Egyszer.... 34.rész

Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak

34.rész

Kazuya:

    - Miről beszélsz Tamiya? Mi az, hogy beteg? Milyen műtét? - sehogy sem akart eljutni a tudatomig. Akaru beteg? Hogy? Nem mondott soha semmit ilyensmiről.

   - Hát épp ez az, Szerinted mondott neked volna valamit, ha neked vissza kell menned dolgozni?

Hát persze, ezért szakított, ezért nem mondott semmit az elvállásunkról. Megint, megint haszontalan voltam barát szempontjából. Nem figyeltem rá, nem láttam, hogy mennyire maga alatt van, hogy az ő próba tétele még nem ért véget. Oh, miért nem figyeltem? Miért lehet ennyire ostoba, hogy nem vettem észre?! Ő folyton engem tartott maga előtt, hogy ne kellejen csalódást okoznom a rajóngoknak, hogy az álmom folytatodjon, ne hanyagoljam el. Oh, Akaru...

   - Mi? Mi a betegsége? Ez... kapcsolatban van az ájulásokkal? Ugye, azokkal van kapcsolatban? Bakker! Miért adtam fel olyan könnyen, hogy az nem csak úgy jön... - ütöttem bele az asztalba.

   - Nem akarta, hogy aggódjunk érte. Mi, tudtuk, hogy van neki ez a nyavajája, de még nekünk sem mondta, hogy ez rosszabbodna vagy bármi. Senkinek nem mondta el...

    - De mi a baj? Mivel kell megműtsék? Az égért, Tamiya, bökd már ki!

    - Az egyik ideg nyomodik, ami nagy szerepet játszana  vérellátásban. Egy éve tudta meg Akaru, az akkori eseményekkor. - Tamiya hangja megremegett. - Próbáltak gyógyszeres kezelést, de nem jött helyre, Dr. Iwasaki 1 héttel korábban közölte, hogy megkell müteni.

Dr. Iwasaki? Tehát erről volt szó, valóban a páciense volt. Akkor, amikor találkoztunk a kórház előtt biztos megbeszélése volt vele, felkészültek, vizsgálatok. Remegni kezdett az egész testem, féltem feltenni a következő kérdést:

   - Mennyi... mennyi... mennyi kockázata van? - nem tudtam olyanba gondolni, hogy esetleg Akaru...

   - Nem tudok semmit. Most itt vagyunk Hitaruval, álitolag hamarosan a szülei is megérkeznek. Rajta az utolsó kivizsgálásokat végzik.

   - Megyek! Azonnal ott leszek! - gondolkodás nélkül neki indultam az ajtónak.

   - Kazuya! Kazuya! - kiálttottak a srácok.

Uepi volt a legközelebb hozzám, így neki sikerült először megragadnia a karomat.

   - Mi az? Ne állítsatok meg. Nem állíthattok meg! Akarunak szüksége van rám! Mellette kell lennem!

   - Kazuya nyugodj meg! Gondolj kicsit Akarura!

   - Mit kell gondolnom? Mellette kell lennem, egyedül van! Fél, biztos, hogy fél. Mellette kell lennem!

Húztam ki a karomat és kiléptem a folyosóra, ahol azonnal szempárok szegeződtek rám a stáb tagoktól.

   - Mi lesz a munkával? Hamarosan kezdődik?

   - Nem mondhassátok komolyan, hogy ilyen helyzetbe ez a legfontosabb. - néztem a srácokra. - Engedjetek el... mindent magamra vállalok és...

   - Kazuya! - hallottam meg a vonal túlsó feléről Hitaru hangját. - A srácoknak igaza van, nem hagyhatod ott a munkát. Gondold már végig. Szerinted Akaru tényleg ezt akarná? Hogy hátra hagyd a munkádat? Az álmodat? Hogy bajba kerülj? Gondold végig Akaru mennyi mindent tett érte. Megértem, hogy aggódsz érte, de ne menjenek Akaru erőlködései kárba, hogy megakarta a te álmodat tartani és erősiteni, hiszen tudja, mennyire fontos neked. Majd biztos, hogy beszélni fogtok utána. De Akaru nagoyn rosszul érezné magát, ha cserben hagynád a rajongokat, a munkád. Nem vallotta be, de valójában a KAT-TUN-t is érted kezdte hallgatni, a hangod elért a szívéig. Miattad lett az álma, ami. Ezért láttad, hallottad, hogy folyton a ti dalaitokra táncolunk. Elérted a szívét, örömöt hoztál neki, erőt és álmot amit követni akar.

   - Hitaru... - könnycsepp gördült le az arcomon.

   - Kazuya... - lépett oda egy stáb tag mellém. - Elnézést kérek ez a kis doboz, most érkezett neked.

Értetlenül vettem ki a dobozt a kezéből, s bár félre akartam tenni, hisz ilyen helyzetbe kinek lenne kedve csomagot bontania. De a szemem megakadt a cimzetten.. Osaka... Akaru Oshiato. Tatsuya kezébe nyomtam a telefont és szét szakitottam a sárga papirt amibe becsomagolva a volt a doboz. Egy akkor volt épp mint a tenyerem. Felnyitottam a fehér doboz tetejét és megpillantotta benne egy réz színű lánccal egy medált. A medálba meg egy cseresznyevirág szirom volt, amelynek szív alakja volt. Nem lehet, hogy ez? Egy kis papir esett ki a dobozból, felvettem és kinyitottam:

"Lehet, hogy kicsit kislányos, de szerettem volna megmutatni, hogy mennyire is őrzöm az első találkozásunk emlékét. Neked adom, hogy emlékezz te is rám. Mr. Sztár bármennyire is hires legyél, ne felejtsd, hogy volt egy lány aki okozott neked fejfájást. Szeretlek, nagyon szeretlek! És tudom, hogy még fényesebben fogsz ragyogni mint eddig valaha. Ne haragudj, hogy nem tudtam szembe nézni vele és mindent elmondani az elejétől a végéig. Sose változz meg és lépj egyre fenebb az álmod lépcsőfokain! Akaru."

Újabb könnyek záporoztak végig az arcomon, Akaru ennyire vigyázott rám, az álmomra. Kezembe kaptam a nyakláncot majd megszoritottam és feltettem a nyakamra, majd a polóm alá helyeztem, hogy közelebb legyen a szívemhez. Tatsuyától visszavettem a telefont:

   - Rendben, nem megyek most el. -határoztam el. - De mindenképp várom, hogy utána Akaru hivjon. Nem adom fel, szeretem, nagyon szeretem és csak vele akarok lenni. És amint tudok látogóba megyek, szóval kérem várjon. Várjon rám!

   - Rendben! Sok sikert!

   - Mondjátok meg, hogy szeretem és legyen erős! És, hogy minden rendben lesz, nincs egyedül.

    - Ne aggódj, megmondjuk. De szerintem pontosan jól tudja, hogy érzel.

Letettem a telefont, a srácok csendbe figyeltek engem, senki sem mondott semmit.

   - KAT-TUN készen állunk! - jelent meg az egyik stábtag.

   - Menjünk srácok! - néztem rájuk és elindultam előre.

Minden rendben lesz, így van. Minden rendben lesz!

Akaru:

Nem néztem rá, nem figyeltem ahogy elhajt. Így is megszakadt a szívem, tudtam ha visszanézek akkor megállítom, ha rátekintek utána futok és mindent amit felállítottam, lerombolok. De nem tehettem ezt vele, 3 hónap után kipihente magát a KAT-TUN és újult erővel állnak neki dolgozni. Hogy újabb szíveket varázsoljanak el és a régieket továbbra is megmelengessék. Ragyognak, mind az 5-n és tovább viszik az álmukat közösen. Tudom, hogy Kazuya mennyit küzdött ezért, ahogy a többiek is. Nem állíthatom meg, nem késleltethetem tovább. Vissza kell lépjenek az utjukra és folytassák az életüket ahogy azelőtt volt. 

Bár nem néztem hátra, a szívem így is megszakadt, átöleltem magam és zokogni kezdtem. Amikor már elég biztos voltam benne, hogy már messze jár, hátra tekintettem. Az utca üres volt, csak a szomszéd kutyák ugattak. Rátekintettem a házra, ami az elmúlt időszakba Kazuya otthona volt. Emlékek sokasága tört rám és éreztem ahogy a lábaim összekulcsolnak. Utat engedtem az érzéseimnek.

   - Sajnálom... annyira sajnálom. 

Percek teltek el így, nem is tudom mennyi. Azt sem tudom, hány ember ment el mögöttem és nézett meg furcsán de nem érdekelt. Miután kicsit összeszedtem magam, elindultam Tamiya háza felé. Tudtam, hogy mindketten ott kell legyenek Hitaruval. Bár ilyenkor inkább egyedül szerettem volna lenni, most mégis az utam hozzájuk vezetett. A csajoknak nem is kellett mondjak semmit, nyilván tudták, hogy ma megy el Kazuya, de ha nem is csak rám kellett volna nézzenek is tudták volna, valami komoly történt. Na meg aztán, ne beszéljünk arról, hogy mennyire ledöbbentek, mikor megtudták, hogy szakítottam vele. Ezt nem tudták és szerintem nem is sejtették, hogy ilyen lépésre szánom el magam. Nem értették először, miért tettem... majd mindent összefoglaltam nekik. Azaz, majdnem mindent kivéve azt a bizonyos levelet, amit kaptam. Nem kérdezősködtek többet, nem mondtak semmit csak átöleltek, miközben az érzéseim újra kijöttek és sírni kezdtem.

Kazuya nélkül a napok nagyon lassan teltek. Hiányzott, hogy lássam nap legtöbb óráiba. Hogy halljam hangját, érezzem illatát mikor átölel és vesszke el a csodaszép barna szemeibe. De így is eljött a műtét napja, Tamiya és Hitarunak korábban szóltam, mikor meglátogattam őket szakítás után. Le is szidtak, hogy nem szóltam hamarabb és az is kicsuszott Tamiya szájából, hogy Kazuyanak miért nem mondtam el. De nyilván azt is rögtön megértették és rájöttek, hogy miről is van szó. Ők kísértek el a mai nap. Reméltem, hogy nem beszélnek Kazuyaval, sőt meg is kértem őket, hogy ne értesítsék előtte. Nem akarom, hogy tudja, hiszen ismerve ott hagyna csapot papot és eljönne. Na de arról nem tudtam lebeszélni, hogy ne szóljanak a szüleimnek. Persze, nyilván azonnal lefujtak mindent és el is indultak hazafele. De már nem fognak ideérni, csak estére. Vajon Akeno már tudja?

   - Akaru, hogy érzed magad? - lépett be a kórházi szobámba Hanae, ahol már kényelembe helyeztem magam. Már amennyire lehet, attól függetlenül borzasztóan ideges voltam.

   - Idegesen... - vallottam be.

   -Nincs amiért félned. - lépett mellém és megfogta kezeimet. - Minden rendben lesz, meglátod!

   - De...

   - Nincs, de. Menni fog a műtét, meglátod. Neked az lenne a legrosszabb, ha nem történne meg.

   - Kockázatok?

  - Ilyenekre nem kell gondolni. - veregette meg a vállamat. - Akkor hamarosan jővünk.

   - Van úgye? - kérdeztem újra rá, mielőtt kiléphetett volna.

De nem válaszolt továbbra sem. De nekem elég volt, tudtam, hogy valami van. De ha már itt vagyok, nem ijedhetek meg. Én nem! Elővettem a mobilom és KAT-TUN számokat kezdtem hallgatni, amik erőt adnak, az ő hangja erőt ad.

10 perccel később meg is érkezett Hanae egy férfi orvos társaságában. Útobbi megkérdezte, hogy vagyok, készen állok és ő is el mondta, hogy minden rendben lesz. Majd intettem a lányoknak, akik eddig mellettem voltak és kitoltak a szobából. Akaru, erőt kell venned és hinned, hogy minden rendben lesz. Kazuya szeretlek!

Kazuya:

Másnap reggel kaptam üzenetet Akarutól, hogy minden rendben van, rehabilitáción fog részt venni, mert most még nagyon gyenge, de nincs semmi gond. De csak annyi, semmi más. És hiába hívtam, nem vette fel, nem is hívott vissza. Még üzeneteket is irtam, hogy milyen a gyógytorna? Hogy megy neki? Erősődik? De semmi választ nem kaptam, még a rettegés is elfogott, hogy mégis történt valami. Valami a viszályára fordult és rosszabbodott az állapota, valami mégsem ment jól a műtét alatt. Tamiyat is, próbáltam elérni de ő sem válaszolt. A srácok próbáltak megnyugtatni, azt mondták, hogy biztos csak sok minden van most a fején, biztos a szülei is hazaértek és a gyógytorna és a suli. De akkor is miért nem irhatna egy szót? Nem többet?

Dogloztam, azzal ütöttem el az időt és azzal tereltem el a gondolataimat is. Biznom kellett Akaruba és hinnem, hogy minden rendben van és nemsokára, a közel jövőben, biztos, hogy találkozni fogunk. Szerencsére, a munka nem lankadt egy percig is, hisz egy ilyen hosszabb kimaradás után várja a munka az embert, programok, ügyintézések amit véghez kell vinni. És, hát nekünk volt bőven mit. A fokusz most leginkább a vállogatáson van, de ugye még van fotozás, műsorban való részvétel, koncertre való készülődés és a napokba felötlött az is, hogy új kislemezzel is érkezzünk. Szóval, van mit tenni, van bőven. És mint mindig oda tettük magunkat 100%-osan, hogy minden remek legyen. Izgatottak voltunk nyilván mindannyain és vártuk már, hogy találkozzunk a rajongokkal, újra adjunk valamit és kapjuk tőlük a szeretetet. A srácokkal elég jól kezdtük a munkát, nem mintha rosszban lettünk volna, csak nyilván nem mindig tudunk egyet érteni és, mint mindig voltak, vannak és lesznek kisebb konfliktusaink, de mindig igyekszünk békésen megoldani őket. Senki sem az a hirtelen haragú ember. Megkapjuk a közép utat.

   - Hány csoport is jelentkezett?- az öltözőben voltunk, a mai nap során elkezdődik a vállogatás a háttértáncosokra. 

   - Van bőven, vagy 40? - tekintett Koki Tatsuya felé, hiszen az ő kezében volt éppen a lista.

   - 45.

   - Akkor jó 3 óra lesz. nem?

   - Hát igen, de úgye más fél óra után szünetet tartunk.

  - Nagyon kíváncsi vagyok már rájuk. - surolta össze tenyerét Koki.

   - Koki! - szólt rá Junno, majd mindenki felém tekintett.

   - Ne, ne. Ne, nézettek így. Nincs semmi baj, attól, hogy ők nem jelentkeztek biztos lesznek jók,  akik megfelelők lesznek. Most, nem miattuk szerveztük ezt.

   - Hát, lényegében akkor jött fel... Aucs! Ezt most miért kaptam? - surolta a tarkoját Koki, minek után Maru nyaklevest adott neki.

   - Mert nem tudod befogni!

   - Nincs semmi baj, Maru. Igen, akkor hoztuk ezt fel, de attól függetlenül szükségünk van újakra ezt mindenki belássa. - álltam fel a székemből, minek után készen álltam. Egy fehér polót viseltem, amin piros-fekete minta volt, kissé mintha ellenne nyúlva, de valójában ez a fazonja, alatta egy fekete major. Egy világos farmert viseltem és egy barna bakancsot. Akarutól kapott nyaklánc továbbra is rajtam volt és a szokásos karkötök a vastag, bör szegeccsel, kisebb szálakból állót és hasonló, ami eddigi alkalmakkol is voltak rajtam. - Indulhatunk? - néztem körbe.

A srácok bólintottak és kiléptünk a folyosóra, majd egyenesen a kiselőadó felé vettük az irányt. A szívem valamiért nagyon zakatolt, reménykedett, hogy mégis megjelenik az a bizonyos lány. Ám amikor a terem elé értünk és megláttuk a jelöltek csoportját, a tömegbe nem tudtam kivenni őt. Pedig biztos, hogy felismertem volna. 100 közül is!

   - Sziasztok! - kezdett bele Junno. - Kezdetét veszi a meghallgatás. Kettő részre fog osztodni a csapat, más fél óra után, egy fél órás szünetet tartunk, majd utána folytassuk. Ne izguljatok, csak adjátok önmagatokat. Sok sikert kívánunk!

   - Sok sikert! - mondtuk korusban a többiekkel, majd meghajoltunk, mire a versenyzők is viszonozták ezt.

Na kezdjünk neki! Belépkedtünk a kis előadó terembe, aminek közepébe általában egy hosszú asztal van és körülötte szék, most ez az asztal ki volt vive, két kisebb asztal volt össze lökve az ajtótól távolabb és 5 szék sorakozott mögötte. Az asztalon egy egy lap a versenyzőkkel, golyóstoll , hogy letudjuk irni az észrevételeinket és egy üveg viz, mindekinek. Kényelmesen elfoglaltuk a helyünket és bejött az első versenyző. Egy 20-as éveiben járó, fekete hajú, barna szemű fiú volt, sovány alkattal, beállt egy bizonyos pozicóval és felhangzott a "Don't U Ever Stop" számunk. Ügyes volt, bár látszott, hogy izgul. Van mit csiszolnia technikáin, de az energia amit felénk küld az jó. Nem tudnám azt mondani, hogy bárki is elhasalt a dolgon, valóban mind ügyesek voltak és mindent beleadtak, az elsők. Volt aki jobban izgult és látszott, volt aki egész könnyedén, határozottan vette, volt aki csak pusztán hagyta, hadd történjenek a dolgok. Volt aki nagyon jó volt és volt aki nem annyira, de beleadta a dolgot. A srácokkal két személy között mindig válltottunk néhány szót, az előbbiről, de lényegében ez majd mindenki után fog eldölni, amikor alaposan átbeszéljük. És így ripp -ropp le is járt majdnem az első más fél óra. Az utolsó személyre vártunk a szünet előtt:

   - Megvárrattatt a kicsike! - vigyorgott Koki.

   - Meisa Kumi. - olvasta a nevét Maru.

   - Lehet, késett a busz. Ne menjünk ítélkezésekbe. - dorgálta meg Junno.

Már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor belépett a lány. Hosszú. szürke kapucnis felsőt viselt, kapucnit magára huzva, napszemüveg szemén és egy világos szürke tréning nadrágot. Tatsu, kérdezni szeretett volna, de a lány beállt a kezdő pozicióba és felcsendült a "Lock on" szám. Érdeklődve néztünk a srácokkal össze, de nem állítottuk meg, ha kezdeni akarta hát kezdje. Jól mozgott, nagyon jól, sőt néhány lépés után valahogy ismerősnek tűntek a mozdulatok. Aztán megérkezett a refrén, a napszemüveg félredobodott, a kapucni levevődött és megláttam a világ egyik legcsodálatosabb, legszebb mosolyát. 

   - Kazuya? - néztek egyszerre felém a srácok, amikor hirtelen felálltam és hátradölt a székem.

Ezt a mosolyt, ami találkozásunk pillanatában a szívembe zártam, amikor az érzelmeim feléje elkezdődtek, amit annyira, de annyira szeretek, ami mindig megmelengeti a szívemet és felgyorsítja. Ugyanis előttünk nem más táncolt, mint Akaru.

Akaru: 

A műtét utáni nap reggel ébredtem meg csak. A szüleim, már ott voltak, ahogy Akeno is. Nagyon aggódtak értem és le is szidtak, hogy nem szóltam időben. Jól voltam tulajdonképpen, talán csak könnyebben fáradtam. De ez normális volt Hanae szerint.

   - És akkor most mi a terved? - kérdezte Tamiya.

   - Mi lenne?

   - Hát először talán felkellene hívd Kazuyat.

   - Már miért kellene?

   - Mert, aggódik érted. Beszéltünk vele a minap, amikor elvittek és...

  - Micsoda?! De mondtam, hogy ne tegyétek.

   - Azt mondtad a műtétig, tulajdonképpen már elvittek, szóval... az már lejárt... - magyarázkodott Tamiya. - Beszélj vele. Beszéljétek meg a dolgot. Miért ne lehetne? Már mindenen keresztl mentetek, erősök vagytok, erős a kapcsolatotok. Beszéjetek... menjünk el a vállogatóra!

   - Nem lehet! - jelentettem ki.

   - De miért?

   - Először is gyenge vagyok még, hogy táncoljak. Másodjára, ha odamegyek, akkor Kazuya célpont lesz és nem akarom, hogy lejebb csusszon vagy bárki is rossz szót szoljon róla, miattam.

   - Dehát honnan veszed ezt? - néztek rám a csajok.

Felsóhajtottam, majd kihuztam a táskából azt a bizonyos levelet. Hitaru vette át és Tamiyaval átolvasták:

   - Hogy micsoda? De hát milyen jogon teszik ezt?! - háborodott fel Tamiya.

   - Megakarják védeni őt. Megértem...

   - De hát emberek vagytok, érzésekkel, kötödtök egymással, ezt csak úgy nem lehet elválasztani. 

   - De nem szólhatok bele a dolgoba, igazuk van én...

   - Akaru! - emelte fel hangját Hitaru, amin Tamiyaval mindketten meglepődtünk. - Ez nem te vagy, te küzdöttél az álmodért, az emberekért akit szeretsz. Ha valaki nemet mondott te még azért is bebizonyitottad, hogy téved. Kiálltál a dolgokban amit hittél, nem engedted, hogy más utaba álljon és eltérítsen. Hát ne add fel most is. Ott az álmod és a férfi akit szeretsz egy helyen. Hát lépj rá, egyesítsd a kettőt és mutasd meg, hogy igen is van helyed! - meglepődve hallgattam végig a szavait, mire könnyek buggyantak ki a szememből és átöleltem a csajokat. Igazuk van, ki kell állnom azért amit akarok, ahogy eddig is.

Így hát a következő napokba, a gyógytorna mellett, hogy visszajöjjön az erőm. Készültünk a meghallgatásra is, amit Tamiya szinte aznap el is intézett, jelentkeztetett. És készültünk tulajdonképpen a Tokyoi utra. Nem szóltam Kazuyanak, meglepetést akartam. Csak egy üzenetet irtam, hogy minden rendben és gyógytornázom. Persze keresett és nem egyszer ingott meg a döntésem, hogy meglepetés legyen és mindent elmondjak neki. De kitartottam, szerettem volna ha személyesen találkozunk és mindent megbeszélünk. A szüleim nem értették a hirtelen döntésemet, de támogattak benne és sok sikert kívántak. Hiszen szerették volna ha boldog vagyok és ha ez az utam. No meg, aztán Akeno is lebuktatott, hogy van egy fiú, aki benne van ebbe a hosszú utba. A szüleim persze azonnal letámadtak a kérdésekkel és elmeséltem mindent, amit nem tudtak. Hát mit ne mondjak, nekik sem volt épp kis döbbenet, hogy kiről is van szó. De nem mondtak semmi rosszat, semmi akadályt, csak majd legközelebb mutassam be. A csajokkal ezerrel készültünk a meghallgatásra, nem tudom, hogy-hogy de még Tamiyanak azt is sikerült megoldania, hogy más neveket irjanak fel a lapokra. Egy kis hazugság. Nem tudtam olyan sokat táncolni, mint régen, hiszen a műtét még friss volt. Sokkal jobban fáradtam, de nem adtam fel, bizonyítani akartam, hogy méltó vagyok Kazuyanak.

Izgatott és ideges voltam a verseny napján, ahogy a csajok is. Tokyo hatalmas város, tele élettel. Nagyon vártam már, hogy felfedezhessem és reméltem, hogy Kazuya is társ lesz. De először a meghallgatás. Johnny's épülete szürke- ablakokkal teli magas épület, amin ott diszeleg a logójuk. Ámulattal léptünk be a kapun és végig gondoltam, hogy Kazuya, hogyan jár ide be nap mint nap, mi az első állomása, hol ül és mindent elképzeltem. Néhány percet késtünk, így amikor már megérkeztünk az első jelölt már bent volt. Szóval nem láthattam még Kazuyat. A szívem hevesen vert és csak a találkozásunkra tudtam gondolni. Neki fogok táncolni az nem kérdés. Vajon az első pillanattól lebukok? Én pont a szünet előtt az utolsó jelölt voltam így fel is készültem és még egy kicsit játszottam a szerepem, pár percet vártam, napszemüveg, kapucni fel és a zene rögtön beindult, ahogy beálltam. Ahogy lépkedtem oda - oda pillantottam a középen ülő Kazuyara aki érdeklődve figyelt engem, sőt mintha valami sejtelmet is sugallott volna az arca. De nem jött még rá, egészen addig, amig le nem vettem a kapucnimat és napszemüvegemet. Akkor felpattant a székről és tátva maradt a szája. Egy kicsit nevettem is rajta. Miután a szám véget ért, Junno tapsolt meg először, majd őt követte mindenki. Láttam Kazuyan, hogy tétlenkedik, hogy oda lépjen hozzám, de végül csak intettem, hogy majd beszélünk. Bemutatkoztam most már hivatalosan és elnézést kértem amiért más névvel ir a lapon, de megakartam vele lepni valakit. Annak a bizonyos személynek hatalmas vigyor volt az arcán és folyton a fejét fogta. Vicces volt így látni, Megköszöntem, hogy megnéztek, meghajoltam és kiléptem a teremből. A csajok azonnal hozzám ugrottak, de mondtam azonnal visszajővők csak ellépek a mosdóba. El voltam fáradva hiába volt 5 perc ez az egész, a izgatottság, idegesség még rá tett egy lapátra. Megmostam az arcom és mélyeket lélegeztem, hogy ismét normálissá válljak és érezzem magamba az erőt. Majd kiléptem a folyosóra, de rögtön egy bizonyos személybe ütököztem... Kazuyaba, aki azonnal átölelt.