A sors szenvedélye 41.rész

 

A sors szenvedélye

41.rész

Kazuya:

Az eső cseppek hűzösen csordogáltak le a bőrömön, körülöttünk az emberek szaladni kezdtek menedékért, táskát tartottak fejük fölé vagy ernőyt húztak... De én nem is figyeltem annyira a külső világra, csak ez a csodaszép, törékeny teremtényre szegeztem a szememet, aki itt állt előttem. Göndör haja lassan egyre tapadosabb lett, egyenesebb, ruhája egyre testhez állóbb, kihangsúlyozva domburatait ami nehezen hagyta egy férfi fantáziáját. Elvarázsolva tekintettem rá, amikor is egy meleg kéz érintette meg az arcomat, majd végig simogatott fel a tarkomig, ahol játszani kezdett a hajammal. Végig futott rajtam a borzongás, jól eső borzongás és nem tudtam elszakadni barna szemeitől, annyira szépek voltak, hivogattak , azt akartam, hogy ezek a szemek folyton engem nézzenek, hogy ezek a szemek engem akarjanak, engem keressenek... ahogy az én barna szemeim is folyton őt keresik, legyen bárhol én minidg őt keresem. 

   -  Kazuya... én... 

Miért? Miért van az, hogy amikor te mondod ki a nevem, olyan különleges értelmet ad, olyant amit eddig soha. Miért? Miért akarom folyton azt hallani ahogy kimondod? Ahogy fülembe suttogod... Hallani akarom, hallani...

    - Kazuya... 

Nem lehetünk együtt... nem szabad.... villant be a belső hangom és elszakadtam Akaru tekintetétől és hátra léptem. Éreztem ahogy meglepődik, visszahuzta a kezeit és néhány másodperc leforgása közben nem szólaltunk meg, nem is néztünk egymásra.

    - Megfogsz fázni, gyere menjünk haza! - ezzel levettem a felsőmet és ráteritettem. - Gyere! - bicentettem és el is indultam. 

Követett és egész uton meg sem szólaltunk.A lakása előtt is csak épp, hogy elköszöntünk egymástól, majd egyedül indultam utnak. Bár Akaru marasztalt, mennem kellett, csak köszöntem és hátat forditottam. Hallottam ahogy kiabál, ahogy a kabátomat emlegeti de nem álltam meg, rendet kellett tegyek magamba... Aj, Kazuya! Mit csinálsz? Mit csinálsz?! Mégis mi jár a fejedben? Nem az előbb döntötted el, hogy bevallod az érzéseidet?! Most akkor meg mégis miért menekülsz?! De csak Akaru nagyszüleinek jártak a szavai a fejemben és azoké akik azt mondták, hogy nem lehetünk együtt...

 Reggel kicsit komásan éreztem magam, egyszerűen úgy mintha egész este buliztam volna, fáradtnak éreztem magam még arra is, hogy felüljek... Fáztam, de a következő pillanatban már melegem volt. A torkom kaparni kezdett és tüsszentettem kettőt... oh ez meghülés. Valószinüleg a tegnapi mászkálásom miatt fáztam fel az esőben... szuper... Milyen munkáim is vannak a mai nap folyamán? 

De elmélkedésemet a telefon csörrenése zavart meg... Erőtlenül nyultam az éjjeliszekrény felé és kezembe kaptam a telefonom...

    - Igen, tessék? - még én is megijedtem a hangomtól.

    - Huh, milyen bárgyudt a hangod. Mi történt? Megfáztál? - hallottam meg a vonal tulsó felén Jin hangját.

   - Ah! - fordultam hátamra. - Az esőben sétáltam és úgy tűnik meghűltem. Nem érzem valami jól magam... 

    - Az nem jó, szerencséd van, hogy ma csak próbánk lett volna. Maradj nyugodtan otthon! 

    - Nem, nem... megyek... - elrugaszkodtam és felültem de azonnal vissza is estem az ágyba, megszédülve. - Ah!

    - A srácok megértik, használd ki ezt a napot és tedd rendben magad. Ezután majd fellépések, műsorok következnek és a filmet is forgatnatok kell. Vár rád a munka, addig helyre kell jönnöd! Nem lesz semmi gond! Elég rosszul hangzol, szóval mindenképp maradj otthon pihenni!

    - Jól van... rendben. Köszönöm! - hátra simitottam a hajamat és egy kicsit fentebb ültem, hogy megszokjam, ugyanis arra készültem, hogy lemegyek iszom egy kis vizet, beveszek valami gyógyszert és visszajővők aludni. - Sajnálom!

    - Ugyan, nincs semmi baj, megesik az emberrel! Aludj egyet, majd délután meglátogatlak. 

    - Rendben! Akkor jó munkát! Szia!

    - Jobbulást! Szia!

Ezzel letettem és erőt merítve, lassan - lassan lebandukoltam az emeletről ittam egy pohár vizet, bevettem a gyógyszert és tettem egy hideg tapaszt a homlokomra, majd egy pohár vizzel tértem vissza az ágyba. Olyan gyengének éreztem magam, de biztam benne, hogy egy kis pihenés után helyre jővők. Tényleg milyen jó, hogy csak próbánk lett volna, bár még ezért is rosszul érzem magam, hogy nem lesz... 

Akaru:

Megállított?! Megállított?! Miért viselkedett ilyen furcsán? Ez talán egy jel? Talán egy jel, hogy nem akar, hogy nem kellene elmondjam az érzéseimet, hogy ha elmondom hibázom. De nem értem, azelőtt minden olyan csodás volt, ahogy beszélgettünk, ahogy mellettem volt, ahogy rám nézett... miért érzem, hogy egyik pillanatban mellette állok a másikban, meg kettővel mögötte? Miért érzem, hogy egyik pillanatban közel vagyok hozzá, másikban meg távol van tőlem? Miért? Miért? Olyan könnyen elbizonytalanodom... olyan könnyen meghátrálok... Csak nézem a felsőjét leülve a padlóra,  amit az este nálam hagyott, mielőtt elaludtam volna mélyen belém szippantottam, bár már jól átázott mégis haloványan éreztem illatát. Egész uton, amióta rám adta ezt éreztem, az ő illata, annyira megnyugtató, mintha ő ölelne át, mintha karjai körém fonodnának és szorosan hozzám bujna és csak csendben ölelne. Nem tudom elengedni, nem akarom elengedni... vele akarok lenni. Vele...

A telefonom csöréges zavarta meg a gondolataimat, gyorsan kaptam utána reménykedve, hogy Kazuya az... de Midori neve villogott a kijelzőn. 

     - Haló?! Szia Midori! Mi újság? 

     - Szia! Megakartam kérdezni, hogy ma mész forgatni és nem tudsz jönni suliba?

    - Öhm, igen! Ma néhány jelenetet felakarnak venni velem, amibe Kazuya nem szerepel. 

     - Történt valami? Egy kicsit mintha szomorú lenne a hangod, mintha valami aggasztana... - felsóhajtottam. 

     - Már olyan jól ismersz Midori-chan! - halványan elmosolyodtam, valóban amióta itt vagyok ő volt az a lány aki támaszom volt az első pillanattól, annyira hálás vagyok neki! - Valójában a tegnap... - és azonnal elmeséltem neki a tegnapi történteket.

     - Hát én nem értem Kazuyat tényleg, egyszer megcsókol, máskor meg mintha észre sem venne. - tudta, hogy mi történt a kirándulás alkalmával, meg azelőtt. a bulizáskor. - Játszik veled?! Ha játszik majd meglássa, hogy ki is vagyok valójában, szó nélkül nem hagyom én....

     - Midori én, én befogom ma vallani az érzéseimet! 

    - Akaru... - hallottam ahogy kicsit aggódva szólít meg. 

      - Én... én... hiába bizonytalankodok, nyilván félek, hogy mi lesz ebből, hogy elromlik a barátságunk ha... ha visszautasít, hogy más lesz köztünk a hangulat... de de... de talpra kell álljak és szembe kell nézzek vele, tudnia kell neki is, mert ez nem mehet tovább így!

     - Akaru, te olyan erős vagy! Büszke vagyok rád! - csattant fel kis idő után Midori hangja az örömtől. - Mondd meg neki, kérdezz rá, hogy mi ez az egész?! Hogy ne játszadozzon veled hanem konkrétan mondja el mit akar! Hajára Akaru , hajrá! 

     - Köszönöm szépen! Így fogok tenni, nem hátrálok meg, megkérem, hogy hallgasson meg majd tegyen ahogy akarjon. És lesz ami lesz... ha ha... vénetlenül... ha mégis mi ketten nem leszünk többé már... - könnyek szökkentek a szemembe ha arra gondoltam, hogy Kazuya többe tnem szól hozzám, távol marad tőlem és cska a közös munkáink során fog felém nézni, azt is erőltetve...

     - Akaru... Akaru... - szólítgatott Midori. - Akaru, nem éri meg! Hidd el, ha Kazuya ezeket tényleg csak azért csinálta, hogy játszodjon, akkor nem érdemel meg! Akkor egy szemétláda, aki repegteti a szemeit a kamerák előtt csak! Jobbat is találsz!

    - Midori, kérlek ne nevezd Kamét szemétládának, bármi is legyen ideje szembe néznem, majd a jővő dala lesz, hogy mi lesz mind ezután. Inkább mondd, tényleg csak azért hívtál, hogy megkérdezd megyek e suliba vagy nem? 

    - Igen, igazából gondoltam elmehetnénk utána vásárolni. De nem gond, akkor majd holnap mit szólsz? - aj, mire is számitottam, kuncogtam el magam. - Gyere na jó?! Nincs semmi jó őszi ruhám és felkellene frissitsem a gradrobom. Kéééééérlek! Amúgy bánatnak nincs jobb megoldás mint egy jó kis shoppingolás a barátnőddel! Ugye eljösz?

     - Rendben, azt hiszem rendben lesz.  - nevettem el magam. - Jó tanulást! Holnap találkozunk!

    - Ha bármi van, nyugodtan hívhatsz! Jó munkát! Szia!

    - Szia! - amint elaludt a telefonom ismét a gondolataim mélységében kezdtem eltévdeni... Mi lesz ha visszautasít? Mi lesz utána? Van esélyünk barátoknak lenni? Van esélyem, hogy minden rendben legyen mint Ádámmal volt? Bár ő szeretett és mindezt benne tartotta. Vajon milyen érzés volt ez neki? Nekem milyen érzés lesz? Tényleg úgy tudok tenni, mintha semmi sem történt volna? Lényegében már nem látom annyit mióta kiköltöztem.... Megfogom szokni? Egyszer majd ő is csak egy olyan ember lesz akit ismerek...

Most már a gondolataim medréből az ajtó csengője szakitott meg, ismét remény villant fel, hogy talán Kazuya, bár tudtom szerint nincs most munkája. De nem ő volt, Misaki érkezett meg, hogy a forgatásra vigyen. Na nem baj, azt hiszem végezni fogok mire ők végeznek a cégnél a próbával, majd meglátogatom őket, visszaadom a felsőjét és majd együtt jővünk visszafele és beszélgetünk.

A mai forgatási nap olyan jelenetekről szólt ahol egyedül játszom vagy más kollegákkal, Kazuyan kívül. Például a jelenet, mikor kimegyek a tengerparthoz és elgondolkozom a kapcsolatomon Hirokival, hogy milyen boldog is vagyok amióta megoszottuk az érzéseinket, amióta visszonzásra kerültek az érzéseim. Majd amikor visszafele tartok Hiroki egyik munkatársával Mitsu-val aki már egy ideje szerelmes belé és megpofoz, összeveszünk.  Vagy jelenet mikor az egyik volt iskolatársammal Nagoya-val elmegyünk egy kávézóba és beszélgetünk, mikor segít nekem, hogy felkészüljek egy interjúra. Vagy jelenet mikor a barátnőimmel megosztom, hogy együtt vagyok Hirokival... 

    - És ennyi! - kiáltott el a rendező az utolsó jelenet után. Egyszerre köszöntük meg a többiekkel a kemény munkát, majd el is mentem az öltözőbe átöltözni és irány is a cég.

Bár Misaki elszerett volna vinni, megköszöntem, de most passzolom, szeretnék egyet sétálni és ezzel is felkészíteni magamat a vallomásra. Az utolsó forgatási helyszin nem volt messze, 15 perc, és biztos még javába tart a próba. Kellemes volt ez a séta, kissé hűvöskés volt a levegő, a tegnapi eső után de pont ez tett jót. Az emberek hol telefonon beszéltek, hol igyekeztek elérni a metrot, hol pedig a szabadnapjukat élvezték, a pillanatnak éltek, hogy kihasználják mindazt. Én is ennek éltem, én is ezt akartam kihasználni, mindent magamba elbeszélni és bátorságot nyerni a tettek mezejére.Ez már tovább így nem mehetett, lesz ami lesz mai nap folyamán Kazuya végig hallgat és megtudja az érzéseimet. Így mindkettőnket megbántsuk ha ezt folytassuk. Minden rendben lesz, Akaru, megkell ezt tenned!

   - Jó napot! - léptem oda a recepcióhoz. - Elnézést nem tudja a KAT-TUN hányas terembe próbál? - megcsengethetném de nem akarom megzavarni. 

   - A KAT-TUN? - nézett meglepetten. - Sajnálom, de a KAT-TUN ma nem próbál.

    - Tessék? De ma próbájuk kellett volna legyen... - néztem rá most én meglepetten. 

    - Kellett volna, de visszamondták. 

    - Visszamondták? - hát ez nagyon fura, nem szokták nagyon visszmaondani a próbájukat. - Esetleg tudja, hogy...

    - Akaru? - a hang hallatára hátra fordultam és megpillantottam Jint. - Szia! Minket keresel?!

    - Szia! Igen, igazából visszakartam adni Kazuyanak a felsőjét és beszélni vele, de természetesen veletek is találkozni...

    - Nincs amiért szabadkozz  - kacsintott rám. - De ma lemondtuk a próbánkat, Kazuya lebetegedett.

    - Tessék? Lebetegedett? - néztem rá, ez biztos az én hibám, az én hibám... ha odaadom a felsőjét, ha azzal megy haza biztos, hogy nem történik meg. 

    - Csak egy kis megfázás. De elakartam menni meglátogatni, vettem némi gyümölcsöt és gyógyszert. - a földet kezdtem fixirozni, miközben Jin tovább mondott. - Akaru szeretnéd elvinni te?

    - Hogy én?! - tekintettem fel rá. 

    - Öhm, most jut eszembe, hogy egiyk fotozásomat átteszem mára. Elvinnéd neki ha megkérlek? Majd este felhívom. - nyujtotta át a zacskót. - A többiek is jóbbulást kívánnak! A portánstól kérd el a kulcsot és menj be nyugodtan, biztosan aludni fog! Szia!

    - De... Jin! Jin! - de hiába szólítgattam, csak integett visszafele. 

Megköszöntem a recepciósnő segítségét és elindultam Kazuya lakása felé. Az én hibám, hogy meghült. Biztos, hogy nem evett még, majd készítek húslevest és valami friss salátát is... be is léptem a közeli üzletbe mielőtt befordultam volna az épületbe, és vettem néhány friss zöldségt. Vajon nagyon rosszul érzi magát? Vajon tényleg csak úgy bekellene menjek? Nem kellene csengessek legalább , vagy felhívjam, hogy itt vagyok... de Jin azt mondta, hogy alszik és ha gyengének érzi magát? Hagynom kellene... De ez akkor sem helyes... sok gondolkodás után végül nem szóltam a portánsnak hanem kopogtam, ám válasz nem jött. Csengettem, de arra sem jött válasz, de amikoris a a kezem a kilincshez ért meglepve észleltem, hogy az bizony nyitva van. Miért hagyta nyitva? Talán nem rég felvolt kellve és kinyitotta, hogy jön Jin?  Beléptem és levettem a cipőmet, majd a szatyrokat letettem a konyhapultra.

   - Jin! - hallottam meg rekedtes, gyenge hangját, megsajdult a szívem. - Jin te vagy, az?! Gyere fel!

Gondolkodás nélkül, szinte kettesével vettem a lépcsőfokokat és siettem a szobába. 

   - Kazuya, én vagyok Akaru! Jinnek hirtelen munkája akadt ezért engem kért meg, hogy eljöjjek. - léptem közelebb az ágyhoz, ott feküdt és nem festett valami jól.  - Jól vagy? - térdeltem le mellé és megfogtam a kezét a másikkal a homlokához értem. - Te tűzforró vagy! - ijedtem meg. - Miért nem hívtál fel? Azonnal jöttem volna és ápolltalak volna és...

    - Akaru... - szoritotta meg a kezem. - Annyira jó, hogy itt vagy! - mosolyodott el és köhintés hagyta el az ajkait. - Mi lenne ha... - elkezdett felhuzaszkodni, minek után elengedte a kezemet. 

   - Ne! Ne! Ne! - kaptam utána. - Feküdj vissza, nem vagy olyan állapotba, hogy felkellj! Hozok egy kis vizet és beveszel valami orvosságot rendben? Vettél már be valamit? - bólintott. - És ettél már? - rázta a fejét. - Akkor készítek valamit kaját, maradj itt és pihenj, hozok egy kis gyümölcsöt is. 

    - Köszönöm Akaru... Hozol egy kis vizet?

    - Persze! Azonnal... - elkaptam az éjjeli szekrényen lévő poharat majd siettem is le megtölteni vizzel.

Amikor visszaértem felsegítettem Kazuyat és megtartottam, hogy igyon.

    - Csak lassan minden rendben! Hozok egy kis gyümölcsöt rendben? - bólintott letettem a félig még teli poharat az éjjeli szekrényre és lementem megbontani narancsot, klementint, almát és banántot is megtakaritottam és felvágtam, majd felvittem őket tányérral míg ő csipegette, addig lementem és elkészítettem egy hús levest, majd melegen fel is vittem neki. Pihent az ágyon, de nem feküdt vissza. 

    - Hoztam egy kis meleg levest, gyere! - leültem mellé és merítettem egy kanállal, megfujtam és felé tartottam, kissé meglepődött de végül bekapta. Majd így etettem amíg azt nem mondta, hogy elég.

Csendbe telt az evés, nem nagyon szólaltunk meg. 

    - Visszahoztam a felsődet. - törtem meg végül a csendet, minekután befejezte az evést. - Sajnálom én... - hajtottam le a fejemet.

   - Akaru! - felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek  - Te olyan kedves vagy! Annyira örülök, hogy itt vagy velem! - mondta ki kissé kábultan is mire feleszméltem, a következő pillanatban éreztem ahogy  előre bukik és ajaki az enyémre tapadnak,

Ledöbbentem és nem tudtam megmozdulni... már megint, már megint megtörténik... bár ez, ez nem! Ez nem ugyan olyan. Ezt nem tudatosan teszi, ez láz műve! Majd kis idő múltán le is csuszik.

   - Kazuya, gyere feküdj vissza! - mondtam egyszerűen és kissé erőlködve bár, de végül sikerült lefektetnem és betakarnom. 

Elvettem a leveses tányért és lesiettem, kezem önkétlenül is ajkamra esett... megint, megint megéreztem Kazuya ajkait, megint... De ne gondolj bele Akaru, ez csak a hülés miatt volt, csak, csak előre bukott ennyi az egész... Összeszoritottam a zöklömet és a konyhába léptem elkészíteni a salátát.

Kazuya:

Az alvás valóban sokat segített, talán szürkületkor ébredtem meg és éreztem rendben magam, bár a torkom még fájt, lázat már egyáltalán nem éreztem és az erő is visszaszállt belém. Nyujtozkodtam egyet és levettem a homolokomról a tapaszt. De jó! Végre erőt érzek! Vajon Jin mikor ment el? Nem is költött fel... egyáltalán mikor volt itt? Vállt vontam és felálltam az ágyból elindulva lefele. De ahogy a lépcső tetejére értem megpillantottam Akarut ahogy a konyhába tevékenykedik.

    - Akaru! Szia! Mióta vagy itt? - indultam lefele, hangom hallatára kissé megszeppentem de nem fordult meg. - Jin engedett be? Ő már elment? - leértem és megláttam az étkező asztalon egy tányér salátát. - Oh, készítettél nekem salátát! - ragyogott fel a szemem és odasétáltam. - Köszönöm szépen!

   - Miért?! - szólalt meg hirtelen Akaru, de továbbra sem nézett rám. - Mindig ez van! Mindig ez történik! Tudom, hogy most lázad miatt történt..de mindig ez történik! Ennyi? Nem beszélünk róla, meg sem említsük, mintha mi sem történt volna...

   - Mi miről beszélsz Akaru? - néztem aggódva rá és tettem egy lépést feléje, ebben a pillanatban felém fordult és könnyeket véltem meglátni a szemébe, megsajdult a szívem.

    - Neked ennyit jelent?! Mindig ezt szoktad csinálni?! Midorinak igaza van, mást mutatsz mint ami vagy?! - tört ki belőle. - De... de... - lehajtotta fejét és ajkába harapott idegesen. - De én mégsem tudom elhinni, én megsem akarom elhinni én azt akarom hinni, hogy te az vagy akit mutatsz és nem játszadozol a lányokkal!

    - Hogy játszadozom a lányokkal? Akaru miről beszélsz?! - léptem megint felé és felemeltem a kezem, hogy megérintsem, de elütötte.

    - A csókról! - kiáltotta el magát. - A csókokról amik történtek közöttünk! 

És ebben a pillanatban észbe kaptam... Te annyira kedves vagy! Annyira örülök, hogy itt vagy velem! és előre bukom a láz miatt és megcsókolom... 

   - Akaru én...

    - Neked nem jelentettek semmit a csókjaink? A bulin, a kiránduláson? Csak egy dolog ami úgy megtörtént és egy szót sem szóltunk róla... egyszer kerülsz, máskor meg felmérgelődsz Keitara, mintha féltékeny lennél és olyanokat mondasz és úgy nézel rám és... és... Nekem ezek a csókok igen is fotnosak! - kiáltotta. - Mert én szeretlek téged! - kikerekedtek a szemei. - Szeretlek, beléd szerettem! És tudom lehet egy olyan, hogy rajongód voltam ez ugyan olyan de nem... nem, amióta megismertelek személyesen egyre közelebb éreztem magam hozzád, egyre közelebb akartalm lenni, veled lenni.. azt hittem ez nem lehetséges, elakartalak felejteni de minden egyes perc amit veled töltöttem csak erősítette ezt az érzést, minden egyes csók, csak nehezebbé tette a dolgot.  De akaráhányszor beszélgettünk, akárhányszor rám mosolyogtál, csak egy pillanatra rám nézétl a szívem már hevesen vert. Szeretlek! Féltem elmondani, féltem, hogy megváltozik körülöttünk valamit... de nem mehetett ez így tovább. Ha utálsz, ha nem akarsz velem lenni akkor inkább mondd ki! Vállalom bármi is legyen!

Befejezte, mire könnyei gyakoriabbak lettek, csend borult ránk... Percek teltek el csendbe, nem nézett rám, de én csak őt néztem, ahogy ott remeg... Oh én hülye! 

Átszelltem a köztünk lévő távolságot és megragadva a karját magamhoz húztam, olyan hévvel csókoltam meg, mint eddig még soha, mint eddig még soha senkit. Éreztem ahogy először ütőget a kezével, azt akarja, hogy hátráljak, de még erősebben szoritottam magamhoz, végül feladta a küzdelmet és átkarolta a nyakamat, ugyanolyan hévvel csókolt vissza. Felkaptam a karomba és leültettem a pultra, ahol elválltunk levegő után kapkodva és egymásnak támasztottuk a homlokunkat...

    - Megint... megint ezt csinálod, ezután is nem beszélünk és...

    - Köszönöm, hogy hittél bennem! Az vagyok akit mutatok - szóltam közbe. - soha nem csókolnék meg senkit érzések nélkül. Sajnálom, sajnálom, hogy nem mondtam semmit. Szeretlek, nagyon szeretlek az első pillanattól kezdve, mióta megismertelek megrebegtetted a szívemet. Minden egyes perc veled maga a paradicsom! Nagyon szeretlek! Csak féltem, féltem, hogy nem úgy érzel és ha kiderül az érzésem, akkor csak bántodni fogsz és... - ajkamra tette az ujját csendre intve, majd amiután elvette lassan felém közeledett és gyöngéd csókot nyomott az ajkamra.

    - Veled akarok lenni! Bármi is történjék, veled akarok lenni! Küzdjünk meg bármi is jöjjön az utunkba.- barna szemeibe néztem, mely még kissé ragyogtak a könnytől, de látszodott benne a határozottság. Felegyenesedtem és szorosan magamhoz öleltem. Innen már visszaút nincs, de megküzdök bármivel ha róla van szó.