10. Fejezet Te

Tekints az égre

10. Fejezet Te

Ai:

A nap hátralévő részében a boltokat jártam. Nem volt kedvem hazamenni, mert tudtam, hogy mi vár ott. Mindenestre sikerült is nem erre gondolnom Kazuya segítségével. Az, hogy vele találkoztam és még egy kicsit beszélgethettünk és, hogy láthattam. Ez valahogy jobb kedvre segített és erőt adott. Nem tudom megmagyarázni miért, egyszerűen így történt.

Így elég késön érkeztem haza, épp, vacsora idő előtt egy órával. Mély levegőt vettem, ahogy kinyitottam az ajtot és beléptem a házban. Csend honolt. Ez rossz jel! Pipa! Nagyon pipa! Ahogy hallom még anyám sincs a konyhába, hogy a vacsorát készítse, tehát itt nagy beszélgetés lesz.

    - Végre, Fukuda kisasszony hazaérkezett! - hallottam meg apám hangját abba a pillanatban amikor a nappali ajatjához értem.

     - Apa, figyelj....

    - Nem szégyeled magad?! Hogy járathattál le így mindenki előtt? Az egész ügynöksége előtt?! - pattant is fel rögtön, anyám felállt és vállára helyezte kezét.

     - Nem járattalak le!

    - Valóban? A nagy kirohanásoddal, szerinted mit tettél? Mindenki látta, hogy hogy hisztizel.

    - Én nem hisztiztem! - emeltem fel már én is a hangom.

     - Pedig, igen! Azt hittem, hogy Los Angelesben felnőttél és megtanultál ezt azt, de látom csak gyerekesebb lettél!

    - Nem! Erről szó sincs! Én...

    - Meddig akaro még azt a lehetetlen álmodat üldözni? - már megint itt vagyunk.

    - Az álmom nem lehetetlen! Miért lenne az? Csak ti anyával gondoljátok azt, hogy az! De erről szó sincs. Eltudom érni és el is fogom.

    - Na azt már nem! Még hozzá te nem leszel egy stáb tag, valaki aki háttérben cseléd munkát végez! Egy Fukudanak a színpad való!

    - Te tényleg csak cselédkén tekintesz arra, aki mögötted mindent felállít, megtervez és besegít? - apám szuros szemekkel nézett, de én is álltam a tekintetét. - Fukuda? Fukuda? Csak golyton ezzel tudtok jönni. Meg sem értetek engem! Nem is akartok! - vágtam oda dühösen majd sarkon fordultam és kisiettem a házból.

Nem maradok még egy percet, hogy ezt végig hallgassam és vitatkozzak. Nem értik meg. Nem akarják megérteni, fel sem akarják fogni. Csak a sajátját mondják. Pedig azt hittem, azzal, hogy távol vagyok kicsit észhez térnek. De nem! Ők sosem... ők csak én... én... én... nem értenek meg! Ők nem!

    - Ai?!  -ez a hang?

    - Kazuya, mit keresel ezen a környéken?

    - A srácokkal találkozom. Együtt vacsorázunk, azt hallottuk, hogy van itt egy jó kis soba étterem. Te?

    - Én erre fele lakom. Oh, tudom melyik étteremről van szó. Ha szeretnéd megtudom mutatni.

    - Köszönöm! - intettem, hogy kövessen. - Minden rendben? Eléggé feldúltnak tűnsz?

    - Öhm... ennyire látszik? Hát... csak... összekaptam az apámmal.

    - Minden rendben?

     - Persze! Csak a szokásos! Nem akarják, hogy azt csináljam amit akarok és inkább színésznek vagy énekesnek, idolnak menjek, mint ahogy ők. - miért nyilok meg ilyen könnyen neki?

     - Sajnálom!

     - Dehogyis! Miért kérsz bocsánatot? 

    - Hát, hogy ilyen kényes témával kapcsolatban kérdezek.

     - Nincs amiért. Már meg vagyok szokva vele. - láttam az arcán, hogy ez a mondat nem tetszik neki. Sajnált. - Köszönöm! - hogy foglalkozol velem. 

    - Nincs kedved velünk vacsorázni?

     - Tessék?! - lepődtem meg a kérdésén.

    - Ha nincs terved. A srácokkal.

     - Nem akarok zavarni ez olyan csapatos, barátos dolog...

    - Dehogyis, nem zavarsz! Amúgyis a srácok is mondták, hogy remélik találkoznak veled, hiszen jól megkedveltetek.

    - Valóban?

    - Igen! - szinte azon voltam, hogy megkérdezzem és te, meg kedvéltél. Jaj, Ai min jár a fejed?! - Gyere nyugodtan, úgyis gondolom röptébe jöttél el. Meghívlak.

    - Köszönöm! De majd visszafizetem.

    - Igen, igen! - nevetett fel, milyen csillingelő a nevetése! - Azt még meglássuk! Gyere!

Nemsokára a soba étteremhez is értünk. Kazuya illedelmes, udvarias férfihoz méltan kinyitotta előttem az ajtot és előre engedett. Amikor beléptünk meg is pillanotttuk a három fiút egy távoli sarokban lévő asztalon. Csak akkor vettek észre, amikor közvetlen néhány méterrel az asztaltól voltunk:

    - Ai! - kiáltott fel Junno, majd Uepi vett észre és legvégül Maru akinek megjelent egy mosoly az arcán.

    - Kame, rá másztál Maru mennyasszonyára?! - kezdte a heccelesét Uepi.

    - Én... nem... nem csak összefutottunk kint és gondoltam csatlakozhatna.

     - Barátok vagyunk, nem szabad? Zavarok?

     - Nem dehogyis! Sőt, örülünk, hogy eljöttél! - mosolyodott felém Junno is.

    - Amúgy meg tudjátok a helyzetem Maruval. Nem lesz semmi belőle! Szóval kérlek ne hecceljétek egymást ezzel. Senkit! - ültem le Maru mellé, aki kihuzta a mellette lévő székét. Kazuya pedig a másik oldalamra került. 

     - Igenis asszonyom! - viccelődtek Uepiék.

Ezek semmit sem változnak? De kedvelem őket! Alig ez a második találkozásunk velük és már is megtudom mondani, hogy mennyire jó fejek. Jól érzem velük magam. Egyikkel jobban mind a másikkal... Ai! Mégis mire gondolsz éppen? Huh!

    - Minden rendben? - kérdezte suttogva Maru tőlem.

     - Csak a szüleim....- adtam vissza a választ. 

     - Rólunk...

    - Nem! Nem! Ne aggódj! Most nem erről volt szó! Nos mit rendelünk? Hadd ajánljak nektek egy nagyon jó párosítás! - vettem kezemben a menüt és forgatni kezdtem.

     - Voltál már itt?

     - Igen! Párszor gyerekkoromban. Ismerem a tulajdonsot is. Remek sobát készít és a feltétek...

      - Gyerekorodban? Pontosabban az mikor volt? 

     - Ne aggódjatok! Biztos vagyok benne, hogy nem változott... itt is vna. Mit szóltok egy tál különleges sobához.

     - Különleges? - szinte korúsban kérdezték újra a fiúk.

     - Meglássátok! Fönők! Kérünk szépen 5 tál különleges szobát! - kiáltottam.

     - Igen! O! Ai! Hazajöttél? - ismerte rögtön meg a hangomat, majd hamarosan láttam ahogy megjelenik az asztalunknál. Ishiki úr, már évek óta ezt az üzletet vezeti, lassan 70 felé jár. Kicsit el van keseredve mert 3 fia közül egyik sem akarná tovább vinni ezt az étteremet. De még reménykedik hogy valaki megváltoztassa a véleményét. 

     - Igen, de csak néhány hete.

      -Az remek! Olyan rég volt, mikor útoljára láttalak. Még egész kicsi voltál. És nézz ide kész felnőtt nő lettél. Csodaszép vagy!

     - Köszönöm szépen! Ön, jól van Ishiki úr?

     - Oh, köszönöm! Képzeld már a 6-dik unokám született meg 1 hónapja, a legkisebbtől.

     - Oh! Hikarunak is lett!

     - Igen! Végre kicsit hátra tette a munkából magát és rá állt a család alapításra. Majd mutatok képet. Ahogy Hirotoról és Hoshiról is.

     - Rendben! Rendben!

     - Na de most nem tartalak fel... apropó, melyik itt a te barátod? - nézett most először körben a srácok között. - Hm... mintha ismerősök lennének valahonnan- kuncognom kellett ezen. 

     - Egyik sem a barátom, Ishiki úr.

      -Tessék?! Hát de miért? Mondják úriemberek. Talán Ai nem szép lány? Vagy van maguknak barátnőjük. Akkor miért jönnek el egy másik lánnyal enni?

     - Ishiki úr! - éreztem ahogy hirtelen elvörösösöm. Most miért kell zavarba hozni?

     - Ai, valóban gyönyörű lány! De csak nem rég ismertük meg őt. - szólalt meg mellettem ülő Kazuya, mire éreztem, hogy szívverésem hirtelen az egekbe szökik. Gyönyörűnek nevezett?

     - Oh, értem! Igen, igen! Nem szabad elsietni. Nos, mivel Ai barátai az elsőre meghívom magukat!

     -Ah, Ishiki úr nem kell! - de már ment is el, meg sem hallgatva.

     - Kedves ember!

     - Igen Ishiki úr és a családja nagyon rendesek.

Miközben az ételre vártunk elbeszélgettünk. Még jobban sikerült megismernem a fiúkat és rájönnem még erősebben arra, hogy mennyire jól passzolnak és kiegészítik egymást. Jó barátok! Olyan jó kis társaságuk van. Valahogy vidámságot és erőt sugároznak magukból. Jó itt lennem. Örvendek, hogy megismerhettem őket. El voltak ámulva a különleges sobától amit Ikishi úr hozott ki. Nagyon finom volt! És meg kell mondjam gyerekkorom óta nem változott semmit az íze. Ugyan olyan jó, mint eddig. Miután megvacsoráztunk még egy jót beszélgettünk. Ittunk is egy kicsit, söröztünk. Tudom, hogy nem néz ki jól egy nő kezébern a sör. De engem ez nem érdekel! Én szeretem! És főleg egy hosszú nap után mennyire jól esik, vagy egy vita után a szüleimmel. Meg is fordult a fejemben, hogy vajon a srácok nem e néznek furán. De most már mindegy! Jó három óra telhetett el közben, amikor lassan szedelözküdni kezdtünk.

      - Van hol aludj este?

     - Maru! - kezdték zengeni a fiúk.

     - Ne értsetek félre! Csak aggódom.

     - Köszönöm, Nakamaru. De felhívom Kaorut, hátha ma este megszállhatok nála.

    - Akkor.... kifizetem a vacsorát és elkísérlek.

    - Maru, ne haragudj ezt én állom! - lépett mellém Kazuya. - Amikor összefutottunk meghívtam rá, ne haragudj.

    - Oh, értem... persze... persze...

Miért érzem hirtelen azt, hogy túl sok tesztoszteron szabadult fel? Vagy csak beképzelem magamnak? Kazuya kikerült Marut és elindult a kassza felé. Egy kis borravalót még azért hagyunk Ishiki úrnak és a sört kifizessük, ha már az ételt nem engedi. Miután kifizették kiléptünk a szabadban.

    - Köszönöm szépen, hogy megengedtétek, hogy veletek vacsorázzak! - hajoltam meg.

    - Ugyan! Nyugodtan csatlakozz máskor is. Jó társaság vagy! - mosolygott Junno.

     - Szívesen látunk máskor is! - bólogatott Uepi.

     - Akkor merre mész elviszlek Kaoruhoz.

    - Köszönöm szépen Maru! De nem kell. Nem lakik innen messze egy 20 perc gyalog. De jót fog tenni egy ilyen jó lakoma után.

    - Oh, értem! Persze!

    - Akkor én most megyek arra!

    - Mi arra megyünk! - mutatott Junno az ellenkező irányban.

     - Akkor szép estét! - intettem nekik is fordultam is meg, hogy induljak Kaoruhoz.Korábban már irtam üzenetet, otthon találom és maradhatok nála.

Nem meglepő módon a szüleim nem kerestek. Mindig ez volt nyugodjak le, majd úgyis jövők. Majd igen... de nem mondok le, mondjanak amit csak akarnak.

Kame:

Figyeltem ahogy jókedvűen egyre távolodik tőlünk. Elköszöntem a srácoktól és utána igyekeztem.

    - Várj! Én is erre jövők! - értem útol őt. Egyre könnyebb vele beszélnem. Egyre jobb vele beszélnem.

     - Komolyan? Merre laksz?

     - 15 percre innen. 

     - Komolyan?! Akkor szomszédok lehettek Kaoruval!

     - Talán, kitudja.

Mintha egy pillantra szomorúság csillant volna fel szemében. De szerintem csak rosszul láttam. Elmosolyodtam. Csendes éjszaka volt. LAssan már 23-et ütött az óra és meglepősen csend honolt az utcákon. Bár igaz, hogy kisebb utáckon jártunk keresztül, nem a központ sűrű részéhez. Az égen fent csillagok ragyogtak és kellemes hűvös szellő fújt keresztül az utcán. Vele még a sétálás is kellemes. Mit gondolsz Kazuya?!

     - Valóban jó volt ide jönni. Azt hiszem, hogy törzsvendég leszek ezentúl itt!- és hátha még veled is összefutok így gyakrabban.

     - Az jó! Örülni fog Ishiki úr. - és te? Ha most ezt hangosan kimondtam volna... Kazuya türtöztesd magad!

    - A szüleid nem kerestek?

     - Nem! De ez a szokásuk. Votl még ilyen és még lesz. Addig volt jó amig távol voltam, mert úgy nem kellett halljam egész napo őket. Persze ne értsd félre örülök, hogy végre itthon lehetek. Nagyon hiányzott Tokyo. Itt akarok letelepedni. Szóval a lényeg az, hogy még vissza kell rázzuk magunkat a hétköznapokban az együtt élésben. Bár kitudja, lehet, hogy ők nem akarják, ezért is rendezték el ezt a házzaságot. - ez olyan szomorúnak hangzik. Nem értem. Miért nem akarják támogatni Ai-t az álmában? Én nem is tudom mi lett volna velem ha a szüleim nem támogatnak abba amit akarok. Ai nagyon erős! Vajon valahogy nem tudok e segíteni? Ez fura lehet ha most felhozom hiszen alig néhány napja ismerjük egymást de. 

    - Ha valakinek kiszeretnéd adni én meghallgatlak! - álltam meg hirtelen előtte, mire nekem is jött. Mélyen a szemében néztem, az ő csillogó barna szemei rögtön belém vésődtek. 

    - Kazuya....

     - Ízé...ez furán hangozdhat mi? Alig ismerjük egymást és... ezt mondom én... öhm...

    - Köszönöm! Köszönöm, hogy ezt mondod! - tekintettem fel rá. Arcán lágy mosoly vírritott. Ez megmelengetí a szívemet. Ezt a mosolyt akarom nézni, nap mint nap. Én azt hiszem hogy... lehetséges? Ezek az érzések? Ezek a gyöngéd érzések azt jelentenének? - Hogy őszinte legyek... - indult meg újra Ai. - Tudom, hogy tényleg csak nem rég találkoztunk viszont őszintén szólva, olyan mintha már nagyon rég ismernélek Kazuya.... - zavabra van jőve? Jól hallom? - Furán hangozdhat mi? Magam sem tudom, de valahogy amikor beszélgetünk olyan érzésem van, mintha egy olyan valakivel beszélgetnék akit már évek óta ismerek.-  Ai....

    - Én is ezt érzem! - felpillantott.

Tekintetünk ismét percekig egymásba fonódott. Azt hiszem igen. Lehetséges lenne? Első látásra bele szerettem Ai-ba.

    - Khm... ömh... - majd Ai szakította félbe. - Na jó már itt be kell fordulnom és véggi menve ott lesz. Nyugodtan mehetsz. Innen már boldogulok.

    - Oh, én pedig azon az utván érek haza! Rendben!

    - Köszönöm, hogy útitársam voltál. 

    - Én is köszönöm! - nevettük el magunkat. Olyan jó vele!

     - Szép estét! 

     - Neked is! 

Intett majd figyeltem ahogy elindul az utcán. Egy részem azt mondta, hogy elkellett volna kísérnem, de nem akartam rá erőltetni magam. Hazamentem és alig, hogy a szobába értem a szobában értem az járt a fejemben hogy... Talán irnom kellene? Nem... az fura lenne. De mégis.... de nem. Nem kellene biztos, hogy kényelmetlenül érezné magát. Fura lenne nem? De ha csak egy kicsit rákérdek, hogy megérkezett? Az nem lenne az, nem? Leadta a számát, azt mondta barátkozzunk akkor? Akkor... csak... csak, annyi, hogy...  "Megérkeztél Kaoruhoz?" Ne! Ne! Ne! Mire már észbe kaptam az üzenet elküldödött. Bakker... nem hiszem el. Ne! Ne! Ne! Én hülye! Én hülye! Hülye! Hülye! Bevágodtam az ágyba és fejemet a párnámba temettem. AAAAAAAAA! Vergelődni kezdtem az ágyban. Olyan baka vagoyk hogy... ebben a pillanatban pittyegett a telefonom. Rögtön felpattantam ülő helyzetben és megnyitottam a telefonomat. "Igen! Köszönöm szépen még egyszer a meghívást! Remek este volt!" Arcomra hatalmas mosoly terült szét és most a boldgoságtól vágtam hátra magam, folyton az üzenetet néztem. Remek este... azt írta, este... tehát akkor nem csak a vacsorára irja nem? Nem? A velem való beszélgetésre is. Ugye? Igen! Biztos! Biztos, hogy arra is értetődik! Biztos vagyok benne!