A sors szenvedélye 54.rész

                                     

A sors szenvedélye

54.rész

Kazuya:

A fotozás után meg kell mondjam, egészen jó kedvem volt. Nem tudom hányszor leforgott a fejemben, hogy akár ilyen lehetne az igazi fotozásunk is. Hogy milyen is lenne az eskűvönk? Hogyan vonulna be Akaru, hogyan érzékenyülnék el és gondolnám el, hogy milyen szerencsés férfi vagyok. Bár ezt most is elmondom. Hogyan buliznánk Japánban és Erdélyben is. Hogyan ismerné meg a családom többi, külső részét, hogyan ismerkendék meg én az ottani ismerőseivel. És hogyan élnénk boldogon! De ez biztos, hogy megfog történni, valóra válltom.

Persze a srácok nem hagytak békén és tovább szívattak, hol a fotozással, esküvővel, hol pedig azzal a bizonyos szobámban lévő történéssel. De nem hozott zavarba. Szemem előtt folyton Akaru lebegett, a gyönyörű mennyasszonyi ruhában. Nem tudtam másra gondolni. A munka jól ment. Korábban sikerült végeznem, így miután megebédeltünk a srácokkal hazamentem, elvettem Ran-chant és sétáltunk egyet. Jó három órát lehettem kint, sétáltunk és megpihentem a közeli parkban. Ran-chan is örült ennek a hosszabb sétának és kint létnek. Visszaérve a forgató könyvet kezdtem tanulmányozni és tanulgatni, ugyanis ismét forgatásom lesz új részekkel amiket még nem tudom teljesen jól. Egy jó órát tanulhattam, amikor megszólalt a telefonom, Yuya keresett:

    - Haló? Szia Yuya! Mi újság?

    - Szia! Figyelj, kellene valami tanács.

    - Mi?! Te tanácsot kérsz tőlem? Mit csináltál?

    - Nem csináltam semmit! - kiáltott fel. Persze tudtam, hogy valójában semmi rosszat nem tett, hiszen soha nem volt az a fajta. Ahogy mi sem. Persze gyerekkorunkban tettünk csínyeket, de ki nem?  Csak kicsit gondoltam huzom az agyát.

    - Jól van, jól van. Na mesélj! - tettem le a forgató könyvet.

    - Van egy lány.... 

    - Egy lány?! - kiáltottam fel örömömben. - Nem mondod? Hát persze! Mi is lehetne, ha nem ez. Az öcsikém szerelmes! SZE-REL-MES! - megérdemelte, hétvégén én is ugyan ezt kaptam.

    - Jól van, na megérdemlem! - nevetett fel ő is. - De végre a tárgyra térhetnénk.

    - Igen, ne haragudj! Mesélj! Milyen a lány? Hol találkoztatok? Tudja, hogy...

    - Nem, nem tudja még! Ugyanarra a kiegészítő órára járunk és egy projekt lévén összekerültünk.

    - Arra vagy kíváncsi, hogyan vallj szerelmet? - arról ne kérdezz öcsi, ugyanis nem én tettem meg az első lépést... egészen... amit bánok. Nem voltam elég határozott.

    - Nem, nem akarok még... még... vagyis... elakarnám hívni randizni! - nyögte ki kisebb nyögdécselés után. - De nem tudom, hogy kellene tegyem? Hova vigyem, nem akarok semmi túl unalmast... Hogyan viselkedjek? Én... nem tudom... én... én... - wau, az öcsikém tényleg szerelmes, még sosem hallottam, hogy ennyire izguljon valamin.

    - Jól van! Először is nyugodj meg! Másodjára, legyél önamgad, mutasd meg, hogy te milyen vagy. Vidd el oda ahová gondolod és tedd meg úgy, ahogy te akarod. Ez a legeredetibb ötlet amit találhatsz. Légy önamgad és mutasd meg neki, hogy igenis te ez vagy! Így kell elfogadjon és ha nem, akkor jobbat érdemelsz!

    - Huh, ezt a szerelem tette veled? Ilyen bölcs szavakat még nem hallottam tőled!

    - Hát, azt hiszem igen, a szerelem tette velem. - nem volt egy rögmentes út ideáig, de megérte. És bár még ott van az a dolog is a nagyszüleivel... viszont szerintem hamarosan megoldodik az is. Nem?

    - Te is így hívtad el Akarut?

    - Hmmm... szó mi szó, igen. Bár ne aggódj, a bátyád is ideges volt és még most is az vagyok, bárhová megyünk, mert nyilván szeretném ha jól sikerülne. - ebben a pillanatban kopogtak. - Jövők! Szóval, légy csak önamgad! - indultam az ajtó felé.

    - Rendben, köszönöm Kame!

     - Bármikor öcskös! De aztán majd mesélj!

    - Rendben, rendben!

    - Most megyek, mert valaki jött, de majd még besz... - a kezema  kilincsre tevődött lenyomva azt, majd nyilt is az ajtó és ami ott várt, teljesen ledöbbentett és megijesztett.  - Akaru...

Akaru hevesen lélegzett, haja kocos volt, szettere egyik válla leesve és verejték cseppek törtek utat a homlokától, le az arcán. De ami még jobban megrémisztett, azok a vörös szemei.

    - Akaru...

Nem mondott semmit, csak egyenesen nekem jött és átölelt, remegett és zokogása újból elkezdődött.

    - Kazuya? Kazuya, minden rendben? Ott van Akaru?

    - Yuya, most le kell tennem. Majd még beszélünk! - szóltam oda a kagyló másik felébe öcsémnek, hogy hamar lezárhassam és megtudhassam, hogy mi történt Akaruval.

   - Ne kérdezz semmit csak ölelj át szorosan! - szólalt meg elfuló, siró hangon.

Megszakadt a szívem, hogy így látom. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele. Tudni akartam és ha valaki bántotta, akkor az biztos, hogy megfizet érte. De tiszteletben tartottam kérését és nem kérdeztem semmit. Majd miután megnyugszik, először ez a legfontosabb feladat. Így óvatosan átkarolva, benebb sétáltattam, becsuktam az ajtómat és a kanapéhoz vezettem. Ott leültem és őt az ölemben ültettem. Egész idő alatt a mellkasomhoz volt bujva és szinte nem is vállt el tőle. Ahogy leültünk még jobban hozzám bújt, egyik karommal simogatni kezdtem a hátát, míg másikkal öleltem. Igyekeztem éreztetni, hogy itt vagyok vele, nincs egyedül és nem is lesz és minden rendben lesz. Nem tudom, hogy mi történt de mindennek van megoldása. Nem?

Percekkel később, éreztem ahogy Akaru lassan megnyuszik és álomba sirta magát. Homlokon csókoltam és óvatosan hátra döltem átölelve mind két karjaimmal, hogy itt aludjon egy kicsit, érezze biztonságba magát. Felvihettem volna a szobába, de nem akartam, hogy megijedjen. Miközben aludt azon járt a fejem, hogy vajon mi történhetett. Tsuru-ék megint valamit tettek volna? Mondtak? Érzékeny lelkű Akaru... bár igaz, amóita elkezdték csak még határozottabb lett, hogy bizonyitson. Persze ettől még eltörhet a mécses. De ha nem ez, akkor mi? Összeveszett volna a szüleivel? Talán rájöttek, hogy mi...? Nem! Szerintem az apja jött volna előbb az ajtómban. Valamit olvasott a neten? Erről már valahogy leszoktattam, bár előtte sem volt olyan, hogy érdekelné annyira, hiszen tudja, hogy nem lesz mindenki az oldalán. Ezt idolként megkell tanulnunk. Akkor? Csak nem... Keita tett valamit?! Esküszöm, ha kiderül, hogy a keze van ebbe, beverem a képét annak a srácnak! Huh, de csak lassan Kazuya, Akaru aggódna. Ne vonj le egyből következtetéseket. De akkor mi történhetett? Ezzel előbbre úgysem fogok jutni, tehát meg kell várnom, hogy Akaru megnyiljon. És megvárom. Egy ideig csak Akaru arcát néztem, ahogy békésen alszik. Haja kocosan szerte szét állt, gyöngéden megigazitottam, majd fejemet az övéhez érintettem és engem is elfogott az álom.

Nem tudom, hogy mennyi ideig alhattam, de arra lettem figyelmes, hogy Akaru mocorg a karomban.

    - Nem! Nem! Ez nem így van! Ez hazugság! - kipattantak a szemeim és a szerelmemre tekintettem, aki karjaimban remeget, arca össze össze szorult. - Nem! Ez hazugság! Ne nevezd így! Ne!

    - Akaru! Akaru! Szerelmem! - ráztam meg óvatosan, mire kinyitotta szemeit ijedten. Egy másodperc kellett míg rájött, hogy mindez csak álom volt. Ismét a nyakamba ugrott. - Nincs semmi baj, nincs semmi baj! Csak egy álom volt, csak egy rossz álom! - öleltem szorosan és a nyakába csókoltam.

Mi történhetett, hogy még ily rémálmok gyötrik vele? Megakarom kérdezni de... de... szeretném ha ő mondaná el, nem akarom, hogy erőltetést érezzen, hogy feltépjen a sebeket amik csak most keletkeztek.

    - Én... én... sajnálom... - huzodott el tőlem és törölgette a könnyeit.

    - Miért kérsz bocsánatot?

    - Csak így rád török, pedig biztos neked is voltak terveid és rád telepszem és itt elaludtam az öledben, biztos nem volt kényelemes. Miért nem tettél le? - gyöngéden elmosolyodtam és végig simitottam az arcán.

    - Ne butáskodj, nem törtél rám. Bármikor jöhetsz hozzám és nem volt semmilyen tervem. Amúgyis rád mindig van időm. És nem volt kényelmetlen egyáltalán, sőt szerintem az egyik legjobb alvási módszer. - kacsintottam rá, mire sikerült zavarba hoznom. - És hogy tettelek volna le? Szerettem volna ha megnyugszol. És van biztonságosabb hely mint a karjaim?

    - Ez igaz... - tekintett el, mi arcon pusziltam.- Mennyi az idő?

    - Hmmm... 19:10.

    - OH! Azt hiszem mennem kell! - pattant fel az ölemből. - A szüleim nem tudják, hogy itt vagyok, biztosan aggódnak. - nem tudják? Tehát akkor nem a szüleivel történt valami. 

    - Nem akarsz még egy kicsit maradni? - igaz, szerettem volna még egy kis időt tölteni vele, no meg esetleg meg is tudom, hogy mi történt. Másfelől még egy kicsit megnyugodhatan, bár igyekszik elrejteni látom, hogy még mindig remeg

    - Nem, tényleg nem szeretném, hogy aggódjanak.

    - Rendben, akkor várj meg, elkísérlek!

    - Nem szükséges...

    - Dehogynem! Elkísérlek és erről nem nyitok vitát! - öltöttem ki a nyelvem rá, mire szája szegletében megjelent a mosoly. Átöleltem, majd léptem is tovább, hogy átöltözzek menjünk ki.

De alig, hogy a lépcső fordulóhoz értem csöngettek. Meglepve tekintettünk össze Akaruval, nem vártam senkit. Tehát ki lehet? Ez hamarosan kiderül ugyanis az ajtó felé vettem az irányt és lenyomtam a kilincset. 

    - Mr. és Mrs Suzuki! - ott pedig megpillantottam Akaru szüleit.

    - Szép estét Kazuya! - hajolt meg Akaru édesanyja.

    - Szép estét! - hajoltam meg én is. - Jöjjenek csak be! - álltam félre az ajtoból.

    - Anya, apa!  Ti meg, hogy kerültök ide?

    - Hol máshol lehetnél ha nem nála. - mosolyodott el az édesanyja. - És nem egyszer elmondtam már, korábban is, hogy Kazuya hol lakik. Nem volt nehéz megtalálni a helyet, pláné okostelefonnal. - emelte fel a telefonját, ahol a GPS ment.

Akaru bólogatott, majd lehajtotta a fejét.

    -  Ne haragdujatok, hogy így elmaradtam és aggódnotok kellet.

    - Semmi gond, édesem! - lépett édesanyja eléje és megérintette az arcát. 

Síri csend telepedett ránk. Talán elkell mennem, talán hagynom kellene, hogy beszélgessenek. Egy olyan érzés fogott el, hogy itt bizony a szülei tudják, mi történt Akaruval. Tehát, akkor csak közük van hozzá. Vagy ott voltak amikor történt?

    - Khm... én...

    - Akaru! - megakartam szólalni, hogy magukra hagyom, de Akaru édesapja, aki eddig szótlanul meghuzodott a háttérben megszólalt. - Nagyon sajnálom! Nem kellett volna magammal vigyelek!

Magával vinnie? Hova? Hol voltak?

    - Nem dehogyis apa. Nincs amiért bocsánatot kérj! Te nem tettél semmi rosszat. Te csak jót akartál! -lépett most édesapjához Akaru és megfogta a kezeit. - Ne érezd rosszul magad!

    - De akkor is! Számíthattam volna erre, mehettem volna egyedül először, lássam, hogy alakul, majd úgy vinnem el téged.

    - Reménykedtél apa, ez természetes! Ott volt a helyem.

    - Hah... nem értem, hogy az anyám, hogy tud még mindig ugyanúgy gondolkozni, ennyi év elteltével is?! - mérgelődött Mr. Suzuki. Várj mit mondott?! Az anyja?! Azaz, Akaru nagymamája!  Akaru azért került ilyen állapotban, mert találkozott a nagyszüleivel? Velük történt valami?! Mi?! Ez, hogy lehetséges... itt, itt most nem egy családi összejővés kellene történjen. Mégis mi történt? Ha az apjával elmentek hozzá, akkor békülni akartak és erre az idős Suzuki házaspár hajlana nem? Akkor mégis mi történt?

     -Drágám, régi módiak!

    - Oh, édesem itt nem a régi módiasságról van szó!

 Ismét csend telepdett ránk. Az apja bánatosan nézett a lába elé, Akaru bánatosan tekintett az apjára, az édesanyja pedig mindkettőre. Tudom, hogy nem a legudvariasabb dolog de nem birom így látni őket:

    - Khm... elnézést kérek, hogy csak így kihallgattam a személyes beszélgetésüket én...

    - Dehogyis Kazuya, hiszen te már a családhoz tartozol! - mosolyodott felém az édesanyja. Család része? Ennek nagyon örülök!

   - Vacsoráztak már? Tudok egy jó éttermet a közelben. Azután pedig haza viszem önöket!

    - Erre semmi szükség!

    - Ragaszkodom hozzá!

Mrs. Suzuki bólintott rá, így gyorsan felsiettem a szobámba hogy átöltözhessek. Farmer nadrágot vettem egy fekete polóval, rá pedig a farmer kabátomat és fekete adidast. Elvettem a kocsi kulcsom, majd előre engedve a szüleit és Akarut elindultunk. Rámenezőbe vittem el őket, oké nem a legpuccosabb de higyjétek el az egyik legfinomabb rámen készül itt. Dicsérték is Akaru szülei. A vacsora alatt fel is engedett a hangulat. Bár szerettek volna fizetni, ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessek. Erre azt mondták, majd legközelebb ők fognak meghívni. Hazavittem őket, majd én is visszatértem az otthonomban. Fáradtan döltem hátra a szobámban lévő ágyamban. Lepörögtek újból a mai események. Akaru... a nagyszülei miatt sirt. De miért? Mi történhetett? Nem rendben akarták hozni a dolgokat? Vagy valamit mondott volna az apjuk? Esetleg azért ment el, hogy megmondja nem láthassák az unokáját, még mindig? Ebbe... ebbe tényleg belemenne az édesapja? Nem! Ezt nem tudom elhinni, Akaru szülei annyira kedvesek. Itt, itt még kell legyen valami. Valami még hiányzik, valamit még nem tudok. És amugyis hogy mondhatta volna ezt el Akaru előtt az apja. Nem értem, nem tudom összetenni. Mi van itt? Mi történik? Talán tényleg az a legjobb ha Akarutól tudom meg. Másnap Jinel osztottam meg az aggodalmaimat, ami nem hagyott nyugodni. Szerinte is az a legjobb döntés ha megvárom amig Akaru saját maga beszél a nagyszüleiről. Nem találkoztunk Akaruval, ugyanis neki elég sűrű napja volt. A srácokkal voltam egyet billiárdozni. Legalább elterelte a gondolatiamat, de este ahogy hazaértem újra visszavándoroltak erre az egész történetre, amit nem tudtam össztenni. 

A következő megtörtént a szüleinkkel való találkozás is. Bár szerettek volna a bátyáim is csatlakozni, nem tudtak. Viszont az öccsém ott volt, akitől meg is kérdeztem, hogy volt e előre lépés, mire csak annyit mondott, hogy tervezget. Akaru kíváncsian tekintett rám, mire fülébe sugtam, hogy majd elmondom. A találkozás jól sikerült. A szülök hamar egymásra hangoldotak, persze a csupa szív, kelekotya anyám, kezébe is vette az ügyeket, a külföldieknek, mutatott néhány éttermet ahol érdemes enni, hol érdemes vásárolni ruhát, ételt, különböző tárgyakat. Nagyon jól kijött Akaru édesanyjával és látszott, hogy megkedveli. Ugyanígy édesapám is hamar megkapta a hangot Akaru édesapjával, szóba jött a baseball és Japán is, gyerekkorukból, amit mindketten ismertek. Persze ezenfelül kíváncsiak voltak az ottani életükre és a miénkre itt. Megvacsoráztunk, egy kellemes tradicionális étteremben. Jövőbeni terveket hoztunk fel és régi meséket elevenítettünk. Tehát jól ment a közös találkozás is. Ez is pipa!

Újabb egy hét repült el. Akaru 2 nap nem volt otthon, ugyanis elutaztak egy a szüleivel hétvégén, felfedezni Japán csodálatos tájait. Amíg a szülei itt voltak, kevesebbett találkoztunk, de megértem, hiszen időt kell adni nekik. Viszont megvoltak a saját szokásaink is, este például mindig elmentünk közösen sétálni. És megtörtént a vacsora visszafizetése is. Na nem mintha ezt nem játszottam volna el még máskor is, de mindig kaptam érte valamit, hiszen ők elvoltak hogy Akaru mellett vagyok és támogatom és támogattam nekik éppen elég.  Egy egy ilyen alkalommal a szüleim is csatlakoztak. A munka sem hagyott alább, érkeztek újabb forgatási napok és símitások is, új dallal érekzünk a srácokkal, műsorok és előadások. Tehát telnek a napjaink. Mai napig nem tudom, hogy miről is szólt a vita, a nagyszüleivel, mi történt. Nem értem és nem tudom összetenni a képet. Találkoztam még egyszer velük, de a nagyszülök nem hoztak fel ilyenről semmit. Megakartam kérdezni, de nem nagyon hagytak szóhoz jutni, végül odakerültem, hogy csak bólogattam. Akaru nem hozott fel erről semmit, nem is tudok róla, hogy újból találkoztak volna. A szülei sem beszéltek róla. Vártam, nem erőltettem. Próbáltam összetenni a fejemben, de nem sikerült. Miért veszetek volna össze? A múlt jött fel újból? Folytatodott? De miért nem akarják, hogy kibéküljenek?

Akaruék sem lazitottak, ők is dolgoztak keményen, főleg, hogy elérkezett az első TV műsoruk ahol szereplni fognak. Nagyon igyekeznek, hogy jó legyen. Akaru meg még jobban izgul, hiszen a szüleit is elviheti nézőnek és nekik ez lesz az első, hogy megmutassa magát élőben. Szóval nagyon izgatott, de nyugtattam, hogy csodás lesz.

    - Huh, annyira izgulok! - sétáltunk az öltöző felé. Természetesen én elkísértem Akarut és a srácok is csatlakoztak. Apropó, ők is találkoztak Akaru szüleivel nem olyan rég, ahogy Midoriék is. Megszerették volna ismerni Akaru barátait és megköszönni, hogy mellette állnak.

    - Minden rendben lesz, remke leszel! - tettem vállára kezemet biztatólag.

    - Így van, nincs amitől félni! - vigyorodott Koki is.

    - Emlékszem a mi első műsorunkra. Mindenki úgy elvolt! Koki és Junno fel alá járkált, Maru a körmeit rágta, Kazuya folyton dadogott, Uepi... Uepi volt szerintem a legnyugodtabb, emlékszem a kanapén ült és hallgatta a zenét.

    - Hé! - szóltunk fel egyszerre a többiekkel, amikor ezt felhozta Jin.

    - Haver, azt sem felejtsd el, hogy te mit csináltál. Ültél a sarokba, és folyton a lábaidat mozgattad. - karoltam át jó barátomat.

    - Jól van na! - lökött meg Jin, mire mindannyian nevetésbe törtünk ki.

    - Akaru! - egyszerre tekintettünk a hang irányában, Yano és Chizuru állt az öltöző előtt és aggodalmasan tekintettek Akarura.

    - Mi ez az arc csajok? - kérdezte szerelmem, de választ nem kapott, csak össze néztek.

Akaru értetlenül tekintett rájuk, majd belépett az öltözőben, ahová követtük mi is. Nem volt egy jó érzésem. És hamarosan meg is kaptam miért. Akaru ruhája...