Tekints fel az égre!
39.fejezet Megoldások
Ai:
Egy hónapja akarom ezt hallani. Egy kerek flancos hónapja akarom hallani a hangod és látni téged és most. Most itt vagy előttem. Alig hiszem el! Annyira hiányoztál! Annyira nehéz volt akár egy perc is nélküled. Hogy nem láthatlak, hogy nem irhatok neked. De eldöntöttem. Eldöntöttem, hogy nem kereslek. Hogy addig nem, amíg nem leszek méltó hozzád. Amíg, nem tudom a körülöttem lévő zűrt elsimitani.
Amikor visszajöttem Los Angelesben, Daichi nem mondott semmit, csak kitárta karjait és befogadott. Talán, az sem túlzás ha azt mondom, nem lepődött meg, hogy visszajöttem. Elmeséltem neki, mindent az elejétől kezdve, amikor visszatértem Japánban, megismertem Kazuyat és, hogy titokban kezdtünk járni. Majd, hogy vallottunk színt és állított apám döntés mellé. Nem ítélkezett, nem veszekdett, végig hallgatott. És minden egyes nap végig nézett, ahogy Kazuyat hiányolom. Ahogy az ő zenéjét hallgatom vagy a csapatét, ahogy az ő képét nézem, vagy a közöst képeket. Minden reggel azzal kelltem, hogy feltekintettem az égre és minden este azzal feküdtem, hogy feltekintek az égre. Avagy amikor szabad időm volt, az egyik kedvenc helyem a tengerpart volt. És abban reménykedtem, hogy Kazuya is felnéz erre a végtelenségre ami bármennyire is messze vagyunk egymástól összeköt minket. A munkát folytattam, nagybátyámnál, mint azelőtt is ugyanúgy. De az LA életem nem volt már ugyan olyan, mint azelőtt. Hiányzott Japán! Haza akartam menni, de nem tudtam. Nem lehetett! Szüleimmel nem beszéltem, nem kerestem társaságukat. Nem tudnak megérteni. Akkor mit akarnak? Ébredjenek rá, hogy nem az vagyok akit ők akarnak. Bár talán ez egy hátrány volt azzal kapcsolatban, hogy elsimitsam a dolgokat. Vagy nem. Talán, ez a távolság valamit segít náluk. Bár, ezzel csak magamat bántom, hiszen hiányzik.
- Kame... - mondom ki azt a nevet, amit már egy hónapja kiakarok mondani.
Ott áll előttem. Egy fehér polót visel, ami jól kihangsulyozta felső testét, fekete nadrággal. Hátán egy hátizsák, és kezébe egy szürke tréning. Szemei felragyogtak és megkönnyebbűlés látszott arcán. Nagyot dobbant a szívem. Még mindig ugyan olyan hatással van rám, mint egy hónappal ezelőtt.
Kame kifujta a levegőt, majd átszelte a köztünk lévő távolságot és karjaiba zárt. Olyan annyira jól esett. Annyira hiányoztak ezek a karok és ez az illat. Mindez, menedéket nyujtott.
- Ne haragudj rám, hogy idejöttem! Ne haragudj, hogy nem vártalak meg! De tudnod, kellett, hogy nincs amiért engem félts. Hogy minden rendben lesz! És nem kell miattam elmenekülj vagy megváltozz. Melletted akarok lenni és veled együtt küzdeni! Ne haragudj! Tiszteletben akartam tartani a kérésed, hogy várjalak meg! De... Nem tudtam!
Könnyek buggyantak ki. Felugrottam a nyakába és szorosan átölelten
- Ez nem fer! Ez egyáltalán nem fer! Már megint te kérsz bocsánatot. Pedig én kellene! Ne haragudj rám! - törtem ki zokogásba. - Ne haragudj, hogy ilyen önző voltam, hogy bár megbeszéltük, még sem tudtam betartani és eljöttem. Én... Én... Megakartalal védeni! Nem akartam, hogy gondod legyen ebből! De nem adtalak fel, egy pillantra sem fordult meg ilyen a fejemben, csak... Csak, helyre akartam hozni és elakartam érni, hogy próblémák nélkül legyünk együtt.
- Tudom! Tudom! - kissé elhuzodott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen és letörölhesse könnyeimet. Érintése, olyan meleg volt. - Nincs amiért bocsánatot kérj! Nincs amiért rosszul érezned magad. Itt vagyok! Szeretlek! Nagyon szeretlek! És ez sosem fog megváltozni! És többet soha nem foglak elengedni! Érted?
- Én is szeretlek!
Egy hónap után, amit csak álmimban láttam és emlékeimből felidézhettem az érzést, végre megtörténhetett. Ismét érezhettem csókjának ízét. Egész testemen végig futott a borzongás. Percekig csak ott álltunk a parton, egymás ölelő karjaiba, miközben ajkaink táncba hívták egymást. A hiány, a végtelen szerelem minden benne volt ebben.
- Akkor nem haragszol, hogy eljöttem érted?
- Nem! Igen, azt mondtam, hogy helyre akarom hozni magam, de ha te keresel akkor tárt karokkal fogadlak. Mert hiányzol!
Kame gyöngéden elmosolyodott és hátra simitott egy hajtincset az arcomból.
- Be kell valljam, hogy volt egy löket is, amiért eljöttem. - értetlenül összeszűkítettem a szemem. Milyen löketről beszél? - Édesanyád meglátogatott.
- Anyukám?!
- Igen! De ne ítélkezz. Nem történt semmi baj. Azért jött, hogy megkérjen jöjjek el érte és vigyelek haza.
- Hogy micsoda?
- Ai, anyukád aggódik érted! Szeretné rendbe hozni a dolgokat.
Elengedem Kame kezeit és hátra lépek.
- Nem! Biztos, hogy megint irányítani akarnak. Ki tudja, hogy mit találtak ki, már megint és most már felakarnak használni téged is.
- Ai, nem! Láttam édesanyád arcát zokogott, őszinte volt. Hiányzol és be látta, hogy amit tettek az önzőség.
Könnyek szöktek szemeimben ismét, ajkaimba haraptam és hátat fordítottam Kamenak, karba téve a kezeimet. Mocorgást hallottam magam mögött, majd két kar ölelt át hátulról.
- Ai, menjünk haza! Beszélj a szüleiddel. Hiányzol nekik, rájöttek a hibáikra.
- Most csak anyám nevében beszélsz vagy édesapáméba is? - Kazuya egy pillanatig hallgatott. Hát igen, én is ezt gondoltam.
- Beszélj velük! Szerintem másként lássák a dolgokat. Ha szeretnéd ott leszek melletted!
Most rajtam volt a sor, hogy síri csend legyen miattunk. Nem mondtam semmit, Kame továbbra is ölelt és fejét a nyakamba furta.
- Rendben! De csak vasárnap, addig el kell még intézzek egy pár dolgot.
- Minden rendben lesz? - suttogta a fülemben.
Hát én is remélem. Tudom, hogy a szüleim és mindig is azok maradnak, de nem akarom tovább ezt az egész őrületet vinni, ha továbbra is így folytatják, abból én nem kérek.
- Oh, látom, hogy minden helyre jött! - mosolyodott nagybátyám, amikor visszaértünk az épülethez. - Vigyázz az unokahugomra! - kacsintott Kame felé.
- Vigyázok!
- Daichi... Én...
- Haza kell menned! - fejezte be a mondatot helyettem. - Jól teszed! Úgy kell! Ne legyél itt a nyakamon folyton. Ide csak nyaralni gyere. - feltekintett rám, szemei lágyságot sugároztak. - Hozd helyre a dolgokat és légy hű ömmagadhoz. Biztos vagyok benne, hogy a testvérem és sogórnőm is belátja ezt. Ne menekülj, ne kerül őket, ne lázadozz. Felnőttek módjára állj velük szembe és beszéljetek nyugodtan.
Mosolyogva bólintottam.
- Na, de azért ma még dolgozunk nem? Kazuya, szabadidőd van, nem? Beállsz?
- Daichi!
- Én csak hasznosítani akarom az embereket!
- Nincs semmi baj, Ai. Szívesen segítek.
Ezzel pedig neki álltunk készülődni a következő színdarab műsorra ami itt lesz tartva. Jó kis csapata volt Daichinak, kisebb mint Domeban deösszertartóak. Hiányzott az ottani csapat. Vajon még van esélyem, hogy visszakerüljek oda?
Kazuyat hamar befogadták az itteni emberek, szorgalmas munkája meggyőzte őket, no meg barátságos személyisége. Este még a koordinálásba is segített. Úgy láttam, hogy élvezte.
Milyen jó, hogy itt van. Annyira hiányzott. Eljött értem. Ismertem Kazuyat, tudtam, hogy bizonyos részben tiszteletben akarja tartani a döntésem, ezért féltem, hog az idő múlásával talál valaki mást, aki esetleg jobban talál hozzá. A kis ördög folyton ezt hozta fel. De most már itt van. És még egyszer nem engedem el!
Nem engedem el... Gondoltam egyet és felkelltem az ágyamból. Csendbe kimentem, egyenesen a vendég szobába. Halk kopogás, hall válasz.
- Szia! - kissé zavarba voltam.
- Szia! - nagy mosoly volt arcán, még a sötétségben is láttam, elhuzta a takarot és megveregette a mellette levő helyet.
Elmosolyodtam és gyorsan odasiettem. Rögtön karjai közé zárt.
- Megértem, hogy miért szereted ennyire ezt a munkát! Valóban jó dolog látni, ahogy egy csapatként dolgoztok és tartsátok ezt a munkát. Persze eddig is láttam és tiszteltem a stábok munkáját. De most már tudom, hogyan éreznek. Többször kell, megköszönjem nekik.
- Ügyes voltál! De azért remélem idolnak maradsz.
- Miért? Annyira nem voltam jó?
- Hááát... - forgattam a szemem.
- Mi? Mibe nem voltam jó? Mi? Mi? Mi? - csiklintott meg.
- Ne! Ne! Ne! Fel... Felköltsük Daichit!
- Valld be, hogy jól dolgoztam!
- Ügyes voltál! Jó munkát végeztél! De azért maradj idol, hogy a színpadon ragyogj, én majd itt vagyok mögötted.
- Nem akarom, hogy mögöttem légy. Légy mellettem!
Puszilta meg a kezeimet. Összebujtunk és így ért utol az álom.
Másnap randizni mentünk Los Angelesben. Kazuya kíváncsi volt a városra és, hogy hogy mely helyek fontosak számomra, hova járok, mit ajánlok. Minden kis részeltet látni, akart, amit én meséltem neki. És új történetekre is kíváncsi volt. Remek napot töltöttünk együtt. Este Daichival közösen vacsoráztunk, majd összepakoltam a holnapi útra.
Hajnalba volt a repülő, amivel hazaértünk. És ezutan, nem akarom csak úgy itt hagyni ezt az országot.
Megérkezve egyenesen, a szüleim házához mentünk. Bár, mondtam, hogy Kazuya hazamehet biztos fáradt az uttol és lesz munkája másnap, meg mesélte, hogy eltolta egyik munkáját, amit be kell pótolnia. De azt mondta, hogy mellettem akar maradni. Így, együtt léptük át a szüleim házának küszöbét. Csend honolt a házban, csak a nappaliból hallatszodtak halk hangok, a TV ment. Mély levegőt vettem és beléptünk.
- Ai! - anyám azonnal felugrott a kanapéról és hozzám szaladt, hogy átöleljen. - Annyira örülök, hogy hazajöttél! Ne haragudj rám! Kérlek ne haragudj ránk! Elvakított valami és nem vettük észre, hogy mi a jó neked. Önzőek voltunk! Tudom, hogy nem lehet ezt olyan könnyen megbocsájtani, de ígérem, hogy ezentúl minden más lesz. Támogatunk és melletted leszünk! Mindent elkövetek, hogy megbocsáss. - anyám szorosan ölelt, miközben sírni kezdett.
Őszinte volt. Mindig is számíthattak rájuk az ellentéteink ellenére, mellettem voltak és támogattak. Tudom hogy szeretnek, csak mást láttak.
-Anya, mindketten másképp kezelhettük volna a helyzetet. Nincs semmi baj! Szeretlek titeket! - öleltem vissza.
- Mi is, nagyon! Köszönöm Kazuya, hogy haza hoztad!
Percekig csak úgy álltunk, Kame mosolygott, apám nem mozdult meg. Maga elé dermedt. Mikor kicsit megnyugodtunk anyámnal, elléptem tőle és apám elé léptem.
- Nagyon sajnálom, hogy nem teljesítettem a feltételem! - hajoltam meg. - Nem akarom bajba keverni Kazuyat és mindent elkövetek, hogy ne keverjem. De mindennek felett, szeretném ha elfogadnád a kapcsolatunkat. Ha szeretnéd fellépek koncerteken, ha szeretnéd híres leszek, de hadd Kazuya maradjon mellettem és hadd, hogy a stáb tagos munkámat is folytassam.
- Ai! - felemeltem a kezem, hogy Kazuya és édesanyám felé üzenjek, minden rendben.
- Szerinted birni fogod? - apám nem nézett felém.
- Mindent elkövetek!
- Azt gondolod, hogy lesz időd? Mindenre?
- Mindent elkövetek! - csend telepedett ránk.
- Den...
- Nem kell!
- Hogy? - emelkedtem fel.
-Nem akarom, hogy olyan munkát végez amit nem szeretsz. - most először nézett a szemeimben, megbánás csillogott bennük. - Szeretném ha azt az utat követnéd amit szeretsz, amit akarsz. Mi pedig anyáddal, ott fogunk állni mögötted.
- Apa... - felállt.
- Sajnálom, hogy erre kényszerítettelek, sajnálom, hogy elválasztottalak titeket. - nézett rám, majd Kazuyara. - Szörnyű apa voltam. Anyádra, ne haragudj az én hibám az egész. Én voltam a makacs. Sajnálom! De kérlek többet, ne zárj ki az életedből. Egy kicsit hadd legyünk melletted.
Ismét könnyek szöktek a szemembe, apámhoz siettem és átöleltem.
- Mindig is a szüleim voltatok és lesztek! Köszönöm! Köszönöm!
Csak ezt ismételgettem, míg anyánk is csatlakozott és egy jó kis családias ölelés lett. Itt elkezdődött egy új fejezet. Egy változás, új napok kezdete.
- Köszönjük! Köszönjük szépen, hogy itt vagytok és továbbra is támogattok! - KAT-TUN koncert volt a Domeban.
2 év telt el, amióta rendeződtek a dolgok köztem és a szüleim között. Már több mint 2 éve alkotok egy párt Kazuyaval. És minden a legnagyobb rendben van. Csodálatos, hogy vele lehetek. Minden egyes nap varázslatos. Voltak akik nem örültek a kapcsolatunknak és jöttek a pletykák, de nem érdekelt ki kit hibáztat. A lényeg az volt, hogy itt vagyunk. A szüleim is megkedvelték Kazuyat és jó kapcsolatba vannak az ő szüleivel is. Amennyire engedi az idő, emlékeket gyüjtünk. Találkozunk a barátokkal, elmegyünk sétálni, randizni, ramenezni és még Los Angelesbe is visszamentünk, de nem csak ketten hanem a szüleim is. És visszakaptam a Domeban a munkámat, Yumiro tárt karokkal várt, valahogy nem is volt annyira meglepődve, elmondása szerint számított rá, hogy visszajövők. Néhány hónappal korábban pedig, Kazuyahoz költöztem így még több időt lehettünk együtt. Minden olyan jó! Annyira boldog vagyok!
Amikor visszajöttem Los Angelesben, Daichi nem mondott semmit, csak kitárta karjait és befogadott. Talán, az sem túlzás ha azt mondom, nem lepődött meg, hogy visszajöttem. Elmeséltem neki, mindent az elejétől kezdve, amikor visszatértem Japánban, megismertem Kazuyat és, hogy titokban kezdtünk járni. Majd, hogy vallottunk színt és állított apám döntés mellé. Nem ítélkezett, nem veszekdett, végig hallgatott. És minden egyes nap végig nézett, ahogy Kazuyat hiányolom. Ahogy az ő zenéjét hallgatom vagy a csapatét, ahogy az ő képét nézem, vagy a közöst képeket. Minden reggel azzal kelltem, hogy feltekintettem az égre és minden este azzal feküdtem, hogy feltekintek az égre. Avagy amikor szabad időm volt, az egyik kedvenc helyem a tengerpart volt. És abban reménykedtem, hogy Kazuya is felnéz erre a végtelenségre ami bármennyire is messze vagyunk egymástól összeköt minket. A munkát folytattam, nagybátyámnál, mint azelőtt is ugyanúgy. De az LA életem nem volt már ugyan olyan, mint azelőtt. Hiányzott Japán! Haza akartam menni, de nem tudtam. Nem lehetett! Szüleimmel nem beszéltem, nem kerestem társaságukat. Nem tudnak megérteni. Akkor mit akarnak? Ébredjenek rá, hogy nem az vagyok akit ők akarnak. Bár talán ez egy hátrány volt azzal kapcsolatban, hogy elsimitsam a dolgokat. Vagy nem. Talán, ez a távolság valamit segít náluk. Bár, ezzel csak magamat bántom, hiszen hiányzik.
- Kame... - mondom ki azt a nevet, amit már egy hónapja kiakarok mondani.
Ott áll előttem. Egy fehér polót visel, ami jól kihangsulyozta felső testét, fekete nadrággal. Hátán egy hátizsák, és kezébe egy szürke tréning. Szemei felragyogtak és megkönnyebbűlés látszott arcán. Nagyot dobbant a szívem. Még mindig ugyan olyan hatással van rám, mint egy hónappal ezelőtt.
Kame kifujta a levegőt, majd átszelte a köztünk lévő távolságot és karjaiba zárt. Olyan annyira jól esett. Annyira hiányoztak ezek a karok és ez az illat. Mindez, menedéket nyujtott.
- Ne haragudj rám, hogy idejöttem! Ne haragudj, hogy nem vártalak meg! De tudnod, kellett, hogy nincs amiért engem félts. Hogy minden rendben lesz! És nem kell miattam elmenekülj vagy megváltozz. Melletted akarok lenni és veled együtt küzdeni! Ne haragudj! Tiszteletben akartam tartani a kérésed, hogy várjalak meg! De... Nem tudtam!
Könnyek buggyantak ki. Felugrottam a nyakába és szorosan átölelten
- Ez nem fer! Ez egyáltalán nem fer! Már megint te kérsz bocsánatot. Pedig én kellene! Ne haragudj rám! - törtem ki zokogásba. - Ne haragudj, hogy ilyen önző voltam, hogy bár megbeszéltük, még sem tudtam betartani és eljöttem. Én... Én... Megakartalal védeni! Nem akartam, hogy gondod legyen ebből! De nem adtalak fel, egy pillantra sem fordult meg ilyen a fejemben, csak... Csak, helyre akartam hozni és elakartam érni, hogy próblémák nélkül legyünk együtt.
- Tudom! Tudom! - kissé elhuzodott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen és letörölhesse könnyeimet. Érintése, olyan meleg volt. - Nincs amiért bocsánatot kérj! Nincs amiért rosszul érezned magad. Itt vagyok! Szeretlek! Nagyon szeretlek! És ez sosem fog megváltozni! És többet soha nem foglak elengedni! Érted?
- Én is szeretlek!
Egy hónap után, amit csak álmimban láttam és emlékeimből felidézhettem az érzést, végre megtörténhetett. Ismét érezhettem csókjának ízét. Egész testemen végig futott a borzongás. Percekig csak ott álltunk a parton, egymás ölelő karjaiba, miközben ajkaink táncba hívták egymást. A hiány, a végtelen szerelem minden benne volt ebben.
- Akkor nem haragszol, hogy eljöttem érted?
- Nem! Igen, azt mondtam, hogy helyre akarom hozni magam, de ha te keresel akkor tárt karokkal fogadlak. Mert hiányzol!
Kame gyöngéden elmosolyodott és hátra simitott egy hajtincset az arcomból.
- Be kell valljam, hogy volt egy löket is, amiért eljöttem. - értetlenül összeszűkítettem a szemem. Milyen löketről beszél? - Édesanyád meglátogatott.
- Anyukám?!
- Igen! De ne ítélkezz. Nem történt semmi baj. Azért jött, hogy megkérjen jöjjek el érte és vigyelek haza.
- Hogy micsoda?
- Ai, anyukád aggódik érted! Szeretné rendbe hozni a dolgokat.
Elengedem Kame kezeit és hátra lépek.
- Nem! Biztos, hogy megint irányítani akarnak. Ki tudja, hogy mit találtak ki, már megint és most már felakarnak használni téged is.
- Ai, nem! Láttam édesanyád arcát zokogott, őszinte volt. Hiányzol és be látta, hogy amit tettek az önzőség.
Könnyek szöktek szemeimben ismét, ajkaimba haraptam és hátat fordítottam Kamenak, karba téve a kezeimet. Mocorgást hallottam magam mögött, majd két kar ölelt át hátulról.
- Ai, menjünk haza! Beszélj a szüleiddel. Hiányzol nekik, rájöttek a hibáikra.
- Most csak anyám nevében beszélsz vagy édesapáméba is? - Kazuya egy pillanatig hallgatott. Hát igen, én is ezt gondoltam.
- Beszélj velük! Szerintem másként lássák a dolgokat. Ha szeretnéd ott leszek melletted!
Most rajtam volt a sor, hogy síri csend legyen miattunk. Nem mondtam semmit, Kame továbbra is ölelt és fejét a nyakamba furta.
- Rendben! De csak vasárnap, addig el kell még intézzek egy pár dolgot.
- Minden rendben lesz? - suttogta a fülemben.
Hát én is remélem. Tudom, hogy a szüleim és mindig is azok maradnak, de nem akarom tovább ezt az egész őrületet vinni, ha továbbra is így folytatják, abból én nem kérek.
- Oh, látom, hogy minden helyre jött! - mosolyodott nagybátyám, amikor visszaértünk az épülethez. - Vigyázz az unokahugomra! - kacsintott Kame felé.
- Vigyázok!
- Daichi... Én...
- Haza kell menned! - fejezte be a mondatot helyettem. - Jól teszed! Úgy kell! Ne legyél itt a nyakamon folyton. Ide csak nyaralni gyere. - feltekintett rám, szemei lágyságot sugároztak. - Hozd helyre a dolgokat és légy hű ömmagadhoz. Biztos vagyok benne, hogy a testvérem és sogórnőm is belátja ezt. Ne menekülj, ne kerül őket, ne lázadozz. Felnőttek módjára állj velük szembe és beszéljetek nyugodtan.
Mosolyogva bólintottam.
- Na, de azért ma még dolgozunk nem? Kazuya, szabadidőd van, nem? Beállsz?
- Daichi!
- Én csak hasznosítani akarom az embereket!
- Nincs semmi baj, Ai. Szívesen segítek.
Ezzel pedig neki álltunk készülődni a következő színdarab műsorra ami itt lesz tartva. Jó kis csapata volt Daichinak, kisebb mint Domeban deösszertartóak. Hiányzott az ottani csapat. Vajon még van esélyem, hogy visszakerüljek oda?
Kazuyat hamar befogadták az itteni emberek, szorgalmas munkája meggyőzte őket, no meg barátságos személyisége. Este még a koordinálásba is segített. Úgy láttam, hogy élvezte.
Milyen jó, hogy itt van. Annyira hiányzott. Eljött értem. Ismertem Kazuyat, tudtam, hogy bizonyos részben tiszteletben akarja tartani a döntésem, ezért féltem, hog az idő múlásával talál valaki mást, aki esetleg jobban talál hozzá. A kis ördög folyton ezt hozta fel. De most már itt van. És még egyszer nem engedem el!
Nem engedem el... Gondoltam egyet és felkelltem az ágyamból. Csendbe kimentem, egyenesen a vendég szobába. Halk kopogás, hall válasz.
- Szia! - kissé zavarba voltam.
- Szia! - nagy mosoly volt arcán, még a sötétségben is láttam, elhuzta a takarot és megveregette a mellette levő helyet.
Elmosolyodtam és gyorsan odasiettem. Rögtön karjai közé zárt.
- Megértem, hogy miért szereted ennyire ezt a munkát! Valóban jó dolog látni, ahogy egy csapatként dolgoztok és tartsátok ezt a munkát. Persze eddig is láttam és tiszteltem a stábok munkáját. De most már tudom, hogyan éreznek. Többször kell, megköszönjem nekik.
- Ügyes voltál! De azért remélem idolnak maradsz.
- Miért? Annyira nem voltam jó?
- Hááát... - forgattam a szemem.
- Mi? Mibe nem voltam jó? Mi? Mi? Mi? - csiklintott meg.
- Ne! Ne! Ne! Fel... Felköltsük Daichit!
- Valld be, hogy jól dolgoztam!
- Ügyes voltál! Jó munkát végeztél! De azért maradj idol, hogy a színpadon ragyogj, én majd itt vagyok mögötted.
- Nem akarom, hogy mögöttem légy. Légy mellettem!
Puszilta meg a kezeimet. Összebujtunk és így ért utol az álom.
Másnap randizni mentünk Los Angelesben. Kazuya kíváncsi volt a városra és, hogy hogy mely helyek fontosak számomra, hova járok, mit ajánlok. Minden kis részeltet látni, akart, amit én meséltem neki. És új történetekre is kíváncsi volt. Remek napot töltöttünk együtt. Este Daichival közösen vacsoráztunk, majd összepakoltam a holnapi útra.
Hajnalba volt a repülő, amivel hazaértünk. És ezutan, nem akarom csak úgy itt hagyni ezt az országot.
Megérkezve egyenesen, a szüleim házához mentünk. Bár, mondtam, hogy Kazuya hazamehet biztos fáradt az uttol és lesz munkája másnap, meg mesélte, hogy eltolta egyik munkáját, amit be kell pótolnia. De azt mondta, hogy mellettem akar maradni. Így, együtt léptük át a szüleim házának küszöbét. Csend honolt a házban, csak a nappaliból hallatszodtak halk hangok, a TV ment. Mély levegőt vettem és beléptünk.
- Ai! - anyám azonnal felugrott a kanapéról és hozzám szaladt, hogy átöleljen. - Annyira örülök, hogy hazajöttél! Ne haragudj rám! Kérlek ne haragudj ránk! Elvakított valami és nem vettük észre, hogy mi a jó neked. Önzőek voltunk! Tudom, hogy nem lehet ezt olyan könnyen megbocsájtani, de ígérem, hogy ezentúl minden más lesz. Támogatunk és melletted leszünk! Mindent elkövetek, hogy megbocsáss. - anyám szorosan ölelt, miközben sírni kezdett.
Őszinte volt. Mindig is számíthattak rájuk az ellentéteink ellenére, mellettem voltak és támogattak. Tudom hogy szeretnek, csak mást láttak.
-Anya, mindketten másképp kezelhettük volna a helyzetet. Nincs semmi baj! Szeretlek titeket! - öleltem vissza.
- Mi is, nagyon! Köszönöm Kazuya, hogy haza hoztad!
Percekig csak úgy álltunk, Kame mosolygott, apám nem mozdult meg. Maga elé dermedt. Mikor kicsit megnyugodtunk anyámnal, elléptem tőle és apám elé léptem.
