Tekints az égre!
27.fejezet Következő felvonás
Ai:
Mosolyogva figyeltem, ahogy szerelmem készíti a reggelit. Olyan ügyes és annyira jól néz ki a kötényében. Igen, megtudnám szokni ezt a képet!
De ez a kép mögött, most a valóságra kell koncentráljak. Ez a kép ugyanis addig nem valósulhat meg, amíg én eljegyzett nő vagyok. Próbáltam beszélni az este Maruval, de nem tudtam, hogy ezekután mi legyen. Ő sem tudta, hogy ez következik. Bár valahogy sokkal jobban bele tudott nyugodni a helyzetben. De én.... én hogy tudjak? Először is nem akarom, másodszor nekem már van barátom, akit szeretek. Nem akarok mással lenni. Valahogy, muszáj felbontanom a jegyességet. Legyen ami legyen ennek vége kell legyen.
- Elég! - egy tányér került elém. Kissé meg is szeppentem tőle, felemeltem a fejem és szemébe néztem két gyönyörű barna szempárnak. - Ne törd a fejed! Megoldjuk!
- Hah... igen de, igazad volt. Amit a fejemhez vágtál, igazad volt. Már ezt mondom amióta hazajöttünk és nem csináltam semmi konkrétat. Én...
- Nem veszthessük el a reményt! - ült le mellém és megfogta a kezem. - Ahogy mondtad, nem adhassuk most fel! Mennünk kell tovább! Nem lesz itt esküvő, ha te nem akarod.
- Nem akarom! - igaza van. A jegeysségbe belehuztak, de az esküvőbe nem fognak. Nem fognak becsapni és elvinni a saját eskűvömre, no meg ha meg is történne, ott igent kellene mondanom, de nem fogok. Addig már nem megyek el! Tegnap nem mondtam semmit, hogy ne legyen botrány és ne hozzam kellemetlen helyzetben Marut, mert nem érdemli meg. De esküvőből nem fognak enni.
- Akkor, most felejtsd el! - simogatta meg a fejemet. - CSak a reggelidre koncentrálj!
Én buta! Itt töröm a fejem, mikor egyértelmű, hogy Kazuya az aki szomorú ebben a helyzetben. Azért jöttem ide, hogy megnyugtassam és vigaszt nyújtsak neki, most meg mégis ő vigasztal engem. Ah!
- ÉS ne hibáztasd magad! Ez nem könnyű helyzet. Megértem, hogy még te is bizonytalan vagy és nem tudod, hogy mit kell tegyél merre lépjél. De ne aggódj! Nem hagylak magadra! Tudom, hogy te nem szereted Marut. Te engem szeretsz!
Bólintottam és átöleltem. Egy pillantra sem szabad meginognom. Nem szabad! Nem fogtak meg! Ahogy eddig is, ezután is, megmutatom hogy engem nem vesznek le a lábamról! Nem tudnak megfogni! Amit nem akarok, azt nem kell megtennem. Nem engedem! Nem fognak meg! Nem!
- Na jól van, most reggelizzünk! És mit szólsz ha utána elviszlek valahová?
- Elvinni? Hová?
- Meglátod! - mosolygott és megpöckölte az orromat, majd felállt, hogy magának is hozzon egy tányért.
- Nem kell dolgoznod?
- CSak 14-től lesz munkám. Addig szabad vagyok! Szóval gyerünk!
- De jó ötlet? ÚGy értem, hogy ha most velem sétálsz és lefotóznak...
- Felöltözöm jól, hogy ne vegyenek észre túlságosan és olyan helekyen megyünk, ahol nem jár sok ember. Ne aggódj!- visszaült mellém és reggelizni kezdtünk.
És itt van... én jöttem, hogy vigasztaljam meg és odakerültünk, hogy ő vigasztaljon engem. Elbizonytalanodtam! Egy pillantra, engedtem, hogy a szüleim nyerjenek, mikor azelőtt egy perce, még a barátomnak mondtam ki hangosan, hogy nem adjuk fel. Kimondani könnyű... de... Olyan szerencsés vagyok, hogy olyan barátom van, mint ő. Nem is tudom, ha megérdemel engem. Amilyen kalamajkába kevertem. Mikor annyi nő van, aki minden óhaját és sóhaját teljesítené. Miért én kellek neki?
Miután megreggeliztünk, Kazuya elment elkészülni, addig én Ran-channal játszottam. Közbe volt időm kicsit jobban jörbe nézni a lakásában. Minden olyan rendezett volt. Fehér falak, szürke fekete butorok és kanapé a nappaliban. A konyha igen modernen felhasználva, fehér szürkés butorral berendezve. Egyik sarokban bonsai nővekedik, míg a másikban bambusz virrit egy hosszú vázában. Az ebédlő asztal felett, egy festmény áll. Megállok előtte és nézem. Bal és jobb felén egy egy cseresznyfa ékeskedik, éppen virágzik szerte szét, koronája szinte az egész festmény felső részét beteríti. Alol két kis fekete alak sétál kézen fogva, egy nő alak és egy férfi. Olyan nyugodt, olyan békés, olyan szép.
- Tetszik? - nem is hallottam, mikor jött vissza KAzuya, aki közbe már mögöttem volt és a fülembe suttogott.
- Gyönyörű! Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus vagy! - fordultam felé.
- Hát, még van mivel meglepni! - kacsintott felém. - Na de most már gyere! - fogott kézen és elkezdett kifele húzni.
- Ugye nem egy volt csajod, kötödik ahhoz a festményhez?
-Nem! - rázta meg a fejét. - Ne aggódj! Édesanyámtól kaptam, amikor ide költöztem.
- Egy festményt kaptál édesanyjádtól?
- NEm csak, de többek között. Furcsa?
- Nem. Szerintem szép dolog.
- Bár nem egészen az én stílusom, szerinte feldobja a lakásom, ezt a sok szürke színt. Valamint azt mondta, hogy hátha szerencsét hoz a párkapcsolatok világában is. Csak nézzek rá és képzeljem magam, annak a párnak akik ott sétálnak a cseresznye virágzásban. Biztos, hogy megjön a kedvem majd, hogy én is valakivel így sétáljak.
- És megjött? - egyenesedtem ki, minek után felhuztam a cipőmet.
- Hát... - csibészesen elmosolyodott és odalépett hozzám, derekamat átölelve. - Mondhatni napról napra egyet többet gondolok valakire!
Elmosolyodtam és a nyaka köré fontam karjaimat. Lassan közeledtünk egymáshoz, amíg ajkaink össze nem értek és édes csókot nem válltottunk.
- Ah, vagy inkább maradjunk itthon? - kérdezte percekkel később, miután elválltunk, ugyanazzal a csibész mosollyal, mint korábban.
- Hmmm... - tettettem gondolkodást. - Az a gond, hogy... már felkeltetted a kíváncsiságom, hogy hova akarsz vinni. - öltöttem rá ki a nyelvem.
-OH, akkor legközelebb valahogy másként cselkeszem! - elengedett és kiléptünk a lakásból.
Kazuya felvett egy sapkát és szemüveget, ahogy mondta, amennyire tud rejtőzzőn, hogy ne ismerjék fel, ne lássanak már is a bejelentés után vele. Nem akarom sem őt, sem Marut kényelmetlen helyzetben hozni. Nem akarok nekik gondot okozni. Én is felvettem a kapucnimat és jól a fejembe huztam, mint ahogy reggel is jöttem. Tegnapi nap után, megannyi kép készült rólam és Maruval. Már elárasztották a nete és mindenki erről beszél. Fukuda idol és színésznő feleségének lánya a KAT-TUN Nakamaru Yuichi-ához megy férjhez. Az embereket is hallottam, ahogy erről sugdoloznak, ahogy reggel Kazuya felé igyekeztem. Remélem, hogy hamar elapad ez az egész. Nem szeretem, hogy ennyire a figyelem középpontjában vagyok.
A nyár beköszöntött már, mégis ma elég hűvös napra ébredtünk. Kame fehér inget viselt, rajta egy szürke kardigánnal és fekete nardággal. Szokása híven, jól nézett ki. Kár, hogy nem tudom ezt mindenki másnak is megmutatni büszkén és fogni a kezét, hogy igen ő az én barátom. Kazuya végül bement egy épületben, oda is a liftjében. Megfordult egy pár ember itt, de ügyet sem vettek rá. Belépett a liftbe és levette a szemüvegjét és kalapját.
- Hol vagyunk? - én is levettem kapucnimat.
- Koji dolgozik itt.
- Most vele akarunk találkozni?
- Nem! - nevette el magát, ahogy meglátta kissé megijedt arcom. Hát, na attól tartottam, hogy most bemutat neki és én üres kézzel jövők. No meg a hírek is rólam, hogy Maru mennyasszonya, mit fog szólni a testvére? - Nem dolgozik ma bent! Viszont megengedi, hogy járjak ide, ha egy kis nyugalomra van szükségem. Sőt nem pont be az épületben, hanem annak tetejére.
-Tetejére? - ismételtem ezt a szót.
De többet nem mondott. Csak hátra tette kezeit és izgatottan toporogni kezdett. Egyre feljebb és feljebb mentünk, eégszen amíg el nem értük a tetőt, ahol a lift megállt és kiszálltunk belőle. Elkerekedtek a szemeim, Kazuya kilépett a liftből és szé tárta karjait:
- Nos? Mi a véleményed?
Kiléptem én is a liftből és körbe néztem. Csodaszép kilátás terült elénk a városra.
- Gyönyörű!
Kazuya elmosolyodott, majd előbbre lépett:
- Ugye? Olyan békés fent itt minden és ha jól megfigyeled ellátsz Edogawaig is. - mutatott előre. - Itt mindig megnyugszom és nem gondolok semmire. Kikapcsolom az agyam és csak figyelem a tájat!
Szemei csak úgy ragyogtak, ahogy erről mesélt. Tetszett a látvány. Előkaptam mobilom és felé tartottam. Megakartam örökíteni ezt. Felé tartottam a kamerát, nyomtam is a gombot, ám nem abba a pozicióba kaptam el. Hanem, kezeivel peace-t mutatott és hátra pillantott felém.
- Honnan...?
- Idol vagyok, egy idő után egy megérzéssé vállik ez. Megmutatod?
Vissza vittem a képre és minő meglepő, nagyon jó kép lett.
- Nagyon fotogén vagy! - kacsintok felé.
- Elküldöd nekem is? - értetlenül nézek felé.
- Ennyrie szereted magad?
- Csak küld el! Sőt, előtte.... készítsünk mi is közös képet! - fogott kézen arébb huzott.
Majd elkapta telefonom és készítettünk jó pár képet.
- Na már csak vigyáznunk kell, hogy ne lássa meg senki! - néztem végig a képeket és reméltem, hogy nem lássa mennyire örülök nekik.
- Majdnem kész! - mondta és előkapta az ő telefonját.
- Átküldöm, átküldöm....
- Nem az... - ezzel felemtel a telefonját. - És mosolyogj!
- Ne! - takartam el az arcom. - Nem vagyok én olyan fotogén.
- Oh, ez a hauzgság! Légysziii... és amúgyis igy lesz korrekt, legalább én megmutatom, hogy készítek rólad képet, nem mint te!
Durcásan rá meredtem, mire el is csipett egy képet.
- Ne! Töröld le! Beállok! De más képet készíts!
- Állj be! - utasított. Beálltam a csodaszép kilátáshoz és mosolyogtam felé. - Köszönöm!
- De most, ugye kitörlöd a képet? - felhuzta a szemeit. - Kame! Töröld ki!
És ott kergeteztünk a tetőn, össze vissza szaladgátlunk és nevettünk. Megfeledkezve, minden gondról.
Már dél el volt múlva, amikor lejöttünk onnan. Ismét álcázva, sőt nem is mentünk ugyanarra. Bár nem volt egyikünknek sem kedve elvállni. Elkellett! Elbúcsuztam Kametól és elindultam haza. Együtt minden jobb! Tehát az ember így gondolkodik, amikor párkapcsolatban van. Amikor valaki mellette van és tudja, hogy támaszkodhat valakire. Ez annyira jó!
- Hol voltál? - épp, hogy átléptem a küszöböt, anyám már ott várt az ajtóban.
- Megijesztettél! - letettem a kulcsom és lehuztam a cipőmet. - Csak sétáltam egyet!
- Ilyen sokat? Reggeliztél valamir legalább?
- IGen! Beléptem a konyhában, hogy ihassak.
- Megértem, izgulsz és feszült vagy, hiszen most egy ország, ha nem egy világ tekint rád és az esküvődre. - és íme, eddig tart az a bizonyos boldogság.
- Anya, kérlek ne kezdjük! És ne higyjétek, hogy csak úgy el van felejtve, hogy szó szerint átvertetek és eljegyeztettem magam.
- Ugyan, ha akartad volna, akkor csak nemet kellett volna ott mondj.
- Oh, valóban? Ennyi lett volna az egész? Ikyen egyszerű lett volna! Szépen ott botrányt csapok és elmondom, hogy a Fukuda családban mik is a próblémák, ti pedig kényelmesen hátra döltök és ezt mind elfogadjátok? Te sem hiszed el! - idegesen letettem a poharam és besétáltam a nappaliban.
- Nem fogod megbánni! Hiszen az este is olyan jól éreztétek magatokat Yuichival.
- Anya, barátok vagyunk, nem érzünk semmit sem egymás iránt! Nem is hiszem el, hogy...
- Ez változik, már mondtam neked! És nézd, Yuichi már is küldött neked egy csokor virágot.
- Hogy mi? - a nappali kis asztalány egy fehér vázában egy csokor lila rózsá fehér virágokkal ékesítve. Gyönyörű csokor volt.
- Oh, milyen szépek! Hát nem? És lila, ami ha jól tudom akkor Yuichi szine a csapatban. Hát nem figyelmes! Ne mondd, hogy nem az?
- De, de...
Valóban nagyon figyelmes és beszélnem kell vele, mert ezt nem tehetem vele. Még akkor is ha megbeszéltük, hogy nincs semmi közöttünk. Csöngettek.
- Ki lehet ilyenkor?
Megvontama vállam és az ajtóhoz indultam, hogy kinyissam.
- Masuda?! - lepődtem meg amikor megláttam az ajtóban Masudat, ahogy liheg. Haja szépen be volt állítva, egy fehér feke kockás nadrágot, viselt egy fehér inggel és egy fekete mellényel.- Mi történt? És miért vagy így öltözve?
- Azonnal... beszélnünk ... kell!
- Masuda? Ti nem most jöttetek haza a táborból? Mit keresel itt?
- Jó napot! Elnézést kérek, de beszélnem kell Aival... - próbálta egyesnúlyoztatni légzését.
- Menjünk ki? Az udvarra? - bólintotta, majd még meghajolt anyámnak és kimentünk. - Mi történt? Nem vagy elfáradva? Hallottam, hogy apám szokás szerint nem kímélt.
- Az most egyáltalán nem lényeges. Huh! Mesélj inkább te. - huzta ki magát.
- Oké, de mégis miről?
- Téged tényleg eljegyeztek? Mi ez az egész?! Nem úgy volt, hogy nem lesz belőle semmi?
- Oh, hát de... de bonyolult.
- Meséld el akkor! Nem értem! Hogy lehet, hogy elmegyünk pár hétre és mire visszajővünk te már el vagy jegyezve. - csalódottság hallatszodott hangjából.
- Nos... apámék átvertek. Azt mondták, hogy valami ügynökségi vacsora van a cégnél és menjek el, miközben ott várt minden ismerősünk és a média, hogy ezt bejelentsék.
- Tessék? Komolyan?! És te ilyen könnyen belesétáltál ebbe?
- Hé! Ez nem volt olyan könnyű! Tudod milyenek a szüleim, így is úgy is elráncigáltak volna a helyszínre.
- És nem mondtad, hog ynem akarod?
- Szerinted az lett volna a legjobb ha mindenki előtt, ott botrányt csapok? Apámék kinyirtak volna! No meg, Marut sem hozhattam kényelmetlen helyzetben. - no meg még egy személyt. - Nem szólhattak arról a hírek, hogy a jegyes elhagyta.
- De hát azt mondtad, hogy egy huron pendültök, egyikőtök sem akarja ezt.
- Ismered a médiát, nem így fogják felhúzni.
- És akkor most mi lesz? Egyszerűen belenyugszol?
- Nem dehogyis! Az esküvő még nem történt meg, csak a jegyese vagyok ezt még egyszerű megállítani. - nem mintha nem ezt mondtam volna korábban is.
- Oké, segítek!
- Hogy?
- Segítek! Nem kényszeríthetik a szüleid, hogy valaki olyanhoz menj férjhez, akit nem szeretsz.
- Masuda, nem akarlak ebbe belekeverni.
-Nem, keversz! Én akarok! Mondjad csak mit tudok tenni és én megteszem! - szemeiben olyan elszántság sugárzott, amit eddig ne láttam még soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése