A sors szenvedélye 53.rész

A sors szenvedélye

53.rész

Akaru:

Nem akartam titkolozni Kazuya előtt, hogy milyen munkám is van. Megszoktuk osztani, hogyha egymás közelébe dolgozunk. Viszont tényleg az volt az egész, hogy izgultam, zavarba voltam. Kazuya előtt egy mennyasszonyi ruhában és hadd ne mondjam el, hogy beindult a fantáziám. A mi eskvüvönkről... ahogy már megtudtam milyen ruhát fogok viselni, elképzeltem ahogy bevonulok édesapám oldalán, Kazuya a terem elejében az oltárnál áll, egy bordó frakkban, mely szívdöglesztően áll rajta. Halk zene szólna a háttérben, olyansmi talán, mint amire táncoltunk a szobájában, ott lennének a barátaink, családtagjaink, a terem szépen kidiszítve girlandokkal és bordó fehér virág díszekkel. Kezemben tartom a fehér és bordó rózsákból álló csokrom, haja egyszerűen hátra engedve és kis virágokkal díszitve. A ruhám... a ruhám pont ilyen, mint ez. Nagyon eltudnék képzelni egy ilyen ruhát, mint álmaim ruhája. Vagy olyan is jó, amelyik szintén fordors, viszont nem ilyen hercegnős stilusu, habos babos, hanem egyenesebben esik. A minta az lehet ilyen, fent rövidujju... igen... ez így álom lenne! Minden egyes apró részletet közösen döntenénk el Kazuyaval... vajon neki a templomi szertartás fontos? Én szeretnék! És két esküvő lenne? Gondolom, most éppen mindenkit nem tudnánk átköltöztetni egyik pontból a másikba. Polgári? Hagyomány örző esküvőt szeretnék, bár szerintem ezt akarná Kazuya is, mondjuk akkor nyilván Japánba az ő rendszerük szerint, nálunk pedig a miénk szerint. Bár igazából lehetne kicsit ötvözni is, biztos mindkét család kíváncsi lenne egy kis érdekességről, a másik fél iránt. Jaj már látom is ahogy rokonaim letámadják Kazuyat és mindenfélét kérdeznek tőle. Meg a barátaim előtte fognak cikizni engem. De remekül ki fog jönni mindannyiukkal... aj! Akaru! Hova sietsz így előre? Csak alig néhány hónapja jöttetek össze és te már az esküvőtöket tervezed? Aj!

Szóval, hogy mondhattam volna el ezt az egészet, amikor folyton ezen kattogott az arcom és féltem, hogy elijesztem? Elgondolja, hogy már itt is tartok, pedig nem beszéltünk annyit róla... persze említettük, mindketten, hogy eltudnánk a másikkal képzelni a jövőnket tehát biztos megfordult a fejében. Vagy mi van ha ő mondjuk nem akarna házasságot? Csak élettársi kapcsolatot... vagy... vagy... Tehát eléggé elvoltam a gondolataimmal, így nem említettem meg ezt az egészet. Gondoltam esetleg utána. Nem mintha úgy nem lenne majd azért zavarbaejtő, mikor először meglátja a fotókat, nagyon kíváncsi lennék a gondolataira. Bár megfordulhatott volna a fejemben, hogyha Tatsuyaval beszélek és elmondom akkor akár ő elmondhassa Kazuyanak de ez tegnap nem fordult meg a fejemben. A tükör előtti illegésem billegésem még a csajok is meglátták, akik előkészítettek így az öltözőből, már pirulva tértem ki. De igyekeztem összeszedni magam. Nem számítottam, hogy ott találom őket. Ő volt az első akit megpillantottam, a szívem azonnal vadul kezdett dübörögni. Nagyon jól nézett ki ebbe a fekete nadrág, kék poló, kalap összeállításban. Na jó, de most Kazuya Kamenashi miben nem néz ki jól? Neki még egy rozoga elnyult poló és egy foltos tréning is jól állna. Miközben feléjük tartottam az járt a fejemben, hogy hogy lehet ilyen szerencsés, hogy a páromnak mondhatom őt, az enyémnek. Hogy ez a perfekt férfi, hogy lehet az enyém? Köszöntöttem a többieket, de azért folyton Kazuyan járt a pillantásom hiszen semmit sem mondott amióta találkoztunk, csak folyton figyelt. Az is megfordult a fejemben, hogy nem tetszem... de ez ostobaság volt, hiszen azután megszólalt és meglepetésemre zavarba volt jőve. Olyan aranyos volt! De én sem szabadultam meg ettől, ugyanannyira elkezdtem pirulni, miután a teremtett hangulat olyan intimebb lett. Ott állt előttem dicsért és fogta a kezem, átölelt... bár voltak körülöttünk. Olyan gyorsan vert a szívem, hogy attól tartottam meghallja. Vajon ő is elgondolta az esküvőnket? Megfordult a fejében ugyanaz ami nekem? Mit gondolt először amikor meglátott?

Ezeknek a gondolatoknak a végét az sem segített, amikor kijelentették, hogy kellene egy férfi model a fotozáshoz és ki vállalna. Pontosan tudtam, hogy kifogja elvállalni. Nem volt kérdés. A srácok tudtak a titkunkról senki sem vette volna el a lehetőséget Kazuyatól. Ő pedig amugysem hagyta volna. Pedig talán megkellett volna fontoljuk, hogy ne ő vállaja el, ne áruljunk el semmi jelet. De ez akkor nem fordult meg a fejemben, hiszen én is vele akartam készíteni a képeket. Kazuyat gyorsan el is vitték készülni, addig én a srácokkal beszélgettem. Akik kíváncsiak voltak mi a véleményem Kazuya családjáról. Nos természetesen csak jókat mondtam, mást nem is lehetett volna. Illetve arra is kíváncsiak voltak, hogy 

Kazuya, hogy viselkedett a szüleimmel való találkozáskor, megmutattam egy közös fotot, amin jót nevettek, hogy Kazuya mennyire kiöltözött és kitett magáért. Nem mintha szerintük másként kellett volna, de nem voltak ehhez hozzá szokva, Aranyosak voltak, ahogy a barátjukról beszéltek, viccelődtek, látszik, hogy mennyire összetartóak is. Illetve arról is érdeklődtek, hogy milyen volt amikor a szülei ránk találtak. Ezt először nem is értettem, hogy mire értik, de aztán Koki tovább kezdete huzni, hogy hát a szobájában voltunk, kettesben és akkor pipacs vörös lett az arcom, amit már megkellett volna tanuljak, hogy előttük nem kellene ennyire elvörösödni, pláné amikor nincs amiért, hiszen nem tettünk semmi rosszat... de nem tudtam türtöztetni ezt, a gondolattól, hogy ők mire gondolnak zavarba jöttem és dadogni kezdtem.

    - Ne kezdjétek már Akaruval is! - de itt érkezett a megmentőm.

Megkönnyebülve fordultam meg, hogy nem kell válaszoljak, legalábbis egyelőre. És amikor megpillantottam a mögöttem lépkedő férfit, elállt a szavam. Nagyon jóképű volt. Hát tényleg pimaszul jól áll neki az öltöny. Most egy fekete öltönyt viselt, magasított derék résszel, fehér énget, fekete zakóval és fekete picus nyakkendővel. Haja megigazítva,, összekötve hátul. Fekete félcipőt viselt. Ez a férfi... ez a férfi az én barátom!

    - Uha! Micsoda férfi! Nagyon jól nézel ki Kazuya, biztos nem gondolod meg, hogy valamit tegyél? - kezdtek neki a fiúk.

    - Hallgassatok már! - lökte meg őket. - Nos... öhm.. .khm... Akaru, mit gondolsz? - tette fel nekem a kérdést zavarbajőve.

   - Öhm... én... hát... izé... nagyon jó képű vagy! - böktem valahogy nehezen ki.

    - Köszönöm! - mosolyodott felém és éreztem, hogy megint olyan hangulat kerekedik közöttünk. Már megint a fantáziám beindult. Esküvő... esküvő... Akaru nyugi!

    - Oh, milyen remekül néztek ki! Remek párost alkottok! Kezdjük is! - lépett hozzánk Mr. Sasaki. "Remek párost alkottok", visszhangzott a fejemben ez a mondat, ami igazán jól esett. Ezt fogják gondolni mások is amikor kitudodik a kapcsolatunk? Kazuya felém nyújtotta a kezét és segített, hogy az előkészített díszlethez érjünk. Ott még kaptam egy csokor fehér, rózsaszin szélű rózsa csokrot és Kazuya egy hasonló rózsa mirtuszt. Beálltunk. A fotos elkezdte, mondani, hogy csak természetesen és képzeljük el, hogy most az esküvőnk fotozása van. Csak természetesen! De az én szívem csak dübörgött, amióta megláttam Kazuyat nem akart megnyugodni és ez a helyzet is. Zavarba voltam, borzasztóan zavarba. Kazuya profin álltak a pozokat és engem is magával rántott. Én igyekeztem mosolyogni... de nem tudtam koncentrálni. Kazuya keze a derekamon, kezemen, hátulról ölelt, összeérintettük a homlokunkat... egyszerűen majd kiugrott a szívem a helyéről. Úgy állunk itt mindenki előtt, mint egy fiatal házaspár. Lehetnénk majd fiatal házaspár... lehetne ilyen a fotozásunk. Szerintem olyan vörös az arcom, mint egy daruma baba színe. 

Volt egy kis asztal is, székekkel előkészítve ott is készítettünk néhány fotot. Majd már észre sem vettem és vége volt:

   -  Köszönjük szépen! - köszönte meg Kazuya és ekkor tudatosult bennem, hogy vége és nekem is megkellene köszönjem. Annyira elvoltam, hogy nem is tudtam modellkedni, Kazuya... Kazuya segített benne. Majd később meg kell köszönjem.

Ezután sajnos nem tudtunk beszélni, nekik menniük kellett, ahogy nekem is a következő munkához. Próbánk jött a lányokkal, ott megtudtuk, hogy lesz egy fellépésünk a TV-be, nagyon izgatottak lettünk. Bár amint magunkra maradtunk Tsuruék már is kioktattak, hogy nehogy szégyenbe hozzam őket. Majd következett egy megbeszélés az új számunkról, amivel a műsorban fellépünk. Ebéd a közeli étteremben Yanoval és Okimivel. Vissza egy fotozás Hoshi csapatként. Végül pedig forgatás nekem. Gyorsan eltelt a nap. Amikor hazaértem, anyámékat otthon találtam a nappaliba TV-tek. Megkérdeztem milyen volt a napuk, mesélték, hogy jártak egyet Tokyo nagy városába és bevásároltak néhány dolgot otthonra. Megkérdezték az én napomat is amit minden kis részlettel elmondtam, hogy lesz Tv műsorunk a Hoshival és, hogy elkellene vigyem őket. Talán így sikerülne meggyőznöm ha élőben láthatnak. Misakival még meg kell beszéljem, de nem hiszem, hogy akadály.

    - Vacsorárar mit kértek? Azon gondolkodtam kimehetnénk a főtérre. Tudok egy jó éttermet a közelben... - elővettem egy poharat, hogy szöllő levet tölthessek és ihassak.

    - Akaru... - lépetek elém a szülei, majd összenéztek.

    - Van valami gond?

    - Nem, nem semmi! - nyugtatott édesanyám.

    - Igazából azon gondolkoztunk... vagyis tulajdonképpen el is döntöttük, hogy elmennénk a nagyszüleidhez.

    - A nagyszüleimhez? - gondolhattam volna, hogy találkozni akarnak velük. De ez biztos jó ötlet? Emlékszem a beszélgetésre amikor meglátogattam őket... nem hozzák fel újra? Anyám nem fogja rosszul érezni magát előttük? És...

    - Te és én... - tett egy lépést előbbre apám. - Csak ketten. 

Még mindig vaciláltam, hogy ez mennyire jó ötlet is, hiszen nem akartam, hogy megbántodjon apám, anyám, én.... vagy a nagyszüleim. De az is igaz, hogy nem mehet ez így örökkévalóságig. Mégis apám szülei, joguk van egy új esélyre, ha erre nyitottak a szüleim. Hogy megbeszélni mindent és megoldani. Talán ha most apám is ott lesz, nemfogják anyámat hibáztatni és belássák, hogy ez az egész hercehurca ami az évek alatt ment ostobaság volt.

Így átöltöztem és apámmal együtt elindultunk Adachi felé a vonattal. Egész uton nem szólaltunk meg, apám a gondolataiba volt mélyedve. Biztos a találkozás járt a fejében, felevenedett néhány emlék és ő is remélte, hogy ennek jó vége lesz. Bár már hosszú évek óta nem volt itt, nem felejtette el az utat az otthona felé. Amikor az épület elé értünk apám néhány percig bámulta, majd felém mosolygott és az ajtóhoz lépett, ami ki volt nyitva. Bementünk fel az emeltre, a nagyszüleim lakásához, az ajtó elé. Oyy apám bátorítóan megveregette a vállamat, majd megnyomta a csengőt. Rögtön jött a válasz, egy női hang, nagymamámtól. Majd hamarosan ki is nyílt az ajtó.

    - Daiki... - teltek meg nagymamám szemei könnyel. - Daiki tényleg te vagy az?

    - Szia anya!

    - Daiki! - ezzel pedig a karjaiba ugrott átölelni. Bár láttam apámon, hogy tétovázik, végül  egy kicsit megveregett a nagyi hátát. - Annyira jó látni téged! És Akaru... - nyúlt a kezem felé. - Téged is! Gyertek be! Gyertek be! Den, nézd csak kik jöttek hozzánk!

Nagyapám hamarosan megjelent a konyhából és neki is fel csillant a szeme, üdvözölte is apámat.

    - Gyerte, üljünk le ide a konyhában. Meséljetek! Hogy vagytok? Mi újság? Hogy hogy itt vagy fiam? Mióta vagy itt? Voltál már a régi sulid felé? Emlékszel a régi parkra ahol játszottál még...

    - Anya, csak lassan a kérdésekkel. Mindenre válaszolni fogunk.

    - Katsumi, nyugodj meg itt vannak ez a lényeg és biztos, hogy mesélnek majd, de csak nyugodtan, hagyj időt nekik.

     - Oh igen persze. Ne haragudjatok, csak olyan izgatott vagyok. Meg akarod nézni a szobád? Semmi sem változott benne. Akaru te sem láttad igaz? Meglátod, milyen rendezett volt apád és mennyire szerette a baseballt, föl alá járkált baseball mezben és sapkában egy labdát tartva  a kezében folyton. Volt olyan, hogy napokig nem akart mást felvenni!

     - Anya! Kérlek először beszélhetnénk!

     - Igen, igen bocsánat! Csak olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok. Meddig jöttél? Maradj itt! Költözzetek ide! Akaru itt dolgozik, itt fog maradni, hát akkor neked mi okod lenne ott maradnod fiam? Gyere haza! Legyél a lányod mellett!

     - Miért kellene elköltözzek?

    - Mi az, hogy miért? Hát, hogy közelebb legyél hozzánk és a lányodhoz?

    - Már miért kellene közelebb lennem Akaruhoz? Hazafog jönni tavasszal.

    - Tessék? Hogyan? - lepődtek meg  a nagyszüleim ezen mondaton. - Hát de karrierje...

