24. Fejezet Maru gondolata

Tekints fel az égre!

24.fejezet Maru gondolata

Kazuya:

     - Már megint sikerült elrontanom! - Masura idegesen a hajába turt.

      - Nem rontottál el semmit!

      - De, mindig ilyen helyzetbe kerülünk. Minden olyan jól kezdődik, aztán mindent egy pillanat alatt elrontok. - a közeli padra leült és arcát tenyerei közé temette. - Tudod... Tudom, hogy ez hihetetlennek hangzik, de első pillantásra bele szerettem. Csak egy mosoly, egy tekintet egy szó és a szívem már az ővé volt. Aztán, ahogy egyre jobban megismertem, ahogy támogatott, buzdított, kedves volt és erőt adott egyre jobban beleszerettem. Ez furának hangzik mi? Hogy tudsz pillanatok alatt beleszeretni valakibe?

   - Nem hangzik egyáltalán furának. - veregettem meg a vállát. - Teljesen megértem. Létezik ilyen. 

    - Te... Te is már érezted? - reményteli tekintettel felkapta rám a szemeit.

     - Igen... - mosolyogtam el és szemeim előtt Ai rajzolodott ki. - Első látásra beleszerettem, egy mosoly, egy kedves szó, egy tekintet és már az ővé voltam.

    - De gondolom nálatok nincs olyan gond, hogy nem lehettek együtt a kor miatt vagy hogy bizonyos szakmai kapcsolat van köztetek.

    - Nem... - eszembe jutott az esküvő. - Köztünk nincs ilyen probléma... - megnyaltam ajkaimat. - De nem is olyan egyszerű. Mindenhol kell egy akadályt leküzdeni, nálatok ez az akadály. Csak nem adod fel?

    - Nem adom fel, de... Nem is akar meghallgatni. Folyton azzal jön, hogy így a karrieremnek vége.

    - Hát akkor bizonyitsd be, hogy ez nem így van. Kérd meg adjon egy esélyt és mutasd meg neki, hogy nem megy ez a rovására.

    - Már kértem, de nem akart belemenni...

     - Mutasd meg neki, hogy ne féljen mert nincs mitől. Mutasd meg, hogy támaszkodhat rád és, hogy nem sietteted. Itt vagy mellette!

     - Igazad van! Lehet, hogy túlságosan rá támadtam. - pattant fel a padról. - Megkell mutassam, hogy mellettem biztonságban van és jól. Köszönöm, Kazuya!

     - Nincs mit! - álltam fel mire kezet fogtunk és megölelt. 

    - Nem tudom, hogy milyen akadály van köztetek Ai-val de te se add fel, biztos hogy meglehet azt is oldani.

    - Igen, igen. - nevettem el magam. - Várj, mi?! Honnan tudod, hogy én és...

    - Ugyan már, ahogy egész nap egymásra tekintettetek, nem olyan volt, mintha csak barátok lennétek. - opsz... - De ne aggódj titokba tartom! De most megyek és megkeresem Eikot. 

Csak nevettem. Ez a srác életvidám. 

    - Mi történt? - a legkedvesebb hang felé fordultam. 

    - Eikoval minden rendben? - igen, ő az én bájos barátnőm.

    - Igen, beszél Masaruval. - lépett mellém. 

     - Biztos, hogy össze fognak jönni. 

    - Igen szerintem is! - feléjük néztünk, Masaru éppen elnézést kért ahogy Eiko is. 

Ahogy őket néztünk, kezem a mellettem álló hölgy kezéért nyúlt.

    - Kazuya! Valaki meglát... - próbálta kihuzni a kezét, de nem engedtem. 

     - Nem néz senki! - gondolom. Durcásan felém nézett. Annyira aranyos! - De... -jutott eszembe valamit vagy inkább megláttam valamit Ai mögött. - Van egy ötletem, hogy hol lehetünk kettesbe anélkül, hogy bárki meglátna. 

Ai értetlenül nézett felém. Elmosolyodtam és magam után huztam, arra a helyre amit kiszemeltem. Szerencsére nem volt nagy sor, beültünk az egyik fülkébe. Aival szembe leültem, akinek úgy tűnt tesztett az ötlet. Az óriáskerék lassan ment felfele, miközben én a kezét fogtam és csak néztem néztem. 

     - Mit beszéltetek Masaruval?

     - Ah, nem ez olyan fiús dolog! - döltem hátra, mint aki jól végezte dolgát. Ai összeszűkítette szemeit. Nagyon aranyos! Annyira szeretem ezt a nőt! - Te mit Eikoval?

 Kihuzta a kezeit az enyémből és karba tette. 

    - Ah, nem ez olyan lányos dolog! - fordította el a fejét.

Hangosan felnevettem, majd átültem hozzája karjaimba zárva. Hangosan felnevetett, csillongelő nevetése betöltötte a kis fülkét és meg melengette a szívemet. Majd szorosan hozzám bújt és egészen végig amíg körbe mentünk így egymás karjaiban ültünk és néztük a várost, amit a lemenő nap világított be. Csodaszép, ez az egész vele csodaszép! 

    -Biztos, hogy nem akarod, hogy hazakísérjelek?

    - Köszönöm, de nem! Anyám szerintem otthon vár és nem lesz jó ha veled lát. - lebiggyesztettem ajakimat, mire felnevetett. - De beszélünk majd telefonon. És holnao találkozunk. - fogta arcomat tenyerei közé, majd gyorsan egy puszit adott ajkaimra. Már kijöttünk a vidámparkról és egy kis utcába voltubk meghuzodva.

     - Rendben! De hívj amikor hazaérsz. - bólintott, egy utolsó csókot válltottunk amjd elindultunk hazafele.

Jó volt a nap! Nem is jó, csodálatos! Aival mindem egyes nap ilyen lesz, biztos vagyok benne. 

Épp, hogy beértem a lakásba a telefonom már csengett. Nem is néztem meg, hogy ki az csak felvettem:

     - Halo? 

    - Öhm, Kame én megértem, hogy nagyon jó barátok vagyunk, de azért ennyire nem érzem magam közel hozzád. Szóval, hagyjuk ezt a nyálas hangot. - hoppá, ez nem Ai volt. 

     - Yamapi!

     - Na, mi van talán vártál valaki hívására? Csak nem egy lány?

     - Nem! Én téged vártalak. Tudod, gondoltam megihatnánk valamit valamikor - most már viccelődtem abban a bizonyos nyálas hangnemben. Tényleg nyálas olyankor a hangom? Ai-t vajon zavarja? 

      - Uh! Még a hideg is kirázott! Fejezd be! - felnevettem. - Ahogy hallom jó kedvedbe vagy. 

     - Igen, jó napom volt!

    - Ah, és meg is fogod osztani, hogy miért volt ilyen jó a napod? 

    - Munka és kis szórakozás. Nem voltam semmi extra. - kivéve, hogy a világ egyik legcsodálatosabb személyével töltöttem az időt. 

    - Kis titokzatos! - most Yamapi használta azt a bizonyos hangemet.

     - Uh, igazad van, ez borzasztóan hangzik. 

     - Na látod! - nevetett.

     - És neked milyen napod volt? Miért kerestél?

     - Jó volt köszönöm. Igazából lenne egy fellépésem 1 hónap múlva és gondoltam feldobahtnánk a jelenléteddel ha van kedved. Azt hiszem, itt vagytok Tokyoba akkor még nem?

    - Igen, azelőtt van a Domeban és utána néhány napra megyünk Osakába. Szívesen! Tudod, jól, hogy bármikor ha szükséged van rám jövök.

    - Köszönöm szépen! Akkor késöbb megbeszélünk egy találkozot és egyeztessük a részleteket. Elmegyek a koncertetekre!

    - Rendben! Köszönöm és azt is, hogy gondoltál rám.

    - Na már kezdünk érzelgősek lenni? Ez a titokzatos lány nagyon elcsavarta a fejed. 

    - Nem! Nem is...

    - Jól van, én nem kérdezek semmit. Később, beszélünk. Hello!

    - Hello!

Letettem a telefont a kis asztalra és lehuztam a cipőm, hogy beléphessek a lakásban. Ran-chan már köszöntött is. Megsimogattam kis fejét és beléptem a konyhába, hogy ihassak egy pohár vizet. Épp, hogy bele kortyoltam megszólalt a telefon. Letettem a poharat és visszasiettem a kisasztalhoz ugyanis nem vettem el a telom. Ezúttal megnéztem, hogy kinek a neve van a kijelzön. És az ővé volt. 

   - Szia! - hallottam meg édes hangját a vonal túloldalán.

   - Szia! Hazaértél?

   - Igen. De bár ne jöttem volna. 

   - Mi történt? - a kanapé felé sétáltam, hogy leülhessek. - A szüleid? 

    - Anyám. Előrukkolt egy ruhával és bejelentette, hogy 2 hét múlva hivatalosan is bejelentik.

    - 2 hét? De hát az nem korai?

    - Hah, túl igyekvőek. Ha nem érdekelné őket, hogy a média felkapja a hírt már az esküvőt is megtartották volna. 

    - Nem lesz semmi baj! Nem kell megtörténnie.

    - Nem is fog! Felhívom Marut és azonnal kitalálunk valamit. Nem akarom, hogy 2 hét múlva tele legyenk az újságok és a TV-k ezzel a hírrel.

    - Nem fog! Megakadályozzuk. És tudod, hogy rám számíthatsz. 

    - Persze! De előbb hadd beszéljek Maruval. - megértettem, mégis kisebb nyugtalanság fogott el, hogy nem segíthetek. Tenni akarok valamit, nem hagyhatom, hogy az a hír járjon, hogy a barátnőm más valakinek a párja. - Nem szeretnél énekelni nekem?

    - Hogy?

    - Kééérlek! Megnyugszom a hangodtól és olyan lesz, mintha itt lennél velem. - kuncogtam egyet. - Kéééérlek! - mintha látnám ahogy kis kutyus szemeket mereszt felém. Ah, olyan aranyos! 

     - Rendben! Van ohaj? Sóhaj?

    - Zutto! 

    - Oh, rég énekeltem azt a számot.

    - Ne mondd, hogy már el is felejtetted? Azt hittem jó vagy a dalok megjegyzésében. 

     - Dehogyis, felejtettem el!

     - Oké, várj kényelmesedjek el! - hallottam halk zörgést. - És becsukom a szemem! Na most már énekelhetsz! 

Elmosolyodtam. Szeretem ezt a nőt, nagyon! 

Pár nap elteltével ugyan olyan boldog voltam, mint amikor összejöttünk. Sőt még boldogabb, Aival minden egyes perc maga a csoda. Mindennap igyekeztünk egy keveset találkozni kettesben vagy Kaoru segítségével vagy csak úgy épp mintha összefutottunk volna kutyát sétáltatva vagy esetleg csak úgy egy ebéd során. Minden a véletlen műve. Azaz csak úgy tettetük. Illetve amiután elválltunk mindig felhívtuk egymást telefonon és éjszakába nyuloan beszélgettünk. Ai szokása, hogy dalt kérjen tőlem nem maradt el, de nem is bántam, aranyos volt. És ki vagyok én, hogy szerelmemnek ne adjam meg amit kér? A szüleivel való vitatkozásai erőteljesebb lettek, ahogy a bejelentés ideje egyre jobban következett. Nem sikerültek a terveik, hogy letudják mondani. Beszéltek egymás szüleivel, vitát színleltek egymás között és még azt is megpróbálták, hogy Marunak más valaki tetszik. Nem használt egyik sem. Fogalmam sincs, hogy mi lehet ennek a hátterében. 

    - Mi a következő lépés? - kérdeztem Aitől, amikor egy nap beültünk egy kávéra ebéd időben. 

    - Gőzöm sincs. Nem tudom mit tegyünk. - rejtette arcát tenyerei közé.

Szeretnék könnyíteni neki.

    - Nem vagy egyedül. - előre nyultam és megfogtam a kezét. Egy sarokban ültünk, hogy senki se vegyen észre. 

    - Tudom! - mosolygott felém. - Köszönöm!

    - A párod vagyok, ez csak természetes.

    - Nem gondolkodtál sosem el azon, hogy mégse kellett volna bele menj ebbe a kapcsolatban? - értetlenül összeszűkítettem a szemeimet. - Lehetnél mással boldog, könnyed kapcsolatba és nem kellene titkolozz. Valaki akinek nem ilyen szürreális az élete.

    - Na! Ne mondj ilyent! Szerelmes vagyok beléd, ezen semmi sem változtathat és nem is érdekel ezen kívül semmi, csak az hogy a szívem a tiéd. - néztem mélyen a szemében.

    - Kamenashi, te aztán tudod, hogy kell egy lánynak megolvasztani a szívét.  - elnevettem magam. - Komolyan ezeket ti idolok betanuljátok? Hogy legyen mivel levennetek a rajongóitokat?

    - Nem! Én sosem hazudnék a rajongoimnak. Szeretem őket és csak őszintén beszélek hozzájuk. Ahogy őszintén, a szívemből a páromnak is.

    - Wau! - rázta meg a kezeit, mint aki forrohoz ért volna. Olyan aranyos! 

    - És Maru nem mondott semmi ötletet? - megrázta a fejét. 

    - Őszintén, nem akarok gonosz lenni, lehet túl reagálom, de mintha tegnap előtt óta, nem nagyon érdekelné ez. - összeszűktitettem a szemeimet. Nekem ez nem tetszik. - De felejtsd el! Nem mondtam semmit, szerintem csak túl reagálom. 

     -Mondott is val...

    - Hé! Kazuya-senpai! - felkaptam a fejem és megláttam Ryota-t,a SnowMan egyik tagját. - Hát itt vagy! A többiektől kérdeztem, hogy hol vagy azt mondták kiléptél.

    - Szia Ryota! - megkell mondjam, hogy nagyon jól tud időzíteni. Felálltam és köszöntöttem, ahogy Ai is tette.

    - Oh, elnézést kérek illetlen vagyok. Ryota Miyadate, örvendek!

   - Ai Fukuda, örvendek!

   - Megzavartam valamit? - igen! Nagyon is igen!

    - Nem, nem! Csak összefutottunk itt Kazuyaval és egy kicsit elbeszélgettünk.

    - Értem... Én...

    - Kazuya! Már kerestünk. - és persze már csak ez hiányzott, hogy megjelenjenek a többiek is. - Mennünk kell nemsokára. Oh, Ai hát te meg? 

    - Sziasztok fiúk!  A környéken jártam és gondoltam beugrom egy kávéért. - mutatta fel a poharát. - Aztán találkoztam itt Kazuyaval.

    - És nem is akartál nekünk szólni? Kisajátítod magadnak Maru mennyasszonyát? - poénkodott Uepi.

    - Maru mennyasszonya? Nakamaru-senpai van mennyasszonyod? - lepődött meg a hallottakon Ryota. - Én azt hittem, hogy... - nézett rám majd Aira. 

    - Nem, Ai az én mennyasszonyom. - nagyot kellet nyeljek, ahogy ezeket a szavakat meghallottam. 

     - Ez egy hosszú történet és bonyolult. De most nekem mennem kell. - Ai magához kapta a poharat intett majd ment is ki. Előtte persze láttam, ahogy felém kacsint és elhagyja a kávézot. 

    - Szép lány, Nakamaru-san! Gratulálok! 

Maru csak nevetett Ryota ezen megjegyzésén. Nem tetszik itt nekem valami beszélnem kell vele. Váltottunk néhány szót Ryotaval akivel megígértük, hogy belépünk egy probájukra, majd indultunk is vissza az ügynökséghez, mert mennünk kellett egy felvétlere.  

Nem tudott kimenni a fejemből Maru kondata és nevetés. Olyan volt mintha egyáltalán nem zavarná, a dolog már. Mintha nem is gondolna arra, hogy közöttük nem fog megtörténni. Nem lehet. Biztos, van itt valami. És ezt én most ki is derítem. Mi lettünk meg legelőször az elkészüléssel így itt is volt az alkalmam. 

     - Maru, van egy perced? - Maru bólintott és egy lépést tettünk arébb, hogy a többiek ne halljanak. - Hogy megy az esküvős dolog? Sikerült beszélnetek a szüleitekkel? 

     - Öhm... Hát próbálkoztunk, de nem mentek bele.

    - De miért? Miért vannak így el ezzel az esküvővel? Nem is érdekli őket a gyeremekük boldogsága?

     - Nem is tudtam, hogy ennyire aggódsz értem... -  egy kicsit talán túl heves voltam? De mit kellett volna tegyek? Én egyszerűen nem tudom felfogni minek akarják ennyire ezt a házasságot? 

     -Öhm... Igen, igen. Én csak szeretném, hogy boldog légy. És Ait is megismertem, kedves lány nem érdemli meg. Nem túl korai? Most jött haza Ai, alig ismeritek egymást.

     - Amióta hazajött elég sokat beszélgettünk. Megismerjük egymást. - ezt miért mondja ilyen jókedvvel? Ugye nem?

     - Maru, megfordult a fejedben, hogy ez a házasság nem is olyan rossz ötlet? - nagyot nyeltem és reméltem, hogy nem fogja észrevenni.

     - Hát, való igaz, hogy nem tartom helyesnek és nem így kellene történnie. - azt mondta nem így kellene történnie. Azt mondta, nem így KELLENE. 

     - Fiúk! Mit csináltok ott? Gyeretek azonnal!

     - Jövünk! - Maru felém mosolygott és megveregette a vállamat.

Nem lehet igaz. Maru, Maru js beleszeretett Ai-ba? És most már ő is akarja az esküvőt? Nem! Nem fog megtörténni azaz esküvő. Nem!