A sors szenvedélye
52.rész
Kazuya:
A lágy zene ritmusára ringatoztunk. Nem azt mondom, hogy romantikus hely lett volna, hiszen ez a gyerekkori szobám volt, minden ugyan úgy ahogy anno kamaszkoromban hagytam. Anyám nem szerette volna ha nem marad itt a nyomunk. Takarítani ugyanúgy takaritja, de nem mozdít el semmit, nem tesz semmit sem más helyre, mint ahol van. Szóval, nem a legromantikusabb hely, de számít ez? Számít ilyenkor egyáltalán? Oké, ha éppen valamivel készülsz, valami alkalom van... de ha nincs? Nem azt mondom, hogy nem lehet meglepni a másikat. De ezek a kis, apró pillanatok nem ugyanolyan szépek, csodálatosak, emlékezetesek? Hogy vele vagy, azzal a személlyel akit szeretsz, aki a másik feled, aki az életed fénye lett egyik pillanatból a másikba? Számomra azok! Ez a pillanat, számomra különleges, perfekt! Most ebben a pillanatban, kijelenthetem, hogy sehol máshol nem lennék jobban, mint ennek a nőnek a karjiaba. Olyan szerencsés vagyok, hogy megtalálhattam őt. És még ő van el, hogy ő a szerencsés? Szerintem pedig én vagyok! És ezt meg is fogom mutatni, bizonyitani fogom örökkön örökké! Számomra, ő lett a legértékesebb az életebe. Megakarom védeni, mellette akarok lenni és boldoggá akarom tenni, azt akarom, hogy mindig mosolyogjon, hogy érezzük egymás szeretetét, békéjét és örömét. Nem érzem, hogy bármilyen akadály is képes lenne, éket verni közénk, amit nem tudnánk megoldani. Igen, ezt érzem és biztos vagyok benne, hogy Akaru is ezt érzi. A családink megismerték a párunkat, hamarosan megismerik egymást és nem hiszem, hogy ne jöjjenek ki már az első perctől jól. Így ők támogatnak, ahogy a barátaink is, hamarosan majd, lassan tudjuk adagolni a cégnek, a közöségnek, a nagyobb társaságnak és lépésről lépésre eltudjuk érni, hogy bujkálás nélkül együtt tudjuk tölteni a napjainkat, mint egy szerelmes pár. Igen... látom már!
Megpörgetem Akarut, majd ahogy visszaér, nyakam köré helyezi karjait, én pedig a dereka köré. Kis lépéseket teszünk jobbra balra illegünk, billegünk, zenére, egyre közeledve egymás felé. Mindkettőnk arcán levakarhatatlan mosoly ékeskedik, végül pedig homlokaink összeérnek. Ez a pillanat... igen ez a pillanat, nem ér fel semmivel!
- Szer...
- Menj egy kicsit arébb!
- Aucs! Valaki rálépett a lábamra!
- Vigyázz már, összenyomsz!
- Sss... gyerekek maradjatok csendben!
Ugye ez csak valami rossz vicc? Égnek emeltem a tekintetemet és elhuzodtam Akarutól, mielőtt az ajtó felé nézhettem volna. Azt reméltem, hogy csak rosszul hallottam, hogy csak túl hangosak lent... de nem így lett. Ugyanis az egész családom ott állt az ajtómban. Anyám, apám, a testvéreim és a sogornőim. Arcomat a tenyereim közé rejtettem, válaszul tőlük egy nevetést hallottam.
- Ugyan, minket észre se vegyetek. Folytassátok csak! - mondta anyám, miközben telefonját maga előtt tartva. Mármint ha nem lett volna elég, hogy néznek, még filmezett is.
Éreztem, ahogy mellettem Akaru zavarbajön, és szemem sarkából láttam is, hogy tiszta pipacs vörös az arca. Nagyon aranyos volt, azt be kell vallani.
- Komolyan? Ne csináljátok már! Menjetek innen! - léptem eléjük, mire a testvéreimtől egy kacér mosolyt kaptam, a csajok kuncogtak, apám bocsánatkérően nézett, bár nem mintha ő nem állt volna itt, anyám pedig még integett Akarunak és mondta, hogy csak nyugodtan. Végül sikerült becsuknom az ajtot. - Jaj! Ne haragudj! - temettem el ismét az arcom a kezemben. - Nem tudom mi ütött beléjük!
- Nincs semmi gond! - éreztem egy kis kezet az enyémen, majd hamarosan láttam a szép, még mindig pirba borult arcát. - Látszik, hogy mennyire össszetartóak is vagytok és mennyire fontosak egymásnak! Ezt csak ennyit jelent!
- Ez ennyit? Hogy leskelődnek az ajtóban? - nevettem el magam, de ez már úgy valahogy őszintén jött. Hasonlóképpen Akaru is elnevette magát. Nem tudok haragudni a családomra sokat. - Amúgy igen, de ez ugyanúgy nálatok is látszik! - Akaru bólintott, majd karjaimba bújta, készségesen öleltem magamhoz. Nos, erről beszélek, még egy ilyen irrális helyzet, sem rontsa el a kapcsolatunk... Aj, az én családom! Elnevettem magam.
Végül visszamentünk Akaruval a földszintre, a napplaiba ahol a családom vigyorogva várt. Csak égnek emeltem ismét a szemeimet. Ez az én családom, akit annyira szeretek, akinek én is a része vagyok és ennek hálás vagyok. Beszélgetni kezdtünk, kitértünk ismét gyerekkori történetekre, majd hogy minek után a szórakoztató iparba kerültem, mennyi mindent összegyűjtött, minden egyes albumunk, uchiwa-at, koncerteket és amennyire csak tudtak eljöttek megnézni. De nem kell arra gondolni, hogy a testvéreim háttérbe voltak szorítva, természetesen az ő részük is ugyanannyira megvolt a házunkban emlékekkel, elért sikerekkel, történetekkel, eredményekkel. Ahogy számítottam rá, Akaru hamar megkapta a közös hangot a családommal. Anyámon látszott, hogy odavan érte és a sogórnőimmel is már azt tervezték, hogy shoppingolni mentek. Örültem, hogy így sikerült az első találkozás és, hogy ezen is átlehettünk.
- Akaru, kérlek gondoskodj a fiúnkról! - simogatta meg az arcát. Akaru mosolyogva és talán próbálta elrejteni, de észrevettem, hogy meghatodva is, bólintott.
Szürkülödött már, amikor elköszöntünk a családomtól. Ez is pipa lett és most már nincs hátra semmi más, mint a két család találkozása. De nem hiszem, hogy az ne sikerülne jól. Na jó, azt persze ne felejtsük, hogy a nehez még hátra van, a nagy közönség, a cég. De lépésenként, ne siessünk olyan előre. Visszafele vezető uton, nem nagyon beszélgettünk Akaruval, szerintem ő is fáradt volt, ahogy én is. Akármikor hazajövők, az itteni energia lefáraszt. Ám jó értelemben. Igen, fura lehet nekem aki idolként dolgozik azt mondania, hogy itthon lesz fáradt a legjobban, vicces, de így van. Láttam Akarun, hogy jól érezte magát és boldog, hogy megismerhette a családomat. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz és ez annyira jó volt.
Felkisértem Akarut egészen a lakásáig, gondoltam udvariasan köszönök a szüleinek, viszont meglepődve észleltük, hogy nincsenek otthon. Bár megfordult a fejemben, hogy megvárjam, végül úgy döntöttem és Akaruval is megbeszéltem, hogy hazamegyek. Hiszen holnap reggel korán lesz a munka és ő is azt látta jobbnak, ha megyek és pihenek, meg amúgyis nem tudta, hogy mikor jönnek haza a szülei. Persze felhivhattuk volna őket, de nem akartuk megzavarni, valahogy mint nekem, mint pedig Akarunak az járt a fejében, hogy ők most elmentek ketten a régi időket feleveníteni. Szóval, remélem nem gondolnak majd udvariatlannak, elköszöntem Akarutól és elindultam haza. Otthon Ran-chan várt, akit elsőnek le is vittem sétálni, hogy jól nyujtoztathassa meg a lábait, és járjon egyet. Egy jó fél órás séta után, visszamentünk a lakásban, megvacsoráztunk, majd le is döltem a szobámba. Nem jött rögtön álom a szememre, hiszen korán volt még, de nem volt kedvem TV-zni, sem telozni szóval csak feküdtem és bámultam a falat, az elmúlt órák pörögtek le újra és újra a fejemben, elmúlt órák, napok, hetek... visitani akartam. Igen! Visitani! Egyszerűen felülmúlhatatlanul boldog voltam és nem éreztem, hogy bármi is elronthatná ezt. Szerelmes voltam, egy gyönyörű, bámulatos, tehetséges, kedves, ambiciós nő állt az oldalamon, akit nem akartam és nem is fogok elveszíteni. Mi történhetne? Semmi... legalábbis ekkor azt gondoltam.
- És akkor megtörtént a nagy találkozás az anyósékkal? - reggel 7 óra volt, egy studió öltözőjébe voltunk, ahol nemsokára fellépünk. A reggeli műsor egyik meghívottai voltunk a srácokkal. És természetesen mi lett volna más a téma, mint az én szerelmi életem. Persze csak akkor, amikor már készen voltunk és csak mi maradtunk bent.
- Igen, igen!
- És milyen? - hajolt közel Koki. - Kitől kell félni az apostól vagy az anyostól?
- Senkitől! - löktem el, mire mindenki nagy nevetésbe tört ki.- Nagyon rendesek és látszik, hogy mennyire fontos is nekik a lányuk. Nagyon kedvesek!
- És milyen volt Akaru találkozása a szüleiddel? Birta édesanyád energiáját? -kérdezte Jin.
- Jaj, ne is mondjátok! El sem hiszitek mi történt... - eddig hátra voltam dölve a székemen de most előre hajoltam, mire mindenki körém sereglett. - Éppen a szobámba voltunk, egészen jó volt a légkör, ott volt a karjaimban és...
- Állj! Állj! Állj! A szobádba voltatok? És ő pedig ott volt a karjaidban? - huzta fel a szemöldökét Jin.
- Csak azt ne mondd, hogy rád nyitottak a szüleid?! - csattant fel Koki, a kelleténél jobban.
- Mi?!
- Na ne már Kamenashi, ezt nem gondoltam volna rólad! Hogy a gyerekkori szobádba és ráadásul még a szüleid is...
- Nem! Nem! Nem! - szöktem fel és kezdtem heves tiltakozásban, mire mindenki arcán csak kaján vigyor jelent meg, még Uepinek is. Ne már! - Nem, srácok hallgassatok meg, nem erről van szó! Táncoltunk, csak táncoltunk és az egész család az ajtoból nézett, anyám még filmezett is...
- Na persze! Persze! Ezért vagy most ilyen vörös előttünk! - nevettek együtt.
- De tényleg ez történt!
- Srácok 5 perc és műsor! - lépett be egy stáb tag.
- De tényleg ez történt srácok, hallgassatok meg! - de már indultak is kifelé és mondhatta volna bármit már úgysem figyeltek. Ezzel fognak a mai nap folyamán heccelni... oh ma miért van annyi munkánk?
A reggeli műsorban, mi voltunk a másodikok akik felléptek. Előtte természetesen volt egy kis beszélgetés, amibe kiváncsiak voltak, hogy hogy vagyunk, mi újság velünk és egy két aktuális témával mik a véleményeink. Aztán pedig a Rescue című számunkkal léptünk fel. Ezután a műsort végig kellett üljük, de ahogy eddig is integettünk, mosolyogtunk, mutráztunk ha éppen a kamera vett.
- Köszönjük szépen! - hajoltunk meg a műsor után a stáb és a műsorvezetők előtt.
- Ugyan, mi köszönjük, hogy eljőttetek. - jött oda a producer. - Még várunk erre!
- Természetesen! - fogtam kezet először én, majd a többiek is. - Szép volt srácok! Menjünk is tovább!
- Nem akarjátok megnézni Akarut? - értetlenül álltam meg egy lépésre, miután Uepi ezt a mondatot elejtette és fordultam felé.
- Miről beszélsz? Akarun nincs itt... - említette hogy lesz fél kilenctől egy munkája, de nem mondta hol és biztos vagyok benne, hogy szólt volna, ha itt lesz. Hiszen tudta, hogy itt lesz nekem is munkám.
- De, itt van a mellettünk lévő teremben. Egy fotozása van nem?
- Igen, fotozása van de... de te ez meg honnan tudod? Neked miért mondta el, hogy hol van és nekem miért nem? Ez... ez... - féltékeny voltam, féltékeny voltam az egyik csapattársamra, egy jó barátomra. Akaru Uepinek miért mondta el, hogy hol van és nekem miért nem? Ez, ez biztos valami tévedés!
Neki indultam a kijárat felé úgy fellépő ruhában. Tudni akartam most rögtön tudni akartam, hogy a szomszéd teremben ki van. És ha Akaru akkor miért nem mondta el nekem? Kopogás nélkül rontottam be a másik teremben, de ott akkora nagy készülődés volt, hogy nem vették észre. Szemeimmel a páromat kerestem, de nem láttam sehol. Már épp azon voltam, hogy elmenjek. Uepi biztos, hogy valamit félreértett Akaru csak szólt volna nekem ha itt van munkája. De ahogy hátat fordítottam volna megpillantottam Misakit. Épp telefonozott és csak akkor vette észre, hogy felé megyek amikor felkapta egy pillantra róla a szemét:
- Oh, Kamenashi, befejeződött a műsor? Hogy ment?
- Misaki légy őszinte, itt van Akaru? Őt hoztad el ide? - kérdeztem, talán egy kicsit a kelletténél idegesebben, amit nem kellett volna neki mutassak. De nem volt mit tennem, nem értettem ha itt van munkája, miért nem mondta el nekem? Miért mondta el Uepinek?
- Öhm... igen, itt van. De nem értem, mi olyan nagy dolog benne? - nézett rám, majd a hátam mögött megérkezett fiúkra.
Hát ezt nem hiszem el... miért nem mondta el nekem? Nem az, hogy mindenről tudjak, de elszoktuk mondani főleg ha ugyan ott van munkánk, hogy hátha bár egy pillantra is de találkozni tudunk. De nekem nem mondta el... viszont elmondta Uepinek. Ez meg? Ez meg mit jelentsen?
- És ő most hol van?
- Az öltözőben készülődik. Fotozása lesz... - Misaki még mindig nem értette a helyzetet.
Kifujtam a levegőt és megfordultam, hogy arra fele mehessek, bár a fiúk arcán erős ellenkezést láttam, viszont mielőtt bármilyen lépést is tehettem volna:
- A model készen áll! Akaru Suzuki elkészült!
És ott helyben azt hiszem az állam a földig ért, szemeim pedig kikerekedtek, szavak nélkül maradtam. A terem másik végéből Akaru lépkedett előre egy csodaszép mennyasszonyi ruhában. Haja kiengedve esett vállaira és csillogott, kis virág koszoru diszítve még azt.
- Akaru! Szia! Gyönyörű vagy! - szólalt meg először Jin, majd hallottam ahogy a többiek
- Sziasztok! Köszönöm szépen! Ti is nagyon jól néztek ki. Most fejeződött be a műsor?
- Igen! Kár, hogy nem tudtad látni. Nagyon klasszak voltunk!
- Abba nem kételekedek soha! Remélem, hogy majd újra tudom nézni. - mosolyodott végig a srácokon, majd pillantása megállapodott rajtam, aki még mindig szótlan volt.
- Nos, mint mondtam gyönyörű vagy, biztos, hogy néhányunknak megmozgattad a fantáziáját, hogy milyen szép mennyasszony is lesz belőled... - lökött meg ismét Jin, mire végre valamennyire kapcsoltam.
- Öhm... igen.. én... izé... ja... persze... vagyis... hogy mondjam... valób.bbb... valóban gyönyörű vagy, meseszép! Vagy még annál is szebb! Nem is tudom, hogy mondjam... mi a megfelelő szó! - csináltam magamból totál hülyét, miközben éreztem, hogy csak egyre jobban zavarba jövők. Megvakartam a fejemet, majd elenvettem magam, ezzel csak még jobban magam alatt vágva a fát. Hallotam is ahogy a srácok mögöttem nevetnek.
- Mi van Kame? Elvitte a cica a nyelved?
- Hahó! Föld hívja Kazuyat! Itthon vagy?
- A nagy Kamenashi Kazuya szavak nélkül maradt, ezt nem sokan hinnék el!
- Megmozgatott valamit benned Akaru?!
- Lépésre kell elszánnod magad, talán?
- Bárki is legyen Akaru vőlegénye, az biztos, hogy szerencsés lesz! - szivattak egymás után a srácok, amitől csak még jobban azt éreztem, hogy zavarbajövők. Ezt most direkt csinálják!
Lehet, hogy ez is volt e tervük? Mindannyian tudták, hogy Akarunak itt lesz munkája és milyen munkája, ezért kitalálták ezt az egészet... hogy... hogy... a világ egyik legboldogabb emberévé tegyenek, hogy meglássam, milyen gyöngyszemet is tartok a kezemben és mennyire is meg kell becsüljem és védjem. Akaru mosolyogva figyelt minket, ahogy a fiúk felé lökök, mire ők a nyakamba ugranak és tovább heccelnek. Majd tekintetünk talalákozik, mire ez jelet ad a srácoknak, akik odébb hívják a mit sem sejtő Misakit, hogy valamit éppen megkell beszéljenek.
