Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak
30.rész
Akaru:
Valamelyst megkönnyebültem, hogy elmondhatta mindezt Kazuyanak. Tudtam, hogy nagyon meglepődött a történeten. De ez a múltam, nem valami fényes. Sorra következtek 1 éve a gondok az életemben és hiába álltam fel úgy érzem csak rontottam a helyzeten. Mégis most, ahogy Kazuya karjaiba vagyok úgy érzem ezek a keserű napok lassan lassan felvilágosodnak. Látok egy fényt az alagút végén. Őrülök, hogy a műtétem előtt megtapasztalhatom ezt. Persze erről még nem beszéltem. Nem fer, tudom. De így is van elég baja amiért aggódjon, először mindent tisztázzunk. És amúgyis már nem lesz itt mikor a műtétem lesz. Visszakell rázodjon abba az életbe. Várják a rajóngói. Simitottam végig az alvó arcán. Barna tincsei kissé előre estek az arcába, a beszűrödő napfénytől olyan szépen csillogtak.
- Hmmm... van valami érdekes az arcomon? - szemei még nem pattantak ki, de ajaki mosolyra huzodtak.
- Jó reggelt! - hajoltam ajkaihoz és puszit adtam rájuk.
De neki ennek nem volt elég, megfogott a kajrival és magára húzott szenvedélyes csókot válltottunk.
- Megtudnám ezt szokni! - nézett ragyogó barna szemeivel.
- Én is! - mosolyodtunk egymásra, kis tétlenkedés után puszit nyomtam az ajak szegletére, mire felhúxta érdeklődve a tekintetét.
De csak felkuncogtam, majd homolokon pusziltam és álltam is volna fel, de utánam kapott és visszahuzott az ágyra.
- Hé, hé! Hová mész?
- Suliba kell készülnünk? Elfelejtette Mr. Sztár? - húztam fel most én a szemöldökömet miközben felé fordultam.
- Ne! Na! Aludjunk még! - ölelt magához.
Olyan aranyos, komolyan néha olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Becsukta a szemeit és szorosan átölelt, éreztem napfény illatát mely bódítóan hatott rám. Kénye, kedvre az előző este történései jutottak eszembe és éreztem ahogy pirbe borul az arcom.Aj, mire gondolsz, Akaru?
- Miért rejted el az arcod? - hallatszodott lágy hangja, de éreztem ahogy csibész mosoly is bujkál ott.
- Semmi, semmi. - vettem el a kezem és mélyen kifujtam a levegőt.
Azonnal találkoztam Kazuya barna szemeivel, melyen kis csalafintaság csillogott fel.
- Ne nézz így rám! - rejtőztem a mellkasába.
- Mi, miről beszélsz? Hogyan nézek? Én nem nézem sehogy! - bújt hozzám és fejem bubjára csókot lehelt. - Gyere, nézz rám!
- Nem! Nem! - rejtőztem el ismét a tenyereim mögé.
- Na, gyere! - tolt el kissé magától, hogy rá nézhessek de kezem szorosan fonodott magamra. - Hé!
- Mi?! Ne! Ne! Ne! - emelkedett fel és kezdett el csiklintani, amitől automatikusan nevetni kezdtem és arcomtól is lekerültek a tenyereim. - Kazuya!... Ne!... Ne! - törtem ki a nevetéstől. - Ka... Kazuya!
- Mi az? Mi az? - nevetett fel ő is.
- Állj, állj... -igyekeztem lefogni a kezeit, majd egyik pillanatban amikor lekerültek rólam azonnal legurultam az ágyból és fel is pattantam.
- Ez csalás!
- Ezt még visszakapod! - emeltem fel az ujjamat nyomatékosítani, arcomon pajkos mosoly villogott.
- Már alig várom! - pattan ő is ki és megállt előttem csókot kérve, de ajkaira helyeztem az ujjamat.
- Most már tényleg irány elkészülni, mert vár ránk az iskola. És a sok kalamajka... - sóhajtottam fel.
- Minden rendben lesz! Sőt, úgy érzem, hogy ma véget érnek borus napjaink. - vigyorgott.
- Komolyan? - fordultam a szekrényem felé és vállogatni kezdtem a ruhák között.
- Igen! Jó napunk lesz! - ölelt át hátulról és nyakamba csókolt. Megcirogattam az arcát.
Olyan felhőtletnül, csodaszépen kezdődött ez a nap. Bár minden nap így kezdődne, a jelenben és a jővőben is. Nagyon jól érzem magam Kazuyaval. Minden olyan szép, mot már kezdem érteni mi az, amikor az emberek azt mondják, hogy rózsaszinben láto a világot. Valahogy ezt a reggelt oda tudnám tenni, a gondtalan, felhőtlen, rózsaszin szemüveges világban. De persze ez nem maradhatott így, ugyanis az iskola jön, ahol ismét szembe kell nézzek a rosszálló pillantásokkal. Az iskola végéhez közeledünk. Nem kell sokáig birjam. Bár... az is igaz, hogy elkellene rendezzem. Nem kellene huzzam. Ám amúgy sem fognak nekem hinni. Bocsánatot kérjek? Túl hamar elterjedne a híre és amig Otani ellenségei rajtam tartsák a szemüket, nem lesz jó vége. Kazuya elfog menni én meg egyedül maradok... És nem, nem még nem adhatom fle mindazt amit eldöntöttem. Nem leszek gyenge, nem akarok gyenge lenni.
- Nem vagy gyenge! - két kar fonodott körém és egy hűvöskés, puha ajak ért a nyakamhoz.
- Te gondolat olvasó vagy?- simultam a karjaiba. Túl sokat rágodom, pedig a pillanatnak kellene örüljek. Engedjem, hogy sodrodjak az árral és nem morfondirozni minden kicsi dolgon. Élveznem azt amit kell és ameddig lehet.
- Hmmm... igen! - fordított maga felé és incselkedve nézett rám. - Bele látok minden egyes gondolatodba.
- Valóban? - fontam a nyaka köré karjaimat. - És most mire gondolok? - most rajtam volt a sor, hogy incselkedve tekintsek rá.
Elmosolyodott, majd lassan közeledett és lágy csókot váltottunk.
- Na de most már tényleg irány készülödni!
Kazuya:
Már tovább nem tudtam huzni az időt, persze ellógni az órákat nem akartam, de még szívesen töltöttem volna Akaruval időt. Hiszen valóban, nagyon jól indult a reggelünk. Akaru is nyugodtabbnak tűnt, engedett a pillanatnak. Olyan volt, mint egy hétköznapi párkapcsolat, nem volt sem idolság, sem uralkdosá, sem delikvnes, sem Botan, sem Yoshiko, sem semmi akadály. Csak egy átalgos boldog nap.
Kocsim nem volt itt, hiszen gyalog jöttünk ide, váltó ruha és hasonló kellékek sem voltak nálam. De szerencsém volt, mert a szükséges dolgok voltak a háznál amit ideadott Akaru sőt azt mondta, hogy hagyjuk is itt és az enyém lesz. Ennek nagyon is örültem, mert akkor valóban az, hogy elmondta nekem azt amit a szívét nyújtotta, hogy megnyilt végre nekem sokat ért és most már lassan jobban lássa a kettőnk kapcsolatát. Eltudtam képzelni hogy hamarosan vége a sulinak és arra fog készülni, hogy velem téjren vissza a fővárosba. Ruhát Akeno-tól adott kölcsön, majd együtt indultunk el gyalog az iskolában. Egész uton fogtuk egymás kezét és beszélgettünk. Nem érződött semmi teher, semmi stressz ami az elmúlt napok okoztak, teljesen megfeledkeztünk róla és ez is boldogsággla töltött el, hiszen ebből is látszodott, hogy ha beszélünk, megosztjuk a gondjainkat, mindenen túl tudunk lépni. Nem?
Épp időbe értünk be a suliba, pont becsengettek. Nem mondom, nem kevés tekintet szegeződött ránk, ahogy felhőtlenül besétálunk a kapun. Éreztem is, hogy Akaru kissé megrebben ahogy végig néz az iskolán, de csak jobban megszoritottam a kezét. Nemsokára ennek is vége, tudom. Mindenki megfogja tudni az igazat, megértik Akarut és elfogadják. Hisz emberek vagyunk és mind hibázunk amikből tanulunk. Nem volt időnk beszélgetni másokkal, az osztályterem felé vettük az irányt és beültünk az első óránkra.
És mire felébredtünk, már az utolsó óránk utolsó perceit ültük. Gyorsan letelt a mai nap. Akaruval és a csajokkal voltam inkább. Ők is észrevették, hogy valami történt közöttünk, mindketten elmondásuk szerint kiegyensúlyozottabbak voltunk. Nekik is felhoztam a háttértáncosok keresését, de abban a pillanatban Akaru gyorsan témát váltott. Nem értettem, hogy miért nem akarna csatlakozni? Valahogy, úgyis meggyőzőm. Vagy vajon a szülei nem engednék? Őket is meggyőzöm, bekell lássák, hogy Akaru igen tehetséges és ha ez az álma, mellette kell álljanak. Sosem említette mondjuk ezt, hogy nem állnának mellette a szülei. Talán ezt titkolná? Nem akarják támogatni? De megbeszéljük, biztos vagyok benne, hogy ők is azt akarják, hogy a lányuk boldog legyen. Biztos vagyok benne, hogy meghallgatnak. Ahogy Akeno és Akaru mesélt róluk, kedvesnek tűntek, csak sokat dolgoztak. Ehhez nyilván nem álltak valami jól, de nem panaszkodtak. Ebből talán Akarut féltettem, hiszen sokáig lehetett egyedül, van egyedül. De ez is megváltozik, megváltozott, hiszen itt vagyok vele és mellette is maradok, történjék bármi.
Akira volt az egyetlen aki hozzám szólt a mai nap folyamán, de nem válltottunk olyan sok szót. Botanról újságolt, hogy összefutottak és milyen jól elbeszélgettek. Na persze, el is hiszem. A kis álszent! Ő is megemlitette, hogy a mai nap folyamán Akarun és rajtam is más aura van. De ennyit beszéltünk róla, még mindig nem akarnak hallani arról, hogy Akaru velük tárgyaljon. Nagaruki volt ilyen hatással rájuk, őt kell valahogy meggőzni. De az egyetlen meggyőzés Yoshiko. Így a nap végén, a klubterembe indultam, mivel a többieket láttam az udvaron, csak őt nem. Sejtettem, hogy ott lesz. Benyitottam,.
- Yoshiko? - ismét ugyan ott ült a sarokba ahol eddig, viszont nem volt ébren, belealudt. - Yoshiko?! Yoshiko?!
Szólogattam, de nem hatott semmit. Így lassan megközelítettem, hogy kissé megrázzam. De alig, hogy lehajoltam hozzá megakadt a rajz doszárján. Ki volt nyitva, előtte hevert és rajzokkal volt tele, portrékkal pontosabban, és minden portrén én szerepeltem. Megelepődve kaptam 2-3-t magamhoz. Nagyon szépen rajzolt, minden kis részlet kirajzolva, ezt eddig is tudtam. És még láttam korábban magamról rajzot, de hogy ennyi legyen. Nem is sejtettem, hogy ennyit készített.
- Hm... Kazuya! - hallottam meg egy kétségbeesett hangot. Yoshiko felébredt. - Én... ez...
- Miért van ennyi portréd rólam? - mutattam felé a rajzokat. - Ne értsd félre, nagyon szépek, kidolgozottak. De rajongó vagy?
Yoshiko eltekintett, nem mert a szemembe nézni. Percek teltek el csendbe. Nem volt ez fura és rossz dolog, nem egy rajongó készített rólunk portrékat, rajzokat. Ez idolsággal jár. Csak nem hittem, hogy Yoshiko is rajongónk, rajóngom, sosem említette.
- Én... én sajnálom... - gyorsan felkapta a rajz dosziját és a nálam tartott lapokat kivette kezemből és elakart menekülni.
- Várj Yoshiko! - kapta a karjai után. - Yoshiko, kérlek beszéljünk! Yoshiko figyelj a múltkori dologról én... figyelj. Kérlek beszéljük meg a srácokkal a dolgokat, vegyük át még egyszer a történteket.
Csend borult ránk ismét, Yoshiko nem nézett rám, de hangosan vette a levegőt. Épp mielőtt újra megszólalhattam volna kipillantottam az ablakon és megpillantottam Botan-t ahogy Akaruék előtt áll és az iskola lassan köréjük fonódik.
- Ezt nem hiszem el...
- Mindig ez van... Mindig ő miatta történik minden!
Yoshiko felé fordultam aki szintén az ablak felé nézett. Akaruról beszél?
- Ő van mindenkinek a figyelem középpontjába.
- Akaruról van szó. Figyelj a történet ami korábban közted és közte történt nem úgy van ahogy gondolod.
- Tudom!
-Hogy, tudod? - lepődtem meg a szavain. Yoshiko kihuzta a karját és lassan felém fordult, majd félve tekintett fel rám.
- Akaru akkor megkeresett és elmondta, hogy Botan nem nekem való fiú, szemét és ne vegyem számba, ki akar majd használni. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki. De aztán meghallottam ahogy senpai beszélget a barátaival és friss húsról beszél, kis ártatlan lányról akit majd szépen becserkész és ott hagy. De a valódi célpontja Akaru volt, eszeveszetten őt akarta. De Akaru sokszor el is utasította. Nemsokára utána történt a dolog. Nem tudom miért változott meg a dolog, gondolom Akaru mondhatott valamit Botannak, amiért végül nem használt ki, hanem rátette Akarura, hogy alázzon meg a suli előtt.
- De ha tudtad, hogy Akaru megvéd, akkor miért nem mondtad el az igazat? Nagaruki miért hiszi még mindig azt, hogy Akaru megalázott. Miért hiszik a többiek azt, hogy az a szemét olyan ártatlan? - emeltem fel egy kicsit a hangom. - másodpercek teltek el ismét, Yoshiko összeszoritotta a kezeit.
- Mert féltékeny voltam! - kiáltotta ki.
- Féltékeny? Akarura?
- Valóban, Akaru nem lökött be a vízbe. Ő mondta, végig az igazat... - hajtotta le ismét a fejét.
- De miért hazudtál Yoshiko? Ez nem játék, hogy ilyet mondani.
- Féltékeny voltam! Féltékeny voltam Akarura! Mindig ez történik, bárkit akit megszeretek az Akarura veti ki a szemét! Elveszi tőlem, elveszi tőlem a szerelmeimet! - könnyek buggyantak ki a szeméből. Megdöbbentem. Akkor ez azt jelenti, hogy...
- Te szeretsz engem? - tettem fel a kérdést. - De ez akkor sem ok, hogy úgy viselkedj, pláné, hogy beláttad, hogy Botan valóban milyen szemét alaka és Akaru cska megvédeni akart és...
- Én ezt jól tudom! Csak, csak...
De ebben a pillanatban nagy hangzavar hallatszodott kintről, mire mindketten odatekintettünk. Kint még több ember állt és nézegette a középen szereplő Akaruékat, akik vitatkoztak Botannal.
-Ezt, ezt mindenképp folytassuk. - emeltem fel az ujjam. - De most mennem kell! - ezzel kiszaladtam.
- Akaru! Gyerünk, vagy félsz?! Nem mered bevallani az ittenieknek a dolgot?! Gyerünk! Na mi van?!
Átverekedtem magam a tömegen és egyenesen Botannak mentem.
- Hogy mered fenyegetni a barátnőmet?! - löktem meg. - Ne merd megfenyegetni, mert nincs egyedül! Itt vagyok én neki!
- Kazuya... - lépett mellém Akaru. - Kazuya, hagyd!
- Én nem fenyegetem. Én csak az igazat akarom elmondani. Amit eltitkol mindenki elől. Fel akaorm nyitni a szmeüket, hogy milyen lány is Akaru...
- Na jól van ebből most már elég! - ragadtam meg gallérjától fogva. Akaru felkiáltott és többen is mozgolodni kezdtek körülöttünk. - Fejezd be! És te? Neked nincs semmi mondani valód? Te nem akarod elmondani az igazságot?! - szortam villámokat a szememmel. - Mondd el az igazságot ami Yoshikoval és Akaruval kapcsolatos te szemét!
- Kazuya fejezd be! Mégis mit művelsz? Botan nem rossz ember! - lépett Akira mellém és ő is megpróbált megnyugtatni.
- Hogy igazság Yoshiko történésével? - hallottam meg Nagaruki hangját valahonnan mögülem.
- Így van! Nem minden úgy történt ahogy az iskola tudja. - hallatszodott egy női hang.
Éreztem ahogy Akaru megrebben, a bejárat felől kettéoszlott a tömeg és megjelent egy nő, Otanival együtt. Elengedtem Botant, mindenki a közeledőket nézte. Kisebb hangzavar is keltődött, mintha nem egy személy fel is ismerte volna, a tarkóig érő, barna hajú, barna szmeű lányt aki kosztümben lépkedett előre, mint egy model.
- Shiho... - szólalt meg először Botan.
Shiho? Hol is hallottam ezt a nevet... Tegnap, amikor Akaru elmesélte, hogy mi történt vele. Ő alázta meg Akarut, Botan exe! Mégis mit keres itt?
Reflexszerűen Akaru elé álltam, amint a lány ide került hozzánk, de ő csak rám mosolygott barátságosan.
- Nem fogom bántani! - szeme őszinteségtől csillogott, így kissé elléptem. - Rég találkoztunk, Akaru!
- Valóban, Shiho! - úgy tűnt, kissé Akaru is felenged, de részben még mindig mereven állt.
Shiho intett egyet a körben állóknak, majd Botan felé fordult dühös tekintettel:
- Elég volt, Botan! Ideje felhagynod ezzel a játékokkal!
- Te meg mit keresel itt?! - sziszegte Botan.
- Jöttem helyre hozni azt amit elrontottem. - mondta, majd körbe nézett ismét közöttünk. - Akaru valójában egy nagyon kedves lány, akinek fontosak a barátai, a környező emberek. Az, hogy a legutóbbi időben így viselkedett, jégszívüen, ridegen uralkodott. Az, mind az én hibám. Én válltottam ki ezt, megbántottam, kegyetlen dolgot tettem vele, kegyetlenebbet, mint amit bármelyikötöknek is tett ő. Miattam vett, magára alcát. Amit borzasztóan sajnálok! Amikor több mint egy éve, megaláztam. - Akaru megfeszült a hallotaktól, pontosan jól tudta mi fog következni és nyilván tartott tőle, hogy mennyire bizhat is meg a lányba. De mielőtt mondhatott volna bármit is, megfogtam a kezét és intettem, hogy hagyja. Kissé kétkedve de hallgatott, sőt mellém lépett és karjaimba bújt. Shiho mindent elmesélte az elejétől kezdve, mit, mikor és miért tett és bevallotta, hogy mindent cska megjáatsztott, hogy Akaru valójában nem olyan mint amilyennek beakarta mutatni. A végén ismét Akaru felé mutatott. - Nagyon, nagyon sajnálom! - hajolt meg. - Remélem, egy nap megtudsz bocsájtani!
Csend telepedett ránk... Akaru nem mozdult, csak Shihot nézte. Nyilván nem egyszerű megbocsájtani.
- Emeld fel a fejed! - törte meg a csendet Akaru. - Talán egy nap sikerül. De köszönöm szépen, hogy tisztáztad a nevem...
- Kérlek bennetek, ne nézzétek rosszállóan Akarutól, ne féljetek tőle. Ő nem ilyen! Miattam lett ilyen, tévedtem, hibáztam. De minden ember hibázik! Akaru nem akart ártani! Miattam votl az egész, miattam keményedett meg, félt újból átverődni, becsapodni.
- Én... - szólalt fel Akaru és kibontakozott és Shiho mellé állt. - Nagyon sajnálom amit az elmúlt egy évbe tettem! - hajolt meg ő is. - Nagyon sajnálom, tényleg valóban ezért válltam ilyenné, bezártma, hogy senki ne tudjon becsapni, kihasználni. De ennek ellenére nem kellett volna így viselkednem. Sajnálom! - hajolt meg. Büszke voltam rá, nagyon büszke. Hozzá sétáltam és magamhoz öleltem.
- Nagyon ügyes vagy! - pusziltam meg feje búbját.
- Botan ezzel fenyegette meg Akarut, hogy el fogja mondani ezt, ha nem teszi azt amit mond. Sőt azt fogja mondani, hogy valóban igaz a történet és újra belobbantsa a szikrát. Ő tervelte ki az egészet Yoshiko ellen.Mindent eltervezett, csak Akarut állította maga elé. - nézett rosszállóan Botanra. - A játéknak vége!
- Te szemét! - indult neki Botannak. - Biztunk benned! Barátunknak tartottunk! És te ezt tetted velünk?! Szemét!
- Nagaruki! Nagaruki állj le! - léptünk Akirval közbe és visszafogtuk. - Nem éri meg. - intettem le.
- Hagyjátok, majd elbeszélgetek vele. - lépett közelebb Shiho. - Menjünk Botan, itt vége szakadt mindennek.
Botan meg sem tudott szólalni az események hatására. Kikerekedett szemekkel, hülledezve volt ott lefagyva. Ellenszegülni biztos akart, de az események hatására teljesen lefagyott. Szeritnem ő maga sem tudta, hogy Shiho megfog jelenni és mindent leleplez.
- Shiho, köszönöm szépen! - lépett közelebb Akaru a lányhoz. - Köszönöm, hogy eljöttél és mindent tisztáztál. Miattad most végre képes voltam bocsánatot kérni.
- Nincs amit, beláttam, hogy hülye voltam és már rég megakartam tenni, hogy eljöjjek bocsánatot kérni. Nem hittem, hogy ez a féleszű közbe megjelenik és műsort rendez. De majd beszélek a fejével. Ugyanakkor, szerintem nem nekem kell megköszönd. - lépett hátrébb ahol Otani állt mozdulatlanul.
Akaru rám nézett, mire bólintottam és Otani felé szaladva átölelte. Én is hálás voltam neki, hiszen végre Akaru leveheti az álarcát, önmaga lehet és mindenki ezt megtudta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése