37.fejezet Ellépni

Tekint az égre!

37.fejezet Ellépni

Ai:

Huh... Természetesen, nem várhatott volna munka utánig. Bár mire is vagyok meglepődve? Persze amint bombát robbantottam, azonnal keresni fog erre számíthattam. Huh! Na hát akkor menjünk nézzünk ezzel szembe.
    - Yumiro! - tértem az irodájában.
    - Itt van! A szerencsés barátnő! Tudtam, hogy van valami köztetek, volt valami szikra a koncert alatt is. - vigyorgott. Csak felé mosolyogtam. - Segíthetek valamiben?
     - El kellene lépjek egy olyan órára. Családi ügy... - szeme egy pillantra megrebbent, szerintem rá jött, hogy mi lehet az oka. Ki ne tudná?  Nyilatkozatom után.
    -Rendben, semmi gond! Van elég emberünk.
    - Köszönöm! Majd ha visszajövők bepótolom!
    - Ezen most ne törd a fejed! Menj csak nyugodtan.
Meghajoltam, hogy megköszönjem majd elhagytam az irodát. Nos most akkor irány apám!
Féltem? Nem! Ezt a döntést magam hoztam meg és nem fogom megbánni.  A boldogságomért, a szerelmemért tettem. Nincs mit megbánjak vagy féljek. Amikor eldöntöttem már akkor készen voltam bármilyen következményre. Tehát nézzek is vele szemben! 

Ma reggel nem az én kocsimmal jöttem, hanem Kazuya hozott el. Szóval metrora szálltam, hogy átvergődjek egyik pontból a másikban. Megérekeztem apám ügynökségéhez, beléptem az ajton, ahol Masudaval találkoztam és a többi csapattársával.

   -  Ai! - Masuda ahogy meglátott tekintetén valami furcsa szomorúság villant fel. Először lelkes volt, de azután mintha egy pillanat alatt a lelkesedés alább hagyott volna.

    - Sziasztok! Minden rendben veletek? 

     - Igen! De láttuk, hogy veled is, hiszen Kazuya Kamenashi párja vagy! Ez nagyon király! - lelkendezett Otoshi-kun. - Egyszer igazán összehozhatnál egy találkozot vele.

    - Meglátom mit tehetek, de csak akkor ha jól viselkedtek! - kacsintottam feléjük, mire mindannyian izgatottan mozgolodni kezdtek.

Azaz, majdnem mindannyian ugyanis Masuda nem.

    - Masuda, beszélhetünk? - lágyan felé mosoylodtam.

Oké, sietnem kellene apámhoz, de erre még van időm, csak egy két mondat. Masuda bólintott és kicsivel arébb léptünk a többiektől.

   -  Hogy vagy? Minden rendben? 

    - Igen... - de nem tekintett a szememben.

    - Biztos? - próbáltam keresni a tekintetét, de folyton el nézett.

    - Igen, miért? Mit gondolsz mia  bajom? - hangja kicsit erőteljesebb volt, meglepődtem. Miért lett hirtelen ideges? - Én csak... sajnálom! Örülök, hogy minden rendeződött Nakamaru-sannal. 

Ezzel pedig ott hagyott. Mi ez az egész?  És mikor beszéltünk Maruról? Nem értem! 

    - Miss  Fukuda, az édesapja már várja. - apám asszisztense lépett mögém.

Igen, menjünk nézni vele szemben. Huh, kifujtam a levegőt! Elindultunk az iroda felé. Megpróbáltam beszélgetni az asszisztensével, mi újság, hogy van, hogy megy a munka. De elég röviden válaszolhatott. Mr. Okashi, mindig is ilyen komoly ember volt. Talán ezért értették meg ennyire jól egymást apámmal.

    - Kérem menjen be! - az ajtó előtt megállt és jelzett, hogy lépjek be.

Ismét mély levegőt vettem, majd fujtam ki, kezemet a kilincsre tettem és lenyomtam. 

    - Szia apa! Rég találkoztunk! 

Apám az ablaka előtt állt és a várost nézte, az emberek forgatagát. Amikor beléptem, villám pillantást küldött felém:

     - Hát, én sem számítottam arra, hogy ez az egész eddig fog eljutni és így kell találkoznunk.

    - Mehetett volna egyszerűbben is ha bele egyeztek és nem akarjátok megszabni, hogy mit is akarok.

    - Pff... csak ezt tudod folyamatosan felhozni a mentségedre. Mi szabunk meg neked az életet... A szüleid vagyunk, persze, hogy a legjobbat akarjuk neked! - emelte fel a hangját!

    -  Mi az a legjob,b ha én nem is akarom? Megkérdeztétek valaha is, hogy mi a legjobb nekem? Nem!

    - Szerinted ki tudja a legjobban, ha nem mi a szüleid?

   - Talán én magam!

    -Ugyan már! Hogy tudnád ezt? A színpad mögött semmi érdekes nincs. Nem látja senki a munkádat és nem is értékeli. Mivel leszel híres?

    - Te tényleg ennyire értékeled azokat az embereket, akik neked mögötted előkészítették mindig a terepet? Akik támogatják, hogy minden a legnagyobb rendben menjen fellépés alatt? 

    - Háttérben!

    - Oh, eprsze, mert szerinted egy embert csak akkor lehet megdicsérni, ha mindenki látja? Szerinted más senki nics megdicsérve? Aki háttérben dolgozik? Apa, megkérdeztél valaha, mi volt LA-ben? Megkérdezted valaha, hogy mi az az a díj ami ott ékesedik a polcomon? Megkérdezted valaha Daichi nagybátyámat, hogy hogyan is dolgoztam? Hogyan kezeltek és ismertek ott?

    - Megkellett volna? Miért? Az nem a te utad. Te is nagyon jól tudtad odamész, de nem azért, hogy ezt az utat válaszd.

    - Oh, komolyan! Tényleg ennyire nem érdekel titeket, hogy mi van velem?

     - Ha ennyire elégedett vagy a Los Angelesi életeddel, akkor miért nem mész vissza oda?

     -És hagyni fogod az életem?

     - Tényleg belemész?

     - Dehogyis! Kazuya mellett akarok lenni, itt akarok élni Japánbsn. Itt akarom azt csinálni, amit szeretek.

    - Menj vissza Los Angelesben! 

    - Mi? Nem hiszed komolyan, hogy felajánlod menjek oda vissza és ne legyek Kazuyaval. - erre egyáltalán nem számítottam. Mi olyan nagy ba van Kazuyaval?

    - Én nem mondtam, hogy nem akarom, hoguy KAzuyaval légy. Nem vele van bajom!

    -  Akkor meg mi ez az egész? 

    - Én elmondtam, korábban neki is. - apám visszavett a hangjából. - Nincs semmi bajom, Kazuyaval. Ügyes, szorgalmas és tehetséges. De, neked megvan az életed, nem tudsz vele lenni.

    - Mi... mi, az, hogy nem tudok vele lenni? Miért van meg az életem? Apa, komolyan! És akkor csodálkozol, hogy elmondtam a médiának? Ebből már nagyon elegem van! 

    - ElegeD? Eleged? Én csak a jót akarom neked és te pedig tönkre akarod tenni a családunk? Puccsba akarod tenni a hírnevünket.

   - Nem! Nem!  Nem! Csak azt akartam mondani, hogy egy házasságot akartatok, amit én nem.

    - És ezzel azt üzented, hogy rossz szülők vagyunk. 

Ajkaimba haraptam, ne hogy olyant, mondjak amit később megbánok. Szerettem a szüleimet. Bármit si tegyenek, attól azok maradnak. És szeretném ha a kapcsolatunk jól alakulna. 

    - Nem. - válaszoltam rövioden.

    -Hogy nem... pff...- nevetett fel ironikusan. - De ne hidd, hogy csak nekünk tettél rosszat.

    - Apa...

    - Kazuya életét is ezzel megkeserítetted. Nem gondolod? Szerinted, hogy hangzik az, hogy csapattársával voltál? 

    - Elmondtuk az igazat.

    - És azt hiszed, hogy ez érdekli az embereket? A média cafatokra tépi.

    -Nem!

     - Puccsot fog mondnai a karriere.

    -Nem!

     - Menj vissza Los Angelesben, gondolkozz el a tetteden és lehet, hogy még, mented a fiút is.

    - Elég!

     - Nem állok melléttek. Szerinted mit tudok én tenni? Ha tagadom ezt az egészet? Kire fog kerólni az egész fokusz? Megtudom menteni. Nem fogják ettől a pillanattól kezdve zargatni. - a képernyőt felém mutatta, éppen egy műsor ment, ahol a fiúk vettek részt és éppen Kazuyat kérdezték a kapcsolatunkról, felhozva kényelmetlen témákat is, Maruról és rólam, meg hogy elcsábított. Kazuya mosolyogva, őszintén válaszolt. Nem kellene magyarázkodjon. Nem lenne miért! - És ez csak most, szerinted ha tagadom mi lesz vele?

Elbizonytalanodtam és kissé megremegtem. Lehet, hogy igaza van. Valami itt kicsuszott a kezeim közül.

Kazuya:

      - És itt van a hős szerelmünk! - léptem be az öltözőben, ahol a többiek tapssal vártak.
    - Mi ez az egész fogadtatás? - nevettem el magam.
     - Csak örülünk nektek! Hogy végre felvállahatjátok a kapcsolatotokat.
    - Köszönjük srácok!
    - Meglepő, hogy nem az a fő téma, hogy Kamenashi Kazuyanak barátnője van.
    - Uepi, az a fő téma.
    - Jó, de úgy értem, hogy nem ez áll fokuszban, pedig azt hittem, hogy nagyobb durranás lesz. Ne haragudj Kame, de csalódást okoztál!
    - Mi? - ütöttem játékosan vállba.
   - Hanem, ugye az, hogy Ai szülei ennyire irányítani akarják az életét.
    - Igen. Bár ezen nincs mit csodálkozni, nem vagyunk már egy olyan világban ahol mások kényszer házsságot akarnak.
     - Bár kitudja Junno, csak nem tudjuk.
     - Remélem, hogy most már tényleg felébrednek a szülei és megértenek.
    - Én is srácok! Én is!
Vajon ma keresni fogja az édesapja Ait? Biztos, hogy igen! Nem hiszem, jogy csak úgy hagyná, mikor erről cseng az egész média. De elé állunk! Ai mellé állok és ezen is túl leszünk. Minden rendben lesz! Minden a legnagyobb rendben kell legyen!
    - Srácok, még 10 perc amíg a műsor indul!
    - Megyek, én is elkészülni!
Egy TV műsorba szerepltünk, ahol természetesen nem maradhatott el a kifaggatás rólam és Aemiről. A kapcsolatunkról. Őszintén, telje szívemből válaszoltam a kérdésekre, szerettem volna ha az emberek látnák, hogy Aemivel a legnagyobb rendben vagyunk és ez mennyire komoly is. Na de, persze néhány kérdésre válaszoltam csak, nem akartam, hogy az egész műsor rólunk szóljon. De akartam egy biztos pontot adni mindenkinek.
Egész nap nem kaptam semmi üzenetet Aitől. Remélem minden rendben van! Lehet sok a munka. Vagy megtámadták volna a riporterek? Ah, nem! Bittos, hogy nem. Munka időben,  nem engedik be a Domeban. És láttam, ahogy bement. Biztos, minden rendben van!
Ebéd szünetben sem kaptam semmi hírt. Kicsit már aggasztott. Megpróbáltam hívni, de nem vette fel. Oké, nyugi Kame! Biztos, hogy minden rendben van. Hamarosan úgyis találkoztok. Igen! Még egy óra és érte méssz és akkor meglátod, hogy minden rendben van. Nem lehetsz az aggodó barát. Biztos, hogy minden rendben van. Nem támadtak le kérdésekkel a nap folyamán, a műsoron kívül, biztos, hogy őt sem. Szólt volna. Vagy hamarosan megtudod, de biztos vagyok benne, hogy képes volt kezelni. Minden rendben volt! Nem történt semmi!
     -Oh, íme a hős szerelmes! - fogadott Yumiro, ahogy átléptem a Dome küszöbét.
    - Miért nevez mindenki így? - fogtam vele kezet.
    - Hát nem az vagy?
    - Más sosem szokott szerelmes lenni?
    - Jól van, na. Amugy mit szeretnél? Miben segíthetek?
    - Ait jöttem felvenni!
    - Ait? Nem beszéltél vele?
    - Beszélni vele? Miről?
    - Ai néhány órával korábban volt itt és felmondott.
    - Felmondott?! - mi? Hogyan?
   - Nem mondta el neked! Én is nagyon meglepődtem, főleg, hogy nagyon ügyes volt és úgy láttam, hogy szereti a munkát itt, a csapatot. Mégis azt mondta, hogy nem tud tovább dolgozni.
   - Mi? De de hogyan? Várj! Azt mondod, hogy pár órája. Én reggel itt hagytam dolgozno, akkor nem mondott semmit?
    - Nem! Neki is fogott, de aztán kapott egy telefont és el kellett menjen.
    - Telefont?
    - Igen! Azt mondta családi ügy.
    - Családi ügy? -Az édesapja! - Köszönöm szépen Yumiro!
Tudhattam volna! Tudtam, hogy keresni fogja az édesapja. De miért nem hívott fel? Miért nem keresett engem? Egyedül ment beszélni vele? Arra kérte volna, hogy válasszon? Vagy a munka vagy én? Ezért mondott fel? De miért nem szólt nekem? Miért nem értesített? Ai, kicsim!
Átvágtam a városon. Nem éppen szépen leparkoltam és felszaladtam a lakásomban. Szó szerint berobbantam az ajton, amivel sikerült megijesztenem Ran-chant.
    - Ne haragudj, pajti! Ai! Ai itt vagy?
Még a cipőmet sem huztam le úgy léptem be a lakásban. Sehonnan nem hallottam, semmilyen hangot. Sőt Shinichi-kunt se láttam, pedig biztos, hogy itt lenne Ran-channal. Felsiettem a vendég szobába, de az üres volt. És ami jobban megijesztett, hogy a szekrény üres volt.
    - Ai! - hiába kutattam a szobában, nem volt ott semmi. Mintha nem is lett volna itt, senki az elmúlt időszakban. Lesiettem újra a szobában, miközben a számát tárcsáztam, de a robot szólalt bele. Nem lehet! Miért nincs itt? Mi történt? Vissza ment volna a szüleihez? De miért nem szólt nekem? Biztos, hogy szólt volna. Nem? De akkor hol vannak a dolgai? Hol van Shinichi-kun? Miért nem mondott semmit? Miért nem üzent? Kicsim, mi történt?
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Azonnal felkaptam, meg sem nézve, hogy ki hív.
    - Ai?
    - Kazuya! - Kaoru volt. - Én vagyok! Mi ez az egész? Elmondtátok a kapcsolatotokat? Hol van Ai? Miért nem veszi fel a telefont?
   - Huh... - kifujtam a levegőt. - Igen, bevallottuk, hogy egy párt alkotunk. De nem tudom, hol van Ai. Nekem sem veszi fel a telefont.
    - Neked sem? Mi történt?
    - Nem tudom én sem a részleket, csak annyit, hogy délelőtt kereste az édesapja, felmondott a Domeban is és a lakásomból is elment.
    - Tessék? Mit keresett a lakásodban? Aj! Az a leányka miért nem hívott fel.
    - Úgy gondolta, hogy elég vajod van.
    - Oh, Ai... - csengett szomoruan a hangja. - Gondolod, hogy az apja elszakította tőlünk?
    - Nem! Nem, biztos hogy nem, megbeszéltük, hogy ezt együtt csináljuk végig. Nem hagyott el! - ám, ahogy ezt a mondatot kimondtam megpillantottam a konyhapulton egy levelet.
"Kedves Kazuya! Nem lehetek elég hálás, hogy visszatérve Japánban, találkozhattam egy olyan személlyel, mint te. Szeretlek! És mindig is szeretni foglak! De most sajnos, ez a szerelem még nem történhet meg. Azt hittem, hogy tini lázadással, megkapom az életem, de nem így történt. Túlságosan, könnyelműen vettem. Ne haragudj! Ne haragudj, hogy annyit kellett várj, értem és most mégis elmegyek! Nem érdemled ezt meg! Erősebb, leszek és visszajövök! Elfogom érni, hogy elfogadjanak engem és büszkén mondhasd Ai Fukuda a barátnőd. Megkapom az életem! Ne haragudj, hogy csak így se szó se beszéd elmentem. De nem akarom, hogy gondot adodjon, hogy bajod essen. Ne haragudj! Ha visszatérek és még úgy érzel, akkor legyünk együtt. De azt is megérteném, ha közbe megismernél egy másik lányt. Ami nekem fontos, hogy szabad és boldog légy! Ha hiányozom, tekints az ég felé. Egyet osztunk! Szeretlek! Kazuya Kamenashi, szeretlek! Ai"
   - Kazuya? Kazuya? Hallasz?
Mi ez az egész? Mi ez a levél? Mi az, hogy mással legyek boldog? Mi az, hogy csak úgy elmentél? Miért? Miért nem mondtál semmit? Nem erről volt szó! Nem ezt beszéltük meg! Miért? Mi történt? Nem! Nem kell egyedül megküzdj vele! Én is itt vagyok!
    - Kazuya te sírsz?
   - Khm... Kaoru, ne haragudj nekem most mennem kell!
Nem, ez nem így fog történni! Nem hagyom!