Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak
31.rész
Akaru:
Tudtam, hogy Botan nem fog elmenni a dolgok mellett, hogy még azért is ott fog várni az iskola kapujában és jelenetet fog rendezni. De én eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek. Persze a szemembe nevetett, nem hitte, hogy ennek véget is fogok vetni, tulajdonképpen ugye annak, hogy nyugodtan hátra dölök, míg ő felfedi a titkomat. Őszintén megfordult a fejemben, hogy intézzük el ezt nyugodtan, ketten beszéljünk mindent át és ássuk el a csatabárdot. Hangot is adtam neki, de csak ismét egy nevetés jött ki. Amikor láta, hogy nem tud megfogni, érződött és látszodott, hogy ideges kezd lenni, ezért kezdett dobálozni olyan szavakkal, hogy félek bevallani a dolgokat. Azt akarta, hogy a diákok felfigyeljenek ránk és persze meg is történt.De ennek ellenére sem akartam felkapni a vízet, jelenetet rendezni. Elakartam intézni ezt, minden s korra. Történjék bármi! Nem akartam, hogy Kazuya jelenetet rendezzen, mert tuti, hogy kikerülne a dolog és bajba kerülne. Ezt meg nem akartam. És ő sem akarhatta.
Azaz, majdnem bármire felvoltam készülve, kívéve Shiho megjelenésére. Félelem járta végig a testem, rögtön felismertem a hangját, hiába telt el olyan sok idő, mióta utoljára talalálkoztunk. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de nagyon örültem, hogy Kazuya ott volt mellettem, erőt adott. Nem hittem, hogy Shiho bocsánatot kér és ő maga fogja tisztázni a nevemet. Hálás voltam neki és tudtam, hogy letudja beszélni Botan-t ezekről az őrültségekről. Hiszen mindig hallgatott rá, bármi is történt közöttük, Botannak fontos volt. De egyelőre még megbocsájtani nem tudtam, nem volt erőm mindezt kimondani. De talán egy nap, valóban eljön ez is. Annak is örültem, hogy Yoshiko történetéről is kiderült az igazság. Kazuya meg nagyon büszke volt rám és örültem, hogy mindez megoldodott és még itt lehet mellettem. Hasonlóképpen nagyon hálás voltam Otani-nak nem hittem, hogy ezt megteszi értem. Fogalmam sincs, hogy honnan kerítette elő Shiho-t. De hálás voltam neki, vele kezdődött a történetem és vele végződött be, a zűrzavaros életem. Ezért ezer köszönet jár.
- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! - léptem el mellőle, miután átöleltem.
- Egy kis búcsú ajándék. - kacsintott rám. - Kojiékkal beszéltem és igyekeztem üzenni a többieknek is, nem mindenki repdes az örömtől, vigyázz azért magadra, de hátha leállnak.
- Köszönöm! - néztem rá hálásan.
- Én is nagyon hálás vagyok ezért. - lépett mellénk Kazuya és azonnal átkarolt, féltékeny de aranyos, de látom, hogy valóban, őszintén hálás Otaninak. - És ne aggódj, itt leszek mellette és vigyázok rá!
- Legyen úgy! - fogott kezet Kazuyaval.
- Hogy tudtad Shiho-t elő keríteni?
- Ismerem az öccsét. - vont vállat. - Most viszont megyek! Sziasztok! - fordult is hátra, de alig két lépés után megállt és a fejét kissé hátrafordította. - Jól néztek ki együtt, amúgy...
Kazuyaval egymásra néztünk, majd figyeltük, ahogy Otani elhagyja az iskola területét.
- Akaru... - lépett mellénk egy lány, aki velünk járt Tamaka-nak hívták. - Nagyon sajnáljuk ami veled történt. Nyílván le reagáltad a dolgot, nem a legjobb módszerrel, de ez nem róható rád egészen. Viszont a legfontosabb, hogy most bocsánatot kértél. És bekell valljuk, hogy mi sem voltunk a legjobbak, hiszen nem közeledtünk feléd, nem nyitottunk feléd, hogy mégis mi okozhassa ezt az egészet. Sajnáljuk. És ha bármikor valami gond adódna, ránk számíthatsz.
- Köszönöm! - hatodtam meg.
Egyetértő bólogatás, hangoskodás kezdődött körülöttünk. El sem hiszem, hogy ide is eljutottunk.
- Várjatok már! - hallszodott a hang és a kis tömeg ami körém gyült közben eloszlott. Nagaruki lépett elő. - Komolyan ilyen könnyen szemet hunyunk felette? - persze tudom, hogy nem mindenkinek könnyű.
- Ő is átesett dolgokon Nagaruki, meg kell érteni.
- Jó, ezt felfogtam és valóban szörnyű ami történt vele és tényleg amiket itt a suliba tett nem is volt olyan nagy dolog, de amit Yoshikoval tett nem rég? Belökte a víxben! Az nem kis dolog!
Yoshiko a rajztömbjét szorongatta háttérben, nem tekintett ránk, úgy tűnt remeg. Nem fogja elmondani az igazat...
- Nagaruki én nem várom el, hogy megértsetek, hogy rögtön megbocsájtsatok. Nem egy könnyű évet hagytam magam után és miattam ti sem. De az tudnod kell, hogy...
- Yoshiko, oszd meg kérlek mindenkivel, hogy mi is az igazság! - vágott közbe Kazuya. - Kérlek!
Yoshiko összeszorította ökleit, mivel nyomokat hagyott a rajztömbjén. Minden szem rá szegeződött. Végig simitottam Kazuya karján, hogy hagyja ugyse fogja elmondani.
- Nem lökött be a vízbe! - nyitott ki a száját, de alig hallhatóan.
- Tessék? - szólalt fel először a bátyja. - Hogy mit mondtál? Yoshiko ne hülyéskedj! - lépett a húga elé és megragadta a karjától fogva, mire ő kiejtette a rajtömbjét, amiből kiestek a rajzai amin Kazuya szerepelt. Sugdolozás kezdett kialakulni körülöttünk, azt találgatták, hogy ez rajongás vagy szerelem? - Mi ez a sok rajz Kazuyáról? Nem is tudtam, hogy rajongója vagy.
Yoshiko az ajkába harapott és kihuzta a karját Nagaruki kezeiből, majd azonnal le is hajolt, hogy felvegye a lapokat.
- Yoshiko! Yoshiko! Figyelj már rám, mi ez az egész? Mi az, hogy nem lökött be Akaru a vízbe? Miért hazudtad ezt? Nem fogod fel, hogy ez nem játék, egy ilyent kitalálni?! Yoshiko?! - de nem mondott semmit csak a lapokat szedte össze és rendezgette egymásra. - Figyelj már ide! - kapta ki Nagaruki a kezéből, mire a rajzok elszakadtak.
Yoshiko kikerekedett szemekkel állt a tettek következtében.
- Mert mindenki elvesz tőlem! - kiáltott ki magát. - Mindenki az ujja köré csavar, mintha olyan kis aranyos, ártatlan lenne. De valójában nem. Még téged is elvett volna, anno. Te is szeretted, ne tagadd ezt! Vele akartál lenni, beakart vallani az érzéseidet! Hátra hagytál volna, hátra hagytál volna! - tört össze és esett zokogásba.
- Yoshiko... - döbbent meg Nagaruki. Nem is tudtam, hogy tetszettem neki. Persze, nem ez volt most a legfontosabb. Elengedtem Kazuya kezét és Yoshikohoz léptem.
- Ne haragudj! Nem szándékoztam volna elvenni senkit sem tőled. Botan szemét volt, nem éreztem iránta semmit. Nagaruki iránt sem érzetem soha semmit. Az, hogy Kazuyaval így alakult a kapcsolatunk a sors vagy nem is tudom, hogy nevezzem hozta ezt össze.
- Ilyenért Akaruért nem haragudhatsz. - lépett Kazuya is közelebb. - Az érzéseket nem mi irányitjuk, megtörténnek csak úgy.
Most először síri csend honolt az egész udvaron. Csak Yoshiko szipogása hallatszodott.
- Gyere, menjünk haza! - karolta át Nagaruki.
Mint egy élő zombi, úgy állt fel Yoshiko. Viszont a következő lépésbe mintha ágyuból lötték volna ki, ellökte magától Nagarukit és elszaladt az iskola oldala fele.
- Yoshiko! Yoshiko! - kiáltották többen is.
- Hagyjátok, én majd utána megyek. - jelentettem ki. - Ez most ránk tartozik! - tettem kezem Nagaruki vállára, aki az elmúlt egy évbe most nézett a legőszintébben és ekdvesebben felém. Persze, megvoltak az okai.
Kazuyara pillantottam, aki szintén bólintott, majd elindultam Yoshiko után.
- Yoshiko! Yoshiko! Állj meg! - kiáltottam.
- Hagyj! Menj el! Nem akarlak látni!
- Kérlek beszéljük át! Tudom, hogy nem viselkedtem valami jól veled sem. De bocsánatot akarok kérni! Hadd beszéljünk meg mindent!
- Kazuya... Kazuya... Kazuya... - csak ezt az egyet ismételgette.
- Ahogy ő is mondta, az érzéseinket nem irányíthassuk. Az, hogy egymásba szerettünk nem manipuláltam, csak úgy megtörtént. Nagyon jól kell tudjátok, hogy milyen voltam az elmúlt évben, senkihez sem közeledtem, vagy ha igen elég rosszul. Neki sem akartam megnyilni csak...
- Csak! Csak! Csak mégis megtörétnt!? - állt meg és idegesen beleturt a hajában.
- Yoshiko, nyugodtan beszéljünk! - emeltem fel a kezeimet mutatva, hog ynem akarok rosszat. - Beszéljük ezt át szépen, nem akarok ezen az úton tovább menni, visszakarok térni a régi énemhez, mindenkivel jóba akarok lenni és nem uralkodni felettük. Hadd nyissak új lapot! - nyújtottam felé a kezemet. - Kérlek, beszéljük meg, menjünk vissza és kezdjük újra...
Karjaival átölelte magát, már reszketett is a zokogástól. Fogalmam sincs, hogy mi járt a fejében. De nem hittem volna, hogy ennyire elvan Kazuyaval. De lehet nem is ez volt benne, talán Nagaruki zavarta és valami amúltjából. Kazuyat megismerte megtetszett és most csak ő a legfrisebb és az elmúlt elnyomását adja ki magából. Percekkel később lassan felém kezdte emelni kezét:
- Yoshiko!
- Akaru!
- Nem! - kiáltott el magát Yoshiko és akövetkező pillanatban nekem jött fellökve engem. Éreztem ahogy hátra esek, majd a következő pillantban minden sötétségbe borult.
Kazuya:
- Na várjatok csak! Én most tényleg nem értem. Nagaruki neked tetszett Akaru? És most Yoshikonak tetszik Kazuya? - kérdezte értetlenül Akira.
Szerintem tulajdonképpen ugyanúgy senki sem állt közelebb a dolgok megértéséhez és mindenki meglepődött Yoshiko viselkedésén. Ő mindig az csendes, nyugodt tipusnak tűnt. Nyilván mindenkit megérinthet valami, a múlt árnyékában.
- Igen, még amikor először kerültünk a suliba. Megtetszett és megakartam hódítani. Azt hiszem igazából minden ezzel függ össze illetve hogy akkoriban a szüleink folytonos vitatkozásba voltak, hogy kinél is maradjon Yoshiko, apjánál vagy anyánknál. Yoshiko szerette ha szülei együtt vannak, nyilván tudott a létezésemről és apámról is és nem is volt semmi baj velünk. De megvolt az az idilli családi képe, ahol nyugodt volt és boldog. Viszont egyre gyakoribbá válltak a vitatkozások a szülei között, nem voltak már boldogok együtt. Osztozodtak, szidták egymást, úgy hogy mindezt végig hallgatta, magába zárkozott nem mondott semmit. Csendesebb lett, magányosabb. Próbáltam néhányszor áthívni hozzánk, de nem akart. Az anyja visszakart jönni az apámhoz, biztonságosabbnak érezte őt, szerette. Csak azért ment Yoshiko apjához hozzá, mert volt egy görbe estéjük, ami alatt megfogant Yoshiko. Vele akarta vinni Yoshikot, de az apja, az igazgató nem akarta engedni a lányát. Folyton ez ment. Akkor kezdődött el, hogy tetszett Akaru és szerintem ehhez köti a dolgokat. Hogy milyen könnyű szerelembe esni, félre lépni és tönkre tenni életeket. Nem Akarura mérges, nem haragszik rá, csak a múlt felszíne jön így elő.
Mindenki figyelemmel követte végig a történetet. Valóban mindenkinek van egy árnyék az életében ami rá vetül és rajta áll, hogy mit csinál vele, túl lép rajta, kiadja vagy nem és hogyan.
- Milyen erősek ezek a lányok. - lépett mellénk Akira. - Senki sem tudhassa, hogy mi lapul az emberben. Mennyi keserűség és fájdalom.
- Viszont egyszer ezek a napok is felvilágosodnak. Akarunka és Yoshikonak is jobb lesz most már. - veregettem meg Nagaruki vállát.
- Kazuya... én sajnálom, amiket mondtam és tettem. Neked volt igazad mind végig és...
- El van felejtve haver! - mosolyogtam rá.
- Nem kellene Akaruék után mennünk? - kérdezte aggódva Tamiya. - Elég sokáig vannak el.
- Megkell beszéljék a dolgot és ez nem olyan egyszerű.
- Jó, de attól nem mennétek megnézni? Valamiért rossz előérzetem van.
- Jaj, ne mondj már ilyent, hisz annyi nehéz történetet hallottunk már.
- Jól van, nincs mit tennem.
- Megnézzük. Nagaruki? - néztem az emlitettre, mire az bólintott és el is indultunk.
-Yoshiko!
- Akaru! - kiáltottuk ám válasz nem jött.
- Aaaa! - viszont a következő pillanatban éles kiáltás töltött be a teret.
Nagarukival összenéztünk és felgyorsítottuk a lépteinket. Az iskola épület másik végébe bukkantunk a lányokra. Azaz először csak Yoshikot láttuk ahogy térdepel.
- Yoshiko!
- Yoshiko, Akaru hol van? - kérdeztem.
De nem kellett választ kapjak ugyanis, ahogy megközelítettük megpillantottam Yoshiko előtt eszméletlenül feküdt.
- Akaru! - szaladtam oda és térdeltem le a másik oldalára.
- Yoshiko mi történt? - sietett mellénk Nagaruki is. - Veszekedtetek?
- Nem, nem, nem! - remegett Yoshiko. - Elakartam menni, fellöktem... és... és... és... leesett... beütötte a fejét a fa törzsbe... de... de... de... vénetlen volt... én... én... én nem akartam bántani. - mesélte elfulló hangon.
- Mentőt kell hívni! - jelentettem ki. Nem volt semmije sem eltörve és a feje sem vérzett, de nem akartam megmozdítani, nehogy valami rosszat tegyek.
- Azonnal hívom! - pattant fel Nagaruki és már tárcsázta is, közbe visszaindulva, hogy ott várja.
- Kazuya... Kazuya... én nem akartam.
- Tudom. - nem tekintettem Yoshikora. - Viszont kérlek, amikor felébred mindent beszéljetek meg nyugodtan. Nagaruki elmesélte a szüleidet. Szerintem beszéld, meg velük a dolgot, nyugodtan légkörbe, hogy neked ez nem tetszett és nem így kellene megoldani. - mondandóm végére rá tekintettem. Ismét zokogni kezdett.
Közbe felhallatszodott a sziréna hangja, Tamiya és Hitaru is megjelent és zokogva estek össze Akaru lábánál. A tömeg lassan feloszlott, talán Akiráék intézték el ezt, legalábbis mire Akarut betették a kocsiba csak ők voltak és Tamiyáék. Én mentem a kocsival, egész uton Akaru kezét fogtam. Nem eshet semmi bajod. Nem! Nem eshet semmi bajod! Nem minden rendben lesz! Minden rendben kell legyen! Nem eshet semmi bántodásod! Kérlek, ébredj fel! Az álmod valóra kell válljon, együtt valóra válltsuk!
- Akaru...
10 percen belül, már a kórháznál is voltunk és a hosszú folyóson lökték az ágyát, miközben megjelent egy férfi doktor, akinek elkezdték mondani az állapotát.
- Akaru! Mi történt vele?! - jelent meg egy alacsony termetű, fekete hajú doktor nő.
- Ismered Hanae? - kérdezte a férfi orvos.
- Hozzám jár, a páciensem!
- Elnézést, de ennél tovább nem jöhet! - szólt rám egy aszisztens nő.
Bólintottam és félre léptem, amint a sürgősségi ajtaja becsukodott. Páciense? Jár, hozzá? Rémlettek fel a kérdések bennem, de most nem foglalkoztam velük. Az első az, hogy Akaru felébredjen.
- Ne legyen semmi baja! - ültem le a váróterem egyik székére és arcomat tenyereimbe temettem.
Nemsokára megérkezett Tamiya és Hitaru is, Akarival együtt. Együtt vártuk az újabb híreket, amik egy órán keresztül nem jöttek.
- Nem hiszem el, ilyen sokáig tart megvizsgálni?! - idegeskedett Tamiya.
- Miért kell mindezen keresztülmennie. Szegény lány alig lehet egy nyugodt perce.
- Felvilágosodnak neki is a napjai. Most már, minden rendben elsz! Rendben lesz! - győzködtem mindenkit, de legfőképp magamat. Nem történhet semmi rossz, nem most, mikor minden ennyire megoldodott.
Megpróbáltam utól érni Akeno-t de nem vette fel a telefont.
- Akaruért vagytok itt? - lépett ki a korábban Akarut páciensének nevezett orvos nő.
- Barátai vagyunk. Hogy van, kérem mondja meg? - álltunk fel azonnal.
Nem tudtam semmit sem leolvasni a doktornő arcáról.
- Jól van? Mondjon már valamit! - csattantam fel, ezt nem lehet kibirni. Miért most kell mindez ránk zuduljon?! Amikor boldogok voltunk még a reggel!
- Jól van! - mosolyodott el a doktornő. - Fel is ébredt! Tartottunk hogy az ágyrázkodástól, de hála az égnek csak egy kisebb volt, semmi szövődményei nincsenek és nem is lesznek. Egy kis dudora lesz, ami néhány napig még fájni fog valószinűleg, de azon felül holnap haza is mehet. Ma este még megfigyelés alatt tartsuk.
- Köszönjük szépen! - hajoltunk meg előtte.
-Te vagy Kamenashi Kazuya? - bólintottam. - Már sokat hallottam rólad, Akarutól. Akaru rád vár! - intett a fejével, hogy kövessem. A többiek intettek, hogy menjek nyugodtan én először.
Jobb oldalon a hosszú folyóson végig mentünk, majd a 112-es szoba előtt álltunk meg. Megköszöntem, hogy elkísért, bekopogtam. Amikor meghallottam Akaru hangját, nagy kő esett le aszívemről. Azonnal beszaladtam és rögtön a karjiaimba is zártam.
- Hé, minden rendben van! Nem történt semmi! - ölelt vissza és lágy hangja szívemet melegítette.
- Amikor megláttalak ott a földön feküdve eszméletlenül nagoyn megijedtem fogalam sem volt, hogy mi történhetett és a bizonytalanság, hogy ott kint várjak. Még elviselhetetlenebb volt. Hogy mik voltak mindezeknek a következményei és...
- Ssss... - húzodott el tőlem és szelid mosollyal a szemembe nézett. - Jól vagyok. Minden rendben van, Yoshiko csak ideges volt és fellökött én meg instabilan álltam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre minden rendeződőtt, hogy minden rendbe jött. Hogy ezentúl minden megváltozik az életemben, hogy a többiek megbocsájtottak és tudom, hogy Yoshiko is.
- Így van! Minden más lesz! - öleltem újból magamhoz. - Vigyázok majd rád, melletted leszek és meglátod a napjaid újra felvilágosodnak!
Elhajoltunk egymástól de csak annyira, hogy csókba forrjunk össze. Ezen a csókon mindkettőnk megkönnyebülése érződött és a kötelék közöttünk ami erős és elválaszthatatlan volt. Legalábbis azt hittem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése