A sors szenvedélye 49.rész

A sors szenvedélye 

49.rész

Akaru:

Az italok egyre jobban fogytak, a hangulat csak fokozodott. Nagyon jól éreztem magam ahogy mindenki más is. El sem tudom hinni, hogy ennyire remek az első születésnapozásom Japánban, hogy ilyen remek barátok vehetnek körbe és ilyen szerencsés barátom lehet. Azt hiszem, talán kicsit önzőség, de én vagyok a legszerencsésebb a világon, hogy ő mellettem állhat, hogy őt mondhatom a páromnak. Még mindig alig hiszem el, még mindig minden olyan egy álom. De már nem érdekel, ebben az álomban akarok maradni. Maradhatok ebben az álomban?

Leültem az egyik kanapére és felemeltem a bal karomat, amire Kazuya feltette a karkötöjét, a halovány, diszkó fényben kezdtem csodálattal bámulni. Ez az egész... olyan varázslatos. Annyira meghatodtam, az éneklésétől, pedig már millióegyszer hallgathattam ezt a számukat, de ebben a légkörben, előadásban olyan más volt, annyira megható és ez nekem szólt. Azt hittem ilyen csak a filmekben van, hogy szerenádozzon valaki, noha még giccsesnek is tartottam, nyálsnak, mitől is vannak úgy el az emberek, hogy milyen szép a szerenád... hát most megkaptam a választ. Ez nem nyálas, nem giccses, ez az egyik legszebb dolog amit valaki adhat valakinek. És én megkaptam! Ez hihetetlen! És rá tetőzve, hogy ide adta a karkötöjét, amit oly hosszú idő hord. El sem hiszem, hogy mennyi energiát belefektett ebbe Kame, értem! Értem! Ez olyan...

    - Nézzenek csak oda, le sem lehetne törölni a vigyort az arcodról! - felemeltem a fejem a hang irányában és megpillantottam Keitat.

    - Hát igen! - helyezkedtem el egyenesebben, mire leült mellém.

    - Figyelj a mútlkori dolog... - kezdett bele, de rögtön megállítottam.

    - Nem számít! - gesztikuláltam a kezeimmel is. - Rá se ránts! Nem történt semmi. Örvendek, hogy van egy ilyen barátom, aki mellettem áll és aggódik értem, tudom, hogy nem lesz könnyű az útunk Kameval... - ahogy ezt mondtam felé fordítottam a fejem, éppen Kokival és Maruval beszélgetett, ahogy rá pillantottam, ő is felém fordult és egy szelíd mosolyt küldött felém. - de tudom, hogy együtt képesek leszünk átvészelni.

    - És a szüleid tudják már?

Erre a kérdésre csak elkaptam a fejem és magam elé kezdtem meredni. Nem arról volt szó, hogy a szülei nem fogadnák el Kame-t, szerintem igenis tetszik nekik és jól kifognak jönni. Inkább arról volt szó amit még senki sem tud... hogy apám időt adott nekem és ha most kijönnek és elmondják Kame-nak? Igaz, először úgy voltam, hogy bizonyítok és utána elmondom a kapcsolatunkat... de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön a személyes találkozás. Nem az, mintha nem örülnék neki csak... Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem akarom, hogy Kazuya tudjon erről. Először elkell érnem, hogy biztos pozicióm legyen önerőmből, aztán jöhet a többi. Megkell győznöm a szüleimet... sőt én kell velük beszélnem először. Talán időközben meggondolták magukat és el is felejthesük ezt az egészet. Igen, ez lesz a legjobb... talán nem is rossz, hogy most fognak hétvégén eljönni ide. Bár még nem beszéltünk a szülők beavatkozásáról, csak nem tagadhatom meg, hogyha a barátaink tudják, hogy a családaink ne tudják. Tudom, hogy Kazuyanak fontos a családja, ahogy természetesen nekem is. Ha eljött az idő, akkor eljött az idő.

    - Akaru? Valami próbléma van? - hirtelen egy érintést éreztem a karomon, mire megszeppentem. - Bocsi, nem akartalak megijeszteni, csak annyira elmerengtél.

     - Semmi gond, Keita! Én bambultam el.

    - Valami gond van? Talán a szüleid nem fognak belemenni a kapcsolatba?

    - Nem! Nem! Dehogyis, nem erről van szó, én... én... én... - kezdtem körbe nézni. - Midori! - ugrottam a barátnőm elé. - Táncoljunk? Mit szólsz?

Ezzel meg sem várva a válaszát kézen ragadtam és a szoba közepe felé vittem. Nem értette, hogy mi történik éppen, de nem kérdezett semmit, viszont ráállt táncolni. Kis idő után csatlakoztak a többiek is hozzánk. Akkor tudtam meg, hogy Kazuya is felállt, amikor két kezet éreztem a derekamon. Közel huzott magához és a fülembe suttogta, hogy szeret. Oh... komolyan ez a férfi! Hogy tud ilyen édes és csábító lenni egyszerre?! Felé fordultam, miközben annak örültem, hogy sötét van a teremben és már egy két pohár alkohol is lecsuszott a torkomon, valamint jóval melegebb volt már a teremben, így nem láthatta, hogy mennyire zavarba is hozott a tettétől. Felé fordulva a nyaka köré helyeztem a karjaimat, míg ő továbbra is a derekamon pihentette és így táncoltunk tovább.

Remek este volt. Viszont az idő így is telt, nem állt meg, bármennyire is akartuk volna. Éjjel 2 órát üthetett már az óra, amikor lassan szedelőzködni kezdtünk, majd a karaoke bár előtt megköszöntem mindenkinek még egyszer ezt a napot, majd elköszöntünk egymástól, hogy mindenki a saját útjára menjen. Már aki tudott, ugyanis Koki kissé átesett a ló túl oldalára, de szerencse jó barátja Maru résen volt és azt mondta hazaviszi. Amikor búcsúzkodtunk észre vettem, hogy Keita engem bámul, mérlegelt, talán a korábbi hallgatásom jár a fejében. Remélem, hogy azért benne is van alakohol és elfelejti ezt a kis részletet. Őt ismerve, másképp nem fogja hagyni, amig ki nem deríti mi az amiért aggódom. Kameval kézen fogva indultunk el a lakásához. Ahogy az őszi éjszakában megindultunk, levette a bőr kabátját és rám terítette, hogy meg ne fázzak.

    - Jól érezted magad?

     - Nagyon! Életem egyik legszebb napja. Köszönöm! - mondtam, majd lopva arcon pusziltam.

     - Csak ennyit kapok? Tudod, hogy nagyon sokat dolgoztam, hogy minden jól legyen! - állt meg és vágott durcás arcot. Csak felnevettem. - Hé, kisasszony ne nevessen! Jutalmat akarok! Ju-tal-mat! - hajolt közel hozzám. Olyan édes... 

Egy pillantra elnéztem, majd ajkain megpusziltam. De nyilván nem ezt akarta, erre felsóhajtottam, majd meghuzva a karomat magához kapott és átkarolt. Kissé meglepődve néztem fel rá, mire csibész mosoly került az arcára és másodpercek alatt lecsapott az ajkaimra. Olyan hévvel csókolt meg, hogyha nem tart a karjaival akkor biztos vagyok benne, menten összecsuklik a lábam. Percekig csókoltuk egymást, a csillagos égbolt alatt. Csak akkor válltunk el, mikor már mindkettőnknek szüksége volt levegőre...

    - Köszönöm ezt a csodás napot! - mondtuk miközben összedöltöttük a fejünket.

    - Én köszönöm, hogy vagy nekem!

Egymásra mosolyogtunk, majd folytattuk utunkat. Az út hátra lévő része csendesen telt el. Meg is lepődtem, azt hittem, hogy felfogja hozni a szüleim látogatását. De biztos vagyok benne, hogy holnap felhozza. Amint megérkezünk a lakásában, fáradtan dölök a kanapéra.

    - Csak nem itt akarsz aludni?

     - De! Már moccani sem birok, fáradt vagyok. Aludni akarok! - mondom és oldalra fordulok becsukva szemeimet. Tényleg fáradt voltam, szerencsére holnap csak déltől lesz próbánk a csajokkal, majd valami munka.

    - Jól van! De... - hallom ahogy nyikorog a padló, majd hamarosan egy kis szél lebben az arcom előtt, megállt előttem. - Tudnod kell, hogy így nem tudom lehuzni a kanapét és bármennyire is kényelmetlen lesz, akkor osztozunk rajta így.

    - Osztozunk? - huzodott mosolyra az ajkam, nem is kellett ránézzek, hogy tudjam durcás pofit vág megint.

    - Természetesen! Nem együtt alszunk?

    - Hmmm... nem! - mondom és hátat fordítok neki.

Kis csend telepszik ránk, hallom ahogy durcásan morrog, majd a következő pillanatban kezeket érzem alattam és hamarosan fel is kapnak a kanapéról.

    - Nem hiszed, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? Ha kell akkor elcippelek az ágyig, de velem alszol. Nem is hiszem el, hogy ilyen könnyen aludnál nélkülem. 

    - Kame, tegyél le! Tegyél le! Rendben, rendben felmegyek, felmegyek! - nevettem. - Már hogy tudnék nélküled aludni? - ebben a pillanatban a lépcső közepén megállt, én meg tenyereim közé fogtam az arcát. - Azt akarom, hogy minden egyes nap úgy induljon, hogy melletted ébredhessek és melletted érjen utol az álom, te légy az első dolog amit meglátok és az utolsó. Az elmúlt időszak, maga volt a csoda. Nem akarom, hogy véget érjen.

    - És nem is fog, ahogy megbeszéltük együtt mindenen túl leszünk! - még így a sötét szobába is, amit csak haloványan villágított meg a sötétítön beszürödő fény, így is láttam, ahogy ragyog a szeme. Visszamondhatatlanul beleszerettem, ebbe a férfiba.

Kazuya felvitt a szobába, majd először átöltöztem én a fürdőbe, végül ő és mindketten álomra hajtottuk a fejünket. Annyira szeretem, hogy az ő karjaiba lehetek, hogy mellette aludhatok, hogy hallhatom halk szuszogását és érezhetem napfény illatát. Szeretem... szeretem... nagyon de nagyon... kimondhatatlanul szeretem.

Reggel meglepetésemre igen korán kelletem, 8 órát ütött az óra. És nem is voltam fáradt. Kame még mellettem szunditott nyugodtan. Egy darabig elnéztem, őt majd a karkötömet amit magamon viseltem... az biztos, hogy nem fogom levenni. Majd eszembe jutott ismét, hogy a szüleim hétvégén kijönnek és mit is kellene tegyek. Talán beszélnem kellene Tatsuyaval. Ő tudja a helyezetemet. Talán már ébren is van, visszagondolva nem itt olyan sokat tegnap. Mindenestere egy próbát megér. Kikászálodtam az ágyból és kiléptem a szobából, rögtön tárcsázva Tatsuya számát. Két csörgés után, fel is vette. Milyen szerencsém van! Rögtön rákérdeztem ha találkozhatnánk, mire bele is ment és megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk a céghez közeli kávézóban. Csendesen visszaléptem a szobába és gyorsan elkészültem. Az éjjeli szekrényen hagytam egy kis üzenetet Kame-nak, majd megsimogatva Ran-chant aki már ébren volt és arra várt, hogy étlet kapjon elhagytam a lakást.

Kazuya:

Reggel a napsugarai ébresztettek fel. Úgy tűnik, hogy jól elaludtam 10 óra volt, ilyen későn nem szoktam felébredni. De na hosszú volt az éjszaka. Nyujtozkodtam egyet és fordultam is a szeretett hölgyem felé de meglepődve észleltem, hogy a mellettem lévő hely üres. Felültem és körbe néztem a szobába, de az is üres volt. Hát ilyen sem esik meg gyakran, hogy korábban felébredjne mint én. Nem tudott aludni? Rosszat álmodott? Kimásztam az ágyból és ki is akartam lépni a szobából, amikor a szemem sarkából megvillant egy kis cetli az éjjeliszekrényen. Odasétáltam és a kezembe vettem, "Jó reggelt hercegem! Nem volt szívem felébreszteni, hiszen tegnap annyi mindent beleadtál, biztos fáradt lehetsz. Elmentem egyet sétálni, Ne várj meg, mert egyből a próbára megyek. Majd munkám után beszélünk! Szeretlek! Akaru."  Valami gond lenne? Miért ment el egyedül sétálni? Talán a nagyszülei keresték? Mégis tegnap a szülinapja volt. Vajon felköszöntik? És Akaru elfogadja az ajándékot?  Vagy itt másról lenne szó? Azt hiszem csak túlreagálom, biztos, hogy minden rendben van és csak tényleg egy sétára vágyott. Ezzel pedig letettem a kis üzenetet és én is elindultam, hogy elkészülhessek. Ran-chan már izgatottan várt lent a nappaliba, bár éhesnek tűnt, először levittem sétálni, majd csak amikor visszajöttünk, akkor adtam étlet és friss vizet. Ma nem volt munkánk. Megreggeliztem kényelmesen, majd úgy döntöttem, hogy elmegyek a lányok próbájára.  Még volt egy fél órám kb, amig kezdenek. Legalább láthatom Akarut és egy kicsit beszélgethetünk is. Talán a következő munkájára is elkísérhetem és akkor együtt jöhetünk haza és megbeszélhessük a szülei érkezését is. Talán össze is kellene költöznünk? Nem az túl hirtelen lenne és illetlen, először engedélyt kell kérjek a szüleitől. Vajon kikellene öltözzek erre az eseményre? Esetleg vegyek valami ajándékot? Talán beszélnem kell majd édesanyámmal, biztos, hogy rá fog jönni, mire kell de majd a hivatalos bemutatás később. Akaru apja szigoru, nem hiszem, hogy egyszerű lesz meggyőzni de nem adom fel. Addig úgysem engedem őket haza, amíg nem adják az engedélyüket. Azután pedig elmegyünk és elmondjuk az én szüleimnek is. Biztos vagyok benne, hogy Akaru jól kifog jönni a szüleimmel. No meg a bátyáimmal is, na nem mintha velük már nem jönne ki jól. Már érzem, már látom, már annyira látom, hogy milyen boldog életünk lesz Akaruval. Már az, de hogy ezután átvészelünk minden egyszer kis akadályt és a szerelmünk csak úgy ragyogni fog.

Izgatottan magamra kaptam egy fekete jogger nadrágot és egy sötét zöld bluzot, magamra véve az egy árnyalatival világosabb tréning felsőt. Elvettem a kocsi kulcsomat, majd megsimogatva Ran-chant elhagytam a lakást. Egyenesen a céghez vettem az irányt, odaérve leparkoltam összefutottam Ryosuke-val, aki meghívott, hogy egyszer igyunk egyet együtt, majd be is mentem az épületbe. A recepicónál meglepve tekintettek rám, hogy ma is itt vagyok. Csak feléjük köszöntem és el is indultam a lift felé. Akaru korábban már elmondta, hogy hol fognak próbálni így nem kellett megkérdeznem merre is menjek. Egyenesen a terem felé vettem az irányt. Ahogy kiléptem a liftből, már is találkoztam Okimivel és Yanoval, akik persze nem mondtak semmit, hogy lebuktassanak de szemeikkel jeleztek, hogy mennyire izgalmas, hogy eljöttem megnézni a barátnőmet. Feléjük kacsintottam és egyszerre mentünk be.:

    - Remélem, hogy felkeszétül a mai próbára és nem fogsz annyit baltázni mint a múltkor. - a többiek már ott voltak, Akaru Tsuru és Chizuru. 

    - Felkészültem! - viszont a légkör nem tetszett, a terem közepén álltak, Tsuru dühösen meredt Akarura, aki lehajtotta a fejét. Mi van itt?

    - Khm! Lányok, nézzétek csak vendégünk van! - szólalt meg Yano.

Mindhárman egyszerre néztek felénk, Akaru meglepődött, de nem csak ez volt a tekintetében, hanem egy kis rémültség is. De miért?

    - Kamenashi-senapi! - hajolt meg a két másik lány. - Mi hozta erre?

    - Gondoltam, megnézem a próbátokat. Remélem, hogy nem gond.

    - Dehogyis, igazán megtiszteltetés. Kérlek ne tétovázz szólni, ha esetleg valamit problémát látsz. - mondta Tsuru, majd Akaruhoz lépett és a fülébe suttogott valamit, láttam, hogy Akaru szeme egy pillantra megrebben, majd Tsuru belément. És kimerem mondani, hogy ez direkt volt.

De miért? Mi ez az egész? Miért viselkedik így Akaruval? A mútlkor amikor vitatkoztak.. az sem vénetlen volt? Nem az első? Még mindig így viselkednek vele? Ne! Ne! Ne vonj le rossz következtetéseket Kazuya, figyeld meg most a próbájukat, aztán majd meglátod és beszélsz Akaruval. Biztos, hogy valami kisebb félreértésről van szó. Már egy ideje együtt vannak, megkellett szokják Akarut és ő ügyes, látom, láttam, ahogy keményen próbál még otthon is. Itt, itt valami másról kell legyen szó.

Viszont sajnos nem nyugodtam meg... sőt csak feszültebb lettem egész próba alatt. Nem egyszer megállította Tsuru a próbát és megdorgálta Akarut, pedig egyáltalán nem csinált semmi rosszat, nekem nem is tűnt úgy, hogy hibázik. De Akaru türte, nem mondott semmit, bocsánatot kért, majd utána még erőteljesebben próbálta el a táncot. Nem értem, miért állította le újból és újból. Rossz szemmel nézett rá, még a kis szünet alatt is. Tsuru nem kedveli Akarut, ezt a próba alatt elég könnyen megtudtam állapítani. Míg Yano és Okimi beszélgetett vele, segítette a másik két lány rá sem hederített. Vagy ha igen akkor csak odaszurt Akarunak. Még engem is próbáltak az elején bevinni, hogy ugye hibázott, de én a saját véleményemet mondtam, hogy nem! És nem csak azért, mert Akaru a szerlemem, hanem tényleg annak tűnt. Aztán már nem is foglalkoztak velem. Nem tetszett. Ez megy minden egyes próbájukkor? Vagy máskor is? Miért nem mondott erről semmit Akaru? A próba végén, mindenkivel összepacsiztak, kívéve Akarut. Őt tették oda, hogy szedje össze a felszerelésüket, ők előre mentek átöltözni. Akaru nem mondott semmit, csak a hangfalhoz lépett és elkezdte összeszedni a dolgaikat. Jeleztem Yanonak és Okiminek, hogy maradok beszélni vele fedezzennek, mire bólintást kaptam tőlük. Akaru mögé léptem, de nem szólt semmit, nem is figyelt rám. Végül megragadtam a csuklóját és magam felé fordítottam:

    - Miért viselkednek így veled Tsuru-ék? Mióta megy ez az egész? - elfordította a fejét, nem akart válaszolni. De nekem ez pont elég válasz volt, ismertem.

    - Már régóta mi? Sőt az elejétől. Nem kedvelnek téged.

    - Igen! Vagyis nem! Egyszerűen csak nem tudják elfogadni, hogy valakit betettek a barátnőjük helyett, akivel ezt az egészet elképzelték. Ennyi az egész! - emelte fel a végére a hangját.

    - És akkor miért nem szóltál nekem? Miért nem mondtad el, hogy hogy viselkednek veled...

   - És mi lett volna ha elmondom?

   - Segítettem volna valahogy...

    - Nem! Elég! - huzta ki a kezét az enyémből és ellépet tőlem. - Nem kell a segítséged! Nem várhatom el, hogy folyton segíts és intézkedj nekem. Ez nem mehet így. Nem látod, hogy csak erről mentek ezelőtt is a hírek, hogy mindent neked köszönhetek, hogy én csak csettintek és te már végzed is a feladatot. Nem! Ez így nem mehet tovább! Én kell megoldanom ezt, nekem kell elintéznem! - nézett rám elszántan, majd hátat fordított és gyorsan összeszedte a felszerelésüket. - Megyek elkészülök én is!

Ezzel kirohant a teremből. Csak álltam ott, ledermedve. Nem is tudtam, hogy Akaru ilyen indulatos is tud lenni. Ez az én csajom! Na jó nem ennek van az ideje. Akarut tényleg zavarja ez a dolog? Elvan még mindig a pletykákkal. Persze, én hülye! Mit is hittem? Hogy nem vettem észre?!