- Nagyon sajnálom, hogy nem teljesítettem a feltételem! - hajoltam meg. - Nem akarom bajba keverni Kazuyat és mindent elkövetek, hogy ne keverjem. De mindennek felett, szeretném ha elfogadnád a kapcsolatunkat. Ha szeretnéd fellépek koncerteken, ha szeretnéd híres leszek, de hadd Kazuya maradjon mellettem és hadd, hogy a stáb tagos munkámat is folytassam.
- Ai! - felemeltem a kezem, hogy Kazuya és édesanyám felé üzenjek, minden rendben.
- Szerinted birni fogod? - apám nem nézett felém.
- Mindent elkövetek!
- Azt gondolod, hogy lesz időd? Mindenre?
- Mindent elkövetek! - csend telepedett ránk.
- Den...
- Nem kell!
- Hogy? - emelkedtem fel.
-Nem akarom, hogy olyan munkát végez amit nem szeretsz. - most először nézett a szemeimben, megbánás csillogott bennük. - Szeretném ha azt az utat követnéd amit szeretsz, amit akarsz. Mi pedig anyáddal, ott fogunk állni mögötted.
- Apa... - felállt.
- Sajnálom, hogy erre kényszerítettelek, sajnálom, hogy elválasztottalak titeket. - nézett rám, majd Kazuyara. - Szörnyű apa voltam. Anyádra, ne haragudj az én hibám az egész. Én voltam a makacs. Sajnálom! De kérlek többet, ne zárj ki az életedből. Egy kicsit hadd legyünk melletted.
Ismét könnyek szöktek a szemembe, apámhoz siettem és átöleltem.
- Mindig is a szüleim voltatok és lesztek! Köszönöm! Köszönöm!
Csak ezt ismételgettem, míg anyánk is csatlakozott és egy jó kis családias ölelés lett. Itt elkezdődött egy új fejezet. Egy változás, új napok kezdete.
- Köszönjük! Köszönjük szépen, hogy itt vagytok és továbbra is támogattok! - KAT-TUN koncert volt a Domeban.
2 év telt el, amióta rendeződtek a dolgok köztem és a szüleim között. Már több mint 2 éve alkotok egy párt Kazuyaval. És minden a legnagyobb rendben van. Csodálatos, hogy vele lehetek. Minden egyes nap varázslatos. Voltak akik nem örültek a kapcsolatunknak és jöttek a pletykák, de nem érdekelt ki kit hibáztat. A lényeg az volt, hogy itt vagyunk. A szüleim is megkedvelték Kazuyat és jó kapcsolatba vannak az ő szüleivel is. Amennyire engedi az idő, emlékeket gyüjtünk. Találkozunk a barátokkal, elmegyünk sétálni, randizni, ramenezni és még Los Angelesbe is visszamentünk, de nem csak ketten hanem a szüleim is. És visszakaptam a Domeban a munkámat, Yumiro tárt karokkal várt, valahogy nem is volt annyira meglepődve, elmondása szerint számított rá, hogy visszajövők. Néhány hónappal korábban pedig, Kazuyahoz költöztem így még több időt lehettünk együtt. Minden olyan jó! Annyira boldog vagyok!
- Kazuya, azt hiszem lenne valami bejelentésed nem?
- Igen, köszönöm, Junno! Valóban lenne. De nem kell megijednetek! Ez egyáltalán nem rossz hír. - Bejelenteni valója? Vajon mi az? - Tudjátok, szeretném megköszönni mindazoknak akik minden egyes ilyen alkalomkor hátunk mögött vannak és támogatnak. Azon igyekszenek, hogy minden a legnagyobb rendben menjen a fellépésünkkor és ragyoghassunk minél jobban. Amit hátul a stáb letesz, az elképesztő. Kérnék egy tapsot nekik! - csak ennyi. Aranyos! Megfordulok, hogy körbe nézhessek hogy valahol kell e segítség. - És ezek között a segítségek között van egy személy, aki különleges helyet foglal el a szívemben. - megálltam. - Első pillantásra elvarázsolt és ahogy egyre jobban megismertem, úgy erősödtek az érzéseim felé. - a rajongok sikitottak. - Nem volt könnyű az út idáig, de nem engedtem el, ahogy ő sem engem. Kitartunk egymás mellett tudom! Megannyi szép emlékünk van és tudom, hogy megannyi vár még ránk. Ez a személy, mindig azt mondja, hogy ott van mögöttem, gondoskodik hogy minden rendben legyen. Akkor kijavítom, hogy nem kell mögöttem legyen, lehet mellettem. Most, pedig ismét kijavitom magam. Ai, kérlek gyere elém.
Mit mondott? Minami, a kolleganőm mellettem termett hatalmas mosollyal.
- Mi folyik itt?
- Meglátod! De menj mert hív a pasid!
Ezzel pedig elkezdett vezetni a színpadhoz, ott egyszerűen lökött egyet rajtam. A közönség sikitott. Kame észrevett és elindult felém. Kinyujtotta a kezét. Meg vagyok szokva a szinpadon, de most mégis zavarba voltam.
- Kicsim, arébb jönnél velem. - ismét sikitás töltötte meg a terepet.
Elfogadtam Kame kezét, mire visszább sétáltunk a közepe felé. Junno, Uepi és Maru mosolyogtak. Mi történik itt? Kame megállt, elengedte a kezem. Egy pillantra megvakarta a fejét, majd lassan letérdelt elém és kihuzott a zsebéből egy kis dobozt:
- Ai Fukuda leszel a feleségem?
Ajkaimhoz kaptam és éreztem ahogy azonnal kibuggyannak a könnyek. Hatalmas öröm kiáltás lepte be a csarnokot. A kis dobozban egy feh3r arany gyűrű állt, volt egy kiemelt karika része, ahol apró gyémántok fénylettek fel, míg mellette a gyűrűn kis négyzet kövecskék diszelgetke. Csodaszép volt! Kame felhuzta egyik szemöldökêt, várva válaszom.
- Igen! Igen! Igen!
Felé tartottam a kezét, mire felhuzta a gyűrűt. Felállt és rögtön karjaiba zárt, majd megcsókoltuk egymást.
- Yeeeey! - kiáltottak a fiúk is együtt a rajongokkal.
Mennyasszony leszek! Ismét, de ezt most már én is akarom, én döntöttem el.
- Igen, köszönöm, Junno! Valóban lenne. De nem kell megijednetek! Ez egyáltalán nem rossz hír. - Bejelenteni valója? Vajon mi az? - Tudjátok, szeretném megköszönni mindazoknak akik minden egyes ilyen alkalomkor hátunk mögött vannak és támogatnak. Azon igyekszenek, hogy minden a legnagyobb rendben menjen a fellépésünkkor és ragyoghassunk minél jobban. Amit hátul a stáb letesz, az elképesztő. Kérnék egy tapsot nekik! - csak ennyi. Aranyos! Megfordulok, hogy körbe nézhessek hogy valahol kell e segítség. - És ezek között a segítségek között van egy személy, aki különleges helyet foglal el a szívemben. - megálltam. - Első pillantásra elvarázsolt és ahogy egyre jobban megismertem, úgy erősödtek az érzéseim felé. - a rajongok sikitottak. - Nem volt könnyű az út idáig, de nem engedtem el, ahogy ő sem engem. Kitartunk egymás mellett tudom! Megannyi szép emlékünk van és tudom, hogy megannyi vár még ránk. Ez a személy, mindig azt mondja, hogy ott van mögöttem, gondoskodik hogy minden rendben legyen. Akkor kijavítom, hogy nem kell mögöttem legyen, lehet mellettem. Most, pedig ismét kijavitom magam. Ai, kérlek gyere elém.
Mit mondott? Minami, a kolleganőm mellettem termett hatalmas mosollyal.
- Mi folyik itt?
- Meglátod! De menj mert hív a pasid!
Ezzel pedig elkezdett vezetni a színpadhoz, ott egyszerűen lökött egyet rajtam. A közönség sikitott. Kame észrevett és elindult felém. Kinyujtotta a kezét. Meg vagyok szokva a szinpadon, de most mégis zavarba voltam.
- Kicsim, arébb jönnél velem. - ismét sikitás töltötte meg a terepet.
Elfogadtam Kame kezét, mire visszább sétáltunk a közepe felé. Junno, Uepi és Maru mosolyogtak. Mi történik itt? Kame megállt, elengedte a kezem. Egy pillantra megvakarta a fejét, majd lassan letérdelt elém és kihuzott a zsebéből egy kis dobozt:
- Ai Fukuda leszel a feleségem?
Ajkaimhoz kaptam és éreztem ahogy azonnal kibuggyannak a könnyek. Hatalmas öröm kiáltás lepte be a csarnokot. A kis dobozban egy feh3r arany gyűrű állt, volt egy kiemelt karika része, ahol apró gyémántok fénylettek fel, míg mellette a gyűrűn kis négyzet kövecskék diszelgetke. Csodaszép volt! Kame felhuzta egyik szemöldökêt, várva válaszom.
- Igen! Igen! Igen!
Felé tartottam a kezét, mire felhuzta a gyűrűt. Felállt és rögtön karjaiba zárt, majd megcsókoltuk egymást.
- Yeeeey! - kiáltottak a fiúk is együtt a rajongokkal.
Mennyasszony leszek! Ismét, de ezt most már én is akarom, én döntöttem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése