16. fejezet Mrs. Yuichi

 

Tekints az égre!

16.fejezet Mrs. Yuichi

Ai:

    - Na hát a kisasszonny hazaérkezett? - fogadott apám, aki éppen a nappaliból tartott kifele. Még mindig dühös volt rám, a legútobbi beszélgetésünk óta és azzal csak fokoztam a dühét, hogy nem hajlottam semmit rá, sőt a munkámmal amit akarok többet foglalkozok.

     - Azt hittem, hogy már rég kinőttem azon az időszakon, amikor órához voltam kötve, hogy hazajöjjek.

    -  Még pimaszkodsz is?! 

     - Felnőtt nő vagyok apa! - léptem be a konyáhba,a hol anyám terítette az asztalt. - Amúgy meg, ha annyira érdekel, hogy hol voltam eddig szólok, hogy Nakamaru-val voltam.

    - Nakamaruval?! - csillantak fel anyum szavai.

    - Igen!

     -  Ez remek hír! - lépett át hozzám és átkarolt. - Egyre többet vagy vele és egyre jobban megismered. Ez csodálatos!

     - Anya...

     - Annyira örülök neked, kislányom! Meglátod egy kettőre kiforrnak az érzéseid is!

     - Azt hiszed ilyen könnyű?! Nem! Maruval csak barátok vagyunk de ennyi, egyikünk sem akarja az eskűvöt.

    - Kislányom...

    - Honnan tudod olyan biztosan, hogy Maru sem akarja?

    - Mert azon vagyunk, hogy megállítsuk az eskűvöt. Nem lesz semmi! Szóval jobb ha bele törödtök és nem élitek bele magatokat túlságosan.

     - Komolyan azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű?!

     - Ez az én életem, ennyire nem szólhattok bele!

     - Ez már meg volt beszélve! Lesz eskűvő ha tetszik ha nem!

    - Apa!

    - Ai!

    - Elég! - kiáltott fel hirtelen anyám, mire mindketten elhallgattunk. - Felköltitek az egész szomszédságot! Fejezzétek be! Üljünk le és vacsorzzunk meg nyugodtan. Aztán, majd nyugodtan megbeszéljük a dolgokat.

     - Nekem nincs semmi amit megbeszélnem kell veletek erről. Az én életemet nem irányítjátok többet. De leülök vacsorázni veletek... - bár egyáltalán nincs kedvem, csak anyám miatt megteszem. Mivel felszólalt és nem állt rögtön apám mellé, hanem tényleg csak egyszerűen vacsorázni akart velünk. 

Ő is mindig rám erőltette az akaratát, nem akarta, ő sem azt, hogy z legyek aki akarok. Ám mégis valamivel gyöngédebb volt apámnál és végig hallgatta a mondandómat. Bár sokszor fő célja az volt, hogy igyekezett, hogy a jó, szép család képe mindig megmaradjon és ebből a média semmit sem lásson.

Leültünk az asztalhoz és neki fogtunk vacsorázni. Nem szólalt meg többet egyikünk sem. Itthon töltött vacsorázim során, mindig ilyen volt, ilyen csend... hacsak fel nem jött valami, amiről éppen ők akkor tudni akartak. De most mindenki makacskodott. Nem akart senki sem semmit sem kérdezni. Nem mintha válasozlni akartam volna most bármire is. Amit akartam elmondtam.

Már épp a vacsora végénél tarotttunk, amikor megszólalt a telefonom üzenet. Még épp megpillantottam a felvillanó nevet, kitől is kaptam. Kame... mielőtt azonban apám megszólalt:

    - Ki zavar ilyenkor? Milyen illetlenség!

     - Csak Yuko... - nem mondhatom el, hogy valójában kiirta, nem is tudom mi lenne ha kiderülne nekiik, hogy Maru csapattársával beszélgetek. Robbana a bomba és Kamenak baja esne, amit nem akarok. - Kérdezi, hogy holnap hogy dolgozom. Eltartott a munkája ma és azért ír csak most.

    - Oh, értem! Keményen dolgozik, hogy megálljon a helyén. Ügyes lány! Kár, hogy csak ennyire használja fel tehetségét, hogy modellkedik. - és már megint ide kerekedünk.

    - Apa...

     - Megkellene beszélnetek újra velük, hogy nem akarják e az együttest tovább vinni. Mindenetek meglenne, rögtön tudnátok debütálni és...

    - Köszönöm a vacsorát! - vágtam csak oda, majd mosogatóba tettem az edényeimet és elhagytam egy szó nélkül a konyhát.

Azt hittem, hogy nem fog megszólalni apám sem többet ma, de persze nem tudta megállni. Huh! Mikor unja meg már ezt? Évek óta, csak ezt nyomja.... miért akarja ennyire az akaratát rám erősíteni?

Beléptem a szobábam és leültem az ágyamra tenyereim közé rejtve arcom. De alig egy pillanattal kezdve, ismét felvillant a telefonom. Kametól egy újabb sms. Mosolyra huzodott a szám és feloldottam a telefonom, hogy megnézhessem mit üzent. "Most nem rég érkeztem haza!  A szüleimnél vacsoráztam. Rég voltam feléjük. Bár talán ez nem érdekelhet annyira. :)) . Milyen napod volt? Hallom kezdődik a készülődés a Hey!Say!Jump koncertre, tervezek elmenni."   és a második üzenet pedig ennek folytatása volt: "Remélem, megláthatom, hogyan is dolgozol. Biztos remek vagy!"  Milyen aranyos! Egy sorával képes volt jobb kedvre deríteni. Nem is gondolkodtam sokat, ujjaim automatikusan érintette meg a neve mellett álló hívó gombot. Két csöngetés után felvette:

    - Szia! Minden rendben?

    - Szia! Igen. Csak hallani akartalak. - vallotam be őszintén. - Megzavartalak? Fárasztó napod volt? Inkább nem kellett volna felhívjalak, ne haragudj...

    - Nem! Nem! Nincs amiért bocsánatot kérj. Örvendek, hogy felhívtál én... én is hallani akartam a hangod. - mennyire jó hallani ezt a sármos hangjával. Oh... teljesen elcsavarta az eszemet.

    - Milyen volt a napod?

    - Jó! Rendben ment a munka. És mint irtam voltam a szüleimnél, rég tudtam meglátogatni őket, a munka miatt. De most végre eljutottam, hogy náluk vacsorázzak.

   -  Gondolom nagyon örültek!

    - Ez csak természetes. - hát nem mindenkinek. - Ha láttad volna mekkora csomagot hoztam el! Anyám néha túlzásokba tud esni, mintha több ezer kilométerre lennék tülők és mintha éheztetném magam.

   - Haha...aranyos! Aggódnak érted és, hogy rendesen eszel és nem túlzod el a munkád. Ez szép!

    - Hát biztos, hogy a te szüleid is aggódnak ezekért és... - de hirtelen abba hagyta a mondatát.

    - Nincs amiért meghallgatnod! Már hozzá szoktam, hogy a kapcsolatunkilyen és olyan...

    - Sajnálom...

    - Nincs amiért bocsánatot kérj! Tényleg! Mindig ilyen vad volt a kapcsolatunk. Egyszer talán... alább marad... - mondtam halakan.

   - Én hiszek benne!

   - Tessék? - kérdeztem újra, mintha nem értettem volna jól amit mondd.

   - Eléred a szüleidet! Eléred, hogy meghallgassák, mindazt ami a szívedbe van és elfogadják. Hiszem!

Annyira jól esnek a szavai és esküszöm egy részem el is hiszi amit mond. De más szempontból, túl régóta megy ez az egész.

    - Köszönöm! Köszönöm, hogy vagy nekem! Ez nekem sokat jelent! Öh... vagy ez furcsán ahngozdhat, úgy beszélek mintha már évek óta ismernénk egymást és közben... - mit zagyválok itt össze vissza?

   -  Én is! - megálltam a mondandómból. - Én is így érzek! Mintha már évek óta ismernénk egymást!

Mosoly huzodott ajakimra és hátra döltem az ágyban. Úgy érzem magam, mint egy szerelmes tinédzser. Pedig már rég felnőttem, átkellett essek ezeken a dolgokon... hogy elérjem amit akarok. De most mégis, megtapasztalhatom általa ezt. Ismét hosszasan elbeszélgettünk, mint azelőtti éjszaka. Minden egyes gondom elszáll, ha vele beszélek. A hangja megnyugtat és elrepít, elrepít valahová ahol csak mi ketten vagyunk és más nem is számít.

Reggel egy órával korábban mentem el munkában. Nem reggeliztem, mert elakartam kerülni anyámékat. Még egy kicsit nyugodjanak meg. De gondoltam majd veszek egy kiflit az uton. Útközben irtam egy sms-t Kamenak, ezúttal reménykedve, hogy ő ébred az én üzenetemre. És remélem neki is olyan jól fog esni, mint nekem tegnap.

   - Ai? - már épp befordultam a közeli kávézóba ami a Dome-nál volt, amikor valaki megszólított.

    - Mrs. Nakamaru? - Nakamaru édesanyja állt előttem. - Jó reggelt!

   - Jó reggelt! Van kedved kávézni velem egyet? Vagy sietsz?

    - Történtetesen... nem sietek. Bemehetünk ide, ha gondolja?

    - Az megfelelő! - mosolyodott el kedvesen.

Előre engedve, beléptünk a kávézóba és rendeltünk egy egy espressot, én pedig egy csokis croissontot. Leültünk egy ablak mellőli asztalhoz.

     - Munkába mész? Tudom Marutól, hogy koncert lesz ott a hétvégén.

    - Igen! 

    - Mindent bele!

    - Köszönöm! Ön jól van?

    - Igen köszönöm. Vásárolni jöttem. Yuichi mesélte, hogy mennyire erősen küzdesz, hogy a szüleid elfoadják azt amit dolgozni akarsz.

   - Ig... igen...

    - Ne haragudj rá, hogy elmondta.

    - Jaj, nem dehogyis. Ez nem titok... - Mrs. Nakamaru nagyon kedves nő volt, szemei folyton gyöngéden néztek és arca nyugodt, békés volt. 

     - Nagyon sokat beszél rólad, amióta megismerkedtetek. Jól érzi magát veled.

    - Én is vele! - azért jött, hogy rá beszéljen menjek feleségül a fiához? Nem, honnan tudta, hogy pont egy órával jövök hamarabb a munkában. Csak a környéken járt. - Kedves és jól nevelt fiúk van, aki komolyan veszia  munkáját és mindazt amit kitűz célnak.

    - Már jól megismerted! - örült szavaimnak.

    - Sokat beszélgettünk, remek barát.

    - Barát? - kissé szomorkásan csillant fel a szeme.

    - Ne értse félre. Mint mondtam remek fiú Yuichi, de... 

    - Hirtelen jött ez a hír mi? Nem volt meg az ismerkedős fázisotok, hogy megimerjétek egymást és megtapasztaljátok a másikat. Alig értél haza LA-ből és már is ezzel fogadtak a szüleid. - hát igaz, hogy hirtelen jött és még nem ismerjük egymást... de ugye másba szerettem bele időközben. Bár őt is csak nem rég ismerem.

    - Megértem! Yuichinak sem tetszik az ötlet. Ő sem tudott semmit erről az egészről.

    - Nem vádoltam semmivel.

    - Tudom. Egy nagyon kedves lány vagy Ai! És nem akarlak semmire sem rá kényszeríteni, de nem adnál mégis egy esélyt Yuichinak?

    - Tessék? - erre nem nagyon számítottam.

    - Én azt látom, hogy jól kijöttök és remekül érzitek magatokat együtt. Úgy érzem és látom, hogy kialakulhat köztetek valami... - az asztal alatt össze szorult az öklöm. Viselkednem kell, nem szállhatok vele szemben. - Csak egy kis idő kell. Meg fogod szeretni a fiamat.

    - Megkérdezhetem, hogy miért ragaszkodik ehhez az eskűvöhöz? - próbáltam, hogy ne érezze élemet a hangomban. Remélem sikerült is elrejtenem.

     - Egy anya, nem akarhat a fiának egy párt? Egy társat, aki a felesége legyen?

    - De miért pont én? Hiszen alig ismer. Honnan tudja...

    - Yuichi nem nagyon nyitott a lányok fele. Ahogy mondod mindig a célja lebegett a szeme előtt. Kellett egy kis löket. És te vagy az első lány, akivel ennyit beszélget, akiről ennyit mesél. Szerintem kedvel...

     - De elmondta, hogy Yuichi sem akarja ezt az esküvőt.

    - Tudom, hogy megfogja változtatni a gondolatát. Ahogy te is! 

Nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Nem arról volt szó, mint nálam, hogy dühösen rá köteleztek arra amit tennem kell, ő csak aggódott és jót akart a fiának.

    - Ez... nem ilyen egyszerű!

    - Kérlek! Adj egy esélyt a fiamnak! - fogta meg a kezeimet.

Megnyaltam ajkaimat. Kérő szemekkel nézett fel rám.

    - Nem kényszerítheti a fiát ha nem akarja a házasságot.

    - Tudom! Csak annyi kérek, hogy maradj mellette.

     -  Barát akartam vele maradni.

    - A szüleid nem fogják engedni, hogy felbontsd a házasságot.

    -Tudom.

    - Akkor, adj egy esélyt a fiamnak, kérlek.

Sajnáltam, őszintén a bánatos tekintetét felém. De ez egyszerűen nem volt rendjén. Ha nem is olyan erős az akarata, attól még kényszer házasságot akartak.

    - Nekem most sajnos mennem kell! Elnézést! - kiszürcsöltem az utolsó kortyot is a kávémból és összeszedelőzködtem.

    - Várj! - kapott kezem után. - Jüvőhét szerdán lesz egy kerti partink, gyere és vegyél részt rajta kérlek! Kérlek, csak egy ebéd! Semmi több! - nézett ismét kérlően rám.

     -Rendben! De ez nem változtat semmin! - csak egy ebéd semmi több, attól még nem megyek bele a házasságba. Mrs. Yuichi bólintott.

     - Ai, kérlek gondold át! - szólt még utánam azért, ahogy felálltam az asztaltól és elhagytam az épületet.

Kényelmetlenül éreztem magam. Nem hittem volna, hogy csak elfajul ide a beszélgetés. Oké, valahogy bele kellett menjenek a Maru szülei is a házasságba, tehát kellett, hogy akarják. De nem gondoltam volna, hogy azért ők is így vannak vele, hogy meg kell történnie az eskűvönek. Nem számítottam, hogy felkeres az édesanyja és ezt mondja nekem. Maru vajon erről tud? Neki mit mondtak? Úgy számítottunk, hogy az ő szüleit hamarabb megtudjuk beszélni a dolgot és lemondják a jegyességet. De úgy tűnik, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Beszélnem kellene Maruval? Mondjam el neki, hogy mit mondott az édesanyja? Vagy várnom kellene egy kicsit beszéljenek ők és utána tárgyaljunk erről? Nem tudom mi lenne a megfelelő. Erre tényleg nem számítottam. Velük is szembe kell néznem? Olyan kedvesek voltak és nem azt mondom, hogy most nem azok de... kényszer házasság... Vagy mi van ha a szüleim vették rá? Igen! Mi van ha beszéltek Maru szüleivel és rá kényszerítették, hogy beszéljenek velem, hogy győzzenek meg a házasságról és, hogy ők is mindenképpen akarják a házasságot, hogy majd így én megenyhülök, hiszek nekik és belemegyek. Igen! Ilyensmiről is simán szó lehet. Ki tudom nézni a szüleimből, hogy ezt tegyék. Igen, ez is egy magyarázat. Sőt! Oké, Maru szülei is bele kellett egyezzenek a házasságba, de mi van ha átverődtek, ha ők reménykedtek benne, hogy midnen siméán megy és lesz esküvő, megalakul ez a dolog, de én nem akaorm és Maru sem. Lehet, hogy visszakarták mondnai, de a szüleim nem engedték. Hiszen látszik, hogy emnnyire számít a fiúk véleménye. Akkor, anyumék beszéltek vele. Ez a magyarázat, rám küldték. Na de ebből sem kapnak. Ezzel sem vettek meg!