- Gyönyörű vagy! - bár óvatosnak kell lennem, nem birom ki és miután körbe nézek, közelebb lépek hozzá és összekulcsolom a két kisujjunkat, magunk mellett. Láttam Akarun, hogy kissé megijed, ő is körbe néz, de végül ajkain mosoly jelenik meg és hagyja.- Valóban meseszép vagy!
- Köszönöm szépen! - és itt a pir az arcán, amit annyira szeretek látni.
- Miért nem mondtad el, hogy itt van munkád?
- Hát... csak úgy történt, hogy ne mondjam el.
- Tatsuya pedig, honnan tudtad?
- Korábban említettem neki ezt a fotozást és az este amiután te elmentél rám irt, hogy mikor is van és hol. Szerintem azt tervezte, hogy megmutassa neked.
- És... - egy kicsit még közelebb léptem hozzá . -és te nem akartad nekem ezt megmutatni? - oh legszivesebben végig simitanék az arcán, a karján... megcsókolnám... de türtöztetnem kell magamat, nem lehet, még nem Kazuya!
- Nem... nem... nem arról van szó, hogy nem szerettem volna megmutatni csak... csak... annyira... zavarbaejtő. - rejtette el az arcát a szabad kezével. Olyan aranyos!
Gondolkodás nélkül karomban zártam:
- Csodaszép vagy! Még szép, hogy megkell mutasd nekem! Már féltékeny is vagyok, hogy mások is így látni fognak, hogy mások láttak meg így először és nem én, hogy itt voltak a többiek is! Gyönyörű vagy!
- Ka... Ka... Kazuya, most éppen...
- Tényleg elállt a szavam. Csak ámultam és bámultam, hogy milyen gyönyörű vagy és, hogy az én barátnőm vagy! - suttogtam a végét.
- Kazuya... - éreztem, ahogy kis keze a derekamra kerül.
Néhány pillanat töredékig így álltunk, amíg meg nem hallottuk Misaki hangját, hogy mi is folyik itt. Elléptünk Akaruval egymástól, láttam, hogy keresi a szavakat, nem tudja mit mondjon:
- Csak megdicsértem ennyi az egész. Nem értem miért akadsz ki ennyire? Barátok vagyunk, ez normális! - láttam hogy felemeli gyanusan a szemét, de nem mond semmit.
- Oh, nem is tudtam, hogy a KAT-TUN is megtisztel a jelenlétével. - lépett hozzánk Mr. Sasaki, fotos, gondolom ő rendezi a következő képsorozatokat Akarunak.
- Üdvözöljük Sasaki úr! - fogott vele kezet Jin. - Csak épp benéztünk mivel Akaru olyan jó barátunk, de már megyünk is tovább! Nem akarjuk feltartani a munkát!
- Ah, dehogyis! Nem tartástok fel. Sőt nem lenne egy kis időtök? - értetlenül néztünk össze a srácokkal. - Tulajdonképpen egyikötökre lenne szükségem.
- Hát van vagy két óra szabadunk most. - válaszoltam én.
- Remek akkor nem vállalna el valamelyikötök, hogy Akaru mellé áll? Lemondta a modell aki kellett volna utolsó pillanatban és nincs kit most hirtelenjébe keressek. Szóval?
A fiúkkal összenéztünk, azaz rám néztek, mert egyértelmű volt, hogy kit is választunk. Azaz, ha valaki akart volna, akkor is valahogy lebeszélem, csak én állhatok Akaru mellett még ha csak egy fotozás is, de vőlegényként. El sem hiszem, hogy valaki mással készített volna ilyen fotokat. Persze ez a munkánk és ezt elkell fogadni, most nem sikerült sikerül legközelebb is... de ha adodott ez az alkalom, akkor én kell legyek az a személy. Határozottan álltam előre!
- Én leszek az!
Srácok reggeli műsor fellépésül és öltözékük is ez volt:
https://www.youtube.com/watch?v=CRlylJU8ogg&ab_channel=KAT-TUN%E3%82%8D%E3%81%8F%E3%83%BC%E3%82%93
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése