8. fejezet Szép nap

 Tekints fel az égre!

8.fejezet  Szép nap

Ai:

Reggel telefon csörgésre ébredtem.

    - Ai! Vedd már fel a telefonod! - Kaoru arcomba nyomta a tenyerét. Az esti buli után nálam aludt. - Szét hasad a fejem. Vedd már fel! - lökött meg.

Az este kicsit kiütött a garatba. Yamapi jó ivó társnak bizonyult, bár ahogy láttam az este amikor elválltunk ő még elég jól birta, Kaourhoz képest. Az este remek volt! Örültem, hogy megtudtuk beszélni a dolgokat Kame-val és folytatni az ismerkedést. Őszintén kicsit meglepődtem mikor elmondta az okot, hogy miért is tagadt le. Kedves barát, de akkor is semmi rosszat nem tettünk. Ezért igazán nem kellett volna aggódjon. Nem értem! Na de a lényeg az, hogy megbeszéltük és remek estét töltöttünk együtt. Olyan jó vele tölteni az időt. Persze nem azt mondom, hogy mással nem. De nem is tudom... valahogy mellette minden olyan szép és nyugodt és rögtön egy huron pendülünk. Jól éreztem magam az este! És ahogy láttam Kaoru is. Igaz, fel kell készüljek, mert biztos, hogy felfog valamit hozni az estével kapcsolatba. Na de előbb a telefon...

   - Halo? - csendben kiléptem a balkonra, hogy ott beszélhessek telefonon.

    - Hasadra süt a nap drága ungokahugom! Még aludtál, ezért vetted fel olyan késön?

    - Daichi... - hallottam meg a vonal másik oldalán nagybátyám hangját. - Igen! Hosszú volt az éjszaka.

    -Oh, persze én megértem. Van mit ünnepelni! Visszamentél Japánban és a vőlegény is.

    - Vőlegény? Te ezt meg honnan tudod? - lepődtem meg. - Ne mondd, hogy te egész végig tudtál anyámék tervéről. - támaszkodtam neki a korlátnak.

     - Nem! Ne aggódj! Nem tudtam róla. Anyád mesélte aznap amikor hazamentél.

     - Segítened kell. Valahogy erről az őrültségről, le kell beszélned őket. Ne megyek férjehez.

    - Annyira rossz a pasas?

    - Nem! Nakamaru kedves fiú.

    - Oh, tehát kedves...

    - Ne kezd kérlek a szivtást. Arra akrok kitérni, hogy rendes és kedves. De ez túl hirtelen jött. És melyik korba élünk, hogy elrendezzék a házasságot?

    - Megértelek! És megígérem, hogy megpróbálok velük beszélni, de nem tudom azt ígérni, hogy hatni fog rájuk.

   -  Köszi szépen! Miért hívtál?

    - Oh, igen! Beszéltem Yomiru-val ma vár délután 3-ra, hogy találkozzatok és kicsit beszéljétek meg a dolgokat.

    - Ez remek hír! Köszönöm szépen!

    - Nincs mit nincs mit! De kérlek amennyire lehet ne vitázz a szüleiddel. Ők csak jót akarnak!

    - Ezt már sokat hallottam Daichi! De ne aggódj nem vitázom, csak megyek!

    - Aj... hát erre gondoltam.

   -  Most megyek! Sinichi-kunt el kell vigyem sétáltatni.

   - Rendben! Még beszélünk! Szép napot!

    - Köszi! Neked is!

Letettem a telefont és nyujtozodtam egyet. Kellemesen sütött a nap jó időt ígérve ma. És jó napunk lesz. Alig várom, hogy elkezdjek dolgozni Yomiru csapatában! Hatalmas mosoly volt az arcomon és szerintem semmi sem törölheti ezt le. Visszapattantam a szobába, majd egyenesen az ágyra ugrottam. Amit természetesen Kaournak nem tetszett. De felébredt. Gyorsan elmeséltem neki a jó hírt. Bár nem nagyon figyelt szerintem csak, mind jó józott. Mondtam, hogy elviszem sétáltatni Sinichi-kunt majd utána reggelizünk. De már szerintem ott félig álomban volt ismét. Elmosolyodtam! Tudja, jól, hogy nem bírja jól az alkoholt, akkor meg minek ivott annyit? Talán Yamapi bejön neki? Majd meg kell kérdezzem ha visszajöttem. Gyorsan megmosakodtam, fésülködtem és felöltöztem majd el siettem az emeltről. Shinichi-kun lent volt. Gondolom anyám hozta le, hogy adjon vizet és reggelit neki. Farok csoválva szaladott felém kis lábaival.

   - Én is örülök, hogy látlak! - simogattam meg. - Van kedved egy kis sétára? - ugrándozni kezdett. - Rendben, rendben! Azonnal, azonnal!

    - Ai kisasszony! Már fel is ébredt?

    - Yuko! Jó reggelt! Már itt is van?

    - Hát igen volt egy két munka ami elmaradt legutoljára elmaradt, be kell potolnom. - vagy csak anyám vette rá, hogy nem végezte jól azokat. Yuko a személyi cselédünk volt. Már jó néhány éve a családunk kezei alatt dolgozik. Anyámék megbiznak benne. Egy kedves, rendes nő. Gyerekkoromban sokszor játszott velem. Bár legalább ő! - Nem reggelizik?

    - Miután megsétáltattam Shinichi-kunt.

    - Rendben! Jól hallottam, hogy Kaoru kisasszony is itt van?

   -  Igen! Majd felébresztem mikor visszajöttem.

    - Akkor két személyre terítek.

     - Megtudom én is tenni... ha van más munkád.

    - Nem nagy dolog. Nyugodjon meg!

   -  Biztos?

    - Persze! - mosolyodott felém.

    - Akkor, rád bizom. Köszönöm! - feltettem Shinichi-kunra a porázt, felhuztam a cipőmet és intve egyet Yuko felé elindultam ki.

Bár nem akartam nagyon messze menni, mégis megindultam. Egy személy járt az eszembe és a hely, ahol találkoztunk. Bizva abban, hogy talán találkozunk. Bár kitudja. Már jó 10 órát ütött az óra. Lehet, hogy munkája van és nem lesz szerencsém találkozni vele. Vagy lehet még alszik. De akkor is! Menni akarok! Ahogy szokták mondani próba szerencse. Shinichi-kun is ugyanúgy örült a szép napnak mint én. Bár ő talán már egy jó ideje várta, hogy elmenjünk sétálni. Sajnálom, kis barátom! Amikor ahhoz a bizonyos parkhoz értünk elengedtem Shinichi-kunt aki rögtön megindult egy irányban.

   - Ne menj messze! Shinichi-kun! - de mintha meg sem hallott volna, nagyon igyekezett egy kitűzött cél felé.

Egészen addig követtem amíg össze nem találkozott egy fekete barna hosszú szörű tacskóval. Ez a kutyus ismerős valahogy... felkaptam a fejem és nagyot dobbant a szívem, amikor találkoztam annak tulajdonosával. Baromi jól nézett ki, mint mindig! Egy világos szürke trénin nadrágot viselt, egy fehér polóval mely jól kihangúlyozta felsőtestét és egy fekete térning kabátot. Mosolya során kivillogtak perfekt fehér fogai. Ez a férif komolyan, hogy nézhet ki ennyire jól?

     - Szia!

    - Szi.. szi... - Ai, komolyan, miért nem tudsz megszólalni rendesen?! - Szia! - és itt az eltekintés. Na most már biztos valami hülyének gondol.

     - Örülök, hogy látlak itt! Rég láttalak!

    - Ig... igen... kicsit elteltek a napok.

    - Persze, megértem. Hazajöttél és biztos sok elintézni valód volt.

    - Igen! - kibirni a szüleimet akik az ő akaratukat akarják rám erősíteni. - Te ma nem kell dolgozz?

    - De később lesz egy megbeszélésem! De délelőttöm szabad szóval gondoltam eljövők Ran-channal sétálni. - az említett rögtön mellettünk termett és felnézett rám kis kerek fekete szemeivel.

    - Szia, Ran-chan! Én is örülök, hogy látlak! - Kazuya hasonlóan üdvözölte Shinichi-kunt.

    - Reggeliztél?

    - Nem!

    - Akkor mit szólnál egy szendvicsre? Itt a közelben lévő furgonnál remek csirkés szendvicsük van!

    - Erre az ajánlatra nem tudok nemet mondani! - mosolyodtam el.

Kame intett, hogy kövessem. Egymás mellett sétáltunk. Nem messze volt a furgon, már lehetett látni. Shinichi-kun és Ran-chan addig vidáman szaladgált és játszott együtt. Kazuya megvette a két szendivcset és egy egy narancslét is. Bár ki szerettem volna fizetni akadékoskodott, hogy ezt most ő állja. Ezután leültünk az egyik közeli padra, hogy megegyük és ismét beszélgetésbe elegyedtünk. Miért ilyen könnyű vele beszélgetni? És miért ilyen jó?

    - Hó, már fél tizenkettő? Sajnos lassan vissza kell mennem! - állt fel egy más fél órával később.

    - Semmi gond! Megértem! Nyugodtan! - ami azt illeti nekem is vissza kellene mennem.

    - Öhm... - állt meg velem szemben és mintha kicsit zavarba lett volna. Aranyos! - örülök, hogy találkozhattunk.

    - Én is!

    - Akkor még beszélünk!

    - Persze! - fordult meg és magához hívta Ran-chant. Ráhelyezte a porázt. - Oh, igen! Izé... ha nem gond. Vagyis... mondhatsz nemet is... tudom, hogy csak nem rég találkoztunk de.... nem adod le a telefonszámod?

Erre nem számítottam! Mégis miért örülök ennek annyira? Oh... kiáltanék örömömben.

   - Persze!- kivettem a mobilom, mire ő is az ővét és telefonszámot cseréltünk.

Ezzel pedig elindult. Egy darabig csak figyeltem ahogy halad, majd én is Shinichi-kunra helyeztem porázt és elindultam haza felé. Egész jó kedvem volt! Jól indult a napom, azt kell mondjam. Még dudorásztam is az uton. Szép napunk van tényleg!

      - Mi tartott ilyen sok ideig? - alig, hogy beléptem a házban Kaoru lefele tartott. ITt volt tényleg ő is! Ahogy láttam össze szedte magát, már el volt készülve.

    -  A kutyás parkban voltam ami a főtér közelében van.

    - Tessék? Azt hittem, hogy csak a közelben mész.

     - Igen de... 

      - Kész van a reggeli kisasszony! - a reggeli?! Bakker teljesen kiment a fejemből, hogy Yuko készít reggelit!

    - Én... én... nagyon sajnálom de már reggeliztem!

    - Tessék?

    - Hol reggeliztél? - mindketten furán néztek. 

    - Öhm... egy szendvicset reggeliztem ott a parknál. Nagyon sajnálom Yuko, feltartottalak és...

    - Semmi próbléma. Beteszem a hötőben ami megmarad! - olyan kedves!

    - Köszönöm! - fogtam meg a kezeit.

    - Én viszont rohadt éhes vagyok! Yuko hagyj mindent egyelőre ott, kitudja lehet az ő részét is megeszem!

   - Csak nyugodtan! - nevettem fel. Yuko elsétált.

    - Na jó, most meg mesélj. Miért van ilyen jó kedved?

    - Elmondtam reggel... - sétáltam be a konyhában. - Kezdeni fogom a munkát a Tokyo Dome-ban.

    - Jaja, ezt a szöveget nem fogadom el teljesen! Nem egyedül reggeliztél ugye?

    - Nem! 

    - Tudtam! Kivel? Kivel?

    - Kazuyaval.

   - Kazu... Kamenashi KAzuyaval?! Akviel az este beszéltünk!

   - Igen!

    - Hoppá! Itt alakul valami!

     - Nem is!

   - Oh, dehogynem szerinted vak vagyok, az este egymás társaságában. Szinte izzott közöttetek a levegő. - komolyan?

    -De csak alig ismerjük egymást néhány napja. Ne gondolj bele túl sokat. Csak barátok vagyunk!

    - Mondjad csak, mondjad csak! Te miért nem mondod el a családonak, hogy Kazuyahoz mennél inkább feleségül? Ő is idol, egy csapatban van Nakamaruval és...

    - Ne kösd itt össze a szálakat! - böktem meg. - Inkább reggelizz! - huztam ki a széket és mutattam rá. - Amugy meg ne hidd, hogy én nem vettem észre mi folyt közted és Yamashita között.

   - Mégis mi folyt?

    -Ugyan már, tudod jól, hogy nem birod az alkoholt mégis annyit ittál. - elé tettem egy nagy pohár vizet.

    - Csak beszélgettünk. Nem kell semmit sem kombinálni!

    -Na látod pontosan! És még nekem mondasz?

Kaourval felnevettünk, majd miközben megreggelizett kellemesen elbeszélgettünk. De azután mennie is kellett, ugyanis munkája volt. Én a hátsó kertben lapotopztam egy kicsit. Megnéztem egy filmet, miközben a D vitamint magamba szívtam. Igazából tükön ülve vártam, hogy végre el indulhassak a Dome-ban. Alig várom, hogy neki kezdhessek ott dolgozni!

Mielőtt épp ebédelni indultam volna anyám hívott, persze tudott arról, hogy ma beszélek Yumiro-val. Nem mondott semmi különöst inkább csak annyit, hogy majd hívjam fel Marut kérdezzem emg mit csinál, nem e kellene vigyek nekie bédet vagy valami. Maru? Igen máris becézte. Csak azért, hogy anyám leszálljon róla irtam egy rövid üzenetet. Mint megtudtam éppen ebefejezte az eébdet és megbeszélésre tart. Akkor KAT-TUN-nak van megbeszélése, hiszen Kazuya is említette. Na de legalább ez is meg volt és anyám nem fog zavarni vele. De remélem, hogy nem fog erre rászokni. Most valami csicskát akar belőlem csinálni? Még össze sem házasodtunk. Sőt csak szóban vaguynk jegyesek. Nem fogok most mindig ugrálni ha ők monjdák. Összeakarnak hozni Nakamaruval értem én. De a tervük nem lesz sikeres. Beszélnem kell Nakamaruval valamit ki kell mindenképpen gondolnunk, minnél hamarabb. Az lesz a legjobb! Így anyámék leszállnak rólam, legalábbis erről a témáról és neki si az élete normális lehet.

Megebédeltem Yukoval. Bár nem szeretett volna zavarni megkértem, hogy üljön le velem és ebédeljen meg. Délelőtt óta csak tesz vesz, sürög forog a házban. Nem szeretném ha lebetegedne. Anyámék néha túlzásokba esnek és minde apróságot rá állítanak, Yuko pedig túl kedves, nem akarja, hogy gondba kerüljön. Egyedüli anya, van egy lánya és fia. A férje elhagyta őket. A lány, Kumi most megy alsó középiskolába, a fia, Iktou pedig felső középsikolába. Régebb sokat játszottunk egyett. Remek gyerekek. Yukora pedig marad az eltartás. A családja besegít, de még ígyis meg kell huzzák a nadrág szíjat. Sokszor felajánlottam, hogy segítsek neki de nem akarta elfogadni. Saját erejéből akar mindent megadni a gyerekeinek. Csodálatos nő! Mindig is felnéztem ezért rá! A férfi aki elhagyta pedig, magára vessen! Hogy elengedjen egy ilyen nőt és ilyen remek gyerekeket. Miért? Hogy egy fiatalabb nővel legyen. Nem ismerem a részleteket. Talán anyám tud valamit bővebben. Ők is sajnálják őt és szeretik. Ezért pedig még extra pénzt is tesznek a fizetésébe. Bár erről Yuko nem tud erről. 

Miután megreggeliztem, fel vettem egy lila sötét kék kockás inget és egy világos farmer nadrágot, adidást és bördzsekit mindehez. Majd elindultam. Metroval mentem el egészen a Tokyo Dome-hoz. Yumiro ott várt előtte:

   - Ai, ha nem tévedek?

   - Igen! -fogtam ekzet vele.

   - Daichi-san már rengeteg mesélt rólad és tehetségedről. Kérlek menjünk be!

   - Köszönöm!

    - Nos, a munka nem változna meg az ottanitól. Itt is nagyjából a rendszer ugyanaz. Világítás, hangtechnikat, személyek kisegítése, berendezés. Mindenki mindegyikbe részt vesz annak ellenére, hogy ki vannak osztva a csapatok, ha éppen szükséges. Természetesen megismered a helyet lesznek akik bemutassák és kisegítenek. Világos?

   - Igen!

    - Remek! Itt baseball meccseket is szoktak, koncerteket, eseményeket. A közelgők a konferencia teremben fel vannak írva. ODa is vezetlek!

Végig mentünk a folyosón, majd hátra  a szinpadhoz, a folyosora ahol az öltözök és különféle más termek voltak. A legvégben ott állt a konferencia terem. Beléptünk. Az asztalok körbe helyezve és azokon asztal és golyostoll. Talán már is valami közelgő esemény? Yumiro a hatalmas tábla elé intett ahol egy szines táblázat fogadott a közelgő eseményekkel. Egyen kívételesen megakadt a szemem, két hónap múlva:

   - KAT-TUN, koncert?

    -Oh, igen! A Johnny's cég folyamatos vendégünk itt. De ezt gondolom tudtad. - igen erről már olvastam. Tehát nekik is segíteni fogok. Persze, nem mintha ez meglepő lett volna, olvastam már és Maru is mesélte, hogy volt már itt koncertjük. Az szuper!

   - Oh, belegondolva. Most lesz megbeszélésünk velük. Szeretnél részt venni rajta?

   - Velük?

És épp, hogy rá kérdeztem nyilt az ajtó:

   - Ai! - és megjelent a négy fiú.