Harukana Yakusoku projekt

 Az egyik hyphen rajongó döntött egy kis projekt mellett. Hogy mi lenne ha a Harukana Yakusoku Honey fellépés érje el a 10millió megtekintést. Szóvel, kihívás elfogadva. Nem? Gyerünk! Adjunk bele mindent! 

https://x.com/wk0223/status/1892159137011929198

A video itt megtekinthető:

https://youtu.be/zJwyVDTndf8?feature=shared

Kame 39

 Boldog születésnapot Kame!

Remélem, hogy minden álma és célja teljesül.

Egy kis videot készítettem erre az alkalomra:

40.fejezet Tekintsünk fel az égre!

Tekints fel az égre!

40.fejezet Tekintsünk fel az égre! (befejező rész)

Kazuya:

      - Ideges vagyok! Alig hiszem el, hogy ez a nap is eljött.

     - Hát látszik is rajtad, pedig aztán nem szoktál amikor több ezer ember előtt szoktunk fellépni. - vigyorogtak rám a srácok.

Eljött a nagy nap. Már egy éve, hogy megkértem Ai kezét és most eljött az esküvő napja is. Mennyire fura, hogy egy éven keresztül erre az egyetlen egy napra készültünk, annyit. Mindenben igyekeztem kivenni a részem. Szerettem volna is. Hiszen ez a mi napunk. Kívéve a mennyasszonyi ruha kiválasztásában, azt Ai nem engedte, hogy lássam. Még azt sem láthattam, hogy miket nézeget, mit szeret nézni. Mindig titokban tetette, vagy ha épp nézett, gyorsan elváltott a képernyön. Cuki volt, ahogy rejtözkődött és sikeres is. Ugyanis gözőm sincs, hogy milyen lesz a ruhája. Már nagyon várom, hogy lássam. Biztos gyönyörű lesz!

     - Félsz, hogy Ai meggondolja magát?

     - Vagy te akarod meggondolni magad? - hecceltek a fiúk.

    - Hidd el öcsi, még van időd! A házasság nem mindig tej fel! - szóltak bele bátyáim is.

     - Fiúk, fejezzétek be! Ne ijesztegessétek az öcséteket! - ütötte vállon bátyáimat édesanyám. 

    - Ne aggódj, anya! Nem gondolnám meg magam, semmi pénzért. Ai mellett akarok lenni, örökre!

Édesanyám lágyan elmosolyodott, majd láttam ahogy felcsillanaka szemei. Oh, már is kezdi a sírást! Odalépek, hozzá és átölelem. 

     - Köszönöm szépen!

     - Annyira büszke vagyok rád! Annyira örülök, hogy eljött ez az idő! Ai, egy csodálatos lány, nagyon boldogok lesztek!

    - Igen!

     - Na jól van, anya a gratulációkat, hagyd későbbre. Előbb házasodjanak meg.

    - Jól van, gyertek foglaljuk el a helyeinket. 

Apám felém mosoylgott, utána kiment a két bátyám és az öccsem, majd Upei, Junno és Maru. Anyám felé emeltem a karomat, hogy bevonulhassak vele. Az esküvő szabad ég alatt lesz. Mi döntöttünk így, hiszen ez kötött össze minket, ahogy a szertartás is. Persze volt egy sátor felállítva, ha esne az eső és az asztalok doa voltak előkészítve, de hála az égnek, csoda szépen sütött a nap. A helyet, mi magunk díszitettük fel a megrendelt virággal. A színünk rózsaszin fehér volt. Az én színem a KAT-TUNban és Ai színe, ha megalakult volna a lány csapatjuk. Ezt csak most tudtam meg. Szóval, nem kellett ezen sokat gondolkodnunk ezen. Ai nagoyn cuki volt az előkészületek folyamán. Idegeskedett és izgult. Tett vett néha, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Mindig nyugtattam,h ogy minden rendben lesz és minden megoldodik. És így is történt. Tessék, most itt vagyunk. A szeretteink körében, összeházasodunk. 

A média nem jöhetett el, de megbeszéltük, hogy majd megengedünk egy fotó sorozatot, Ai a mennyassoznyi ruhájában és én a vőlegényi ruhában. A rajóngok tudják ezt a napot. Amiután megkértem Ai kezét, azóta sokan gratuláltak és örültek a boldogságunknak. Megszerették Ait. De a negativ kommentek sem tűntek el, apránként fel fel bukkantak. De nem érdekelt minket. a lényeg, hogy volt aki támogatott és szeretett.

Felcsnedült egy zongora. Uepi zongorázott, ahogy bevonultam. A barátaink, család tagjaink felálltak, mindannyian felém mosolyogtak. Mind itt voltak, akik fontosak számunkra. 

Amikor a ceremoniamester elé értünk, anyám megpuszilta az arcomat, felém kacsintott, majd apám mellé lépett. Kifujtam a levegőt. Felcsendült ismét a zene és felemeltem a fejem,h ogy a jövendő belimmel szembe nézhessek. És egyszerűen elakadt a lélegzetem! Csodaszép volt!

Egyszerűen csodaszép volt a mennyasszonyni ruhájában! Ahogy felém lépkedett, mintha egy álom lett volna. Szívem heves dobogásba kezdett, újra és újra végig pásztáztam tetőtől talpig és esküszöm, hogy könnyek szöktek a szememben. Csodaszép! Gyönyörű! Ő az én feleségem lesz! Az enyém! Ai arca pirulástól virrítótt, ami még szebbé tette, haja részben kiengedve, előlről pár hajtincs hátra volt fogva. Kissé szégyenlősen, hol rám nézett, hol eltekintett. Édesapjával kar ölten, megérkezrtek hozzám:

     - Vigyázz a lányunkra! - mélyegn meghajoltam, majd az édesapja átadt lánya kezét, az én kezemben.

    - Gyönyörű vagy! - suttogtam oda.

    - Te is jól nézel ki!

Felé kacsintottam, mire még jobban elpirult. A ceremonia mester felé fordultunk, aki elkezdte a beszédét. Nem tudtam levenni Airól a tekintetemet. Folyton felé néztem, legalább fél szemmel. Csodaszép! Csak ez járt a fejemben. Elhangzodtak a bizonyos kérdések, felhangzottak az igenek és felhuzodtak a gyűrűk is. Majd ezután, átvette egy lelkész a beszédet, ugyanis szerettünk volna templomi szertartást is. Mindketten szép beszédet mondtak. Korábban elbeszélgettek velünk és igazán személyre szólot sikerült megalkotniuk és szépen beszéltek a szerelemről. Majd jöhettünk mi néhány gondolattal:

     - Amikor visszajöttem, Japánban nem hittem volna, hogy az első napon már is egy olyan értéket találok amiről már soha nem akarok lemondani és elszakadni. Első látásra szerelem... ki godnolná, hogy ilyen erős lehet? Ki gondolná, hogy létezik? De igen! Már én is azokat erősítem, akik azt mondják, hogy létezik! Mert ami kettőnk között van, az abban a pillanatban megalakult, amikor Shinichi-kun elszökött tőlem és oda szaladt hozzád és Ran-chanhoz. Egy pillantás is elég volt, hogy elvarázsolj. Kamenashi Kazuya sármja, erős! - Ai felkuncogott, ahogy a vendégek is. - De ekkor mondjuk nem tudtam, hogy ki is az. KAT-TUN, nem is hallottam rólatok. Talán szégyen, most már így visszagondolni. De talán ez csak még jobban erősíti azt, hogy nem azért szerettem beléd, mert idol vagy, hanem azért, mert te te vagy. Te kellessz és senki más! Hullám völegyink ellenére, itt vagyunk! Sosem eresztettük el egymás kezét és megérkeztünk a célban. Vagy legalábbis egy célban. Egy új út kezdődik, amit tudom, hogy együtt kézen fogva végig tudunk menni! A közös ég alatt, sosem vesztődünk el. Szeretlek! - mosolyogva hallgattam végig.

     - Hát igen, sokan el lehetnek vele, hogy én Kamenashi KAzuya, biztos sok lányt bolondított magában és sok barátnője volt. De ez nem így van! Nem volt sok barátnőm. És ha volt is, rá kellett jöjjek, hogy nem olyan volt. Amiután találkoztam veled, tudtam meg, hogy mi si az igaz szerelem. Ami irántad első pillanattól kialakult, az teljesen más volt, mint amit eddig éreztem. Erős, intenziv, varázslatos. Arra kellett rá eszméljek, hogy te vagy az első gondolatom reggel és te vagy az utolsó este. Sőt, velem vagy egész nap folyamán. Itt a szívemben, első pillantásra beloptad magad. - mutattam a szívemre. - És onnan már semmi nem tudott kitörölni. És nem is fog, soha megváltozni. Mindent szeretek benned. Láttam, ahogy küzdesz, ahogy kitartasz, ahogy aját erődből haladsz előre, ahogy támogatod a barátaidat és segítesz nekik. Ahogy felénk nyujtod a kezed, még akkor is ha haragszol. Ahogy tekintesz az emberekre és ahogy óvatosan számba veszed az érzéseiket. Ahogy megakarod őket óvni és gondoskodni, hogy mindekinek jó legyen. Mindan ami a szívedben van és igen, a külsődet is. Te vagy az én esetem! És szeretnék tovább menni kézen fogva ezen az úton, ezen az ég alatt. Szeretlek! - mosolyogtam felé.

Majd lassan közeledtem felé és megcsókoltuk egymást. Üdv kiálltások és taps hangozodtt körülöttünk. Hivatalosan is, Ai most már a feleségem! 

Ai:

A lagzi, remek hangulatban telt. Végig táncoltam az egész napot. Még szerencse, hogy volt csere cipőm. Alig hiszem el, hogy Kazuya a férjem. Házas vagyok! Van egy férjem! Az első táncunkat fél évvel az esküvő előtt elkezdtük. Bár tudtam, hogy Kazuya tud táncolni, de szerettem, hogy jól begyakoroljuk. Kicsit precíz voltam. Szerintem örül, hogy vége a készülődésnek, mert lehet volt amikor az agyára mentem. De nagyon figyelmes volt és segítőkésze egész idő alatt. Huh, el sem, hiszem, hogy már vége. Hogy lejárt. Nagyon jó volt! És remélem, hogy a vendégeknek is tetszett. Sokan táncoltak és ahogy hallottam az ételt is dicsérték. A fiúk még megfogták Kamet és fel fel dobták, így gratulálva, hogy már nem agg legény. Annyira jó volt, a barátokkal és család tagjainkkal megünnepelni ezt. Nevettünk, hülyültünk, szórakoztunk. Mindenki gratulált és jó kívánságokkal látott el, mielőtt hazament volna. Sok fényképet készítettünk és persze video is készült a nagy napról. Csodálatos nap volt! Az egyik ekdvenc pillanatom, amikor Kazuya fellépett a kis színpadra és elénekelte nekem a Kizuna dalá. Csodálatos volt, egészen feltöltött. Újra beleszerettem. Annyira szeretem a hangját. Csak figyeltem, ahogy ott áll és tekintetét el nem szakítsa az enyémtől. Lágy mosoly díszeleg az arcán és szívből énekel nekem. Oh, mivel érdemeltme ki én ezt a férfit?

      - Szeretnél valamit kicsim?

     - Bekennéd a hátam? - nyutjtottam felé a naptejet. - amugy ezt nézd, mindneki a képeinket dicséri. - tartom felé a telefonom.

Nászutra, az olasz tenger part felé vettük az irányt, egy kis városban. Eraclae Maere. Egy nyugodt kis város, fehér homokos parttal és azurkék tengerrel. Oh, igen! Csodás pihenés. Ki kell használjuk ezt az időt, hiszen ha visszamegyünk jön a munka. Mielőtt eljöttünk volna, a lagzi után 2 nappal, megtarottunk egy fotozás sorozatot az esküvői ruhánkban, szerettük volna ha valamennyire betekinthetnek a rajóngok is a nagy napunkban. És siker volt. Gratulációk sokasága lepett el és jókívánságok, meg, hogy mennyire cukik vagyunk és jól nézünk ki. Gyönyörű a ruhám és Kazuya mint mindig dögösen néz ki az öltönyében. Hát igen! Kame felém mosolyog.

Kame kivesiz a kezemből a naptejet, ám mielőtt elkezdené bekenni a hátam, megpuszilja azt. Kiráz a hideg. Olyan jól csinálja! Akartlanul is az elöző este jut eszembe. Olyan gyöngéd volt! Nekeme ez volt az első.

   -  Kicsim, miért pirultál el?

   - Én! Nem! Nem... csak nagoyn meleg van.

    - Vagy úúúúgy... - természetesen egyáltalán nem hitte, sőt szerintem pontosan tudta, hogy mi jutott eszembe. - Szeretlek! - puszil arcon, majd felém tartsa a naptejet, hogy én is bekenhessem.

A nászút cosdálatos telt. Kihasználtuk az időt, pihenésre és szórakozásra is. Mindennap lementünk a partra, napoztunk, fürődtünk, játszottunk labádval és kártyáztunk is a parton. Napnyugtakor sétáltunk egyet a parton. Felfedeztük a kis várost. És még egy kis bulizó is hely is van, ahol este lementünk táncolni és megismerhettük, hogy buliznak az olaszok. Kazuya figyeleme egy pillanatra sem lankadt. Annyira figyelmes volt végig. Annyira szerecsés vagyok!

    - Ah, bár még maradhatnánk! - ölelt át hátulról, ahogy az utolsó napnyugtánkat néztük közösen.

     - Az jó lenne! De vissza kell menni a valóságban! De ez nem jelenti azt, hogy nem jöhetünk majd valamikor vissza. - fordulok felé és átölelem a nyakát.

    - Visszjaövünk!

Mosolyog felém, majd közeledik,h ogy ajkait az enyémre tapaszthassa. Ez csodálatos! Minden egyes pillanat vele varázslatos és csodálatos. 

Másnap amikor hazamentünk, a családunk várt a reptéren. Köszöntettük őket és a kutyáinkat is, akik már nagyon hiányoztak. A szüleimnél ebédeltünk. Majd este egy italra találkoztunk a barátiankkal is, akik persze nem tudták megállni, hogy egy kicsit ne piszkáljanak, milyen pikáns részletek történtek a nászuton. Aj, komolyan! Miért kell zavarba hozni? Sosem fognak megváltozni.

Mindenki jól volt. Eiko, már egy éve alkot egy párt Masaruval. Adott egy esélyt, bizony neki. És minden rendben van közöttük. Chisame, már a második gyerekét várj. Igen bizony, van egy kislánya aki 2 éves és most várja a másodikat. Suzume kezét nem rég kérte meg a barátja, nagyon boldog. Szóval újabb esküvőre készülünk. Masuda ismerkedik egy lánnyal, nem igen akar beszélni még róla, de látom, hogy alakulóvan van valami. Kaoru még nem találta meg az igazit, de nem bánkodik. Eljön neki is az alkalom. A karrierjére koncentrál. Bár talán Uepivel elég sokat beszél mostanában. Ki tudja? Ami a fiúkat illeti, igyekeznek a KAT-TUN előre vinni és örömöt szerezni a rajongóknak. Saját kis projektekkel is foglalkoznak. Például Uepi új dalokon dolgozik, Junno koreokat talál ki, Maru pedig rajzolását akarja finomítani. Mindenki a saját útját járja és mindenki boldog. Építi az életét és itt vaguynk egymásnak, hogy támogassuk egymást. 

Évekkel később

     - Yuki! Yuki várj meg! Ne szaladj!

     - Hát te meg, hova sietsz? - kapja Uepi kislányomat karjában.

    - Ah, köszönöm szépen Uepi! Azt hittem, hogy már megint elboklászik itt a Domeban.

    - Hát igen energikus azt biztos, ez a kislány. Vajon kire ütött?

    - Nem tudom! - a fiam Ryu bújt ki mögülem szégenylősen.

Komolyan a két gyermekünk, mint tűz és víz. Ryu, ő a nagyobbik már 6 éves, csendes, szégyenlős típus, hamar feltalálja önmagát, hogy valamit egyedül csináljon. És itt a lányunk Yuki 3 éves, igazi szélvész. Egy pillantra tekintesz el és már is elkeveredik valahová. Bár még annyira jól nem tud beszélni, mégis olyan bőbeszédű és mond az embernek, még ha értelmetlen is. Hamar megtalálja a közös hangot másokkal, bátor nagyon.

    - Már megint anyukának okozol gondot?

    - Apa! - csillan fel kislányom szeme, amint meglássa az apját kijönni az öltözőből.

Uepi átadja Yukit, Kazuya karjában.

     - Apa, nadon menő!

    - Köszönöm kislányom! Hello, bajnokom!

Egyik kezével a fiúnk felé nyúl, aki belecsap a tenyerében.

    - Szia, kicsim! - fordul végül felém, hogy puszit nyomjon arcomra. 

    - Szia! Minden rendben?

    - Igen, nemsokára végezxnek a a többiek is. Nálatok?

     - Minden a legnagyobb rendben!

Már 7 éve, hogy összeházasodtunk Kazuyaval. Esküvőnk után 1 évvel terhes lettem Ryuval, majd 3 évvel később Yuki is megszületett. Így lett teljes a családunk. Vagyis egyelőre, bár Kazuya szeretne még egy gyereket. És, őszintén én is. Hmm, talán megkellen próbálkoznunk újra? Nagyon boldogok vagyunk! Minden nap csodálatos Kazuya mellett! És ez a két gyerek, egyszerűen bearanyozza a napjainkat.

     - Oh, itt a két kis Kamenashi! - ugrott mellénk Junno, őt követte Maru is.

     - Sziasztok!

  Ryu kezet fogott velük, míg Yuki puszit adott arcukra. Most már mind a négy KAT-TUN tag házas és gyereke van. Igen bizony, Utánunk Junno volt, aki megnősült, majd Maru és legvégül Uepi Kaoruval. Igazn biza! Jó volt a korábbi megérzésem és Uepi és Kaoru összejöttek. Nagoyn aranyosak! És mindenhol már van gyerek is. Sokszor járunk össze. Ahogy a többiekkel is. Közös emlékeket gyüjtünk. Barátokkal, családdal és csak mi magunkban is. 

    - Idő van! - átveszem szerelmemtől a kislányunkat, aki ad egy csókot nekem, kislányunknak puszit és a fiúnkkal ismét összepacsizik, majd siet is a színpadra.

Mi pedig meghuzodunk először a színpad mögött onnan nézzük apát, ahogy teljes szívéből és erejéből énekel. Majd elmegyünka nézőközönségbe, ahol Kaoru és a többiek várnak. Együtt bulizunk a srácok koncertjére. Az ég mindenhol ugyanaz, beborít mindent. Csak fel kell néz és lehet, hogy valaki ugyanakkor nézi, ugyanazt amit te is. Ez közös! Egy ég alatt irodott meg a történetünk Kazuyaval és folytatódik. 

    - Köszönöm szépen, hogy vagy nekem! - ölelem át hátulról férjemet.  - Szeretlek.

Miután a gyerekink elalszanka mi kijövünk az udvarra és nézzük a csillagos eget.

     - Én is köszönöm! - ölelt szorosan magához. - Szeretlek!

Összebújva tekintük fel az égre együtt!

Köszönöm szépen, hogy végig olvastátok ezt a történetemet is! Egy újabb story végéhez értünk. De jön egy új. Tudom, hogy a történtek után kicsit nehéz olvasni. Nekem sem votl könnyű megírni. De nem akarom abba hagyni. Szeretném ezt a kis világot megtartani. Reméelm, hogy nem haragszotok és továbbra is velem tartatok. Kérlek! Köszönöm!

39.fejezet Megoldások

Tekints fel az égre!

39.fejezet Megoldások 

Ai:

Egy hónapja akarom ezt hallani. Egy kerek flancos hónapja akarom hallani a hangod és látni téged és most. Most itt vagy előttem. Alig hiszem el! Annyira hiányoztál! Annyira nehéz volt akár egy perc is nélküled. Hogy nem láthatlak, hogy nem irhatok neked. De eldöntöttem. Eldöntöttem, hogy nem kereslek. Hogy addig nem, amíg nem leszek méltó hozzád. Amíg, nem tudom a körülöttem lévő zűrt elsimitani.
Amikor visszajöttem Los Angelesben, Daichi nem mondott semmit, csak kitárta karjait és befogadott. Talán, az sem túlzás ha azt mondom, nem lepődött meg, hogy visszajöttem. Elmeséltem neki, mindent az elejétől kezdve, amikor visszatértem Japánban, megismertem Kazuyat és, hogy titokban kezdtünk járni. Majd, hogy vallottunk színt és állított apám döntés mellé. Nem ítélkezett, nem veszekdett, végig hallgatott. És minden egyes nap végig nézett, ahogy Kazuyat hiányolom. Ahogy az ő zenéjét hallgatom vagy a csapatét, ahogy az ő képét nézem, vagy a közöst képeket. Minden reggel azzal kelltem, hogy feltekintettem az égre és minden este azzal feküdtem, hogy feltekintek az égre. Avagy amikor szabad időm volt, az egyik kedvenc helyem a tengerpart volt. És abban reménykedtem, hogy Kazuya is felnéz erre a végtelenségre ami bármennyire is messze vagyunk egymástól összeköt minket. A munkát folytattam, nagybátyámnál, mint azelőtt is ugyanúgy. De az LA életem nem volt már ugyan olyan, mint azelőtt. Hiányzott Japán! Haza akartam menni, de nem tudtam. Nem lehetett! Szüleimmel nem beszéltem, nem kerestem társaságukat. Nem tudnak megérteni. Akkor mit akarnak? Ébredjenek rá, hogy nem az vagyok akit ők akarnak. Bár talán ez egy hátrány volt azzal kapcsolatban, hogy elsimitsam a dolgokat. Vagy nem. Talán, ez a távolság valamit segít náluk. Bár, ezzel csak magamat bántom, hiszen hiányzik.
     - Kame... - mondom ki azt a nevet, amit már egy hónapja kiakarok mondani.
Ott áll előttem. Egy fehér polót visel, ami jól kihangsulyozta felső testét, fekete nadrággal. Hátán egy hátizsák, és kezébe egy szürke tréning. Szemei felragyogtak és megkönnyebbűlés látszott arcán. Nagyot dobbant a szívem. Még mindig ugyan olyan hatással van rám, mint egy hónappal ezelőtt.
Kame kifujta a levegőt, majd átszelte a köztünk lévő távolságot és karjaiba zárt. Olyan annyira jól esett. Annyira hiányoztak ezek a karok és ez az illat. Mindez, menedéket nyujtott.
    - Ne haragudj rám, hogy idejöttem! Ne haragudj, hogy nem vártalak meg! De tudnod, kellett, hogy nincs amiért engem félts. Hogy minden rendben lesz! És nem kell miattam elmenekülj vagy megváltozz. Melletted akarok lenni és veled együtt küzdeni! Ne haragudj! Tiszteletben akartam tartani a kérésed, hogy várjalak meg! De... Nem tudtam!
Könnyek buggyantak ki. Felugrottam a nyakába és szorosan átölelten
    - Ez nem fer! Ez egyáltalán nem fer! Már megint te kérsz bocsánatot. Pedig én kellene! Ne haragudj rám! - törtem ki zokogásba. - Ne haragudj, hogy ilyen önző voltam, hogy bár megbeszéltük, még sem tudtam betartani és eljöttem. Én... Én... Megakartalal védeni! Nem akartam, hogy gondod legyen ebből! De nem adtalak fel, egy pillantra sem fordult meg ilyen a fejemben, csak... Csak, helyre akartam hozni és elakartam érni, hogy próblémák nélkül legyünk együtt.
   - Tudom! Tudom! - kissé elhuzodott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen és letörölhesse könnyeimet. Érintése, olyan meleg volt. - Nincs amiért bocsánatot kérj! Nincs amiért rosszul érezned magad. Itt vagyok! Szeretlek! Nagyon szeretlek! És ez sosem fog megváltozni! És többet soha nem foglak elengedni! Érted?
    - Én is szeretlek!
Egy hónap után, amit csak álmimban láttam és emlékeimből felidézhettem az érzést, végre megtörténhetett. Ismét érezhettem csókjának ízét. Egész testemen végig futott a borzongás. Percekig csak ott álltunk a parton, egymás ölelő karjaiba, miközben ajkaink táncba hívták egymást. A hiány, a végtelen szerelem minden benne volt ebben.
    - Akkor nem haragszol, hogy eljöttem érted?
    - Nem! Igen, azt mondtam, hogy helyre akarom hozni magam, de ha te keresel akkor tárt karokkal fogadlak. Mert hiányzol!
Kame gyöngéden elmosolyodott és hátra simitott egy hajtincset az arcomból.
    - Be kell valljam, hogy volt egy löket is, amiért eljöttem. - értetlenül összeszűkítettem a szemem. Milyen löketről beszél? - Édesanyád meglátogatott.
    - Anyukám?!
    - Igen! De ne ítélkezz. Nem történt semmi baj. Azért jött, hogy megkérjen jöjjek el érte és vigyelek haza.
    - Hogy micsoda?
    - Ai, anyukád aggódik érted! Szeretné rendbe hozni a dolgokat.
Elengedem Kame kezeit és hátra lépek.
    - Nem! Biztos, hogy megint irányítani akarnak. Ki tudja, hogy mit találtak ki, már megint és most már felakarnak használni téged is.
    - Ai, nem! Láttam édesanyád arcát zokogott, őszinte volt. Hiányzol és be látta, hogy amit tettek az önzőség.
Könnyek szöktek szemeimben ismét, ajkaimba haraptam és hátat fordítottam Kamenak, karba téve a kezeimet. Mocorgást hallottam magam mögött, majd két kar ölelt át hátulról. 
    - Ai, menjünk haza! Beszélj a szüleiddel. Hiányzol nekik, rájöttek a hibáikra.
    - Most csak anyám nevében beszélsz vagy édesapáméba is? - Kazuya egy pillanatig hallgatott. Hát igen, én is ezt gondoltam.
     - Beszélj velük! Szerintem másként lássák a dolgokat. Ha szeretnéd ott leszek melletted!
Most rajtam volt a sor, hogy síri csend legyen miattunk. Nem mondtam semmit, Kame továbbra is ölelt és fejét a nyakamba furta.
    - Rendben! De csak vasárnap, addig el kell még intézzek egy pár dolgot.
   - Minden rendben lesz? - suttogta a fülemben.
Hát én is remélem. Tudom, hogy a szüleim és mindig is azok maradnak, de nem akarom tovább ezt az egész őrületet vinni, ha továbbra is így folytatják, abból én nem kérek.
    - Oh, látom, hogy minden helyre jött! - mosolyodott nagybátyám, amikor visszaértünk az épülethez. - Vigyázz az unokahugomra! - kacsintott Kame felé.
    - Vigyázok!
    - Daichi... Én...
    - Haza kell menned! - fejezte be a mondatot helyettem. - Jól teszed! Úgy kell! Ne legyél itt a nyakamon folyton. Ide csak nyaralni gyere. - feltekintett rám, szemei lágyságot sugároztak. - Hozd helyre a dolgokat és légy hű ömmagadhoz. Biztos vagyok benne, hogy a testvérem és sogórnőm is belátja ezt. Ne menekülj, ne kerül őket, ne lázadozz. Felnőttek módjára állj velük szembe és beszéljetek nyugodtan.
Mosolyogva bólintottam.
    - Na, de azért ma még dolgozunk nem? Kazuya, szabadidőd van, nem? Beállsz?
   - Daichi!
    - Én csak hasznosítani akarom az embereket!
    - Nincs semmi baj, Ai. Szívesen segítek.
Ezzel pedig neki álltunk készülődni a következő színdarab műsorra ami itt lesz tartva. Jó kis csapata volt Daichinak, kisebb mint Domeban deösszertartóak. Hiányzott az ottani csapat. Vajon még van esélyem, hogy visszakerüljek oda?
Kazuyat hamar befogadták az itteni emberek, szorgalmas munkája meggyőzte őket, no meg barátságos személyisége. Este még a koordinálásba is segített. Úgy láttam, hogy élvezte.
Milyen jó, hogy itt van. Annyira hiányzott. Eljött értem. Ismertem Kazuyat, tudtam, hogy bizonyos részben tiszteletben akarja tartani a döntésem, ezért féltem, hog az idő múlásával talál valaki mást, aki esetleg jobban talál hozzá. A kis ördög folyton ezt hozta fel. De most már itt van. És még egyszer nem engedem el!
Nem engedem el... Gondoltam egyet és felkelltem az ágyamból. Csendbe kimentem, egyenesen a vendég szobába. Halk kopogás, hall válasz.
    - Szia! - kissé zavarba voltam.
    - Szia! - nagy mosoly volt arcán, még a sötétségben is láttam, elhuzta a takarot és megveregette a mellette levő helyet.
Elmosolyodtam és gyorsan odasiettem. Rögtön karjai közé zárt.
    - Megértem, hogy miért szereted ennyire ezt a munkát! Valóban jó dolog látni, ahogy egy csapatként dolgoztok és tartsátok ezt a munkát. Persze eddig is láttam és tiszteltem a stábok munkáját. De most már tudom, hogyan éreznek. Többször kell, megköszönjem nekik.
    - Ügyes voltál! De azért remélem idolnak maradsz.
    - Miért? Annyira nem voltam jó?
    - Hááát... - forgattam a szemem.
    - Mi? Mibe nem voltam jó? Mi? Mi? Mi? - csiklintott meg.
    - Ne! Ne! Ne! Fel... Felköltsük Daichit!
   - Valld be, hogy jól dolgoztam!
    - Ügyes voltál! Jó munkát végeztél! De azért maradj idol, hogy a színpadon ragyogj, én majd itt vagyok mögötted.
    - Nem akarom, hogy mögöttem légy. Légy mellettem!
Puszilta meg a kezeimet. Összebujtunk és így ért utol az álom.
Másnap randizni mentünk Los Angelesben. Kazuya kíváncsi volt a városra és, hogy hogy mely helyek fontosak számomra, hova járok, mit ajánlok. Minden kis részeltet látni, akart, amit én meséltem neki. És új történetekre is kíváncsi volt. Remek napot töltöttünk együtt. Este Daichival közösen vacsoráztunk, majd összepakoltam a holnapi útra.
Hajnalba volt a repülő, amivel hazaértünk. És ezutan, nem akarom csak úgy itt hagyni ezt az országot.
Megérkezve egyenesen, a szüleim házához mentünk. Bár, mondtam, hogy Kazuya hazamehet biztos fáradt az uttol és lesz munkája másnap, meg mesélte, hogy eltolta egyik munkáját, amit be kell pótolnia. De azt mondta, hogy mellettem akar maradni. Így, együtt léptük át a szüleim házának küszöbét. Csend honolt a házban, csak a nappaliból hallatszodtak halk hangok, a TV ment. Mély levegőt vettem és beléptünk.
    - Ai! - anyám azonnal felugrott a kanapéról és hozzám szaladt, hogy átöleljen. - Annyira örülök, hogy hazajöttél! Ne haragudj rám! Kérlek ne haragudj ránk! Elvakított valami és nem vettük észre, hogy mi a jó neked. Önzőek voltunk! Tudom, hogy nem lehet ezt olyan könnyen megbocsájtani, de ígérem, hogy ezentúl minden más lesz. Támogatunk és melletted leszünk! Mindent elkövetek, hogy megbocsáss. - anyám szorosan ölelt, miközben sírni kezdett.
Őszinte volt. Mindig is számíthattak rájuk az ellentéteink ellenére, mellettem voltak és támogattak. Tudom hogy szeretnek, csak mást láttak.
    -Anya, mindketten másképp kezelhettük volna a helyzetet. Nincs semmi baj! Szeretlek titeket! - öleltem vissza.
   - Mi is, nagyon! Köszönöm Kazuya, hogy haza hoztad!
Percekig csak úgy álltunk, Kame mosolygott, apám nem mozdult meg. Maga elé dermedt. Mikor kicsit megnyugodtunk anyámnal, elléptem tőle és apám elé léptem.
    - Nagyon sajnálom, hogy nem teljesítettem a feltételem! - hajoltam meg. - Nem akarom bajba keverni Kazuyat és mindent elkövetek, hogy ne keverjem. De mindennek felett, szeretném ha elfogadnád a kapcsolatunkat. Ha szeretnéd fellépek koncerteken, ha szeretnéd híres leszek, de hadd Kazuya maradjon mellettem és hadd, hogy a stáb tagos munkámat is folytassam.
    - Ai! - felemeltem a kezem, hogy Kazuya és édesanyám felé üzenjek, minden rendben.
    - Szerinted birni fogod? - apám nem nézett felém.
    - Mindent elkövetek!
    - Azt gondolod, hogy lesz időd? Mindenre?
    - Mindent elkövetek! - csend telepedett ránk.
   - Den...
   - Nem kell!
   - Hogy? - emelkedtem fel.
   -Nem akarom, hogy olyan munkát végez amit nem szeretsz. - most először nézett a szemeimben, megbánás csillogott bennük. - Szeretném ha azt az utat követnéd amit szeretsz, amit akarsz. Mi pedig anyáddal, ott fogunk állni mögötted.
   - Apa... - felállt.
   - Sajnálom, hogy erre kényszerítettelek, sajnálom, hogy elválasztottalak titeket. - nézett rám, majd Kazuyara. - Szörnyű apa voltam. Anyádra, ne haragudj az én hibám az egész. Én voltam a makacs. Sajnálom! De kérlek többet, ne zárj ki az életedből. Egy kicsit hadd legyünk melletted.
Ismét könnyek szöktek a szemembe, apámhoz siettem és átöleltem.
   - Mindig is a szüleim voltatok és lesztek! Köszönöm! Köszönöm!
Csak ezt ismételgettem, míg anyánk is csatlakozott és egy jó kis családias ölelés lett.  Itt elkezdődött egy új fejezet. Egy változás, új napok kezdete.
     - Köszönjük! Köszönjük szépen, hogy itt vagytok és továbbra is támogattok!  - KAT-TUN koncert volt a Domeban.
2 év telt el, amióta rendeződtek a dolgok köztem és a szüleim között. Már több mint 2 éve alkotok egy párt Kazuyaval. És minden a legnagyobb rendben van. Csodálatos, hogy vele lehetek. Minden egyes nap varázslatos. Voltak akik nem örültek a kapcsolatunknak és jöttek a pletykák, de nem érdekelt ki kit hibáztat. A lényeg az volt, hogy itt vagyunk. A szüleim is megkedvelték Kazuyat és jó kapcsolatba vannak az ő szüleivel is. Amennyire engedi az idő, emlékeket gyüjtünk. Találkozunk a barátokkal, elmegyünk sétálni, randizni, ramenezni és még Los Angelesbe is visszamentünk, de nem csak ketten hanem a szüleim is. És visszakaptam a Domeban a munkámat, Yumiro tárt karokkal várt, valahogy nem is volt annyira meglepődve, elmondása szerint számított rá, hogy visszajövők. Néhány hónappal korábban pedig, Kazuyahoz költöztem így még több időt lehettünk együtt. Minden olyan jó! Annyira boldog vagyok! 

    - Kazuya, azt hiszem lenne valami bejelentésed nem?
    - Igen, köszönöm, Junno! Valóban lenne. De nem kell megijednetek! Ez egyáltalán nem rossz hír. - Bejelenteni valója? Vajon mi az? - Tudjátok, szeretném megköszönni mindazoknak akik minden egyes ilyen alkalomkor hátunk mögött vannak és támogatnak. Azon igyekszenek, hogy minden a legnagyobb rendben menjen a fellépésünkkor és ragyoghassunk minél jobban. Amit hátul a stáb letesz, az elképesztő. Kérnék egy tapsot nekik! - csak ennyi. Aranyos! Megfordulok, hogy körbe nézhessek hogy valahol kell e segítség. - És ezek között a segítségek között van egy személy, aki különleges helyet foglal el a szívemben. - megálltam. - Első pillantásra elvarázsolt és ahogy egyre jobban megismertem, úgy erősödtek az érzéseim felé. - a rajongok sikitottak. - Nem volt könnyű az út idáig, de nem engedtem el, ahogy ő sem engem. Kitartunk egymás mellett tudom! Megannyi szép emlékünk van és tudom, hogy megannyi vár még ránk. Ez a személy, mindig azt mondja, hogy ott van mögöttem, gondoskodik hogy minden rendben legyen. Akkor kijavítom, hogy nem kell mögöttem legyen, lehet mellettem. Most, pedig ismét kijavitom magam. Ai, kérlek gyere elém.
Mit mondott? Minami, a kolleganőm mellettem termett hatalmas mosollyal.
    - Mi folyik itt?
    - Meglátod! De menj mert hív a pasid!
Ezzel pedig elkezdett vezetni a színpadhoz, ott egyszerűen lökött egyet rajtam. A közönség sikitott. Kame észrevett és elindult felém. Kinyujtotta a kezét. Meg vagyok szokva a szinpadon, de most mégis zavarba voltam.
   - Kicsim, arébb jönnél velem. - ismét sikitás töltötte meg a terepet.
Elfogadtam Kame kezét, mire visszább sétáltunk a közepe felé. Junno, Uepi és Maru mosolyogtak. Mi történik itt? Kame megállt, elengedte a kezem. Egy pillantra megvakarta a fejét, majd lassan letérdelt elém és kihuzott a zsebéből egy kis dobozt:
    - Ai Fukuda leszel a feleségem?
Ajkaimhoz kaptam és éreztem ahogy azonnal kibuggyannak a könnyek. Hatalmas öröm kiáltás lepte be a csarnokot. A kis dobozban egy feh3r arany gyűrű állt, volt egy kiemelt karika része, ahol apró gyémántok fénylettek fel, míg mellette a gyűrűn kis négyzet kövecskék diszelgetke. Csodaszép volt! Kame felhuzta egyik szemöldökêt, várva válaszom.
    - Igen! Igen! Igen!
Felé tartottam a kezét, mire felhuzta a gyűrűt. Felállt és rögtön karjaiba zárt, majd megcsókoltuk egymást.
    - Yeeeey! - kiáltottak a fiúk is együtt a rajongokkal.
Mennyasszony leszek! Ismét, de ezt most már én is akarom, én döntöttem el.

38.fejezet Az idő

Tekints fel az égre!

38.fejezet Az idő 

Kame:

Nem, nem történhet meg. Nem! Ennek nem így kell lennie.  Nem, Ai! Ai! Kiszaladok az utcára, leintek aoznnal egy taxit és elindulok Aiékhoz. Már mielőtt megérkeztünk volna a pénzt előkészítettem, ahogy leparkolt már ugrottam is ki.

    - Ai! Ai! Ai! - kiabáltam és nézelődtem a ház kapuján keresztül hátha meglátom vagy az ablakban. De semmi féle mozgást nem láttam. - Ai! Ai!

      - Elnézést! - jött ki egy idősebb hölgy. Ha jól emlékszem a főgondokné volt. - Mi a gond?

      - Bocsánat, hogy csak így ide török. De beszélnem kell Aival, azonnal!

      - Ai? Ön nem tudja?

    -  Mit... - éreztem ahogy megdermed a lábam. - Mit nem tudok?

      - Ai kisasszony a repülőtérre ment, még ma visszamegy Los Angelesben.

     - Hogy micsoda?!

Nem lehet. Nem lehet. Én nem gondoltam, hogy elhagyja az országot. Én azt hittem csak visszajött ide. Vagy erről beszélt a levélben? Erre értette, hogy elmegy. Ilyen messzire? Mi? Miért? Nem! Nem lehet!

     - Köszönöm szépen!

Ismét taxiba ugrottam és irány a reptér. Nem! Nem! Még időbe kell legyek. Nem mehet el! Nem hagyhat el csak így! Nem! Ez biztos, hogy nem megoldás! Kell legyen valami más! Biztos vagyok benne! Itt nem a vége!

Eléggé nagy volt a forgalom, hátul ültem és toporogtam. Nem kérdeztem meg hánytól van a repülő, de még biztos, hog ynem hagyta el Japánt. Nem! Megkell állítanom! Meg kell állítanom!

Amint megáll az reptér előtt, én már ugrok is ki és szaladok is be, véggi megyek a folyosokon, megpillantom a Los Angelesi járatot és a terminál felé veszem az irányt. Még 5 perc a beszállásig. El kell kapnom! el kell kapnom! 

       - Ah! - vénetlenül össze ütközök valakivel aki leeseik. - Nagyon sajnálom! Egy tinédzser fiú az. - Jól van? Megütötte magát?

     - Ön... ön... ön Kazuya Kamenashi!

      -Igen! - felsegítem. - Ne haragudjon de most sietek. Még egyszer sajnálom!

Hajolok meg és ismét neki indulok. Már látom a terminált, az utolsó emberek mennek be.

      - Ai! Ai! - de őt sehol sem látom. - Ai! Ai!

      -Uram, kérem csak akkor mehet át ezen a peronon ha jegye van! - állít meg egy légiutaskísérő.

     - Én... én beszélnem kell valakivel aki a gépen van. Kérem!

       - Nem lehet, sajnálom a gép hamarosan indul.

      -De én... muszáj!

A légiutaskísérő csak fejet ráz, elnézést kér és elmegy. Én pedig ott állok csüggedten és hallom, ahogy a repülő motra megindul. Ne! Nem! 

     - Huh! - hátra döltem a kanapén. Egy hónap. Egy hónapja nem láttam a szerelememet. Egy hónapja nem hallottam róla semmit. Mi van vele? Hogy van? Magányos? Azt csinálja amit szeret? Azt hittem, hogy megtudom védeni, hogy minden rendben lesz. Akkor, hogy kerültünk ide? Oh... De úgy döntöttem, hogy adok neki egy kis időt. Ha ő ezt szerette volna, akkor hagyok, hogy megnyugodjon és várok rá. Őt szeretem és soha sem fogok senki mást szeretni. Ahogy akkor is irta, minden reggel az volt az első dolgom, hogy felnézzek az égre és minden este ez volt az utolsó. Vagy napközben is, ha hiányzott, csak az, hogy írta felnéztem.

 Nagyon hiányzott. A napok teltek dolgoztam, barátokkal lógtam, de az ő ürességét senki sem töltötte be. De nem hagyhattam el magam, nem akarná. Egy pillantra becsukom a szemem és szemeim előtt kirajzolodik Ai mosolygos arca. Akaratlanul is mosoly huzodik arcomra. Észre sem veszem, hogy kezem felemelődik és mintha valóban ott lenne felé nyúl, hogy megérinthesse arcát. De nincs ott. Bármennyire is akarnám, nem érintem meg, csak a levegőbe kalapálok. Képzelgéseimet az ajtó csengője zavarja meg. Ran-chan unottan felemeli a fejét, ugat egyet majd vissza fekszik, mintha mi sem történt volna.

    - Neked is hiányzik a barátod mi? - Ran-channak is hiányzik Shinichi-kun, a játszó társa. Megvakarom a fejét, ahogy ellépek mellette majd kinyitom az ajtot.

     - Mrs. Fukuda! - pillantom meg Ai édesanyját.

     - Szia, Kazuya! Beszélhetnénk?

     - Persze! Jöjjön csak be! - állok félre, mire belép, lehuzza cipőjét. - Üljön csak le! Hozhatok önnek valamit?

     - Nem kérek köszönöm! Gyere, kérlek ülj le te is!

Bólintok. Mi ez az egész? Mi történt? Miért van itt? Miről akar beszélni? Talán Airól van híre? Valamit ő üzent? Vagy most jött elmondani, hogy felejtsem el a lányát? Nos erre mindenestre már tudom a választ. Lehetetlen elfelejtenem, Ait.

     - Segítehetek valamiben? - töröm meg a pár perces csendet.

     - Öhm...

     - Valami gond van? Airól van szó? - átfut rajtam a rettegés, hogy esetleg történt vele valami.

Ai édesanyja, lágyan elmosolyog, ahogy rám néz.

     - Mennyire szeretheted, ha rögtön ő jut eszedbe és az aggodalom felszikrázik arcodon.

     - Nagyon szeretem a lányát, asszonyom! És ez mindig is így lesz. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni. - mondandóm végén eltekintek és megnyalom ajkaimat.

     - Más szülő, amikor meghallja, hogy egy ilyen szorgalmas, rendes fiú szereti a lányát örül neki. - ez azt jelenti, hogy... - Nekem miért most adatik meg ez az érzés? - hogy mit mondott? - Kazuya, nagyon sajnálom, ahogy viselkedtünk veled! - felállt és meghajolt előttem. - Nem tettél semmit! Sőt egyikötök sem tett semmit, csak egymásba szerettetek, mi pedig közbe szóltunk önzöségünkben.

    - Asszonyom, kérem huzza ki magát.

     - Nagyon sajnálom!

    - Asszonyom! - felállok és felsegítem. - Nem kell meghajolnia. Tudom, hogy csak a legjobbat akarják a lányuknak.

    - Igen. Mindig is azt hittük a férjemmel, hogy az a legjobb amit mi akarunk. Hogy Ainak csak a legjobbat akarjuk. De nem így lett. Nem is tudom, mikor válltunk ilyenné. - szemei bánattól csillogtak. Őszinte volt. - Amikor a férjemmel összeházasodtunk nem volt semmi kívánságunk, csak, hogy megadhasson egy gyermek. Készek voltunk mindent félre tenni érte. De ez nem volt olyan, egyszerű. Első pillanattól kedzve próbálkoztunk, teltek a napok, hetek, hónap és már év is, de nem jött össze. Orvosokat jártam, csüggedtem. Den, tartotta bennem a lelket, sosem adta fel. Mindig buzdított, hogy ezen is túl tudunk lépni és higyjem el, hogy a mi időnk is eljön. Majd házasságunk után 4 évre, teherbe estem. Annyira boldogok voltunk! Onnan kezdve Ai volt a szemünk fénye, a büszkeségünk. Mindent megadtunk neki. Azt akartuk, hogy mindene meg legyen. Hamar megmutatkozott a tehetsége is, mint az ének, mint a színész. Azt akartuk, hogy olyan legyen, mint mi. Úgy ragyogjon, mint mi. Azt hittük ezt szereti és ezt akarja ő is. Lassan ez pedig belénk ivodott, azt hittük ez a legjobb. És hiába mondta, hogy mást akar, nem hallgattunk rá. Végig úgy kezeltük, hogy nem tudja mi igazán a jó neki, mint egy gyerek végig. De ne értsd félre, büszkék voltunk az eredményire, Daichitól mindig megkérdeztük, hogy kegy a munka, mi újság. Csak... Valahogy mégis azt hittük, hogy ez mulandó. Hogy nem tudja, de valójában akarja a figyelmet. A hírrességet. Amikor a lányokkal is énekelt, olyan jól érezte magát. Azt hittük ezt akarja a lelke mélyén. Elküldtük LA-ben, hogy igenis megtanulja ott a fortélyokat, mint Den anno. De csak jobban megszerette a stáb dolgait.

     - És ez akkora probléma volt? - csuszott ki a számon a kérdés.

     - Igen ez jó kérdés. Már túl elszálltunk, azzal, hogy a lányunk és mennyire szeretik az emberek és milyen híres lesz. Megvakultunk, ez lebegett csak előttünk.

     - És a jegyességgel?

    - Megismertem Mrs. Yuichit, mondta van egy fia és, hogy szeretné ha lenne párja. Azt gondoltam, jó lenne megpróbálni és lehet Ai is belátná, jó idolnak lenni.

Tehát minden csak azért tört3nt, hogy Ai meggondolja magát?

     - Tudom, ez szörnyen hangzik. Elvetettük a súlykot! Már nagyon bánom! Borzasztóan bánom! Nem akartam ártani a lányomnak! Nem tudom ezt semmivel sem kimagyarázni! - zokogásba tört ki.

    - Ön csak a jót akarta és letért az útról, de sosem késő jóvá tenni és bocsánatot kérni.

    - Igen! Ezért jöttem ide! Ai nem keres, nem tudok róla semmit még Daichi sem beszél róla! Kazuya, kérlek segítened kell!

     - Nem tudok én sem róla semmit, nem keresett. - hajtom le a fejem.

     - Igen, az édesapja azt mondta neki, hogy ha nem áll mellé, akkor biztos, hogy téged vesznek célpontba és lerombolja a karriered.

      - Tessék?!

     - Csak most tudtam meg én is, eddig a férjem nem mondta meg nekem. Azt tudtam, hogy Ai elment, de azt mondta ő döntött így. De amikor nem keresett, aggódni kezdtem. Sajnos bármennyire is próbáltam kérdezösködni a férjem csak most árulta el. Ai téged akart védeni!

    -Azt írta, visszajön. Ha méltó hozzám, de ő mindig is az volt.

Mrs. Fukuda elmosolyodott.

     - És te is méltó vagy hozzá! Sajnálom! Borzasztóan sajnálom, hogy utatokba álltam. A férjem még nem látta be, de én már látom, hogy ez soha nem szabadott volna idáig fajulnia. Nagyon sajnálom, hogy a boldogságotok útjába álltam. Elakarom mondani a lányomnak is! Kazuya kérlek hozd haza!

    - Hogy mi?

    - Biztos, hogy van dolgod és most ezzel zargatlak. Meg az is járhat fejedbe, hogy miért nem megyek én? De Ai nem fog meghallgatni, látni sem akar majd engem. Ezért kérlek meg téged! Menj el érte és hozd haza! Beszélj vele! Visszakarom kapni a lányomat kérlek, Kazuya!

Szemei könnyektől csillogtak, kérően felém nézett. Ekkor vettem észre, hogy szemei mennyire beesedtek és sötétek, mint aki már hetek óta nem alszik. Látszott rajta, hogy mennyire megbánta és szeretné helyre hozni a kapcsolatot Aival. Én pedig...

     - Ne aggódjon, haza hozom Ait!

Vele akarok lenni és elmondani, hogy már méltó hozzám. Nem kell megváltozzon.

    - Köszönöm szépen! - kapaszkodott belém kétségbeesetten.

    - A férje?

    - Ő nem tudja, hogy eljöttem ide. Szeretnék beszélni vele. Tudom, hogy ő is csak elveszett, megtudom győzni. Kérlek hozd haza Ait, hogy beszélhessünk és családunk helyre billenjen.

     - Hazahozom!

Ai édesanyja, miután egy kicsit helyre jött elindult haza. Én azonnal kezembe kaptam a telefonom és felhívtam Misakit. Szerencsére hétvége jött és egy interjum lett volna, de azt áttudtuk tenni. Going nem lesz, mert helyette valami karitativ műsort adnak le. Tehát megtudom csinálni! Eltudok menni. A riportot szerencse nem nehéz áttenni. Gyorsan le is foglaltam egy jegy Los Angelesbe egy hátizsákba összepakoltam néhány cuccot amire szükségem volt, irtam a srácoknak, hogy el megyek és Ran-chant átvittem az öccsémhez. A repülő 16 órától volt. Annyira zsufolt nem volt a repülőtér. Átsétáltam a kapuhoz, a gép időben indult. 11 órás repülés után, megérkezhettem Los Angelesben itt.

Ott még délelőtt 10 óra volt, elöző nap. Igaz nyertem egy napot. A repülön sikerült pihennem, így annyira nem voltam fáradt a hosszú úttol. Meg annyira nem is tudtam volna pihenni. Nem akartam szállást nézni és időt veszíteni, Ait akartam most azonnal látni és beszélni vele. Tudtam, hogy engem akar védeni. De tovább nem rágodok ezen, hogy nem védtem meg vagy nem sikerült ez meg az. Nem! Tettek mezejére lépek és kész!

Szerencsére Ai édesanyja leadta, hogy hol dolgozik Ai, azaz a nagybátyja Daichi. Los Angelesben még meleg volt. Le is kellett vennem a felsőmet úgy vágtam át a városon a helyszinig. Egy kisebb épület várt mint a Dome. Ám hosszú volt. Kint néhány emberrel találkoztam akik sürögtek forogtak.

    - Exuse me! - szólítottam meg az egyiket. - Could you please help me?

    - Sure. What is the problem?

    - Do you knwo Ai Fukuda?

     - Ai? - egy fiúval beszéltem, alig lehetett pár évvel idősebb nálam. Szemeit összeszűkítette amikor Ai nevét kimondtam.

      -Jack! - egy idős férfi lépett ki az épületből. Fekete haja tarkoig ért, barna szemei ismerősek voltak és japán volt. - Please go help, Jenny, she is in the storage.

    - Yes!

A fiú még egy pillantást vetett rám, majd odabicentett és elment.

    - Te vagy Kazuya Kamenashi? - szólalt meg a férfi.

    - Igen! Ön Daichi Fukuda?

    - Nem lát erre sok ázsiait mi? - nevetés hagyta el az ajkait.

    - Nem csak az, hasonlítanak. - fél oldalas mosoly kuszott ajkaira.

    - Gyere, körbe kell nézzek. Velem tartanál?

    - Szívesen! De ne vegye tolakodásnak vagy udvariatlanságnak, szeretnék beszélni Aival. Látni akarom!

     - Miért most? Miért jöttél egy hónap után, utána?

Lehajtottam fejem.

     - Mert gyáva voltam. Kifogásokat kerestem és azt kondtam magamnak, hogyha Ai azt akarja hogy legyen távol, hogy rendbe tegye gondolatait akkor megadom neki. De igaza van, már rég el kellett volna jönnöm és beszélnem vele azonnal! Akarok vele beszélni! Látni akarom és helyre hozni a dolgokat! - szemeimben tűz gyullad ki. Igen, ez így van. Az kellett hogy eljöjjön Ai édesanyja. Igen! De helyre akarom hozni!

    - Őszinte fiú vagy! Ai, sokat mesélt rólad és soha nem fordult meg a fejében az, hogy gyenge vagy.  Tudta, hogy tiszteletbe akarod tartani döntését. És ha mégis eljössz...

    - Akkor?

    - Nos erre már magadnak kell rájönnöd. Ai a közeli parton van. Ilyenkor gondolkodik!

Elmosolyodott és intett nekem egyet, majd elindult be az épületben. Ai! 

Nem vesztegettem az időt, azonnal a part felé indultam, ami az épület mögül egy kis része kilátszodott. Szaladni kezdtem. Mi az? Mi történik ha eljövők? Nem akarja, hogy ítt legyek? Több időt kellett volna neki adjak? Oh, lehet, hogy várnom kellett volna ahogy eredetileg eldöntöttem. Nos, most már mindegy itt vagyunk. 

A part ezen szakasza üres. Távolban néhány ember sétál, de ezen a part szakaszon csak egy lány sétálgat, kezében a cipőjét fogja. Hosszú virágos ruháját meglobogtatja a szél. Csodaszép! 

     -  Ai! - szólítom azt a nevet, amit már egy hónapja annyira akarok.

Az oldal továbbra is működni fog

Az oldal továbbra is működni fog. A következő hónap eseményeit követni fogom és amint tudom értesítelek benneteket is. Utána pedig figyelemmel követem a 6 fiú útját. Mindezek mellett pedig, nosztaligázni is fogunk. Itt nem feltépni szeretném a sebeket és arra mutatni ami nincs. Egyszerűen szeretném tovább vinni, mindazt amit ők letettek és mutatni azt, amiért őket megszerettem, amiért ők annyira ragyognak. Valamint a történeteket is folytatom és újakat is hozok. Számomra az írás mindig egy kikapcsolás volt, egy olyan világ ahol eltekinthetek az izgulástól, a gondoktól, ahol az érzéseimet kiadhatom és egy saját kis világot teremthetek meg. Nem szeretném abba hagyni. A blog címében benne van hogy KAT-TUN fantasy world, nos még jobban erre a fantázia világ felé billen a mérleg. De a KAT-TUN volt, van és lesz.

Remélem, hogy megértetek és nem godnoltok rosszra ezzel kapcsolatban. Köszönöm, hogy támogattatok az elmúlt hosszú évek során. Kérlek tegyetek továbbra is így! 

Junno reagál

 Junno is megszólalt a feloszlás hír hallatán.

Megkérdezték tőle, hogy újra csatlakozna a KAT-TUN-hoz mire azt mondta, hogy elég fura lenne, hogy most feloszlanak, majd újra összejönnek. De sosem lehet tudni, hogy mi lesz a jövőben. Vissza emlékezett a hosszú időre, amióta a KAT-TUN megalakult. Valamint arra kért, hogy támogassuk továbbra is a fiúkat.

Annyira jószívű, Junno és annyira jó fej, hogy reagál a kérdésre és megmutassa, hogy ott van a fiúk mellett. De biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy gondol ebben az időszakban Jin is és Koki is (bár megvan a saját próblémája, azért biztos eszébe jut). 

https://www.youtube.com/watch?v=iLm0tYVRbWg

Kame és Uepi nyilatkozata

 Uepi szólalt meg először a feloszlás hír után. Egy rövid blog bejegyzésben felelt. Bocsánatot kért, hogy nem tudta megvédeni a KAT-TUN-t. Valamint elmondta, hogy ez egy hirtelen fordulat volt. 

Kame üzenet a mai nap folyamán, jelent meg egy hangüzenet formájában. Szintén bocsánatot kért. Hangja remegő volt, hallatszik, hogy mennyire nehéz is ez neki, sok szünetet tart, miközben beszél. 

https://fb.watch/xLb2nSFqY-/

Egyáltalán nincs amiért bármelyikük is bocsánatot kérjen vagy úgy érezze, hogy cserben hagytak. Erről szó sincs! Ők igenis kitartottak a végsőkig és biztos, hogy most is sokat harcoltak és mindent megpróbáltak, hogy ne ez legyen a vége. Nem kell őket támadni! Senkit sem! Egy nehéz időszak nekik. Fontos volt mindannyiuk számára a KAT-TUN, sok mindent megtettek, sok mindenen keresztül mentek. Sosem adták fel! Most is kitudja, mi áll ennek az egésznek a hátterében. Az én véleményem csak, hogy nem ez a teljes igazság amit leírtak. De nyílván nem fogjuk megtudni az igazat soha és ez tény, hogy itt most pont lett. De ne bántsuk, ne haragudjunk senkire! Támogassuk őket ezentúl is! Biztos, hogy mind a hárman szomorúak és idő kell, hogy mindezt feldolgozzák. 

https://www.facebook.com/photo?fbid=684929173861065&set=pcb.684946577192658

KAT-TUN feloszlik

 19 év debütálások után, 24 év, megalakulás után ennyi adatott...

A mai nap során a STARTO ügynökség szívfacsaró üzenetet osztott meg, március 31-én a KAT-TUN feloszlik. Kame elhagyja az ügynökséget, míg Maru és Uepi egyénileg folytassák tevékenységüket. 😭 Reméltem, hogy a pletykák csak pletykák, de úgy tűnik nem.

Azon igyekeztem és terveztem már, hogy jövőre kiutzok először Japánban és részt veszek a 20 évfordulos koncertjükön. Hát ennek ennyi! Ledöbbentem és, hogy őszinte legyek sírtam is.

Nagyon hiányozni fognak együtt!

De mielőtt bárki is megtámadna. Kívánom nekik a legjobbakat és továbbra is támogatni fogom őket! Azt szeretném ha boldogok lennének. Én, 12 éve ismerem a KAT-TUNt. De elsőre belopták magukat a szívembe. Soha nem szerettem és nem kötödtem ennyire egy együtteshez. Nem is tudom, volt valami bennük, amivel egészen addig nem találkoztam. A számaik erőt adtak. És továbbra is erőt fognak adni. Hiszen mindezek megmaradnak az emlékeinkben. A KAT-TUN a szívünkben élni fog továbbra is. Támogassuk őket továbbra is! Kövessük útjukat és szurkoljunk nekik! És emlékezzünk sokszor vissza, aozkra a pillantokra amiket okoztak nekünk. Az biztos, hogy ez a 6 ember belopta magát  a szívemben örökre. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket és köszönöm, hogy eddig részese lehettem ennek a csodálatos együttesnek és egy hyphens lehetek. A KAT-TUN volt, van és lesz. Bár nem hasonló formában, de biztos nem lesznek elfelejtve hiszen amit letettek az csodálatos.  Köszönjük fiúk! Köszönjük KAT-TUN! KAT-TUN volt, van és lesz! Örökké! 

 🩷💙💜

https://corporate.starto.jp/s/e/news/detail/10039

THAILAND Japan Expo 2025

 Kazuya a  hétvégén vett részt a Tahiland-i Japán expon. 

Olyan ismerős dalok is felcsenedültek, mint a Seishun Amigo, Kizuna és Real face. Útobbinál pedig előtt elmondte, hogy bár most egyedül van a KAT-TUN tagja és így kezdett neki. (Ezzel ellentmondva a pletykáknak, amik terjengenek mostanában. )

https://www.youtube.com/live/Mg9jkTUPod8?t=4111s

Seishun Amigo:

https://x.com/yixinkat/status/1888167792551379379

Kizuna:

https://x.com/JIHOONMAMAtiger/status/1888215795127452153

Real face:

https://x.com/Harup223/status/1888156715360870656

37.fejezet Ellépni

Tekint az égre!

37.fejezet Ellépni

Ai:

Huh... Természetesen, nem várhatott volna munka utánig. Bár mire is vagyok meglepődve? Persze amint bombát robbantottam, azonnal keresni fog erre számíthattam. Huh! Na hát akkor menjünk nézzünk ezzel szembe.
    - Yumiro! - tértem az irodájában.
    - Itt van! A szerencsés barátnő! Tudtam, hogy van valami köztetek, volt valami szikra a koncert alatt is. - vigyorgott. Csak felé mosolyogtam. - Segíthetek valamiben?
     - El kellene lépjek egy olyan órára. Családi ügy... - szeme egy pillantra megrebbent, szerintem rá jött, hogy mi lehet az oka. Ki ne tudná?  Nyilatkozatom után.
    -Rendben, semmi gond! Van elég emberünk.
    - Köszönöm! Majd ha visszajövők bepótolom!
    - Ezen most ne törd a fejed! Menj csak nyugodtan.
Meghajoltam, hogy megköszönjem majd elhagytam az irodát. Nos most akkor irány apám!
Féltem? Nem! Ezt a döntést magam hoztam meg és nem fogom megbánni.  A boldogságomért, a szerelmemért tettem. Nincs mit megbánjak vagy féljek. Amikor eldöntöttem már akkor készen voltam bármilyen következményre. Tehát nézzek is vele szemben! 

Ma reggel nem az én kocsimmal jöttem, hanem Kazuya hozott el. Szóval metrora szálltam, hogy átvergődjek egyik pontból a másikban. Megérekeztem apám ügynökségéhez, beléptem az ajton, ahol Masudaval találkoztam és a többi csapattársával.

   -  Ai! - Masuda ahogy meglátott tekintetén valami furcsa szomorúság villant fel. Először lelkes volt, de azután mintha egy pillanat alatt a lelkesedés alább hagyott volna.

    - Sziasztok! Minden rendben veletek? 

     - Igen! De láttuk, hogy veled is, hiszen Kazuya Kamenashi párja vagy! Ez nagyon király! - lelkendezett Otoshi-kun. - Egyszer igazán összehozhatnál egy találkozot vele.

    - Meglátom mit tehetek, de csak akkor ha jól viselkedtek! - kacsintottam feléjük, mire mindannyian izgatottan mozgolodni kezdtek.

Azaz, majdnem mindannyian ugyanis Masuda nem.

    - Masuda, beszélhetünk? - lágyan felé mosoylodtam.

Oké, sietnem kellene apámhoz, de erre még van időm, csak egy két mondat. Masuda bólintott és kicsivel arébb léptünk a többiektől.

   -  Hogy vagy? Minden rendben? 

    - Igen... - de nem tekintett a szememben.

    - Biztos? - próbáltam keresni a tekintetét, de folyton el nézett.

    - Igen, miért? Mit gondolsz mia  bajom? - hangja kicsit erőteljesebb volt, meglepődtem. Miért lett hirtelen ideges? - Én csak... sajnálom! Örülök, hogy minden rendeződött Nakamaru-sannal. 

Ezzel pedig ott hagyott. Mi ez az egész?  És mikor beszéltünk Maruról? Nem értem! 

    - Miss  Fukuda, az édesapja már várja. - apám asszisztense lépett mögém.

Igen, menjünk nézni vele szemben. Huh, kifujtam a levegőt! Elindultunk az iroda felé. Megpróbáltam beszélgetni az asszisztensével, mi újság, hogy van, hogy megy a munka. De elég röviden válaszolhatott. Mr. Okashi, mindig is ilyen komoly ember volt. Talán ezért értették meg ennyire jól egymást apámmal.

    - Kérem menjen be! - az ajtó előtt megállt és jelzett, hogy lépjek be.

Ismét mély levegőt vettem, majd fujtam ki, kezemet a kilincsre tettem és lenyomtam. 

    - Szia apa! Rég találkoztunk! 

Apám az ablaka előtt állt és a várost nézte, az emberek forgatagát. Amikor beléptem, villám pillantást küldött felém:

     - Hát, én sem számítottam arra, hogy ez az egész eddig fog eljutni és így kell találkoznunk.

    - Mehetett volna egyszerűbben is ha bele egyeztek és nem akarjátok megszabni, hogy mit is akarok.

    - Pff... csak ezt tudod folyamatosan felhozni a mentségedre. Mi szabunk meg neked az életet... A szüleid vagyunk, persze, hogy a legjobbat akarjuk neked! - emelte fel a hangját!

    -  Mi az a legjob,b ha én nem is akarom? Megkérdeztétek valaha is, hogy mi a legjobb nekem? Nem!

    - Szerinted ki tudja a legjobban, ha nem mi a szüleid?

   - Talán én magam!

    -Ugyan már! Hogy tudnád ezt? A színpad mögött semmi érdekes nincs. Nem látja senki a munkádat és nem is értékeli. Mivel leszel híres?

    - Te tényleg ennyire értékeled azokat az embereket, akik neked mögötted előkészítették mindig a terepet? Akik támogatják, hogy minden a legnagyobb rendben menjen fellépés alatt? 

    - Háttérben!

    - Oh, eprsze, mert szerinted egy embert csak akkor lehet megdicsérni, ha mindenki látja? Szerinted más senki nics megdicsérve? Aki háttérben dolgozik? Apa, megkérdeztél valaha, mi volt LA-ben? Megkérdezted valaha, hogy mi az az a díj ami ott ékesedik a polcomon? Megkérdezted valaha Daichi nagybátyámat, hogy hogyan is dolgoztam? Hogyan kezeltek és ismertek ott?

    - Megkellett volna? Miért? Az nem a te utad. Te is nagyon jól tudtad odamész, de nem azért, hogy ezt az utat válaszd.

    - Oh, komolyan! Tényleg ennyire nem érdekel titeket, hogy mi van velem?

     - Ha ennyire elégedett vagy a Los Angelesi életeddel, akkor miért nem mész vissza oda?

     -És hagyni fogod az életem?

     - Tényleg belemész?

     - Dehogyis! Kazuya mellett akarok lenni, itt akarok élni Japánbsn. Itt akarom azt csinálni, amit szeretek.

    - Menj vissza Los Angelesben! 

    - Mi? Nem hiszed komolyan, hogy felajánlod menjek oda vissza és ne legyek Kazuyaval. - erre egyáltalán nem számítottam. Mi olyan nagy ba van Kazuyaval?

    - Én nem mondtam, hogy nem akarom, hoguy KAzuyaval légy. Nem vele van bajom!

    -  Akkor meg mi ez az egész? 

    - Én elmondtam, korábban neki is. - apám visszavett a hangjából. - Nincs semmi bajom, Kazuyaval. Ügyes, szorgalmas és tehetséges. De, neked megvan az életed, nem tudsz vele lenni.

    - Mi... mi, az, hogy nem tudok vele lenni? Miért van meg az életem? Apa, komolyan! És akkor csodálkozol, hogy elmondtam a médiának? Ebből már nagyon elegem van! 

    - ElegeD? Eleged? Én csak a jót akarom neked és te pedig tönkre akarod tenni a családunk? Puccsba akarod tenni a hírnevünket.

   - Nem! Nem!  Nem! Csak azt akartam mondani, hogy egy házasságot akartatok, amit én nem.

    - És ezzel azt üzented, hogy rossz szülők vagyunk. 

Ajkaimba haraptam, ne hogy olyant, mondjak amit később megbánok. Szerettem a szüleimet. Bármit si tegyenek, attól azok maradnak. És szeretném ha a kapcsolatunk jól alakulna. 

    - Nem. - válaszoltam rövioden.

    -Hogy nem... pff...- nevetett fel ironikusan. - De ne hidd, hogy csak nekünk tettél rosszat.

    - Apa...

    - Kazuya életét is ezzel megkeserítetted. Nem gondolod? Szerinted, hogy hangzik az, hogy csapattársával voltál? 

    - Elmondtuk az igazat.

    - És azt hiszed, hogy ez érdekli az embereket? A média cafatokra tépi.

    -Nem!

     - Puccsot fog mondnai a karriere.

    -Nem!

     - Menj vissza Los Angelesben, gondolkozz el a tetteden és lehet, hogy még, mented a fiút is.

    - Elég!

     - Nem állok melléttek. Szerinted mit tudok én tenni? Ha tagadom ezt az egészet? Kire fog kerólni az egész fokusz? Megtudom menteni. Nem fogják ettől a pillanattól kezdve zargatni. - a képernyőt felém mutatta, éppen egy műsor ment, ahol a fiúk vettek részt és éppen Kazuyat kérdezték a kapcsolatunkról, felhozva kényelmetlen témákat is, Maruról és rólam, meg hogy elcsábított. Kazuya mosolyogva, őszintén válaszolt. Nem kellene magyarázkodjon. Nem lenne miért! - És ez csak most, szerinted ha tagadom mi lesz vele?

Elbizonytalanodtam és kissé megremegtem. Lehet, hogy igaza van. Valami itt kicsuszott a kezeim közül.

Kazuya:

      - És itt van a hős szerelmünk! - léptem be az öltözőben, ahol a többiek tapssal vártak.
    - Mi ez az egész fogadtatás? - nevettem el magam.
     - Csak örülünk nektek! Hogy végre felvállahatjátok a kapcsolatotokat.
    - Köszönjük srácok!
    - Meglepő, hogy nem az a fő téma, hogy Kamenashi Kazuyanak barátnője van.
    - Uepi, az a fő téma.
    - Jó, de úgy értem, hogy nem ez áll fokuszban, pedig azt hittem, hogy nagyobb durranás lesz. Ne haragudj Kame, de csalódást okoztál!
    - Mi? - ütöttem játékosan vállba.
   - Hanem, ugye az, hogy Ai szülei ennyire irányítani akarják az életét.
    - Igen. Bár ezen nincs mit csodálkozni, nem vagyunk már egy olyan világban ahol mások kényszer házsságot akarnak.
     - Bár kitudja Junno, csak nem tudjuk.
     - Remélem, hogy most már tényleg felébrednek a szülei és megértenek.
    - Én is srácok! Én is!
Vajon ma keresni fogja az édesapja Ait? Biztos, hogy igen! Nem hiszem, jogy csak úgy hagyná, mikor erről cseng az egész média. De elé állunk! Ai mellé állok és ezen is túl leszünk. Minden rendben lesz! Minden a legnagyobb rendben kell legyen!
    - Srácok, még 10 perc amíg a műsor indul!
    - Megyek, én is elkészülni!
Egy TV műsorba szerepltünk, ahol természetesen nem maradhatott el a kifaggatás rólam és Aemiről. A kapcsolatunkról. Őszintén, telje szívemből válaszoltam a kérdésekre, szerettem volna ha az emberek látnák, hogy Aemivel a legnagyobb rendben vagyunk és ez mennyire komoly is. Na de, persze néhány kérdésre válaszoltam csak, nem akartam, hogy az egész műsor rólunk szóljon. De akartam egy biztos pontot adni mindenkinek.
Egész nap nem kaptam semmi üzenetet Aitől. Remélem minden rendben van! Lehet sok a munka. Vagy megtámadták volna a riporterek? Ah, nem! Bittos, hogy nem. Munka időben,  nem engedik be a Domeban. És láttam, ahogy bement. Biztos, minden rendben van!
Ebéd szünetben sem kaptam semmi hírt. Kicsit már aggasztott. Megpróbáltam hívni, de nem vette fel. Oké, nyugi Kame! Biztos, hogy minden rendben van. Hamarosan úgyis találkoztok. Igen! Még egy óra és érte méssz és akkor meglátod, hogy minden rendben van. Nem lehetsz az aggodó barát. Biztos, hogy minden rendben van. Nem támadtak le kérdésekkel a nap folyamán, a műsoron kívül, biztos, hogy őt sem. Szólt volna. Vagy hamarosan megtudod, de biztos vagyok benne, hogy képes volt kezelni. Minden rendben volt! Nem történt semmi!
     -Oh, íme a hős szerelmes! - fogadott Yumiro, ahogy átléptem a Dome küszöbét.
    - Miért nevez mindenki így? - fogtam vele kezet.
    - Hát nem az vagy?
    - Más sosem szokott szerelmes lenni?
    - Jól van, na. Amugy mit szeretnél? Miben segíthetek?
    - Ait jöttem felvenni!
    - Ait? Nem beszéltél vele?
    - Beszélni vele? Miről?
    - Ai néhány órával korábban volt itt és felmondott.
    - Felmondott?! - mi? Hogyan?
   - Nem mondta el neked! Én is nagyon meglepődtem, főleg, hogy nagyon ügyes volt és úgy láttam, hogy szereti a munkát itt, a csapatot. Mégis azt mondta, hogy nem tud tovább dolgozni.
   - Mi? De de hogyan? Várj! Azt mondod, hogy pár órája. Én reggel itt hagytam dolgozno, akkor nem mondott semmit?
    - Nem! Neki is fogott, de aztán kapott egy telefont és el kellett menjen.
    - Telefont?
    - Igen! Azt mondta családi ügy.
    - Családi ügy? -Az édesapja! - Köszönöm szépen Yumiro!
Tudhattam volna! Tudtam, hogy keresni fogja az édesapja. De miért nem hívott fel? Miért nem keresett engem? Egyedül ment beszélni vele? Arra kérte volna, hogy válasszon? Vagy a munka vagy én? Ezért mondott fel? De miért nem szólt nekem? Miért nem értesített? Ai, kicsim!
Átvágtam a városon. Nem éppen szépen leparkoltam és felszaladtam a lakásomban. Szó szerint berobbantam az ajton, amivel sikerült megijesztenem Ran-chant.
    - Ne haragudj, pajti! Ai! Ai itt vagy?
Még a cipőmet sem huztam le úgy léptem be a lakásban. Sehonnan nem hallottam, semmilyen hangot. Sőt Shinichi-kunt se láttam, pedig biztos, hogy itt lenne Ran-channal. Felsiettem a vendég szobába, de az üres volt. És ami jobban megijesztett, hogy a szekrény üres volt.
    - Ai! - hiába kutattam a szobában, nem volt ott semmi. Mintha nem is lett volna itt, senki az elmúlt időszakban. Lesiettem újra a szobában, miközben a számát tárcsáztam, de a robot szólalt bele. Nem lehet! Miért nincs itt? Mi történt? Vissza ment volna a szüleihez? De miért nem szólt nekem? Biztos, hogy szólt volna. Nem? De akkor hol vannak a dolgai? Hol van Shinichi-kun? Miért nem mondott semmit? Miért nem üzent? Kicsim, mi történt?
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Azonnal felkaptam, meg sem nézve, hogy ki hív.
    - Ai?
    - Kazuya! - Kaoru volt. - Én vagyok! Mi ez az egész? Elmondtátok a kapcsolatotokat? Hol van Ai? Miért nem veszi fel a telefont?
   - Huh... - kifujtam a levegőt. - Igen, bevallottuk, hogy egy párt alkotunk. De nem tudom, hol van Ai. Nekem sem veszi fel a telefont.
    - Neked sem? Mi történt?
    - Nem tudom én sem a részleket, csak annyit, hogy délelőtt kereste az édesapja, felmondott a Domeban is és a lakásomból is elment.
    - Tessék? Mit keresett a lakásodban? Aj! Az a leányka miért nem hívott fel.
    - Úgy gondolta, hogy elég vajod van.
    - Oh, Ai... - csengett szomoruan a hangja. - Gondolod, hogy az apja elszakította tőlünk?
    - Nem! Nem, biztos hogy nem, megbeszéltük, hogy ezt együtt csináljuk végig. Nem hagyott el! - ám, ahogy ezt a mondatot kimondtam megpillantottam a konyhapulton egy levelet.
"Kedves Kazuya! Nem lehetek elég hálás, hogy visszatérve Japánban, találkozhattam egy olyan személlyel, mint te. Szeretlek! És mindig is szeretni foglak! De most sajnos, ez a szerelem még nem történhet meg. Azt hittem, hogy tini lázadással, megkapom az életem, de nem így történt. Túlságosan, könnyelműen vettem. Ne haragudj! Ne haragudj, hogy annyit kellett várj, értem és most mégis elmegyek! Nem érdemled ezt meg! Erősebb, leszek és visszajövök! Elfogom érni, hogy elfogadjanak engem és büszkén mondhasd Ai Fukuda a barátnőd. Megkapom az életem! Ne haragudj, hogy csak így se szó se beszéd elmentem. De nem akarom, hogy gondot adodjon, hogy bajod essen. Ne haragudj! Ha visszatérek és még úgy érzel, akkor legyünk együtt. De azt is megérteném, ha közbe megismernél egy másik lányt. Ami nekem fontos, hogy szabad és boldog légy! Ha hiányozom, tekints az ég felé. Egyet osztunk! Szeretlek! Kazuya Kamenashi, szeretlek! Ai"
   - Kazuya? Kazuya? Hallasz?
Mi ez az egész? Mi ez a levél? Mi az, hogy mással legyek boldog? Mi az, hogy csak úgy elmentél? Miért? Miért nem mondtál semmit? Nem erről volt szó! Nem ezt beszéltük meg! Miért? Mi történt? Nem! Nem kell egyedül megküzdj vele! Én is itt vagyok!
    - Kazuya te sírsz?
   - Khm... Kaoru, ne haragudj nekem most mennem kell!
Nem, ez nem így fog történni! Nem hagyom!