    - Ezt már megbeszéltük vele és nem hiszem, hogy bármi beleszólásotok lenne.

    - Már, hogyna lenne, a nagyszülei vagyunk. Daiki ne tegyétek ezt. Költözzetek Akaruval ide és minden rendben lesz.

    - Azt mondod, hogy Akaruval költözzek ide. És Leila? Vele mi van? Ő hol van? - nagymamám megnyalta az ajkait, majd egy egész perc eltelt amíg újra megszólalt.

    - Elakar választani...

    - Mit mondasz?

    - Elakar választani tőlünk!

    - Anya, ti választottátok el magatoktól! És még mindig ezt folytassátok?

   - Nem látod, hogy ő az aki elválassztja a családunkat!

    - Nem, nem az anyám választja el! - szóltam én is közbe. - Nagymamam hát tényleg nem érted?! Apám szeret egy nőt, van egy közös gyermekük, egy közös történetük, de te még mindig ugyanazt tudod hajtogatni amit eddig. - már könnyek szökkentek a szememben.

    - Ennek a szegény lánynak is a fejét elcsavarta. Daiki, fiam, hát nem mondtátok el neki az igazat?

    - Milyen igazat anyám?! Milyen igazságról van szó?!

    - Hát, hogy az a nő, mit is tett velünk, hogyan érte el, hogy hátat fordíts nekünk!

    - Oh, anyám könyörgöm, fejezd be ezt a hülyeséget! - csapott az asztalra apám, amitől mindannyian megremegtünk. Könnyeim mindeközben utat törtek maguknak és halkan szipogni kezdtem.

    - Milyen hülyeséget? Nem látsz az érzelmeditől Daiki, továbbra sem! Az évek alatt egyszer sem látogattál meg, felnőve kell lássuk az unokánkat. Hát mondd meg ezt érdemeljük?!

    - Ez bevalom, hogy valóban kemény voltam veletek szemben, de ehhez Leilának semmi köze. Ő nem egyszer elmondta, hogy jöjjünk el, mutassuk be Akarut én voltam a makacsabb. - apám mély levegőt vett és kissé nyugodtabb hangon folytatta. - Tényleg nem tudjuk ezt megbeszélni anya?

    - Mit megbeszélni? Mit megbeszélni? És azzal mit érnénk el? Ti visszamennétek Erdélyben és ugyanúgy folytatodna az élet mint eddig...

    - Ez nem így van, látogatnánk titeket és eljöhetnétek ti is...

    - Hogy mi?! Na még mit nem! Hogy is képzeled, hogy mi azt a hosszú utat megtegyük? Nem! Nem!

    - Anya...

    - Én mondtam, én elmondtam neked és még mindig ahhoz tartom magam, az a nő nem neked való! Nem volt és nem is lesz!

    - Anya!

     - Az a nő személy egy perszona! Az orrodnál fogva vezetett és elérte, hogy hátat fordítsd a saját családodnak, otthonodnak és hazádnak!

    - Anya! Hallgass kérlek!

    - Nem, nem hallgatok! Eleget hallgattam az elmúlt években, örülhetsz, hogy nem mentem el én magam és rángattalak haza téged! Az a nő... az a nő...

    - Neked csak az a bajod, hogy nem japán! De fogadd el, már itt lenne az ideje! Ő a nő akit szeretek, vele alakítottam otthont és alapítottam családot, az unokád édesanyja...

    - Igen, igen bajom van vele, hogy nem japán! De nem csak arról beszélünk!

   - Oh, persze nem erről beszélünk!

A vita folytatodott, nagyapámmal csak a háttérből szemlélődtünk... néha a pillantásai rám emelte reakciómat figyelte. De én csak sirtam és remegtem... amikor a hangerő már egyre erősebb lett, lassan elkezdtem hátráltatni, így pedig egy vázát is sikerült levernem, ami széttört. Ekkor mindenki felém pillantott:

   - Akaru... - szólított apám, majd a nagyanyám. - Kislányom, minden rendben van! Elragadtak az indulatok! Gyere menjünk! - emelte felém apám a kezét, de én csak megráztam. - Kislányom...

    - Ne haragudj rám, drága unokám! Engem is elragadtak az indulatok. Nem akartalak megijeszteni.

    - Anya, hagyjad! Hagyd, hogy beszéljek a lányommal.

    - Én nem beszélhetek talán?! Mi megtiltotta az a kis hárpia, hogy az unokámmal beszéljek?

    - Ugyan már anya!

De nekem ennyi elég volt, sarkon fordultam és szaladni kezdtem ki az épületből, az utcára és egyenesen vissza Tokyoba. Felszálltam a vontra ami kevesebb mint egy óra alatt visszavitt. Egész uton csak ömlöttek a könnyeim. Mi ez az egész? Miért beszél így anyámról? Miért veszekednek apával? Nem egy család vagyunk? Akkor, miért beszélünk így egymással? Amint megállt a vonat kifutottam róla, tudtam mit akarok, látni őt! Most erre volt a legnagyobb szükségem.

Csak szaladtam és szaladtam, nem figyeltem egyáltalán az utra. Éreztem ahogy összemegyek néhány emberrel, elnézést kértem de futottam is tovább. Illetve dolgoknak is neki ütköztem, ami kisebb nagyobb fájdalmat, sajogást hagyott maga után, de nem törödtem vele. Minnél hamarabb látni akartam, minnél hamarabb azt akartam, hogy átölelejen, hogy elmondja, hogy minden rendben van, hogy ne féljek mert itt van mellettem és itt lesz bármi is történjék, hogy megnyugtasson, hogy megérezhessem ajkai ízét és elhitessem magammal, hogy mindez egy rossz álom volt. Nem értem a szüleimet, hogy tudnak ennyire nyugodtak lenni, vagy már ennyire hozzá szoktak az egészhez? Jó igaz, nem ők laknak Japánban, szóval minek is kellene idegeskedniük. Az utolsó másodperceknél leléptem az átjáron és átfutottam az út testen, Kazuya lakásának otthont adó épület, már látszodott. Berontottam az előtérbe, mire kaptam egy egy megdöbbentő pillantást. Nem nézhettem ki valami jól, a haja kocos lehetett, izadt voltam és a szetterem egyik vállamnál le volt esve, kisirt szemekkel. De ez sem érintett most. Kazuyat akarom látni, most rögtön! Neki indultam a liftnek, szerintem ha úgy lett volna elronthattam volna a liftet, olyan idegtépően nyomkodtam a gombot, hogy megérkezzen a lift. Mintha ez segített volna, hogy gyorsabban érkezzen. Az liftel érkező emberek megijedtek tőlem, ahogy az ajtó kinyilt és kissé el is huzodtak, ahogy beléptem. Ha lett volna valaki aki feljönne most, biztos nem szállna be miattam. Azonnal megnyomtam az utolsó előtti emelet számát 17 és a lift mozgásba is lendült. Miközben felfele tartottam neki döltem a falnak és lecsusztam a földre. Össze kellettt volna szedjem magam, Kazuyat is megijeszthetem. De csak a szetterem igazitottam meg, könnyeim továbbra is utatt törtek maguknak és a hajamat csak jobban össze kocoltam amikor tenyereimbe temettem az arcom. A lift lassan döcögött felfele, legalábbis nekem annak tűnt. Amint kinyitodott az ajtó szó szerint kiugrottam belőle és neki eredtem Kazuya ajataja felé. Bekopogtattam, jött is a válasz, tudtam hogy már itthon lesz. Bár még néha hallatszodott halkan a hangja így feltételeztem, hogy telefonon beszélget. És igazam lett. Amikor kinyilt az ajtó, fehér polóban és szürke tréning nadrgába állt előttem, telefonnal a kezében. Amint meglátott elkerekedett a szeme:

    - Akaru...