31.fejezet A lappangó érzelem

 

Tekints az égre!

31.fejezet A lappangó érzelem

Ai:

Hallottam, hogy mit mond és el is ért a tudatomig. De mégse tudtam mondani hirtelen semmit sem.

    -  Én... tudom, hogy sok mindent megpróbáltál már, de lehet hogy ez az egyetlen módszer. Ha őszintén elmondjuk a helyzetet. Maru is megfogja érteni és hátrébb lép, majd  a szüleiddel is megosztjuk és biztos, hogy valahogy el tudom fogadtatni magam velük. - fogta meg a kezem és kétségbeesetten a szemeimben nézett. - Ai...

Hallottam a szavaiat, hallottam és értettem is őket. Mégis valami nem volt okés. Valami gond volt velem. Tudtam, hogy igaza van és ez lett volna  a legbecsületesebb dolog amit tehettünk volna de... de... árnyak kusztak fel rám, árnyak amik nem engedték, hogy ebbe bele menjek. És helyettük a következő szavakat mondtam ki:

    - Belefáradtál?

    - Nem én...

     - Már megint Maruról van szó? Féltékeny voltál rá? Azt hittem, hogy ezt megbeszéltük. 

    - Ai én... - de ellöktem a kezét rólam és felálltam.

     - Annyiszor megbeszéltük már ezt a dolgot. Tudom, hogy nem könnyű de bevállaltuk. Én... tudod jól, hogy nem akarom, hogy rosszat beszéljenek rólad.

    - Nem fognak! - ő is felállt. - Maruval beszélünk és a szüleiddel majd a média is...

    - Te is nagoyn jól tudod, hogy milyen a média. Azt fogja írni amit akar, nem ami az igazság.

     - Nem fogom engedni, hogy bántodásod érjen...

    - Nem érdekel egyáltalán, hogy velem mi lesz. Az érdekel, hogy veled mi lesz! Nem akarom, hogy olyan cikkek forogjanak rólad, hogy a csapattársadat hátba szurtad és elcsábítottad a mennyasszonyát.

    - De nem szereted, Marut. Ezt ők is meg kell tudják és meg kell értsék, hogy belém vagy szerelmes és nem belé. Hogy ez az egész nem kellett volna létre jöjjön, csak az akartod ellenére vittek bele. És, hogy köztetek nem történt semmi.

    - Szerinted ez ilyen egyszerű lesz? Nem ismered a szüleimet? Szerinted annyiban hagyják, hogy ezt mind elmondjuk? Vagy talán azt gondoltad, hogy ők maguk fogják elmondani mindezt?

    - Ai, kérlek nyugodj meg és beszéljünk! - próbált hozzám érni, de nem engedtem.

     - Én nem akarom, hogy tőled távol legyek!

     - Miért lennél?

     - Te arra nem gondolsz, soha, hogy mi van ha apáméknak ez nem tetszik és elküldenek ismét LA-ben?! - kiáltottam el magam, talán a kelleténél jobban is.

És végül kimondtam, kimondtam azt, amit annyit magamba tartottam. Hiába mondom magamnak és tartom magamban a dolgokat, hogy igen is minden rendben lesz és, hogy igenis lázadjak és huzzam ki magam ebből. És hiába nem akarom magamnak bevallani, hogy nincs más kiút. Nem akarom azt mondani, hogy semmi sem sikerül. Az lenne a legjobb ha beszélnék, de van egy nagy árny ami ezzel kapcsolatban követ és pedig az, hogy ha apáméknak nem tetszik mi van ha elküldenek?

    - Ai, már felnőtt vagy, nem fognak csak úgy elküldeni az akaratod ellenére.

    - Nem tudsz te semmti! - vágtam csak oda az orra alá, meg sem gondolva, hogy ez mennyire kemény ütést is adok neki.

De nem tudtam hallgatni. Nem tudtam befogni a szám és nem tudtam, nem mást mondani. Az árnyak elő kusztak bennem és szó szerint átvették a vezetést felettem, a félelem irányított. Annak a félelme, hogy Kazuya egyszer csak nem lesz az életem része.Nem mondtam többet semmit, egyszerűen csak fogtam magam, felkaptam Shinachi-kunt és elviharoztam a parkból. Ahogy előre haladtam könnyek törtek elé. Az én hibám! Én hoztam ilyen helyzetben. Nem kellett volna összejöjjek vele. Legalábbis addig míg ez a zűrzavar az életem része. Amíg a szüleim nem hagyják az saját utamat. Csak godnot okozok neki. Ő ezt nem érdemli meg. És most én mit csinálok? Leordítom a fejét. Szönrűy barátnő vagyok! A páromat, olyan kellemetlen helyzetbe hozom. Tudtam, hogy nehéz lesz. Mégis belementem. Miért nem tudtam megálljt parancoslni magamnak? Miért nem tudtam azt mondani, hogy állj és ne bonyolodni ebbe bele? Miért nem tudtam azt mondani, hogy elég! Azt hittem ennél bátrabb vagyok. Ennél erősebb. De úgy tűnik, hogy még mindig az a kislány vagyok aki fél a szüleitől és inkább elmenekül. 

    - Ai, hol voltál? Mi történt? - törtem be a házunkba, ahol anyám rögtön fogadott.

     - Csak kivittem sétálni Shinichi-kunt. - letettem az említett kisállatom és levettem róla a porázt.

     - De miért sírsz? - lépett közelebb és aggódva felém akart nyulni de hátra léptem.

    - Mert az életem tönkre van téve. Elegem van abból, hogy sosem történhet az amit akarok. Hogy ennyire korlátozva van az életem. Hogy bármikor elindulok a saját utamom szembe csap velem mindaz amit ti akartok.

     - Ai...

     - Nem tettetek már eléggé korlátok közé? Miért kell folyton visszarántonotok? Miért hiszitek azt, hogy jobban tudjátok mi a jó nekem? Már felnőtt nő vagyok!

    - Ai - ismét megpróbált felém nyulni.

    - Elegem van! Miért van ekkora baj ha Fukudaként születtél?!

Ezzel pedig meg nem várva, hogy bármit is mondjon felszaladtam a szobámban és bevágodtam az ágyba. Utat adva könnyeimnek, a zokogásnak, hogy mindazok az érzések amik eddig magamban voltak most elő törjenek. 

Másnap reggel csend borult a házunkra. Apám nem volt itthon, anyám pedig nem szólalt meg. Mintha alkalmakként felém nézett volna de nem magyon mondott semmit. Délután 15-ra kellett a Domeba menjek, hogy elkezdjük az utolsó simitásokat a koncertre.

    - Elmentem dolgozni! 

    - Kicserélted a kötésed? 

Egy pillantra megtorpantam. Észre vette? Anyám hozzám sietett, majd lassan felemelte a jobb kezem, óvatosan finom mozdulatokkal lehuzta a kötést. Valami krémet tartott a kezébe, azt felkente majd, egy friss kötést tett fel rá.

    - Most már mehetsz! - szeliden elmosolyodott. 

    - Köszönöm! 

A Domeba vezető utat metroval tettem meg. Amikor megérkeztem, már a társaság nagy része meg volt érkezve. Bele is vetettem a munkába magam. Nem engedtek, hogy emeljek a sérült kezemmel, de amit csak tudtam elvégezetem és segítettem. Ellenőriztem a fény technikát, a hangot, ahol csak tudtam megkérdeztem, hogy segíthetek e. Volt bőven munka. Ilyenkor mindig akkora a készülődés. Pár órával később megjöttek a fiúk is. Gondjaikra bittak minket. Kazuya úgy tűnt fáradt. Talán nem aludt az este miatt? Túl kemény voltam vele. És most nem tudom, hogy hogyan menjek oda és nézzek a szemében. Oh...

Koncert előtt 2 órával, épp, meg kértek, hogy nézzek be az öltözőkbe van e víz. Tudtam, hogy a fiúk már készülődnek. Bekopogtam:

    - Elnézést kérek, mindem rendben van itt? - léptem be.

Mind a négyen már fel voltak öltözve. Nagyon menőn néztek ki! Szokás híven. Mind a négy srác nagyon jóképű. Mind annyian színes bársony ruha volt. Fekete, bordó, arany színnel keverve. Volt aki farmer nadrágot viselt, volt aki feketét. Kazuya kezében egy napszemüveg is volt.

Tekintetem összeakadt Kazuyaéval. Lágyan felém mosolygott. Nagyot dobbant a szívem. Szív döglesztő.  Én meg ahogy beszéltem vele a tegnap. Szörnyű vagyok! Szomoruan elfordítottam a fejem. 

    - Nagyon jól néztek ki! Sok sikert! Mi mögöttetek vagyunk! 

Ezzel pedig elhagytam az öltözöt. Huh! Szedd össze magad Ai! Most a munka a legfontosabb. Visszatértem a csapathoz. Mindannyian megkaptuk az ütemtervet, majd egy egy walki-tokit, hogy tudjunk beszélni egymás között. Egy utolsó megbeszélés és elfoglaltuk a helyünket. Én a szinpad mögött álltam. A táncosoknak és fiúknak osztottam ki dolgokat mint víz, mikrofon , törölköző ha éppen le vagy feljönnek. És közbe szólnom kellett ha valamit észre veszek. A stadion hamarosan megtelt a fiúk pedig készen álltak fellépni. Mindenkinek ki osztottam a mikrofont. Kazuya volt az utolsó aki elvette tőlem. Eltekintettem. Ah! Nem tudok a szemébe nézni. Nem így kellene elengedjem. Gyorsan feltekintek rá, de csak annyit veszek észre, hogy erőltetetten elmosolyog és elsétál. Csodás Ai! Nagyszerű vagy, mit mondjak! 

Felcsendült az első zene és ámulattal figyelhettem a fiúkat, ahogy teljes erő bedobással énkelenek és ragyognak a színpadon. Elképesztőek! Mind a négyen, megvan a saját stilusuk mégis együtt kiegészítve egymást, hatalmasat alkotnak. Ez a KAT-TUN. Láttam őket már, de ez egy más helyzet volt. Igy mintha egy teljesen új oldalukat figyelhettem meg. Minden munkájukban 100%-nál is többet adnak bele. Elképesztőek! Lenyűgöző. Ezt mindig becsülöm az idolokban. Mi pedig ennek az energiának a háta mögött állunk és segítünk, hogy még jobb legyen nekik, hogy mindaz ami kell ott legyen számukra, hogy egy fergeteges showt tudjanak leadni.

    - Ai, kellene segítség az öltözőbe. 

   - Megyek!

A srácok lejöttek pihenni a felénél, addig a HeySayJump szórakoztatta a nézőket. Én pedig segitenem kellett, hogy átöltözzenek és felkerüljön a smink rájuk. Pontosabban Kazuyanak, mindez. A szívem heves dobogásba kezdett. Folyton össze össze akadt a tekintetünk. A sminkese adta az utasításokat. Igyekeztem figyelni, de nem mindig sikerült

    - Mondtam, hogy a világosabb alapozot add!

    - Nagyon sajnálom! - gyorsan kicseréltem. Ah! Miért vagyok ilyen ideges? Nem tudok figyelni arra mit kell tennem. 

    - Pfff... Mondtam, hogy nem kellenek ilyen stábtagok. Nem értenek az ilyensmihez.

     - Erika-san, ne beszélj így kérlek vele!

    -Bocsánat Kamenashi-san! 

Kazuya, milyen kedves velem még akkor is ha úgy beszéltem vele.

     -Egy pillanat és jövők!

Erika-san ellépett így ketten maradtunk Kazuyaval. 

   - Minden rendben! Nyugodj meg! Nagyon ügyes vagy! - és még bátorítani is tud. 

Kazuya... Ai! Szedd össze magad! Ezzel pedig új erővel álltam neki a munkának, még Uepinél is besegítettem. Majd ismét elfoglaltam a szinapd feljárónál a helyem, hogy ismét kiosszam a mikrofonokat és a srácok ismét egy fergeteges órát adjanak elő. 

    - Köszönjük szépen a támogatást! - hajoltak meg a fiúk, miután lejöttek és megtapsoltuk őket.

Kazuya felé mosolyodtam, az este végre először. Még ilyen helyzetbe is, ő ott volt mellettem. Meg kell köszönjem. 

Összepakoltunk egy kicsit, majd elindultam haza. De épp, hogy kiléptem a Domeból, meglepődve találtam magam szemben Kazuyaval.

     - Nem jöttél kocsival ugye? 

    - Kazuya...

    - Jó munkát végeztél! 

    - Te is! 

    - Ha nem próbléma elrabolnálak egy kicsit.

Értetlenül néztem felé, mellém lépett ovatosan megfogta a sérült kezem és megpusyzilta a kéz fejem. Nagyot lódult a szívem. Kinyitotta előttem a kocsi ajtot és beültem. Az uton nem szólaltunk meg semmit. Nem mondta meg hogy hova visz. Majd megállt az épület előtt, ahová jártunk Koji munkahelyénél. Miért jöttünk ide? Intett, hogy kövessem és felmentünk a tetőre. 

       - Mi ez? - amikor a tetőre kiértünk egy kis romantikus előkészületet láttam meg. Egy asztal volt felhozva, két székkel, körbe szív alakban gyertyák égtek és megannyi vörös rózsa szirom ékesítiett mindent. Pezsgő már behűtve és az étel is ott állt. - Kazuya.,... - ámulattal néztem a teret, minden egyes részlet olyan szépen ki volt dolgozva és annyi megadta a hanuglatot. Mikor volt minderre ideje? 

    - Ai, nagyon sajnálom, hogy úgy letámadtalak. Én, arról szó sincs, hogy nem félek. Én is nagyon félek, hogy mi van ha a szüleid elküldenek, hogy mi van ha téged vesz célpontba a média és az emberek, mikor te semmi rosszat nem tettél, csak szerlemes lettél. Én is félek! Nagyon félek. De megértem ha még nem érzed azt, hogy fel vagy készülve. Várok és melletted maradok. Mert nagyon szeretlek!

    - Kazuya... - könnyek csillogtak fel szemeimben. - Nem kell az ég világon semmiért sem bocsánatot kérned. Én voltam a hibás. Megint túl reagáltam a dolgot. Teljesen igazad van, itt már lehet semmi más sem segít vska az ha beszélünk velük nyiltan. Ne haragudj! Csak...

    - Megértem... - vette arcomat tenyerei közé. - Várjunk még egy kicsit, majd utáns beszélünk mindnekivel.

 Kazuya annyira megértő sé figyelmes. már megint oda kerültünk, hogy ő kérjen bocsánatot, mikor az ég világon semmi rosszat nem tett. Oh! Én idióta!

    - Gyere! - huzott magával, majd leültetett és letérdelt elém. - Van még egy meglepetésem. 

Érdeklődve huztam fel a szemöldököm. Előhuzta telefonját,, majd valamit elinditott rajta. Egy halk, lassu dallam indult meg egy szív dobogással együtt. Majd Kazuya hangja társult hozzá. Testemen végig futott a borzongás. Kirázott a hideg, annyira szép a hangja! Barna szemei szerelmtől csillogtak. Ez a pillanat, itt az éjszaka csendjében, ebben az egész meglepetés fényében, olyan csodaszép volt. A hangja meg melengette a szívemet. Teljesen elvarázsolt. Csak mi voltunk, nem létezett semmi más, nem volt idő ami telt és nem volt próblémák, csak ez az egyetlen, közös pillanat volt ami oly annyira be fog vésődni az emlékeimben és a szívemben.

    -Minden szív folyamatosan keres  / Arra, ami értékesebb a szavaknál /Nem azért, mert nem lehet ilyent szemmel látni?/ Ketten, megtaláltuk magunknak/ Tehát higyjünk tovább. - ezek a szavak, nekem énekel. Az egész dalt, nekem énekli. Ez nem egy szám ami Kazuya dalja, hanem ez most szívből énekli nekem. Hinni akarok én is tovább, Kazuya...

Lassan a dal a végére ért, Kazuya pedig csendben figyelt.

    - Szeretlek! - ennyit mondtam és a nyakában ugrottam. Könnyeimnek pedig utat engedtem. Annyira nem érdemlem meg ezt a férfit. Mivel érdemeltem ki? Annyira szeretem! Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy zűrzavaros legyen a kapcsolatunk. Én jobb barátnő akarok lenni! De mégis hogyan hozzam mindezt helyre anélkül, hogy bárki megbántodna és bárki el kellene hagyjon bárkit.