A sors szenvedélye 50.rész

 A sors szenvedélye

50.rész

Akaru:

Nem számítottam rá, hogy Kazuyanak megfordul a fejében, hogy eljöjjön és megnézze a próbánkat. Nem akartam, hogy ezt az egészet lássa és rájöjjön, hogy Tsuruék még nem békültek ki velem. Legfőképp azért, mert tudtam, hogy bele akar szólni és ő akarná elintézni. De nem segítene vele, elsősorban, hogy újból vagy továbbra is erősítené a pletykákat, hogy mindent csak általa érek el, és ezzel nem haladnék azzal előre, hogy magam erőmből vagyok ahol vagyok. Másodjára nem segítene Tsuruékkal való kapcsolatomon sem, hiszen ugyanúgy haszontalannak gondolnának vagy még rosszabbul. Bármennyire is úgy tűnik, hogy nem haladok előre, én kell megoldanom ezt a helyzetet. Nem akaszkodhatok folyton Kazuyara, nem várhatom el, hogy attól mert az ő barátja, társa... és titokban a szerelme, vagyok attól még minden megoldodik. Én kell ezt elintéznem. Amikor az öltözőbe beértem, már se Tsuru, se Chizuru nem volt ott. Okimi és Yano már készen volt, rám mosolyogtak. Bár láttam a szemükön, hogy kérdezni akartak, nem tették, ugyanis észrevették, hogy kissé ingerült vagyok. Így gyorsan letusoltam és átöltöztem. A langyos víz igen jól esett és a józan észre térített. Azt hiszem, túl eréjes voltam az előbb Kazuyaval szemben, bocsánatot kell kérnem. De amikor kijöttünk az öltözőből, sms-t kaptam, hogy hazament és jó munkát kíván. Ezután csak még rosszabbul éreztem magam. Olyan buta vagyok! Hogy viselkedhettem vele így.

    - Akaru jössz? - huh, de először a munka, nem keveredhetnek el a gondolataim. Jól megcsináltam magamnak, az biztos!

Egy dalszerzővel volt találkozonk, Yoshidaval, aki korábban már írt dalokat a lányoknak. Egy új dalon dolgozott, amivel majd felléphetünk közösen. Ezt mutatta be, majd próbáltuk el néhányszor. Legközelebb már tánc is lesz hozzá. Ezenkívül, ma nem volt munkánk. Így délután 16 órára, már otthon is lehettem. Nem vettem taxit, sem buszt vagy metrot hazáig. Egyszerűen futva tettem meg a félórás utat haza. Bocsánatot kellett kérnem Kazuyatól és ezt minnél hamarabb akartam megtenni. Szinte berobbantam a lakásban. Kazuya fel is szökkent amikor az ajtó hátra csapodott. A kanapén feküdt, egy könyvet tartott a kezében és Ran-chan mellett feküdt, őt simogathatta közben. Meglepődve emelte rám a tekintetét:

   - Üdv... üdv... itthon!

    - Meg... meg... megér... megérkeztem! - próbáltam szabályozni a lélegzetemet, de ez még nem nagyon sikerült, hiszen csak most állta meg a szaladásból.

Kazuya értetlenül összeszűkítette a szemeit, majd óvatosan letéve Ran-chant a földre, felállt és elindult felém:

   - Mi történt? Teljesen ki vagy fárdva. Miért szaladtál? Történt valami? - amire már elém ért aggódás jelei ültek ki az arcára és tenyerei közé vette az arcom.

   - Én... én... én... huh... én... huh...

    - Sss... nyugodtan, csak nyugodtan! Szabályozd újra a lélegzetedet! - mondta és tett még egy lépést felém, hogy homlokon csókoljon. - Minden rendben van, most már minden rendben van! - ölelt magához. Becsuktam a szemem egy pillantra és mély levegőt igyekeztem bevenni és ki, hogy egyeneltesebben kezdjek lélegezni. Néhány perc múlva ez sikerült is. Kazuya ezt érezve, elengedett és hátralépett. - Gyere be és meséld el, hogy mi történt!

Mosolyodott rám szelíden. Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna, ugyanolyan, mint eddig. Nem is bántottam meg azzal, ahogy rákiáltottam? Nem is haragszik rám? Vagy csak elrejti, hogy ne érezzem rosszul magam?

   - Szeretnél inni? Hazafele vettem narancslevet? - indult meg a konyhába.

Gyorsan ledobtam a cipőimet és áttrappoltam a nappalin megfogva a kezeit.

   - Mi a gond, Akaru? - akart megfordulni, de megállítottam.

    - Csak... csak... hallgass végig kérlek! Én... én... én... annyira sajnálom, hogy úgy rád mordultam nem kellett volna, nagyon utálatos lehettem. Elnézést, nagyon bánom! Csak... igen Tsuruék már az elejétől fogva ilyenke velem, nem az hogy utálnak, egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy Emit, akivel kellett volna debütáljanak kicserélték.

   - Miért egyeztek akkor bele?

    - Tovább akarták vinni a céljukat, az álmukat, megígérték, hogy megválósítják. Nem tud elfogandi még, de ezt teljesen megértem. Viszont nem várhatom el, hogy ezt te old meg. Én kell elfogadtatnom magam velük. Sajnálom mégegyszer, hogy eréjesebben szóltam feléd. - mondandóm végére a karjaiba bujtam. 

    - Ugyan, nem tettél te semmi rosszat. - ölelt át szorosan. - Igazad van, túlságosan beleakartam ütni az orromat, mikor ez a te feladatot. Sajnálom! De kérlek, ne engedd, hogy így viselkedjen veled, légy bátrabb, mert te igenis ügyes vagy és remek táncos, meg énekes. - nézett mélyen a szememben. - És ha bármi lenne, kérlek szólj! Ha bármibe segíthetek, szólj és ne titkold el előlem az ilyen dolgokat. Jó? Egy pár vagyunk és megbeszéltük, hogy mindenen keresztül jutunk. Ne félj, itt vagyok melletted és nem kérek cserébe mást, mint hogy te is maradj mellettem. 

Komolyan kérdem, hogy lehet valaki ennyire édes? Hogy érdemelhetem meg ezt a férfit? Ismét a karjiaba bujtam és szorosan átöleltem. Percekkel később válltunk el, bár nem voltam éhes, Kame leültette és egy kis takoyakit tett elém, hogy bizony valamit egyek, még vacsora előtt. Elfogadtam. 

    - Nos, akkor... a szüleid érkeznek hétvégén.

    - Igen! - kaptam be egy gombocot egyből. Hmmm... de finom!

    - Szóval... igen... én... én... izé... - dadogott össze vissza, olyan aranyos volt. Lenyaltam az ajkaimról a szószt, majd előre döltem, hogy megfoghassam a kezeit.

    - Ne aggódj, kedvelni fognak! Minden rendben lesz! - mosolyogtam biztatóan rá.

    -  Akkor te is akarod, hogy elmondjuk nekik? - félek, de nem attól, hogy megtudják és nem fogadják el, hanem hogy te megtudsz valamit...

    - Természetesen. Szerintem tudniuk kell a családainknak, ahogy a közeli barátaink is tudják. És természetesen szeretném ha személyesen mondanánk el.

    - Én is! Teljesen egyetértek. Arra gondoltam, hogy először engedélyt kérek a szüleidtől, aztán elmennénk az enyémekhez és elmondanánk nekik. - bólintottam. - Bár talán nem a legmegfelelőbb szó az engedély kérés, hiszen azt már lekéstem... - dölt hátra a széken, csalafinta mosollyal.

   - Mit tennél ha nemet mondanák?

   - Elmondanám, hogy minden tiszteletem az ővéké, de a lányukat nem adom fel... - hajolt előre, egészen az asztal fölé. - Ha el is tiltanak tőle, akkor is megkeresem a módját, hogy találkozzunk és be fogom bizonyítani, hogy megérdemlem a lányukat.. - előre hajoltam én is, centikre voltak egymás ajkaink. - Ha pedig még ekkor sem fogadják el, akkor pedig elrabolom. Az érzéseimet semmi sem tudja megváltoztatni, nélküled már semmi vagyok!

   - Én is nélküled... - suttogtam, majd ajkaink csókban forrtak össze.

Szeretem, annyira de annyira szeretem ezt a férfit. Mellette minden olyan varázslatos, olyan szép és bár igen vannak akadályok de mégis úgy érzem könnyűszerrel megoldhatók, mert itt vagyunk egymásnak.

A hétköznapok sűrűje visszaérkezett születésnapom után, mind nekem, mind pedig Kamenak. Péntek estére kifulladva döltem az ágyamban, a saját kis lakásomban. Hogy miért? Hát... legszívesebben Kame mellett lennék, ahogy ő is mellettem. De holnap a szüleimért kell menjek és elmondtam, hogy szeretném én fogadni először egyedül. No meg azért azzal sem kezdjük, hogy együtt vagyunk vagy már együtt lakunk. Minősíthető annak, hiszen nagyon sokat vagyunk, hol az egyiknél, hol a másiknál. És beszélnem kell először én velük, hogy azt a bizonyos dolgot ne hozzák fel, hiszen más nem tudja, Tatsuya kivételével. Ő is ezt ajánlotta korábban...

"    - Szia! - Tatsuya, már a kávézóba volt, amikor megérkeztem egy asztalnál ült. Ahogy meglátott felállt és megöleltük egymást.

    - Szia! Úgy látom nem csak én vagyok az egyetlen, aki már talpon van egy buli után. Mit szeretnél? Én nem rendeltem még semmit.

    - Hát igen, hidd el magamon is meglepődtem. Egy latte machiato cukorral. - Tatsuya felemelte a kezét, mire a pincért azonnal is ott termett és mindkettőnknek ugyanazt rendelt.

    - A szüleiden jár az eszed? - rögtön a tárgyra tér, nem csodálkozom Tatsuya egy alapos ember. - Vagy jobban mondva a bizonyos egy éven? Gondolom Kazuya nem tudja.- megráztam a fejem.

    - Senki sem tudja rajtad kívül. Nem arról van szó, hogy titkolozni akarok és tudom, hogy ez nem vet jó fényt rám, föleg, hogy most jöttünk össze és őszíntének kellene lennem de annyira félek, hogy félre érti. Hogy kinevet, rosszállóan néz rám, amiért bevállaltam pedig tudtam, hogy nem lesz jövője...

   - Ez még nem biztos...

    - Igen, de ott a másik fele, hogy azt hiszi egy játék számomra ez az egész!

    - Kazuya nem...

   - Kazuya nem olyan! Tudom. Csak... akkor is nekem ez olyan fura. Máskülönben bele akarna szólni és ezt magam kell megoldanom. Én kell a saját erömből bebizonyitanom, hogy itt a helyem, hogy itt kell maradnom, hogy ez az álmom és ezt kell tovább vigyem.

    - Akaru, ne vállalj mindent a saját válladra. Értem, hogy mire akarsz kilyukadni. De néha meg kell osztani a terhet, kell véleményt kikérni.  Nem azt jelenti, hogy ő intézi el. Csak annyit, hogy besegít, tanácsot ad, melletted áll.

   - Igen.... 

   - Most mit akarsz tenni, ha nem akarod elmondani?

    - Én... arra gondoltam, hogy talán a szüleim megváltoztatták a döntésüket, hogy meglássák itt milyen jól megy és akkor nem is lesz mit elmondani csak egy kis visszaemlékezés majd amin jót nevetünk. - vigyorogtam idiótán.

    - Tehát, akkor beszélsz a szüleiddel, hogy ne hozzák fel?

   - Azta! Tatsuya te valami gondolat olvasó vagy? - lepődtem meg, hogy pontosan tudta mit is akarok. Felkuncogott. Közben kihozták a kávénkat és belekortyolt.

    - Alapjáratában mi mást tudnál csinálni ha nem ezt?

    - Ez is igaz! Hehehe! - vakartam meg a tarkomat. - Szerinted rossz ötlet?

    - Nem feltétlenül, de ne felejtsd, oszd meg a terhedet Kazuyaval. Ne félj tőle!"

Hát igen végülis a tervnél maradtam. Megértettem, hogy mit mond Tatsuya és nem az volt, hogy nincs igaza. Viszont most ezt az utat választottam, esélyt akartam adni, hogy lehet időközben meggondolták magukat és nem kell rögtön nagy dolgot csinálnom belőle, megijesztenem Kazuyat.

   - Apa! Anya! - idözköben a reptérre is megérkeztem. Már láttam az utasokat seregleni az kijárat irányában. Nem voltak olyan sokan a reptéren, pedig hétvége volt. Könnyen megtudtam állni látható helyen és egyszerűen tudtam kivenni őket, ahogy csomagjaikkal kilépnek az előtérben.

   - Akaru! - csillantak fel az ők szemeik is, ahogy engem megláttak.

Rögtön karjaikban rohantam és szorosan átöleltem őket. Természetesen letámadtuk egyszerre egymást a kérdéseinkkel, mire elnevettük egymást. Mondtam, hogy menjünk hiszen most úgyis lesz egy egész hetünk, hogy minden átbeszélünk.

     - Kazuya hogy van? Még mindig segít neked? - anyám hozta fel.

    - Jól van! Természetesen segít, ahogy említettem, mindig ott állt és áll mellettem. Ahogy a többiek. De ahogy megígérte nektek, vigyázz rám. - talán nem is rossz így kezdeni a beszélgetést.

    - Az jó. Igazán kedves fiúnak tűnik.

    - Az, mindenképpen az! Találkozni is fogtok vele, a lakásomra, majd ő is jön.

    - Remek... - morrgolodott apám.

    - Drágám, légy kedves!

  Mindeközben megjött a busz és elindultunk a lakásomhoz. Az uton én is kérdezgettem, ők is és meséltem, hogy milyen jól megy az itteni idolság, milyen a csapatba kerülés, a suli. Ami csak eszembe jutott. A lakásom tetszett nekik, nem volt nagy de igazán otthoniasnak rendeztem be. Ott folytattuk egy reggeli mellett a beszélgetésünket Persze, az otthoniakról is rákérdeztem, mi van otthon, milyen az otthonunk, a barátaink, a rokonaink. Ahogy egyre többször feljött az idolság, egyre jobban láttam apám arcán a nem törödömséget, még mindig nem tetszett neki a dolog.

    - Én, tényleg ezt akarom csinálni! - mondtam ki nlhány perc síri csend után. 

    - Ezt már megbeszéltük, kincsem... - szólalt meg apám. - 1 év nem több.... 

    - De... de... most sikerült csapatba kerülnöm, debütálni fogunk, nem hagyhatom őket hátra... én...

    - Alig érkeztünk meg és már is ezzel kezded? - szólt kicsit erőteljesebben.

    - De én... 

    - Nem! Nem hallgatom tovább! - kellt fel az asztaltól és a nappali felé indult.

    - Rendben, jól van... nem kezdek neki. De megkérhetlek valamire titeket? - anyám aggódva tekintett felém, apám csak a szeme sarkából figyelt. - Ne hozzátok fel a többiek előtt, kérlek.

Síri csend telepedett ránk, látszott, hogy nem nagyon vannak el vele, de végülis bólintottak. És micsoda időzítés, ugyanis éppen ekkor csengettek.

   - Megjött, Kame kérlek vislkedjetek kedvesen! - intéztem inkább apám felé, aki csak mutatta a gloriát a feje fölött.

Gyorsan a szembe lévő tükröbe néztem, egy szürke, háromnegyedesujju kötött ruhát viseltem, vékonyabb fonalból volt, így annyira nem volt meleg. Megakartam adni a módját a mai napnak, majd az ajtóhoz siettem. Amikor szembe találtam magam Kazuyaval, elkerekedett a szemem. Haja ki volt simitva, ám eloszlás továbbra is a szokásos volt, egy fekete szövet nadrágot viselt, fehér inggel és fekete arany csikkal díszitett zakóval. Sőt még egy fekete nyakkendője is volt.

    - Szia!

    - Szia! - köszönt, látszott rajta, hogy ideges. Kezébe egy gyönyörű, színes csokor virágot tartott, míg egy boros ajándékos tasakot a másikban, azaz bor lehetett benne. Huha, készült!

   - Mi ez az egész? - suttogtam felé a kérdést, miközben benebb engedtem. Nem számítottam rá, hogy ennyire kiöltözzön.

   -Hát, hivatalosan is bemutatkozok a szüleidnek, mint a barátok, meg kell adni a módját! - csuklott el a végére a hangja.

Nem akartam rossz lenni, de nevetnem kellett. Olyan aranyos volt. Izgult. A nappaliba, anyám apám mellett ült, szerintem beszélgethettek a korábbi beszélgetésünkről. Amikor Kazuyaval odaértünk, anyám felállt. Kazuya meghajolt és köszöntötte őket, ahogy apám és anyám is felállt és meghajolva köszönt neki Majd átadta az ajándékait, amivel készült neki.

    - Köszönjük szépen, hogy vigyázol a lányunkra!

    - Ugyan nagyon jól kijővünk Akaruval. I.g... ig... igazából, ez már személyesebb is lett. - és rögtön a közepébe, hát nem gondoltam volna, hogy már is elmondjuk az első mondattal. Na jól van, akkor vágjunk neki! A szüleim értetlenül néztek egymásra majd rám. - Én... én... egyáltalán nem számítottam erre. - kezdett bele Kazuya. - A lányuk egy csodálatos személy, nagyon kedves, tehetséges, segítőkész, amibicós. Folyton másokra figyel, másokat helyez előtérbe maga előtt, önzetlen. Az elmúlt fél évben sikerült megismerkednem vele és sikerült elrabolnia a szívemet. - anyám arca megenyhült, szelid mosoly jelent meg az arcán. Apám kissé megfeszült. - Beleszerettem. Nem terveztem, nem akartam, egyszerűen mire felébredtem már megtörtént.

   - És én is... - léptem Kazuya mellé és megfogtam a kezét, egymásra mosolyogtunk. - oké tudjátok, hogy mennyire szerettem azelőtt is Kazuyat, de ez most már más. Ez tényleg igazi szerelem, megismertem a valódi Kamenashi Kazuyat, nem az idolt, hanem az embert. Aki reggelente felkell és megsétáltatja Ran-chant, aki magának készíti el az ételeket, elmegy bevásorolni, lefekszik a kanapéra olvasni, kiül a teraszra kávézni. Aki videójátékozik, Tv-t néz, tanácsot ad, izgul érted, bátorít és melletted áll. Szerelmes vagyok belé! És már egy jó ideje együtt vagyunk! - fordultam a mondandom végére a szüleim felé.

   - Szeretnék hivatalosan is bemutatkozni és engedélyüket kérni, hogy továbbra is lányuk mellett maradjak, de mostmár mind a párja is. Nagyon szeretem a lányukat, becsülni fogom, tisztetlni és szeretni. Nagyon szépen kérem! - hajolt meg előttük.

   - Kérlek titeket, hadd legyek együtt Kazuyaval! - hajoltam meg én is mélységgel. 

Most mit fognak mondani?