28.fejezet A virág

 Tekints az égre!

28.fejezet A virág

Kazuya:

   - Kazuya! - épp, hogy beléptem az ügynökséghez, Maru igyekezett hozzám. 

    - Szia! - a mai nap során egyéni munkáink voltak. - Most jöttél?

    - Nem, már megyek is tovább. Te most jöttél?

    - Igen! Valamit elkellett vennem mielőtt interjura mennék. Hogy vagy? - na jó ennél jobb kérdés nem jutott eszedbe?  Nem mintha olyan rég találkoztatok volna.

   - Jól köszi! Te?

    -Én is... én is... - mi ez a kinos csend? Kazuya! Nakamaruról van szó, akit már több mint 10 éve ismersz. Barátok vagytok. - Amúgy te és Ai... - na jobb téma nem juthatott volna eszedbe komolyan, mi van veled Kazuya? - Azt hittem, hogy nem akarjátok.

   - Hát igen, nem tudtuk hogy ezt tervezik a szüleink.

    -És nem is akartátok megállítani?

    - Mit tehettünk volna, ha ott az a sok fotos és riporter. Egyikünk sem az, hogy nagy balhét csap. - Hát igen bizoynos szinten megértem, de...

    - És megofgjátok állítani az esküvőt?

    - Gondolom megpróbáljuk... de... másképp talán nem is lenne rossz...

   - Hogy mit mondtál? - a végét halkan mondta, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam e.

     - Ai egy nagyon kedves lány, biztos, hogy sok fiú kedveli. Szerencsés lesz a férje! - mosolyodott felém. Igen, ezzel teljesen egyetértek. 

    - Nakamaru... oh, szia Kazuya! - Misaki lépett mellénk a menedzserünk. - Megérkeztél?

    - Igen!

    - Oké, megyek mindjárt! Nakamaru, itt a bon a virágcsokorrol amit kértél. El volt küldve a mennyasszonyodhoz. Nagyon figyelmes vagy!

    -Hát, csak godnoltam kedveskedek valamivel.

Virágcsokor, a mennyassoznyának? Virágot küldött Ainak?! Nem! Mi? Miért?! Valaki virágot küldött a barátnőmnek? Más küldött először virágot a barátnőmnek? Ne! Ne már!

   - Kazuya mi a baj?

    - Semmi! semmi! Találkozunk  fent...

Indultam el. Virágot küldött neki? És az amit mondott... nem lehet, Nakamarunak tényleg megváltozott a véleménye erről? Neki is tetszik Ai? Vagy már szereti is? Ahogy mondta, sok fiú kedvelheti. Bele tartozik vajon ő is ebbe a csoportban? Én... oh hamarabb kellett volna véghez vinnem a tervemet. Én kellett volna adjak Ainak virágot. Most... most... hogy fog kinézni, hogy utána adok? Adok is! Adni fogok virágot. Miért ne adhatnék? Adok neki egy virágot! 

Beléptem az öltözőben és elvettem a kulacsomat, amit a minap itt hagytam, majd visszamentem a földszintre ahol Misaki várt. Kame Camera interjum volt. Arról kellett beszélnem egy hely ahol megnyugodok. Nos, nem volt nagy kérdés, hogy miről is kell beszéljek. Szerettem ezeket a Kame Camerakat. Mindig őszintén beszéltem, hogy az olvasók, a rajongóink megismerjenek engem. Reméltem, hogy ezzel el is érem ezt a célt. Amikor egy képet kellett választani, rögtön eszembe jutott az a bizonyos kép... Elmosolyodtam. Vajon meg fogja látni és mit mondd mad? Nagyon várom!

De előbb vegyünk neki egy virágot és menjünk el hozzá. Biztos, hogy ő is most fog végezni a munkahelyén. Meglepem és elemgyek hozzá! Talán elmehetnénk enni közösen. Igen ez jó ötlet! Megálltam a virág boltban és készítettem egy virág csokrot. Remélem, hogy tetszeni fog neki. Irány a Dome!

    - Kazuya? Te meg mit keresel itt? - lepődött meg, amikor megfordult.

    - Csak gondoltam benézek. - mosolyogtam felé. - Végeztél nem? Nincs kedved elmenni enni?

     - Kazuya... - karon ragadott és kicsit arébb huzott. - Nem tudom ha ez jó ötlet. Tudod, hogy óvatosak kell legyünk, sőt most picti még óvatosabbak, hogy hivatalosan bejelentették. - elhuztam az ajakamat.

     - Te mi a rossz abban, ha két "barát" - mutattam kezeimmel a idézőjeleket. - Elmegy ebédelni?

     - Kazuya... - tekintett rám, úgy, hogy "most komolyan" beszélek. - Én csak arra értem, hogy még friss a hír, mindenhol erről beszélnek. Nem akarom, hogy bármibe is bele keveredj és rosszat mondajank rólad. - ezt nem mintha eddig nem tudtam volna. No meg természetesen én sem akarom, hogy rosszat beszéljenek róla. 

     - Igazad van... - sóhajtottam fel ekdvtelenül. - Elhamarkodtam. Ne haragudj! 

Olyan nehéz, hogy van barátnőd és mégsem lehetsz vele. Persze tudom, hogy megbeszéltük és nem is adom fel, együtt küzdünk a közös jövőnkért. De én szeretnék együtt tölteni időt, mint eddig is. Miért lenne ez akkora dolog? Miért nem lehetek vele? Elmenni enni, szórakozni és beszélgetni? Nakamaru közös barátunk. Jól ki jővünk ennyi? Mi a gond ezzel? Én... na jó tudom. Egyes pletyka lapok rögtön felvennék az egészet és úgy állítanák be, hogy Ai aki két KAT-TUN tag szívével is játszik. Nem akaorm, hogy rosszul beszéjneke Airól, megnézzék csúful. Nem érdemli meg. Mi is járt a fejemben? Magam sem tudom!

    - Sajnálom! Öhm... - azt akartam mondani, hogy hazaviszem, de talán már az sem jó ötlet.

    - Kazuya... - sóhajtott fel. - Van egy ötletem! - csillantak fel barna iriszei. - Menjünk! - intett, hogy kövessem. - Hova parkoltál?

     - Az épület mögé!

Ai kedve már is jobb lett és nekem is, ahogy csak rá néztem. Mint egy kislány szökdincselt egyik lábáról a másikra, fejét ingatta és halkan dúdolt. Milyen aranyos! Ki is gondolná, hogy van egy ilyen oldala is? Máskor olyan komoly, tiszteletteljes és nyugodt természet. Pedig neki is van gyerekes oldala, lányos oldala, törékeny oldala. És én mindezt szeretem benne.

Nem is kellett megmondjam, hogy hol az autó, meglátta anélkül is. Odaballagott, majd mielőtt benézett volna az autoban és látta volna, hogy mi van ott felém nézett, hogy nyissam ki. De egész addig nem nyitottam ki, amig én sem sétáltam oda.

    - Na mi ez a kényelem?

    - Csak kiakarom nyitni neked az ajtót! - mondtam, majd megnyomtam az autó gombját és kinyitottam neki az ajtót.

    - Micsoda gavallér! - elismerően mosolygott, már készült volna beülni, amikor fejét arra fordította és meglátta, hogy nem tud a székre leülni. - Ez meg? - csak mosolyogtam, mint a vadalma miközben kivette a rózsaszin és fehér rózsákkal díszitett, nagyobb csokrot.

    - Mi ez az egész? - nézett fel rám, alig hitte el, hogy mit lát kezeiben.

     - Tetszik?

     - Gyönyörű, de miért kapom?

    - Mert egyszerűen szeretlek! - kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy csókot lehelhessek arcára.

    - Hallottad, hogy Nakamaru adott nekem virágot? - nos kicsit lebuktam.

    - Igen és mérges lettem, hogy nem én lehettem az első aki ad neked. 

Egyik kezét csipőre tette és úgy tekintett fel rám, hogy ne már:

     - Oké, talán nem a legjobb ok teljesen... más szempontból viszont, tényleg szerettem volna kedveskedni. Már gondolkoztam rajta... - elhuzta ajkait durcásan. - Ne már kérlek! Komolyan gondolkoztam, hogy vegyek neked már virág csokrot. Nem azért vettem, mert Maru is adott neked. Így alakult! Kérlek! - beült az autoba és becsukta az ajtót. - Ai!

Gyorsan átsiettem a kocsi túl oldalára, hogy én is beülhessek, majd rögtön felé fordultam.

    - Ne haragudj! Tudom, hogy nagyon hülyén jön ki. Ai... - nem nézett rám a csokrot nézte.

    - Szerencséd van, hogy gyönyörű csokor, kidobni nem fogom.

    - Tessék?

    - Kidobni nem fogom! - fordult felém komoly arccal, bár mintha ajkai szegletében mosoly bújkált.

   -  Köszönöm! Te! - közeledtem felé és bal kezemmel megérintettem arcát, majd lassan közeledtünk egymáshoz és megcsókolhattuk egymást.

Egész testemen végig futott a borzongás, oly annyira kívántam már ajkait. Percekkel később, amikor elválltunk, mindketten ragyogó, vággyal teli tkeintettel néztünk egymásra.

    - Kazuya, óvatosabbak kell legyünk. Mi van ha valaki meglát?

    - Ne aggódj, hátul álltam meg, nem járnak erre annyian és az ablakaim is sötétebbek. És kinek a szebb a csokra? Az enyém, vagy a Marué?

   -  Kame! - nézett rám dühösen.

    - Kame! Ez tetszik, gyakrabban szólíthatnál így édes ajkaiddal. - ezzela  mondattal pedig sikerült zavarba hoznom. Elmosolyodtam elégedetten. - Nos akkor merre menjünk? 

    - Először is menjünk vásároljunk valami nassolni valót és inni valót.

   - És utána?

    - Mi lenne az épület teteje, ahol a bátyád dolgozik? - szemeim kikerekedtek. Tényleg! Miért is nem gondoltam erre. - Vagy, gond lenne?

    - Dehogyis! Ez egy remek ötlet!

Rögtön elinditottam az autot és bele is tapostam a gázban. Egész uton nem beszélgettünk csak egy két mondatot. Hogy milyen si volt a napja és milyen is volt az enyém. Az üzletben én szálltam ki az autoból és vettem némi nasit és két szénsavmentes barackos üdítöt. Majd irány az épület! Addig sem beszéltünk sokat. Ai inkább a csokrot nézte. Úgy tűnt, mintha minden egyes virágot megvizsgálna és pár alkalommal bele is szagolt. Olyan aranyos volt! Annyira örülök, hogy tetszik.

Bár az emberi féltékenység erős érzés, képes az emberben hamar bekuszni és átvenni akár egy pillantra is rossz gondolatokat. Vajon ugyan így nézte Maru csokrát is? Ugyan ennyi ideig? És az én csokrom vagy az ővé tetszik jóbban? 

De gyorsan elkellett mindezt hessegetnem és nem szabadott engednem, hogy ez a keserű érzés átvegye az uralmat felettem. Egy jó délutánnak indult. Ne rontsam el!

    - Hozd a csomagot légyszi! - szállt ki Ai először.

   - Magaddal hozod a csokrot? - szálltam ki utána.

Mire mint egy kis gyermek felém nézett, akitől elakarják venni a játékát. Elnevettem magam.

   - Nem mondtam semmit. A te csokrod.

Be siettünk az épületben majd rögtön fel az emeltre. Még ha a munka időn túl is voltunk, ez az épület nyitva van és a tető is. Koji mesélte el nekem. Elméletben azért hagyják így mert... nos azt igazán nem tudom. De ahánysozr jöttem ide szinte alig találkoztam emberekkel. Az emeletet nem is használják. Legalábbis ott már nem találkoztam senkivel, amióta évek óta, csak ide járok.

Ai most bátran lépett ki a liftből, majd tolta hátra az ajtót, hogy a tetőre érjünk. Éppen ment le a nap, amikor odaértünk:

    - Gyönyörű! - csodáltuk a várost.

   -  Nos, akkor valahová telepedjünk le és nézzük a várost. - Ai elkezdett egy helyet keresni, majd készült leülni. 

   - Várj! - állítottam le és gyorsan levettem az inget ami a derekamra volt kötve.

   - Nem kell... nem akarom összepiszkitani.

    - Ragaszkodom hozzá.

   - És akkor te, Kamenashi Kazuya fog a földer ülni?

    - Ugyan már ne viccelődj! Hadd legyek én a gavallér a mai nap! - mosolyogtam fel lágyan.

Beleegyezett és le is ült. Letelepdtem mellé, majd kivettük a nassolni valot. Egy chipset vettem és gumicukrot. Tudtam, hogy mennyire szereti azt. Amikor meglátta elmosolyodott. Kibontotta a chipset és letette, hogy mindketten elérjük. Majd meglepetésemre, hozzám bújt. Szívem heves dobogásba kezdett. Átkaroltam, hogy jobban férjen hozzám. Bár most megállna az idő. Bár így megállhatnánk ebben az időben. Nem választana el senki és együtt maradnánk. Olyan jó! Ez annyira jó! Alig beszélgettünk, de nem is kellett. Egymás közelsége elég volt számunkra. Ilyen pillanatok is kellenek, csak élvezd a másik közelségét, jelenlétét. És fogyasztottuk a ropit. Miután a chips elfogyott, vette a gumicukrot, hogy megbonthassa. Amikor kibontotta, felém tartotta, kivettem egy piros gumimacit és számba tettem. Azt már nem figyelte, hogy többet neki hagytam. Én alig, alig vettem ki belőle. 

Olyan jó volt vele. Ez a pillanat... csodás. Minden egyes pillantás csodás vele. Ah, alig várom, hogy ez az egész prültség lejárjon és megannyi csodaszép emlékünk legyen együtt. 

   - Azt hiszem, hogy most mennünk kellene! - kellt fel rólam Ai. Nyári este volt, mégis átfutott rajtam a hideg. 

   - Igen, már kezd későre járni!

Szerettem volna még egy kicsit tovább élvezni közelségét, együttlétünk. De igaza volt, mennünk kellett. Összeszedtük szemetünket:

   - Az ingedet kimosom!

   - Nem kell... - elakartam venni de elhuzta.

   - Nem! Elviszem! - nyutjtota ki rám a nyelvét. Ám ahogy elhuzta kezét valami kiesett a zsebéből. 

A tető villanyába, megcsillogott valami kicsi fehér. Én kaptam fel először a földről. Ez egy..

   - Én... Kame az... - nem is tudom, hogy min csodálkozok annyira? Sejthettem volna, hogy van egy ilyen is. Kell legyen egy ilyen, pláné ha bejelentették hivatalosan is. - Apám ragaszkodott, hogy legyen most már. Maru adta ide nekem a bejelentés után. De... de nem hordom.  Sajnálom!

Persze nem jó érzés arra gondolni, hogy a barátnőd egy mástól kapott jeggyűrűt hord, vagyis alkalamakként.

    - Tudom! - öleltem magamhoz. - Minden rendben lesz! - nem adom fel, nem adjuk fel. 

   - Amugy megfoghatnánk egymás kezét egészen le? Míg ki nem nyilik a lift ajtaja?

Elmosolyodtam. Így van bírnom kell, miatta, miattunk. Ainak sem könnyű. Ai is ugyan azt akarja mint én. Nem lehet önző. Együtt minden rendben lesz!

Lementünk a liftel, elengedtük egymás kezét. Kiléptünk az épületből és beültünk a kocsiba. Nem vittem egészen haza Ait, az utcájuk elejénél megálltam. Ott kiszálltunk és elbúcsuztunk. Beletelt mondjuk jó 2 percben amíg kimondtuk, hogy szia. Mindketten ott akartunk volna még maradni együtt, de menni kellett. 

   - Akkor megyek... - intett, én is visszaintettem. 

     - Ai, te meg mit keresel itt Kamenashi Kazuyaval? - a hang hallatára mindketten megrezzentünk és lassan fordultunk annak irányában. Na most kell előrukkolni valamivel.