen bizonyitottak, no meg hogy a tanulásban is remekeltek emellett. És titeket hívtak meg, hogy adjatok egy koncertet.

     - Na de, mégis mi az, hogy minket? Hivatalosan nem vagyunk egy együttes, sosem voltunk.

    - Úgy tűnik, hogy ez az iskola igen szeretett titeket és sok dalotokat hallgattatták. Sok diáknak adtatok erőt.

    - Anya, apa ne kezdjétek kérlek!

     - Ai! Ez egy remek lehetőség. Hát nem hiányoljátok a szinpadot, az együtt éneklést és táncot. - persze, hiányoltuk. De nem akartam ilyen könnyen be adni a derekam. Nagyon is tudtam, hogy mit akarnak ezzel elérni nálam legalábbis.

    - Mr. És Mrs. Fukuda, köszönjük szépen a lehetőséget. De már egy jó ideje nem léptünk fel együtt. Mindannyian más útat választottunk és... - kezdett neki Suzume.

    - És aztán? A tehetség bennetek van, nem veszik el csak újra be kell izzasszázok.

Síri csend következett. A csajokkal tekinteteket válltottunk.

    - Ne mondjátok, hogy cserben akarjátok hagyni a diákokat! - oh ez a manipuláció.

Bár menni akarunk. Tudom, hogy a csajok is és igazság szerint én is felakarok lépni velük. Összenéztünk ismét a csajokkal és bólintottunk.

    - Rendben! Legyen! - válaszoltam mindannyiunk nevében. 

Anyám tapsolni kezdett, apám arcán elégedett mosoly. De ez attól függetlenül nem fog semmit sem változtatni. 

Ezután közösen uzsonnáztunk egyet, majd mindenki a saját útjára ment. Én otthon maradtam. Huh! Gondolhattam volna, hogy ilyensmivel is előakarnak állni. De ne higyjék, hogy engedni fogok!

Shinichi-kunnal játszottam, amikor üzenetet kaptam. Elsőre azt hittem Kazuya lesz. De nem, Nakamaru írt. Úgy tűnik, megtudta, hogy fellépek egy iskolai rendezvényen. Biztos anyámék újságolták el neki vagy a szüleinek, vagy mindkettőnek. Felhívott. Megkérdezte, hogy minden rendben van e majd egy jó órát beszélgettünk. Aranyos és kedves srác, tanácsokkal is ellátott. Jó vele beszélgetni vele. Szeretek vele beszélgetni. Bár nem ugyanaz, mint Kazuyaval. Maruval inkább, olyan jó barát, legjobb barát. Kazuyaval... Más.... De élvezek vele beszélgetni, megért és mellettem áll. Örülök, hogy a történtek ellenére joban vagyunk. Egymás torkának is akadhatnánk folyton, hogy az én hibám vagy az ő hibája ez az egész jegyesség, mert az én szüleim kezdték vagy az ővé, de ő itt volt és tudhatta volna de én is felfigyelhettem volna valamire. De nem! Nem esünk egymás nyakának. Nakamaru egy nagyon rendes srác! Megígérte, ha nincs munkája akkor eljön a fellépésemre. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezzem egyedül? Vagy nem akar hozni valakit? Vagy hozzon nyugodtan valakit! Vagy valakiket, hogy ne legyen túl gyanus. Vagy konkrétan megmondani kiket. De nem tettem. Megköszöntem a beszélgetést és elkészültem lefeküdni. Épp, hogy az ágyba feküdtem be üzenet érkezett, Kazuyától jó éjszakát kívánt. Milyen aranyos!

Másnap ő is megtudta, hogy mire készülünk. Összefutottam vele kutya sétáltatás közben. Azt mondta, ha van ideje eljön megnézni. Ettől a gondolattól kicsit ideges kezdtem lenni. Nem félek fellépni, ez volt az első dolog amire a szüleim tanítottak. Mégis most attól a gondolattól, hogy valahol ott fog állni Kazuya ideges lettem.

Elkezdődtek a próbàk, a visszarázodás. A tehetség nem veszett el, sőt az összehangolodás is hasonló volt, mint régen. Tudtuk egymás lépéseit. A dalokat nem felejtettük el, mint kiderült mindannyian énekelgettük, hallgattuk az idők során. A tánc volt amit fel kellett jól frissiteni, mert azt bizony el el felejtettük, mi miután következik. De szerencsére erre anyáméknak volt terve a régi tánc tanárt előkeresték és idehozták. Jó volt látni Sanjit, emlékszem mennyire türelmes volt anno és ha akartunk éjellig fent volt, hogy velünk próbáljon. Mint kiderült, most már családja van egy kislánnyal és uton egy második is. Amint meghallotta, hogy szükségünk van rá kérdés nélkül jött, pedig Osakaban lakik már. Megköszöntük és természetesen megígértük, hogy nem hozzuk szégyenben. Ezt mind a mindennapi dolgok mellett csináltuk. Mindenkinek van munkája, nem hagyhattuk az hátra. Bár szerintem apámék fejében ez is megfordult. De egydolog ha engem akarnak bele rángtani és más dolog, ha a többieket is. Jó egy hét telt el. Kazuyával minden egyes nap sms-ztünk, Nakamaru pedig felhívott, amikor volt egy kis ideje, hogy megkérdezze, hogy állunk a dologgal. Úgy tűnik eljönnek mindketten a fellépésre, nincs munkájuk. Bár ha nem tévedek együtt jönnek, az egész KAT-TUN. Még Nakamaru hozta fel nekik és Junnoék rögtön rá vágták, hogy igen menjenek el. Izgatott vagyok! Remélem jó lesz! És remélem, hogy neki is tetszeni fog.