Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak
33.rész
Kazuya:
A bál után, hazakísértem Akarut. S bár egyik felem szerette volna, hogy együtt aludjunk, tiszteletben tartottam a döntését, hogy csak holnap találkozzunk és töltsük együtt, kettesben az egész szombati napot, mielőtt elutaznék. Szerettem volna felhozni továbbra is a közös utazást, de valahogy úgy éreztem, ha most felhozom elrontom a hangulatot. Szerettem volna ha ez a nap, csak erről a bálról szól, az első közös bálunkról. Boldogan feküdtem le és boldogan kelltem is. Úgy volt, hogy délre odamegyek Akaruhoz. Kissé sajog a szívem, hogy ez az utolsó napom itt, hisz holnap már reggel főváros felé kell vigyen az utam. De tudtam, hogy ez nem az utolsó, hogy találkoztunk Akirával, Yoshikoval, Nagarukival, Tamiyaval, Hitaruval és a többiekkel, hogy biztosan meglátogatom majd őket. És azt is nagyon jól tudtam, hogy Akaru ha most nem is, majd később utánam jön. Mindenestre egy kis ajándékot is hagyok ezzel kapcsolabta nála. Amit még ma beszeretnék szerezni.Így kimentem a főtérre és a kitűzött cél felé vettem az irányt. Kissé fáradt voltam és álmos az estéli buli miatt, ami nyilván elhúzodott, de a kedvemet ez sem tudta elrontani. Be is tértem a kis üzletbe, ahol szívesen segítettek nekem és meg is találtam amit kerestem. Így el is indultam hazafele. Gondoltam a maradék időben, összepakolok, mielőtt elmennék Akaruhoz. Legalább egy jó részét, ha nem is sikerül mindent. Gyalog indultam el az utnak, sőt még a hosszabbik uton is mentem visszafele.
Épp megcsörrent a mobiltelefonom és felakartam venni, amikor a kórház előtt elsétálva Akarut vélltem kijönni. A telefon tovább csörgött, míg le nem tevődött, én meg meglepődve néztem a kisétáló Akarut.
- Akaru! Akaru! - szaladtam át az uton és álltam meg vele szemben. Ő sem számított erre a találkozásra, meglepődöttnek tűnt.
- Kazuya... Jó reggelt!
- Mi történt? Jól vagy? Fáj valahol? Miért voltál a korházba? Miért nem hívtál fel?
- Hé! Csak nyugodtan a kérdésekkel. Csak az eredményekért jöttem. Tudod a múltkori eset miatt... - mutatott a fejére. - Az orvos kíváncsi volt ha minden rendben van. Ennyi az egész!
- Huh, és miért nem szóltál? Szivesen elkisértelek volna. - könnyebbültem meg.
- Szerettem volna ha kipihened magad, hiszen holnap hosszú nap elé nézel. - mosolygott felém és puszit nyomott az arcomra. - Te merre voltál?
- Csak, vásároltam valamit. Mit mondott az orvos?
- Dr. Iwasaki szerint minden rendben van. - vigyorgott.
- Értem... - Dr. Iwasaki? Hol is hallottam ezt a nevet? Oh, hát persze! Hogy is felejthettem el. - Te még voltál valaha ennél a doktornőnél? - álltam meg a sétálásból.
- Tessék?! - nézett felém értetlenül.
- Amikor behoztak a kórházba, Dr. Iwasaki rögtön felismert és azt mondta a páciense vagy, nagyon közvetlenül viselkedett vele és ugye azt mondta, hogy sokat hallott már rólam...
- Mr. Sztár vagy nem? Mindenki ismer. - nevetett fel, de kissé úgy tűnt, mintha erőltetett lenne. - És korábban voltam nála valóban, tudod amikor ájultam el... Amúgy meg nagyon jó fej orvos, szóval egy kettőre megkaptuk a közös hangot.
- És mit mondott? Minden rendben van ugye?
- Hát persze! Nem elmondtam már? Nincs amiért aggódj, minden rendben van. - veregette meg a vállamat. - Összepakoltál már?
- Még, ezután akartam.
- Na, hát akkor nem is tartalak fel. Nyugodtan menj, találkozunk pár óra múlva! - puszilt szájon, majd integetve tovább is sietett.
A kórház felé néztem, hinni akartam Akarunak, mást nem tehettem volna amúgysem. Ha a doktornő elé állítok is biztos hogy nem mondana semmit. Szóval, nem volt más hinnem kellett, de mégis valamiért a szívem borzasztóan sajogott, rossz előéreztem volt.
Akaru:
Nagyon jól éreztem magam a bálon. Rég buliztam ilyen jól és az, hogy mellettem volt Kazuya is, a férfi akit mindennél jobban szeretek, felemelő, mesés érzés volt és egy olyan emlék született, amit mindig megfogok őrizni. Ezt az időt, soha nem fogom elfelejteni. Magamba zárom és kincsként őrzőm. Felemlegetem, mosolygok rájuk és még ha a szívem majd belesajdul is, csak magamhoz ölelem, hogy ezek is életem legszebb napjaihoz tartoznak. Továbbra sem mondtam semmit a levélről és nem is terveztem. Egyszerűen fejemben megvolta mondanivalóm csak a megfelelő időre vártam. Na persze ebből jöhet a kérdés, hogy mikor van ez? Nos, fogalam sincs, gondoltam majd csak valahogy megérzem. Mindenesetre először kiakartam élvezni az utolsó közös napunkat. Nem gondolni semmi elvállásra, semmi jővőre amiben ő nem szerepel. Dr. Iwasaki még a bál reggelén kért meg, hogy menjek be hozzá egy rutin vizsgálatra, hiszen jővőhét elején lesz a műtét. Nem számítottam rá, hogy összefutok Kazuyaval, pont amikor kifele érek. No meg, hogy most hozza fel a közvetlenséget Hanae szempontjából. Bár valahogy számítottam rá, hogy ez még feljön. De nem akartam elrontani a mai napot. Azt akartam, hogy ez a napunk is boldogságba teljen le és emlékezetesen. Rendben, az is igaz, hog ynem akartam, hogy megtudja, hisz tudom akkor nem akart volna visszamenni a műtétemig, de neki visszakellett mennie, hisz a munka várta, várt az álma, amit már ennyire felépített. Csodáltam, hogy eddig eljutott és példakép volt mindig is ebből a szempontból, reméltem, egyszer valóban én is rá állhatok az álmomra és építhetem, olyan pozitivitással, ambiciozussal, kitartással, határozottásggal és bátorsággal, mint ő.
Amint hazaértem a konyhába vetettem magam és ebédet főztem. Curry-t és desszertnek sütöttem egy sajttortát. Vacsorára salátát készítettem. Szépen berendeztem az ebédlőt, megteritettem, illat gyertyákat készítettem elő, virágot helyeztem a vázákba, még a nappaliba is lufikat fujtam és szallagokat tettem. Mintha valami szülinapi bulira készülnék. Talán gyerekes. De egy kellemes hangulatot akartam teremteni. Már csak az volt hátra, hogy átöltözzek. Egy piros kicsi fehér virágokkal teli, pántos ruháy választottam ki, Dereka összehúzva és szoknya része loknisan hulott alá. A hajamat úgy hagytam, hogy vállaimra hulljon. Pont mire mindent előkészitettem és befejeztem, csengettek. Még egy utolsó belenéztem a tükörbe majd kinyitottam az ajtót:
- Szia! - mosolyogtam rá.
- Szia! - mosolygott ő is csibészesen ahogy végig mért. - Gyönyörű vagy!
- Köszönöm! Gyere! - álltam arébb, hogy belépjen. Egy hosszú farmert nadrágot viselt és egy fehér fekete csikos rövidujjú polót.
Miután levette a cipőjét be léptünk a nappaliba. Érdeklődve nézett körbe, majd pillantása az ebedlőre férközött melyből egy kis rész észrevevődött és sejtelmesen elmosolyodott.
- Túlzás? Én csak.. izé... gondoltam kissé különlegessé teszem ezt a napot és...
- Csodaszép! - lépett hozzám és ölelt át. - De ha előre szólsz, akkor én is kiöltöztem volna.
- Te bármibe szívdöglesztő vagy! - karoltam át én is.
- Valóban? - húzta fel a szemöldökét. - Nem is tudtam.
- Na persze! - löktem meg, mire mindketten felnevettünk, majd csókba forrtunk össze.
Ezután ebédlőbe sétáltunk és megebédeltünk. Hosszasan beszélgettünk. Szeretem, mindig van valamilyen téma amiről beszélgessünk. És ez így folytatodott a nappaliba is, ahol tv-t néztünk, játszottunk. Nem gondoltunk a holnapra, a jővő hétre, a jővő hónapra, csak erre a pillanatra. Mindent beleadtunk, mindent elfelejtettünk, mintha ez mindennapos lenne és folytatodna majd. Ennek a pillanatnak éltünk. Sosem voltam még ilyen boldog. Annyira, de annyira örülök, hogy Kazuyával találkoztam nyár elején abba a kis utcába, a sakura fa mellett. Elrepült felettünk az idő és mire már észbe kaptunk újra asztalnál ültünk. De a mosoly folyton ott víritott az arcunkon, eme csodás nap örömére.
- Igazán kitettért magadért a mai nap folyamán. - a kanapén ültünk, Kazuya átölelt, vacsora után.
- Hát, bár az aktivitások, nem voltak valami stilusohoz köthetőek... - mutattam körbe és rám. - Emlékezetere akartam tenni. - pirultam újból el.
Egy kéz került állam elé mely elfordított két barna szempár felé.
- Minden amit veled át élek, emlékezetes marad. - úgy ragyogott szempárja, hogy azt hittem menten elolvadok.
- Hmmm... - forditottam el kissé a fejem. - Vajon hányszor mondtad ezt már?
- Csak neked! - fordított ismét maga felé, majd lágy csókot kezdeményezett.
Szeliden, simogattuk, táncba hívtuk egymás ajkát, majd egyre érzékibb, szenvedélyesebb lett. Belesimultam a karjaiba, mire ő szorosan ölelt, keze végig simitva a hátamat, én meg a hajával játszadoztam. Mire már feleszmélhettem az ölébe ültem gondolkodás nélkül. Ebben a pillanatban mindketten elszakadutnk egymástól levegőt véve:
- Akaru én... - de mielőtt bármit is mondhatott volna ajkaimmal ismét rátapadtam, megelőzve válaszomat. Tudtam mit akartam, biztos voltam benne. Vele akartam, ma, ahogy mindent elfelejetettünk, ahogy mindennek közösen pontot tettünk, ahogy megoldottunk dolgokat és most itt lehetünk.
- Legyen ez az emlékezetes napunk fénypontja, zárjuk ezzel. - hajoltam el kissé tőle kezeim közé fogva arcát.
Néhány percig csak nézett, gyöngéd szemekkel, majd levett magáról. Azt hittem visszautasítottak, de csak felállt és a következő pillanatban már a kajába kapott és a szobám felé vette az irányt. Érződött mindkettőnkön, hogy izgulunk, hogy zavarba vagyunk, de az is, hogy mindketten ezt akarjuk. Bár csak 3 hónapja ismertük egymást, valahogy meg sem tudtam kérdőjelezni a dolgot, nem tétlenkedtem és ő sem, tudtuk mit akarunk. Bár a jővőbe, lehet nem lássuk többet egymást, lehet egy hirességbe fog beleszertni, egy sokkal csinosabb valakibe, én azt akartam, hogy ő legyen nekem az első. Szeretem, nagyon szeretem. Lassan fektette le az ágyba:
- Ha nem akarod? - hajolt fölém.
- Mondtam, hogy akarom.
- Akkor, miért könnyezel?
Kezemmel arcomhoz kaptam észre sem vettem, hogy könnyezek. Kazuya aggódva nézett rám és már el is akart huzodni, de köré fontam karomat:
- Nem, félreértesz. Boldog vagyok, nagyon boldog. Boldogságtól könnyezem.
Kazuya lassan fölém ült, majd lassan, gyöngéden csókolt meg. Szorosan öleltem át. Sodrodtunk az árral és elmélyültünk a szerelemben.
Kazuya:
Akaru nagyon aranyos volt és valóban kitett magáért. Csodálatos napot tervezett, átlagosnak tűnhetett de mégis különleges volt. Ennél jobb befejezést, nem is akarhattam volna az itteni kirándulásomhoz.Na jó azt hiszem egy dolog volt, ami mégis tetőfokozta ezt az egészet. Hogy megtörtént közöttünk az a bizonyos dolog. Nem számítottam rá, nem kényszerítettem volna semmire sem Akarut. De akarta, szemei boldgoságtól, őszinteségtől sugároztak, hogy igen én legyek neki az első férfi és nekem ő legyen az első. Mások hülyének gondolhatnak, hogy 3 hónap után történik meg ez, sőt kevesebb ideje vagyunk együtt. De nem érdekel, ez így volt jó. Ennek így kellett történnie, hogy a kapcsolatunk kezdetét így pecsételjük meg és így indulunk az új fejezet felé.
Reggel azt hittem, hogy minden csak egy álom volt, de aztán megpillantottam a mellettem fekvő angyalt és elmosolyodtam. Óvatosan felé hajoltam és homlokon pusziltam.
- Jó reggelt! - húzodott mosolyra az ajka, majd nemsokára barna szemei is kipattantak.
- Jó reggelt! - fordultam felé.
- Köszönöm, köszönöm az estét, hogy olyan gyöngéd és figyelmes voltál.
- Én is köszönöm! - hajoltam csókért, amit meg is adta. - Bár minden reggel így kellnék fel! -döltem hátra és kezdtem bámulni a plafont.
- Igen! Én is így érzek!
- Akkor gyere velem? - fordultam ismét fele. - Menjünk együtt vissza! - néztem reménytelejsen rá.
De ő csak szomorúan bámult rám, majd magához ölelte a lepedőt és felült.
- Azt hiszem, megkellene reggelizzünk. Majd elkisérlek a házadhoz. - össze is kezdte szedni a ruháit.
- Miért nem akarsz választ adni rá? Nem akarod beteljesíteni az álmod? Nem akarsz velem maradni?
- Már, hogyne akarnék. De ez most nem ilyen könnyű.
Ezzel meg kapta a ruháit és a fürdőszobába szaladt. Nos, azt hiszem ennyi a jó kedvvel való kellésből. Felsóhajtottam és én is a ruháim után kaptam, hogy felöltözzek. Percekkel később, meg is jelent Akaru és mintha semmi sem történt volna a reggeliről fagatott. Majdnem 10 órát ütött az óra, amikor Akarutól elindultunk, a kocsimmal. Nemsokára le is parkoltunk a házam előtt, ami 3 hónapig az otthonom volt. De ezután visszakerül a bérlőkhöz és másnak adják ki. A tegnap szerencsére sikerült mindent összepakolnom, szóval most nem volt más dolgom mint kihordanom a kocsiba. Akaru készségesen segített, bár elég csendben teltek le az utolsó percek együtt. Míg nem, mindent bepakoltunk:
- Jó utat! Vigyázz magadra! - nézett velem szemben.
- Akaru... - fogtam meg a kezeit. - Sajnálom, hogy erőltettem a dolgot, hogy most velem gyere. - mondtam őszintén. - De kérlek, amikor úgy érzed, amikor van időd, gyere el. - adtam a kezébe egy Tokyoról szoló kis utikalauzt és egy vonat jegyet Tokyoba. Ez volt, amit tegnap megvettem neki. - Várni foglak!
- Kazuya én... én, azt hiszem, hogy ez nem fog menni.. -huzta ki a kezeit az enyémből.
- Tessék? Miről beszélsz? - néztem értetlenül és meglepetten rá.
- A két életünk más, neked a munkáddal kell foglalkozz, én még bekell fejezzem a tanulmányaimat majd neki álljak az álmomnak és... nem ingázhatsz Tokyo és Osaka között. Meg nem keverhetlek botrányba. Ez egy szép nyári kaland volt és itt vége szakad. Ez lesz a legjobb!
- Miről beszélsz? Akaru! Mégis miről beszélsz?
- Lassan indulnod kell! - fordított hátat.
Nem értettem, azt hittem, hogy mindezt már átbeszéltük, hogy megbeszéltük a dolgokat, most meg hirtelen mi lett?
- Nekem az este csodálatos volt és minden egyszes pillanat maga a volt a paradicsom. Nem adom fel. Tudom, hogy egy nap újra találkozunk és akkor soha többé nem fogunk elvállni. Várni foglak! - csak ennyit tudtam mondani, csak ennyit tudtam most tenni.
Akaru tudom, hogy szeret és mindaz ami köztünk történt nem csak egy nyári kaland volt. Tudom, hogy ő is így gondolja. Az este őszinte volt, egész végig láttam, hogy őszintén szeret és nem akar elengedni. Most mégis miért? Letettem a földre a utikönyvet, benne a jegyet Akaru mellé és beültem a kocsiba majd utnak indultam. De a szívem egy része ott maradt. Amíg cska tudtama visszapillantó tükrökben figyeltem Akarut, nem fordult felém, folyamatosan háttal volt. Nem értettem, hogy most mi történt, miért mondott ilyeneket. Ez, biztos, hogy nem így van. Biztos, hogy hazudik. De nem értem, hogy miért. Egyik kezemmel a kormányba ütöttem. Mégis mit csinálok? Miért nem maradtam ott? Miért nem akadékoskodtam és derítettem ki, hogy mi a baja?
De mielőtt bármi meggondolatlanságot tehtettem volna, hogy vissza forduljak, megszólalt a telefonom és Kitagawa-san azonnal arra kért, hogy menjek amint csak tudok a céghez a megbeszélésre. Bánatosan, dühösen hazavezettem. Lakásba csak éppen annyira léptem be, hogy letegyem a cuccaimat és átöltözzek. Minden úgy volt ahogy nyár elején hagytam. Elkell menjek majd Ran-chanért, Kojinál hagytam. Már nagoyn hiányzik. Aztán rögtön vissza is pattantam az autóba és irány a cég. Már mindneki ott volt és azonnal le is támadtak a kérdésekkel, de mondtam, hogy majd később mesélek. Persze rögtön sejtették, hogy valami gond van. De nem tudtunk sokat időzni, mivel azonnal munkába vetettük magunkat a visszatérésre. Kitagawa-san is behivott és üdvözölt, majd mondta, hogy sűrű program elé nézünk, de persze erre számítottunk. Miután átbeszéltünk minden amit kellett, a srácokkal elmentünk közösen egy korai vacsorára, ahol mindent elmeséltem. Bár előtt ők meséltek a nyarukról, majd én jöttem az új fejleményekkel. Mindannyian meglepődtek, azokon a szavakon amit Akaru mondott. Nem értették ők sem miért mondják. De várok, várni fogok rá. Tudom, hogy eljön és minden rendben lesz.
Valóban sűrű napok elé néztünk, már szerdára virradtunk. Koncertre készülünk, fotozásunk is volt, rádió műsorba bejelnetettük, hogy visszatértünk. Kisebb nagyobb munkák, amik így besűrűsödtek egy ilyen pihenés után. De jó volt, mindenki örült visszajönni és újra munkába fogni. Kipihentünk magunkat, erről senki sem panaszkodott. No, nekem hiányzott még valami. Akaru, az, hogy nap mint nap lássam. Ha nem a munkára koncentráltam akkor a szavai visszhangoztak. Probáltam elérni, de nem vette fel és az üzeneteimre sem válaszolt. Ha egyedül voltam, csak ezen járt az eszem. Nem tudom, hogy mit vétettem, mit hibáztam, folyton az az előtti napok peregtek le előttem. De minden olyan szép volt, csodás, nem értem, hol romlott el. Miért kerültünk ide? Mi okozta? Hiányzott, nagyon. Látni akartam, hallani a hangját.
- Kazuya... - lépett mellém Junno.
- Igen, bocsi mit mondtál?
- Csak, most érkeztem ide. Hol tartsuk a meghallgatást?
Természetesen a meghallgatás kihirdetett 1 hét múlva lesz. Azzal is foglalkozni kellett, Akaruék nélkül is, megkellett tartani ha már kijelentettük.
- A kis előadóba? - néztem rá.
- Igen, az jó lesz.
- Minden rendben van? Akaru még mindig... - fejet ráztam.
- Nem lehet, hogy becsapta Kazuyat, hogy csak azért kellett, hogy lefektesd majd dicsekedhet, hogy...
- Nem! - kiabáltam el magam. - Akaru nem ilyen, Koki. Akaru valóban szeret. Akaru nem vert át, minden szava látszodott a szmeébe, hogy őszinte és a szívében.
Síri csend borult ránk, ahogy az egyik irodában üldögéltünk további megbeszélést tartva és ügyintézéseket végezve közösen. Tudom, hogy hangzik hihetőnek a story, de Akaru nem csapott be. Ő nem ilyen, annyi mindenen keresztül mentünk. Nem tervelt ki mindent, nem csábitott el és nem akarta csak, hogy lefektessem. Ő nem olyan lány.
- Srácok, hamarosan menünnk kell a TBS csatornához! - lépett be Ryo, a sófőrünk.
- Rendben, akkor készülödünk! - válaszolta Tatsuya.
Mélyen kifujtam a levegőt és felálltam, kezembe kapva a kabátom. De alig, hogy tettem egy lépést csörgött a telefonom. A kijelzőn egy telefonfülke szám jelent meg.
- Haló?
- Kazuya? Te vagy az?
- Tamiya? - ismertem fel a hangját. - Tamiya, te vagy az? Tamiya, beszéltél Akaruval? Mi van vele? Nem tudom elérni, nem veszi fel nekem. Azt mondta, hogy vessünk véget a kapcsolatunknak. Beszélté vele?
-Kazuya, figyelj! Akaru nem mondott el valamit. Ő, beteg és ma lesz egy műtétje.
- Hogy micsoda?! - telejesen lefagytam, mintha a lábam a földbe gyökerezett volna. Láttam ahogy a fiúk is megállnak és rám néznek, a rémült arcképemmel. Hogy Akaru beteg? Műtét?!
És akkor egy kis dal a részhez. Egy csodaszép, érzelmes dal arról, hogy a szerelem visszajöjjön KAT-TUN On your mind Please come back: https://www.youtube.com/watch?v=d1FJGa4H0Ic&ab_channel=%E3%82%A2%E3%83%96%E3%83%8A%E3%82%A4%E4%BA%88%E6%84%9F
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése