Tekints fel az égre!
17.fejezet Megtörténhetne?
Kame:
- Remek volt srácok! Szerintem kihoztuk ebből a táncból amit kellett! - csaptuk össze tenyerinket egymással. Épp próbáltunk egy táncot az ügynökségnél voltunk az egyik teremben.
Ma nem volt egyikünknek sem munkája így úgy döntüttünk, hogy ide jövünk és próbálunk táncot és éneket. Bár a koncertig még azért volt, szerettünk mindent időben elkezdeni. Mindannyain egyszerre nyultunk a vizünkért és belekortyoltunk, amikoris kopogtattak.
- Igen?! - válaszolt Uepi. majd hamarosan Ryosuke, Kei, Yuya és Nakajima lépett be rajta.
- Sziasztok!
- Sziasztok! Szükség van a teremre?
- Nem! Igazbáól most jöttünk a Dome-ból és... - fejüket egyszerre fordították Maru felé, aki ismét a vizes palackját szájához emelte, majd amikor észrevette, hogy őt nézik megállt.
- Valamit megakartok velem beszélni?
A srácok arcán hatalmas vigyor jelent meg majd Maru elé ugrottak:
- Találkoztunk a mennyassoznyoddal! Miért nem mondtad, hogy ilyen aranyos?
- Annyir kedves volt!
- És gyönyörű lány!
- Nagyon jó fej! Rögtön ott termett ha segítség kell és még ajánlott is új ötleteket, amiket LA-ben tanult.
Áradoztak Ai-ról. Hát ezen egyáltalán nem csodálkozom. Ai-re ezek mind igazak. És azt is nagyon jól tudtam, hogy a munkáját is remekül fogja végezni.
- Oh... hát...
- Milyen szerencsés vagy senpai!
- Ha nekem ilyen mennyasszonyom lenne...
Valami bizseregni kezdett bennem. Nem tetszett, hogy így áradoznak Marunak. Oké, hogy jegyesek most, de ebből nem lesz semmi. Féltékeny voltam, hogy valaki másnak áradoznak Airól. Azt akartam, hogy nekem áradozzanak, hogy nekem mondják, milyen szerencsés vagyok...
- Kame, minden rendben? - felpattantam a képzelgéseimből és Junnora tekintettem. Mikor ért mellém?
- Igen, persze! - gyorsan bele kortyoltam az üvegemben és arébb léptem, hogy elvegyem a törölközömet.
- Mondjuk elég illetlenek vagyunk. - szólalt fel Ryosuke. - Nem zavartunk meg titeket a próbában?
- Nem, ne aggódj! Épp végeztünk. - válaszolt Junno.
- Akkor jó! De mi megyünk is tovább, p énteken lesz a főpróbánk a staidonban. Koncertre eljösztök?
- Én megyek! - szólaltam fel először, mire mindenki kissé meglepődve tekintett felém.
- Nem is tudtam Kazuya-senpai, hogy ennyire izgatott a koncertünk miatt. - túl élénk volt a hangom? Nos, nyilván mindig jó egy másik csapatnaka koncertjét megnézni és támogatni őket, de most azért voltam ennyire izgatott, mert kíváncsi voltam Ai-re. Persze tudom, hogy más lesz ez és az amikor velünk fog dolgozni,. El nem tudom mondani mennyire várom, hogy lejárjon ez a két hónap a koncertünkig.
- Hát gondoltam megnézem, mit lophatok el tőletek! - kacsintottam feléjü majd átkaroltam a hozzám leközelebb álló Keit.
- Na!- nevettünk fel egyszerre.
- Maru gondolom nem kérdés, hogy te ott leszel ha már ez az első munkája a mennyasszonyodnak.
- Jövők! - Maru miért nem javítja ki őket, hogy mennyasszonya, de nem lesz az. Hogy ne szólítsák így? Miért nem mond erről semmit?
- És ti fiúk?
- Ne haragudjatok a hétvégén hazamegyek a szüleimhez. - kért elnézést Uepi.
- Én lehet benézek még nem tudom ha nem e lesz valami.
- Rendben! Köszönjük! Akkor szép napot nektek! - tolta kifele a többieket Ryosuke.
- Nektek is!
Remek a kapcsolatunk velük na nem mintha másokkal nem lenne. Kihoaiankkal és senpaiainkkal együtt jó kapcsolatot ápollunk, tanácsot adunk és segítünk egymásnak. Ez a mi ügynökségünk!
- Akkor Ai már is megragadja az emberek figyelmét. - mosolygott Uepi.
- Na nem mintha mást vártunk volna el tőle. Ahogy megismertük, pont ez jött le. - mondta ki hangosan Junno azokat a szavakat, amiket az előbb én még gondolatban mondtam.
Egyetértően bologattunk a fiúkkal, majd dolgunkra mentünk. A hét további része egész hamar letelt. Mire már észbe kaptunk hétvége volt és Hey!Say!Jump-osok koncerte elérkezett. Aival szokás híven az elmúlt napokban beszélgettem, smseztem. Több volt a munkája így találkoznunk nem sikerült. Illetve nekem is felsűrűsödtek a napok. De örültem, hogy legalább sikerült továbbra is beszélgetnünk. Nagyon izgult a munka miatt, de mondtam, hogy minden rendben lesz. Remek lesz! Marunak sajnos közbe jött valami és nem tud eljönni, valamint Junno sem fog elérni. Csak én leszek! Koncert előtt egy órával érkeztem meg. A szemfüles rajongók, már ott álltak a sorba. Ilyent nem először tapasztalok meg. Elképesztően kitartóak! Pedig biztos, hogy mindenki bejut. De már nagyon izgatottan várják a koncertet. A mi koncertünkön is megesik. Én a hátsó bejáraton mentem be. Bent nagy sűrgés forgás volt utolsó simitások a koncert előtt. Benéztem a srácok öltözőjében, hogy sok sikert kívánjak. Majd rögtön Ai-t kezdtem keresni. Rengeteg ember boklászott ide oda. Tett vett. Nagy volt a hangzavar. De sehol sem láttam Ait. Gondoltam így, hogy megkérdezek valakit.
- Ne haragudj... - állítottam meg egy lányt, aki éppen valami papirokat szorongatott kezeiben.
- Kamenashi-san! - meglepődött, hogy itt lát.
- Szia! Nem tudod, hogy merre találom Ait?
- Ait? Ah! A lányt aki nem rég érkezett. A raktárban van. Menjen előre és aztán balra le a lépcsőn!
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam felé, majd el is indultam arra amerre irányított.
Amikor a lécspőn haladtam lefele dudolászásra lettem figyelmes. Ez ő! Milyen szép! Elmosolyodtam. Ez megmelengeti a szívemet. Annyira jó hallani még azt is, ahogy dudolászik. Hmmm... belegondolva ismerősnek hangzik ez a szám. Ez a mi számunk! A Neiro! Már munkában is a mi számunkat énekli, akkor sikerült rabul ejtetnünk. Vajon nekem sikerül őt rabul ejtenem? Kazuya! Mi jár éppen a fejedben?
-A... - épp az ajton fordultam be ami nyitva volt és kösöznteni akartam,.
Ám amikor beléptem Ai a széken volt éppen nyujtozkodott fel valami dobozért, amikor is a szék megingott és kicsuszott alóla.
- A!
- Vigyázz! - rögtön odaszökkentem és micsoda időzítés pont a karjaimba fogtam ki.
- Kazuya... - meglepődött, hogy engem lát, ám megkönnyebülés sóhaja hagyta el ajkait. Azokat a kis, cseresznye virág színű ajkakat, amik valahogy nagyon vonzottak magukhoz. Hogy megízlelhessem és megbizonyosodjak arról, hogy annyira édesek és puhák, mint amilyennek látszanak.
Csak egy kicsi kellene... egy kicsi lehajolnom és már is megérinthetném. Ahogy itt a karjaimba tartom ideálisan megérezném, hogy remeg meg karjaimban, hogy sóhajt bele a csókba, meggyőgőzdve, hogy pont ugyanannyira várta, hogy ez megtörténjen, mint én. Kerek, barna szemei csillogó kíváncsisággal meredtek felém. Jobb keze mellkasomon pihent és érintése alatt az éreztem, hogy bőröm perzsel. Szívverése még mindig hevesem dobogott a sokk hatása lehetett. Ha lehajolok és megcsókolm, akkor megtudom nyugtatni? Megnyugtatni, hogy minden rendben és sosem fogom engendi, hogy baja essék? Ha... Testem önéletre kellt és lassan közeledni kezdett hozzá. Ha megállít, akkor megállok... ha ellenkezik, akkor nem teszsek semmit. Ha nem akarja, akkor nem fogom erőltetni. De... nem tesz semmit. Az ő tekintete is az ajkaimra téved és mintha kissé jobban megkapaszkodott volna bennem. Nem lök el. Ő is akarja! Ő is azt akarja amit én. Vajon ugyan annyira és ugyan olyan régóta kívánja, mint én? Még egy kicsi és mindez kiderül. Még egy kicsi és...
Hirtelen egy ajtó csapódás hallatszik, mire Ai elhuzodik tőlem:
- Khm... köszönöm szépen! - már nem néz tekintetemben és feszengeni is kezd a karjaimban.
- Nincs mit! - letettem. Ha nem zavarnak meg, akkor megtörtént volna? Megcsókoltuk volna egymást? Eddig is vágyakoztam csókjáért, de most ezekután bele őrülök a gondolatokban róla, hogy ilyen közel voltam. Ki volt aki ajtót nyitott? Legszívesebben megfognám két vállától és jól megráznám. Hogy zavarhatott meg! - Miért te kell levenned azt a fenti dobozt?
- Mert én értem rá. - ezzel megfogta a széket, ami leesett és felállította, már készült volna is visszaállni.
- Na, de most már itt vagyok én! - fogtam meg a csukloját, hogy megállítsam, hogy felálljon.
- Mi?! Nem végezheted el az én munkámat.
- Csak segítek!
- Nem kell segítség. Letudom venni. Mi van ha valaki meglát?
- Ja, azt láttam, hogy milyen jól letudod venni. - arébb huztam a széket. - Mit mondana? Csak segítettem neked. - és mielőtt ellenkezhetett volna felálltam a székre. - Ez kell?
- Igen! - és levettem a dobozt. - Köszönöm szépen! - nyujtotta a kezét a dobozért, de csak csibészesen elmosolyodtam. - Kame nem! - szólt rám, mint egy kisgyerekre. De aranyos, mikor dühös!
- Hova kell vinni?
- Kame! - szólt rám, de én már elindultam a karjaimban a dobozzal.
Felmentünk a lépcsön és ki a folyosóra, ami továbbra is nagy nyűzsgésbe volt.
- Hova kell nektek? A hangvezérlőhöz? - láttam valami kilogó kábeleket benne. - Vagy a fénytechnikához?
- Útobbihoz. De... - el is indultam arra. - Kame! Nézd, most mindenki megnéz. Le fognak szidni, hogy te végzed el a munkámat.
- Dehogy fognak leszidni. Ne aggódj!
Sok ember tekintete megfordult felénk és volt aki össze is sugott mögöttünk. Mi rosszat csinálunk? Semmit, csak segítek neki. Nem mintha nem csináltam volna már ilyent. Nagy a Dome ismerem és rengteg a munka, amikor itt esemény van.
- Oh, meghoztad az eszközöket... - lepődött meg a fénytechnikus, amikor meglátta, hogy nem csak Ai jött.- Köszönöm!
- Nincs mit! - tettem le és felé mosolyodtam. - Nos, mi a következő?
- Neked semmi! Te vendég vagy, aki jött megnézni a koncertet. Én dolgozom itt! - nézett szigorúan rám Ai. - Tessék a helyedre menni!
- Oh, ne már! Nem nézhetem veled?
- Már, hogy nézhetnéd? Nekem dolgoznom kell!
- De... - néztem kérően rám, de úgy tűnt nem hatott rám.
-Tessék csak a helyedre menni!
- Jól van... de koncert után találkozunk?
- Igen! - fél oldalas mosoly kíséretében válaszolt.
- Akkor koncert után, a backstagebe. El ne menj! - mondtam izgatottan, majd elsiettem a helyemhez. Remélem, hogy hamar lejár a koncert! Bocsánat Hey! Say! Jump! de vele akarok lenni.
Nem is kellett olyan sok idő, mire sikerült megkapnom a helyem. Keiichiro ült egyik felemen és a másikon Jesse. Köszöntem nekik és alig, hogy néhány szót váltottunk már kezdődött is a koncert. Remek hangulat uralkodott, nem mintha másra számítottam volna. A Hey!Say!Jump felszántotta a színpadot. Mindent beleadtak és jól sikerült a koncert! Még minket is köszöntöttek. A koncert végén Keiichiroék elhívtak inni, de elnézést kértem és visszautasítottam. Helyette a backstagebe igyekeztem. Ott még elkaptak a Hey!Say!Jumposok, akiknek gratuláltam és Ai keresésére indultam. Nem messze a hangtechnikától találtam rá.
- Milyen volt? - mosolyodtt felém.
- Remek! Neked?
- Fantasztikus! Nagyon jó hangulat volt és itt dolgozni, maga az álom! - mondta csillogó tekintettel.
- Örvendek, hogy tetszik! - remélem, hogy hamarosan a szülei is meglátják Ainak ez mennyit is jelent.
- Miért szerettél volna találkozni? Eléggé késő van. Nem lesz munkád holnap?
- Öhm... hazakísérlek! Azaz, hazakísérhetlek?
- Rendben! Kocsival jöttél? - megráztam a fejem. - Akkor gyalog kell mennünk, mert én sem azzal vagyok.
- Nem baj! - lényeg, hogy veled legyek.
- Akkor még segítek itt összeszedni és mehetünk!
- Segítek! - mielőtt azonban ismét ellenkezhetett volna leintettem.
És plusz egy ember mégis plusz erőmunka. Egy fél órával később sikerült össze szedelőzködnünk a dolgokat, amit kellett és elindulhattunk haza Aival. Uton a házuk felé izgatottan mesélt a koncertről, hogy milyen volt megélnie az első ilyen munkáját itt. Nagyon aranyos volt! Egész uton ő beszélt. De egyáltalán nem zavart. Szeretem hallgatni, szeretek vele lenni!
- És már meg is érkeztünk.Én buta egész végig én beszéltem...
- Nincs miért rosszul érezned magad. Örvendek, hogy ennyire jól telt! - mosolyogtam felé.
- Köszönöm szépen, hogy hazakísértél! - kissé úgy tűnt, mintha zavarba lenne.
- Nem tesz semmit! - bármikor, ha rólad van szó.
Csend telepedett ránk. Ai nem mozdult be és nem is siettettem. Vele akartam még tölteni egy kis időt, kettesben lenni vele. Nem kell beszéljünk elég az, ha itt vagyunk ketten egymás társaságában.
- Milyen szép az ég! - tekintett fel, követtem én is példáját.
- Valóban az! - az éjszakai eget megannyi csillag ékesítette meg.
Percekig csak álltunk ott és néztük az eget. Igen enniy nekem pont elég, ha állunk egymás mellett és nézzük az eget. Az eget amely oly hatalmas. Amit bárhonnan is nézel, ugyanazt nézed.
- Kame... - lepillantottam rá, közelebb lépett arca pirba borult. Megnyalta ajkait, abban a pillanatban, mint én. Nem mondott többet semmit. Eltekintett, majd ismét rám és teljesen szembe fordult velem. Tekintete vágyakozó volt, mint az enyém.
És íme, a mai nap már másodjár megint ilyen helyzetbe kerülök. Ajkai egyszerűen mágnesként vonzzák az enyémeket. Ő maga mágnésként vonz engem. Megcsókolhatnám... most talán megtörténik. Most miért ne tehetném meg? A csodaszép csillagos ég alatt, megtörténhetne az első csókunk. Most, itt a kihalt utcán senki sem fog megzavarni. Most megtörténhetne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése