29.fejezet A kép

Tekints az ég felé!

29.fejezet A kép

Ai:

A hang hallatára összerezzentem. Itt is a vég? Meg is van holnapra a szalag cím Ai Fukuda, akinek alig egy napja jelentették be jegyességét, már más fiúval mutatkozott? Kezébe nagy virág csokrot fogott és mosolyogva néztek egymásra, úgy tűnt, mintha kizárták volna a külvilágot. És a fiú nem más, mint a vőlegénye csapattársa, barátja Kamenashi Kazuya? Már látom is ahogy a szüleim kikészülnek és visszaköteleznek LA-ben se szó se beszéd. Mi LA? Talán még ez lenne a legjobb esély. Másnap már mehetek hozzá egy idegenhez. 

Kazuya arcán is láttam a átsuhanó félelmet, attól, hogy lebuktunk. Felém tekintett és bátorítóan ellágyította tekintét, hogy nem lesz semmi baj. Igaza van! Ha itt és most át kell essünk rajta, hát gyerünk. Lássuk mi lesz ebből. 

Kifujom a levegőt és megfordulok, hogy szembe nézhessek azzal aki megtalált minket.

     - Masuda?! - el nem tudjátok hinni mekkora kő esett le a szívemről, amikor megláttam őt. Ha esetleg rá is jön, biztos hogy nem lesz mérges és nem fogja elmondani senkinek. Ha pedig mégse jönne rá, kitudom beszélni.

     - Jól vagy? - lépett közelebb, de tekintete folyton Kazuyan volt.

    - Persze! Csak épp haza fele tartottam, amikor Kazuya észrevett és úgy döntött haza hoz egy darabig. - ne haragudj Masuda. 

    - És adott neked egy virágcsokrot? - Na jó, igen erről megfeledkeztem. 

    - Öhm... Nem. Ezt a munkahelyen kaptam. Biztos egy titkos hodoló. Tudod, hogy nincs szívem kidobni őket. - hogy is dobhatnám ki amit tőle kaptam? 

     - Értem. - nem tudom, hogy mennyire vette be.

     - De te? Hol voltál?

     - Apádnak hoztam el valami papirokat. 

    - Oh, értem. Én akkor megyek is. Köszönöm, Kazuya még egyszer a fuvart! Szép estét nektek! 

Meghajoltam és elsétáltam. Mielőtt eltűntem volna a láthatáron még oda néztem ahol voltunk. De már egyik fiú sem volt ott. Mire is gondoltam? Csak nem vitatkoztak volna. Huh, na menjünk haza és pihenjünk elég izgalom volt mára. 

    -Megjöttem! - léptem be a házba. A nappaliból TV hangja szűrödött ki. Valami kviz műsor ment épp.

    - Üdv itthon! Oh, megint kaptál virág csokrot Yuichitól? Milyen édes! - lépett anyám hozzám. - Milyen gyönyörű! Ez most rózsaszin?

Hát persze! Kitől mástól kaptam volna, ha nem a vőlegényemtől? Vajon hogyan reagálna ha elmondanám, hogy nem tőle van.

     - Yuichitől kaptad nem? - emelte fel a szemöldökét.

     - Elég hosszú napom volt, felmennék. - jól kitértem a váalszból? Gyanus leszek?

     - Előtte, még gyere ide megkérlek beszélnünk kellene.

Na ez már megint nagyon jól kezdődik. 

    - Csak beteszem a vázába a szobába, átöltözöm és lejövők! -anyám bólintott.

Felmentem. Tulajdonképpen nem nagyon siettem. Nem voltam kíváncsi a mondandojukra, mert ha így kezdődött, hogy beszélnünk kellene, az két dologot jelentett vagy a munka vagy az esküvő. Tehát lassan, óvatosan készültem el. Álltam gondolkozni, hogy melyik vázába tegyem a virágot. Na jó, amúgyis gondolkoztam volna. Végül egy fehér gömbölyűre esett a választásom, amin lefele húzodó vonal mélyedések voltak. Nyugodtan elsétáltam a füdrőbe, megtöltöttem vízzel, vissza a szobába. Majd lassan átöltöztem otthoni ruhában. Gondolkoztam, hogy hívjam fel Kaorut és tegyek úgy, mintha épp hívott volna. De e zmár túlzás. Apám feljött volna és rám szólt volna, hogy menjek. Szóval visszaésáltam a nappaliban. Apám és anyám a kanapén ült és a TV-t néztek, kérdésekre próbáltak válaszolni.

     - Én azt mondom, hogy a piros szín! - válaszoltam én is leülve melléjük.

     -Nem, nem! Nézd meg a sárga lesz! Ha követed az ábrát odavisz.

    - Szerintem pedig a zöld és mindketten tévedtek.

Egymásra néztünk és nevettünk. Miért nem lehet mindig ilyen pillanat? Miért nem lehet mindig ilyen a hangulat? Miért kell mindig oda kerekedjünk, hogy mi a nem jó szerintük és amit ki kell javítani? Nem értem. Egy normális család vagyunk. Oké, mindannyian híresek, de aztán? Attól még nekünk is kijárnak ezek a pillanatok. Amik a legjobbak!

    - Miért nincs rajtad az eljegyzési gyűrűd? - milyen jó szeme van anyámnak, ilyen sötétben.

    - Öhm... csak megmostam a kezem, fent van a szobámban.

    - Remélem, hogy hordod. Ezzel jelzed, hogy szereted és tiszteled a férjedet, no meg másoknak, hogy foglalt vagy. - foglalt az biztos, csak nem így.

    - Apa, kérlek! Ne kezd megint! Tudod nagyon jól, hogy nem szeretem Yuichit. Nagyon rendes fiú és kedves, de nem úgy érzek iránta és ez nem fog megváltozni. - próbáltam nyugodtan beszélni.

    - Mégis a bejelntésen szépen pózolgattál.

    - Miért ha jelentet rendezek, annak jóbban örültél volna? Ha elmondom, hogy a szüleim kényszerítenek házasságra és Maruval csak barátok vagyunk? - apám összeszűkítette a szemeit.-  Én is így gondoltam. - vágtam oda.

Apám csóválni kezdte a fejét. Sajnálom, de ez volt az igazság. Bármennyire is fáj nekik hallaniuk kell. Nem mintha sok esély lenne, hogy ez megváltozzon ennyitől. Lázadozzak, mint a tinik?

     -Mit szerettetek volna? - próbáltam lenyugodni és nem arra irányítani, hogy ismét vitába kezdjünk.

     - Azon gondolkodtunk, hogy tarthatnánk egy koncertet.

    - Koncertet, kinek?

    - Természetesen nektek.

    -Jaj ne kezdjétek már ezt is. Múltkor megmondtuk már, hogy nem akarunk a csajokkal több koncertet. Mindenki megvan a saját útján. Nem kell ez is.

    - De olyan jók voltatok, annyian beszéltek erről. Képzeld el ha most is tartanátok egyet. Az esküvő lázat még jobban feldobnátok. Megnéznék, hogy milyen különleges is Yuichi mennyasszonya.

    - Azért akarjátok, hogy az én népszerűségem még jobban emelkedjen?

    - Természetesen mindent miattad tesszünk. - jaj igen ezt már sokszor hallottam. 

    - De ha nem akarom, akkor miért mondjátok, hogy miattam?

    - Mert ez az utad. Ezt kell kövesd.

    - A Fukuda név nem vesztődhet csak úgy el! - dobta be apám ezt a mondatot, amit már annyiszor hallottam.

    - Nem fog. Te és anya amit letettek nem fog elveszni. Mindketten különlegesek vagytok. Amit letettetek azt senki sem tudja megkérdőjelezni és eltűntetni. Sőt amit most letettetek.

    -  És hogy hangzik az, hogy a lányunk ezt nem akarja? Te is ott kell legyél ahol mi!

    - OTt leszek, de nem ebbe! - ezekután összehuztam magam a kanapén és csak a TV-re fokuszáltam.

Ez egy olyan kívételes alkalmak közé tartozott, amikor ők és én is nem vitatkoztunk és úgy válltunk el. Hanem csendes mérgeskedésben, makacskodásban temetkeztünk és nem szóltunk egymáshoz. Csak ha épp olyanról volt, hogy add ide a sót, told arébb kérlek a zöldséget vagy egy kviz műsorban válaszolni. 

Újabb hetek teltek el. Neki kezdtünk együtt működni a KAT-TUNal ugyanis ők azok akinke a legközelebb itt lesz a koncertjük. Izgatottan vártam, minden munkám izgatottan várom, de ez most más volt. Az, hogy együtt dolgozhatok a fiúkkal szuper. És hogy ennyit láthatom Kazuyat is. Bár igyekeztükn minden nap találkozni titkoban, hol Kaorunál, hol az épület tetején hol esetleg nála vagy Ranmarunál. Amikor társaságban mentünk el, igyekeztük az érzéseinket jobban elzárni, hogy ne mutassuk ki mennyire vonzódunk is egymásgoz. Bár azt nem egyszer megjegyezték mások, hogy milyen jól kijővünk. De hát vannak ilyen jó barátok nem? Akik nagyon jól kijönnek. Masuda amióta meglátott Kazuyaval nem kérdezett semmit, bár voltak pillanatok amikor azt láttam, hogy mondani akarna vagy kérdezni valamit. LEhet mégis sejt valamit? Még mindig Kaoru az egyetlen aki tud a titkos kapcsolatunkról. Az esküvő egyelőre nem szerveződik. A szüleimnek túl sok a munka. Bár próbálkoztak felhozni a témát gyorsan elkerültem vagy egyszerűen nem akartam beszélni róla. Igen. Lázadotam, mint egy tini. Apámat pedig ezzel jól kihoztam a sodrából. Maru azt mondta, hogy a szülei is szerveznék, de nem ment bele semmiben. Előbb járjon le a turnéjuk. Ez egy jó kifogásnak bizonyult, abban is, amikor arról jött a téma, hogy mi koncertezzünk a lányokkal. De talán azzal voltak el, hogy ez majd meghozza kedvem, ha a fiúkat látom. Nos nem mintha az első koncertem lenne és nem mondom, hogy nem vagány ott állni annyi ember előtt, de a színfalak mögött nekem jobb.

    - Ai!

    - Maru, szia! - épp a raktárban ellenőriztem ha a kellékek visszakerültek.

    - Végeztél mára?

    - Igen, épp még ezt leellenrőzöm és végzek. Te?

    - Én is! Lenne kedved egyet játékteremben menni?

    - Játékterembe menni? Nem ott voltunk a múltkor a többiekkel? - tekintettem fel egy pillantra a listámból.

    - De igen, de most azt szeretném ha csak ketten mennénk.

    - Oh! Szeretnél veszíteni?

    - Veszíteni?! Te nem láttad, hogy milyen jól játszom? - de, nagyon jó videojátékos.

    - Ne bízd el úgy magad. Sosem lehet tudni! - öltöttem rá ki a nyelvem, felnevetett. - Rendben benne vagyok!

    -Oké, akkor segítek! - kivette a kezemből a listát. - Így gyorsabban fog menni a munka. 

   - Jaj nem kell! Megoldom!

De már nem akarta visszaadni. Így ő mondta a listán lévő szavakat és én ellenőriztem.

    -Szuper! Minden megvan! - csaptuk össze a tenyereinket. - Köszönöm a segítséget!

    - Nincs amit! Ügyes vagy, jól dolgozol!

    - Köszönöm! Amúgy tök király lesz a koncertetek!

    - Nektek hála!

   - Na, ti vagytok akiket látnak.

    - De ti vagytok aki mögöttünk álltunk. - mosolygott felém és lágy tekintetében valami furcsa felvillant.

    - Köszönöm! - én érzem, hogy hirtelen megváltozott a légkör.

    - Ai... tudod, én... - közelebb lépett hozzám és letekintett rám.

Nagyon közel jött, szinte surrolta karja az enyémet. ÉRdeklődve néztem, hogy mit szeretne mondani.

    -ÉN... arra gondoltam, hogy mi...

    - Ti meg mit csináltok itt? - Maru a hanghallatára megszeppent és ellépet tőlem.

Mögött az ajtóban KAzuya állt. Egy pillantra átsuhant a féltékenység az arcán. Meg kell mondjam neki, hogy nem történt semmi ne gondoljon bele semmit.

    - Én... segítettem Ainak. Ezután elmegyünk a játékteremben.

    -OH értem., az klassz.

    - Te már nem elmentél? Nem úgy volt, hogy az öccséddel találkozol?

    - De! Csak eszembe juttot, hogy itt hagytam a töltömet a színpadon.

    -  Segítsek elvenni?

    - Nem, köszi. Még nyitva van és ha jól tudom ott van Yumiro is.

    - Oh, rendben! - azt hittem, hogy belemegy.

    - Akkor én megyek! Sziasztok!

    - Szia!

Elment és ketten maradtunk Maruval.

    - Akkor, megyünk? - kérdezte Maru.

    - Persze! 

Ugye nem értette félre Kazuya? Majd fel kell hívjam ha hazaértem.Maru kocsijával mentünk az egyik játékteremben. Nem voltak olyan sokan. Nem is bántam. Az elmúlt időszakban, azért volt amikor hol engem, hol Marut leállították, hogy a jegyességről kérdezzenek. Nem akartunk nyilatkozni. Annyit mondtunk, hogy jóban vagyunk. Mutatkoztunk azért együtt, de semmi olyan romantikus dolog nem volt. Azt irták az újságok, hogy biztos szégyeljük magunkat, bár látszik, hogy mennyire jóban is vagyunk. Maruval leültünk egymás mellé és bejelentkeztünk Splatton játékban. Maru mutatta be nekem ezt a játékot vagány volt. Először különböző csapatban voltunk. Hol az én csapatom, hol az ő csapata nyert. Ügyes volt! Jó játékos. Aztán játszottunk úgyis, hogy egy csapatban voltunk. Ekkor midnig egy helyen jártunk és próbáltuk kiegésziteni egymást. Jó kis csapat voltunk! Jó egy órával később befejeztük a játszást. Az a jó ebben a játékban, hogy gyors szokott lenni. Hamar lefolyik egy egy rész, így sokat tudsz vele játszani. Amiután végeztünk a játékkal, elmentünk egyet enni az utcai standnál. Takoyakit ettünk és beszélgettünk. Az biztos, hogy jól kijővünk. Maru remek barát! De ennyi. Nem érzem felé azt az érzést, amit Kazuya felé. Nem érzem azt a vonzodást. De nagyon jó barátom lett. Sokat lehet vele hülyülni és jól eltelik vele az idő. Később hazakísért.

    - Yuichi volt az? - alig, hogy beléptem anyám már ott állt az ajtóban.

   - IGen!

   - Miért nem hívtad be? Ez igazán udvariatlan volt tőled!

    - Képzeld kérdeztem, de azt mondta, hogy mejen mert még megbeszélte Uedaval, hogy együtt fognak videójátékozni.

    - Oh, értem. És ne légy velem szembe ironikus!

   - Bocsánat!

Anyám bólintott. Már épp akartam felmenni, amikor csengettek.

   - KAoru, mit ekresel itt? Történt valami?

    - IGen... azaz nem úgy! Ezt meg kell nézned! - belépett a házba és arébb húzott, majd a telefonját a kezembe nyomta.

Egy interju volt, amit Kazuya adott. Volt egy sor kiemelve :

Ki lehet Kazuya Kamenashi számára az a fontos személy? AZ újabb KAme Camera részében ő ajánlotta szokás szerint a képet el is mesélt valamit róla. Az e hónapi KAme Camer arról szólt, hogy monjdon egy helyet ahol megnyugszik. Számára ez egy épület tetején van az egyik, ami a képen is látható. Megkérdezték, hogy annyira boldognak tűnik a képen, mi lehet ennek az oka? Kazuya pedig úgy nyilatkozott, idézve a szavait "a lencse túl oldalán számomra egy nagyon fontos, közeli személy áll. Ha vele vagyok nem tudok nem mosolyogni. Örülök, hogy áttudom adni ezt az érzést a képen keresztül is. Hogy mennyire jó vele. Hogy mennyire varázslatos minden egyes perc és értékes. Mindezt pedig elakarom zárni. . Na de a nagy kérdés, hogy ki ez a fontos személy? Egy családtagjáról beszél, vagy valaki többről?" 

Felgörgettem a képig és meglepődve ismertem fel azt a képet, amit én készítettem korábban.

    - Rólad, beszél mi? - suttogta Kaoru.

   - Én készítettem a képet.

   - OoOooo! akkor biztos, hogy igen!

    - Sss.., csak csendesebben. Mi van ha anyámék meghallják!

   - Bocsánat! De ez nagyon aranyos, hogy így beszél rólad. Oooo!

Valóban az volt. Csak a képet néztem, amit én készítettem és közbe a szvak forogtak a fejemben, mintha hallanám ahogy mondja is. Milyen aranyos!

    -Nos, mire vársz?

   - Tessék?

    -Menj hozzá!

   - Hogy mcisoda? Nem lehet anyámék...

   - Jó estét! Elvinném Ait egy kis időre, megkellene valamit beszélnünk... - de persze Kaoru már intézkedik is.

   -  Szia, Kaoru! Persze nyugodtan! Majd gyere vissza vacsorára, te is!

    -Rendben, köszönöm!

Ezzel Kaoru csak vállat vont és már huzott is ki fele. Kaoru beült a kocsiba és már is vezetett Kazuya lakása felé.

    -Nem tudom ha otthon lesz. Az öccsével találkozott. 

    - És nem beszéltetek?

    - Szerettem volna írni, de Maruval voltam.

    - Oh, értem! Hát egy próbát megér.

Percekkel később Kazuya lakása előtt álltunk. Kaoru pedig egy kis lökést adott, hogy elinduljak. Igaza volt. Én is látni akartam! Beszaladtam az épületben és felfele vettem az iárnyt. Amikor a lakása elé értem kopogni és csöngetni kezdtem. De nem nyitott senki. Akkor még nincs otthon. Később kell beszélnem vele. Kár, annyira mondani akartam neki, hogy én is...

   - Ai? - épp, hogy megfordultam, hogy elsétáljak amikor ismerős hang csapta meg a fülemet.

Kazuya érkezett meg. Meglepődött, hogy itt lát.

   - Valami történt? - ajakaim hatalmas mosolyra huzodtak, átszeltem a köztünk lévő távolságot és egyszerűen karjaiba ugrottam. Meglepődött, de kifogott lábaimtól, ahogy köré tekeredtem. - Mi ez? - nem értette, hogy mi ütött belém de látszott, hogy tetszik a dolog. Elmosoylodtam és lecsaptam ajkaira.