A sors szenvedélye 13.rész

A sors szenvedélye

13.rész 

Akaru:

     -Nagyon örülünk, hogy jól érzed magad. De biztos ezt akarod?  

     -Nem nem ezt akarja...- szólt közbe apám.

Kame még nem ért haza így volt időm beszélgetni a szüleimmel videócheten. Apámnak egyáltalán nem tetszett, az az ötlet, hogy itt maradjak és sztárrá formálodjak.

    -De miért? Misaki szerint jó képességeim vannak hozzá, nekem... nekem ez lett az álmom.

     -Ez lett az álmod? Hova tűnt a másik álmod, programozó? Azt mondtad az akarsz lenni...

     -Igen, de azóta megváltozott. Én...nem akartam nagyokat álmodni ezért összetettem az amim volt, amit láttam, ami ott volt előttem. De...de kinyilt előttem egy világ,egy más világ és megakarom próbálni kérlek. - néztem rá boci szemekkel.

De tudtam ez most nem fog segíteni. 

     -Aggódom érted egyedül vagy ott... aggódunk. Nem vagy arra kész, hogy ilyen nagy dologgal megbirkozz. Tanulnod kell...

    - És tanulok, nagyon jó képseitést adnak a Jhonny's-nál. És nem vagyok egyedül...

    -Oh mégis ki van ott veled? Az a srác Kazuya? Egy hónapja találkoztatok csak kb. Már is megbizol benne?

     -Nem...nem pont ez. - oké ez is benne volt. - De szereztem már barátokat, akikben bizhatok. És... és igen bennük is bizhatok Kazuyaba és a többekbe, Misakiba. Én...én erős vagyok. Kérlek adjatok esélyt. - már kész volt könyörögni is...

Anyám megérintette apám vállát és rámosolygott. Apám felsóhajtott.

    -Már ott vagy, a forgatásig nem tudunk mit tenni... megigértük, hogy azt kivárhatod. Rendben... 1 év, 1 éved van bizonyitani. Ha tényleg képes vagy megállni a helyed akkor nem szólok ebbe bele. De ne felejts azért hazajönni még...

     -Természetesen nem felejtek. Nyár elején biztos vagyok benne, hogy hazatudok menni és utána is. - mosolyogtam. - Köszönöm! - csattantam fel. 

Sikerült, sikerült meggyőznöm apámat... 

    -Vigyázz magadra csak annyit kérek. - mondta szelid hangon.

    -Vigyázok! Szeretlek titeket! 

     -Mi is téged. - ölelte meg anyám apámat. - Kislányom... Találkoztál a nagyszüleiddel? - tudtam pontosan, hogy megakarják kérdezni ezt. 

De erőt kellett vegyenek... 

   -Igen... láttam őket. - haraptam ajakamba.-De elszaladtam... 

Vallottam be,  előttem megjelent a kép ahogy ott álltak a nagyszüleim, a nagymamám felém tarotta kezét és szólogatott, hogy lépjek hozzájuk...

    -Lányom... mi ezt már beszéltük anyukáddal... - nézett össze apám és anyám. - Bérmi is történt a múltba téged nem rángathatunk ebbe bele. Ott vagy egyedül...és ha már vannak ott neked rokonaid akkor... akkor hozzájuk kellene fordulj. Biztos vagyok benne, hogy tárt karokkal várnak és segitenek neked.

    -Oké, akkor majd megkeresem őket...- ennyit mondtam. 

De mindenek elleneére elsőre erőt kell vennem magamon... 

    -Lányom, minden rendben lesz. Kedvesek...- évek után is ezt mondta anyám... 

Csak bólintottam. 

    -Na és meséljetek mi van otthon? - próbáltam terelni a témát. Átgondolom... azt megigérhetem.

    -Oh, itthon mindneki készül a húsvétra. Tényleg ott még annyira nincs elterjedve, fogsz idén húsvétozni?

Valóban elis feletkeztem, hogy nemsokára húsvét. Vajon Kazuya mit szólna ha kicsit ünnepelnénk? És kidiszítenénk a lakását ... Valóban itt elkezdett terjedeni, de még annyir nem volt mint felénk. 

   - Azt hiszem, hogy megadom hangulatát. - mosolyogtam. 

Ebben a pillanatba csengettek. 

    -Majd később még beszélünk. Most csengetnek. - elköszöntem és az ajtóhoz léptem.

Kazuya nem szokta itthon hanyi a kulcsát, vajon ki az? Az ajtóhoz léptem, egy férfi volt ott... ő is meglepődött rajtam... végig mért, amitől zavarba is jöttem.
    -Kazuya itthon van?- szólalt meg végül néhány perc után.
Mielőtt válaszolhattam volna egy kutyus felvonyitott. 
   -Ran-chan... -ismertem fel képről Kazuya kutyáját. - De aranyos vagy... - hajoltam le és megsimogattam. 
Élőben még aranyosabb, az első pillanatokba kicsit félénken engedett magához közel, de aztán megengedte , hogy megsimogassam.Kazuyanak nagyon sokat jelent ez a kis csöppség tudom jól. És most láthatom élőben. Ahogy így elbűvölt a kis kutya, valaki megköszörülte torkát.
    -Bocsánat. -álltam fel ismét éreztem,ahogy zavarba jővők. - Kazuya még nem érkezett haza, de nemsokára megkellen jönnie. Gyere be. - álltam arébb az ajtóba. - Jaj de hülye vagyok... Airi Suzuki vagyok, nagyon örvendek.
Hajoltam meg és nyujtottam feléje kezem...
    -Yuya Kamenashi örvendek. - fogadta el.
    -Kamenashi.... Yuya... Kazuya kisöccse! - eszméltem fel. 
Elmosolyodott....

Kazuya:

Azon vettem észre magam, hogy siettetem már már Misakit, hogy érjünk haza. Alig vártam, hogy ismét beszélgethessek Akaruval. 

    -Ti egész jól kijöttök ugye? - kérdezte amint megálltunk egy stopnál.

    -Igen. Megkaptuk a közös hangot. - néztem ki az ablakon. 

     - Csak nehogy beleszeress. 

    -Már te is azzal jössz...- forgattam a szemem.

Az út további részében meg sem szólaltam. Szerelmes? Szerelmes? Akaru egy csodaszép lány ezt bevallom, nagyon kedves és elragadó személyiség... beleszeretni... Kiszálltam a kocsiból és elindultam a lakás felé. Amikor az ajtót nyitottam , nevetésre lettem figyelmes... Van valaki itt? 

    -Akaru...- nyitottam ajtót és döbbenten véltem ki ül a kanapén.

     -Yuya...- az öccsém beszélgetett Akaruval.

    -Hello! - integetett nekem. 

Ebben a pillanatban a kanapé mellől kiszaladt, az én drága kincsem is...

    -Ran-chan! -kaptam karomba a kiskutyámat.

    -Na nehogy már elfelejtetted volna őt? - lépett elémYuya.

    -Nem, hogy tudnám elfelejteni ezt a kislányt. - kaptam a nyakamba.

Annyira ügyes volt, annyira szerettem Ran-chant, ő volt a szerelmem , a támaszom , a barátom. Annyira szerettem vele játszani, sétálni ... régóta volt velem és megtanitottam neki kis trükköket. De ami mindig ledöbbentette az embereket, ahogy nyugodtan elült a nyakamba. Szoros kapcsolatunk volt kettőnknek. Nem tudnám őt elfelejteni, csak azt felejtettem el, hogy ma hozza haza Yuya. Néha megkérem, hogy vigyázzon rá egyik tesom. Ritkán csináltam, mert mint már említettem, nagyon szerettem időt tölteni vele. De sajnos néha kellett. De igyekeztem minnél kevesebbszer. Most is így volt, még mielőtt megkaptam volna a munkát Akaru nagyszüleitől vittem Yuyahoz őt. 

    -Annyira hiányoztál. - simogattam meg. 

Mosolyogva néztem szembe Yuyaval, akinek a háta mögül kikandikált Akaru. És ekkor hirtelen a tér és idő, mintha megállt volna... csak mi voltunk ott ... Akaru én és Ran-chan. Akaru olyan lágy , mosolygó arccal figyelt. Olyan gyönyörű volt. Ebben a percben egy kép rajzolódott ki előttem... az álmom, amit akkor álmodtam mielőtt Erdélybe utaztam volna... De most már ismertem a lányt, a lány nem volt más mint Akaru... szaladtunk , szaladtunk és szaladtunk vidáman ,kézen fogva a réten . Boldogok voltunk, ott voltunk egymásnak...

   -Kazuya! - eszméltem fel. - Mikor akartál szólni nekünk, hogy egy ilyen szép, kedves, jófej lány lakik veled? - lépett Akaruhoz és átkarolta. 

Akaru feltehetőleg elpirult... legalábbis úgy tűnt. Miért pirul el?

  -Hát, annyi mindent történt, hogy el is felejtettem...- léptem el mellettük és kicsit arébb löktem Yuyat Akarutól.

A konyház léptem letettem Ran-chan és elétettem a kajáját.

    -Szóval összebarátkoztatok? Mióta vagy itt?

    -Oh, úgy kb egy órája.  Mit mondjak, nagyon meglepődtem mikor itt találtam, azt hittem , hogy kalandod volt az éjszaka és majd nekem kell magyarázkodjak , hogy majd keresed és miért hagytad itt...

    -Először is, tudod hogy nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve. Másodjára délután van...

    -Jójó, második ötletem azt volt, mikor felismerte Ran-chant, hogy a barátnőd. - A barátnőm? Torpantam meg hirtelen... Akaru , mint a barátnőm. - De Akaru felvilagositott, hogy erről szó sincs. Csak együtt dolgoztok. - erről szó sincs? 

Miért szomrodom el ettől a gondolattol. 

    -Értem. - mosolyogtam öccsémre. - Köszönöm szépen, hogy vigyáztál Ran-chanra. 

    -Ugyan nincs mit. - Yuya az órájára tekintett. -Most mennem kell, jó volt veled beszélni Akaru. - kacsintott Akarura,majd elköszönve tőlem is kilépett az ajtón. 

    -Nagyon szoros kapcsolatod van a családoddal ugye? - Akaru nem nézett rám az ajtót nézte amin Yuya kilépett.

    -Igen. Nagyon fontosak számomra.  Azok után is, hogy idol lettem igyekeztem, mellettük maradni közel, időt tölteni velük. - mosolyogtam.- Milyen napod volt? 

    -Jó. Neked? - guggoltam le Ran-chan közelébe, épp habzsoltaa finom kutya eledelt. 

    -Nekem is. - Kazuya mellém guggolt és olyan közel volt hozzám, hogy éreztem szívem vad dobolásba kezd... 

Milyen szép ragyogó a tekintete... ámultam bámultam.

    -Neked van házikedvenced?  

     -Hmmm... mindig is szerettem volna egy kutyust, de a szüleim nem akarták engedni. 

      -Szóval a kutya kedvenc állatod? 

      -Igen. De sok állatot szeretek. 

     -Azt gondoltam - kacsintott rám - Én is szeretem őket.  

     -Honnan jött a név ötlet? 

      -Ismered a Conan a detektiv mangat, anime?  - bólintott. - Egy klasszikus, nagyon szeretem. Conan a kedvenc karakterem persze belőle, és a Ran-al lévő párosát végig figyeltem. Így nem volt kérdés, hogy mi legyen a neve... tehát igen a Conana a detektiv karakterétől jött Ran. 

Végig simitottam Ran-chanon aki épp befejezni készülte az evést. Igen, hiányzott a kis állatom. Visszatekintettem Akarura, aki engem figyelt... de ahogy tekintetünk egymásba fonodott zavarba jött. Elmosolyodtam, de aranyos. Akaru... 

     -Annyira cuki Ran-chan. Szabad? - kérdezte felé nyúlva, néhány perc után.

      -Persze.- mosolyogtam.

Azonnal kezébe kapta Ran-chan. 

     -Na ki a jó kislány? Te vagy te vagy... milyen aranyos vagy. Héé Ran-chan leszünk barátok? Oké? - olyan aranyosan babusgatta és játszott vele...

Megtudnám szokni ezt a képet.... 

Akaru:

Az este együtt játszottunk Ran-channal . Olyan édesek voltak , és látszott mennyire becsben tartja, mennyire szereti.  Olyan jól éreztem, olyan idilli kép volt, kellemes. Mintha ... mintha együtt lettünk volna Kazuyával, egy párt alkottunk volna... mintha ...nem tudom egy kép lett volna, egy messzi álom kép, egy mese... amiből nem akarok felébredni. 

    -Akaru! -épp, hogy kiszálltam a kocsiból Midori szaladt hozzám.

    -Mi történt? -kérdeztem.

Arcán a rémület futott át... A bejárat előtt egy jó kis tömeg tornyosult valamit néztek... 

     -Mi van ott?  - kérdeztem.

Elindultam arrafele , éreztem ahogy egyre közelebb lépek, egyre több szem szegeződik rám, gyorsitottam lépteimen, Midori mellettem jött. Shouta és Keita ott volt a tömeg elején... és amikor feltárult a látvány alig tudtam elhinni. Képek voltak rólam... és minden képen más más szöveg volt irva "A kis liba kihasználja Kazuyat"  , " A népszerűsége kell neki" , "Kis liba" , " Kapható bármire" és ezek csak egy pár... hallottam ahogy néhányan nevetni kezdenek ... összeszoritottam az öklöm és mielőtt a mécses eltört volna elkezdtem, leszedni a képeket... Nemsokára Keita , Shota és Midori is segitett.

    -Mi olyan vicces? Ti tényleg viccesnek gondoljátok ezt az egészet? Nekünk ugyan az az álmunk, ugyan azt akarjuk elérni egy szakmába belépni. Támogatnunk kellene egymást... - fordult egyszer csak hátra Midori mérgébe. 

De mielőtt valakinek kikaparta volna a szemét, megfogtam a vállát.

     -Akaru...- nézett rám.

Fejemet ráztam...majd fogtam a kezembe lévő képeket és elhuztam onnan. És éreztem ahogy a mécses ebben a pillanatban eltörik. Ki csinálta ezt? Miért? Akaru nem vagy elég erős...