Tekints az égre!
30.fejezet Közös munka
Kazuya:
El sem tudtam képzelni, hogy éppen mi ütött Aiban. Olyan hévvel támadott ajkaimra és kapott utánuk, hogy egész testemen végig futott a bizsergés. És ez a karomba ugrás? Ahogy lábai a derekam köré fonodnak és karjai nyakam köré. Jól van, nem mintha nem tetszene a dolog. De nagyon meglepődtem. Nem is számítottam rá, hogy itt lesz.
Ajkaink tűzes táncba hívták egymást. Karjaimmal erősen szorítottam magamhoz. Annyira szeretem! Annyira akarom, hogy egyfolytába vele legyek. Nem akarok senki mást, csak őt. Bármi is legyen őt fogom már csak szeretni és k fog tartani mellettem. Nem engedem el, történjen bármi nem fogom elengedni. Annyira szeretem ezt a lányt.
Percekkel később, amikor már mindketten levegő után kapkodtunk egymásra tekintettünk:
- Huh, mit csináltam, hogy ezt érdemeltem? Elárulod, hogy legközelebb is csinálhassam? - vigyorogtam felé.
- Idióta! - paskolta meg a fejem. - Inkább menjünk be, mielőtt valaki meglát.
- Ah, most jutott ez eszedbe? - hecceltem.
Mire durcásan rám nézett. Leakart szállni karjaimból, de visszahuztam karjaimmal.
- Menjünk! - mosolyogtam és elindultam úgy a lakásomhoz.
- Mi? Mit csinálsz? Tegyél le! Tudok én járni! Kame! Így nem tudod kinyitni az ajtot!
- Oh, dehogynem! - és megcáfoltam.
Óvatosan a falnak támasztottam, miközben egyik karommal erősen tartottam, másikkal kihuztam zsebemből a kulcsot és zárba tettem, elforditva azt. Amint az ajtó kinyilt, újra két karommal tartottam Ait és átléptem vele a küszöböt.
- Mondtam, hogy sikerülni fog!
- Csak élvezted a helyzetet mi? - elkezdett ficánkolni, karjaimban amíg le nem értek a lábai és ellépett tőlem.
- Nem mondhatod, hogy te nem, mivel nem ellenkeztél túlságosan is sokat. - csibészesen felé kacsintottam, mire arcára pir borult. Nagyon cuki! - Tehát minek köszönhetem ezt a kellemes fogadtatást? - letettem a kulcsom a kis asztalra.
- Én... - belépett a nappaliba és végig huzta a kezét a kanapén. Nem nézett rám miközben beszélt. - Elolvastam a Kame Camera legújabb részét. Nagyon jó fotosód volt. - elmosolyodott és végre azok a ragyogó iriszek felnéztek rám.
Oh értem! Akkor el is olvasta ami benne állt és rájött.
- Hát igen... - közelebb léptem hozzá és végig simitottam karján. - Nagyon szerencsés vagyok, jó munkát végzett!
- Köszönöm! - értetlenül összesűkítettem szemeit, nem értettem mit köszön.
- Amiatt amit mondtam? Csak őszinte voltam és bár tudom, hogy nem mondhatom el, hogy ki vagy szerettem volna mégis valahogy megfogalmazni, hogy van valaki a szívemben aki számomra nagyon értekes. - hátra simitottam arcából egy hajtincset, míg másik kezemmel átfogtam a derekát.
-Ezt is! De köszönöm, hogy mellettem vagy mindennek ellenére! Tudtam, hogyha hazajövők LA-ből a szüleim továbbra is csak a saját érdeküket fogják erősíteni. Tudtam, hogy ott folytatjuk, ahol mindig is. Szerettem volna hazajönni, de ugyanakkor fárasztónak gondoltam. Őszíntén utolsó percig úgy voltam vele, hogy lehet nem szállok fel a Japán felé tartó gépre. De megtettem! Ez az esküvősdi nem számítottam rá. Amikor meghallottam a szüleimet erről beszélni, azt kívántam bár ne szálltam volna fel arra a gépre. Úgy éreztem, az éltem összeomlik, hiába vannak itt Kaoruék, hiába van meg az állásom a Tokyo Domeban, nem érzem hogy előre haladnék. De... Amikor veled vagyok, ez mind nem számít és úgy érzem, hogy megérte már haza jönnöm. - Ai... - Az, hogy veled találkoztam, olyan esemény volt amire nem számítottam. Ami kizökkentett abból, hogy folyton az járjon a fejemben, hogyan vesszek össze a szüleimmel és mit tegyek, hogy mértsenek. Nem azzal voltam, hogy idegeskedjek, hanem ezek a pillanatok - átölelte a derekam és hozzám bújt. - Számomra is értékesek, olyanok amit semmivel sem akarok felcserélni. Amiért hálás vagyok. 3s köszönöm, hogy a zűrzavarok ellenére mellettem vagy és kitartasz. No meg, hogy te is ennyire értékeled az együtt töltött időt, mint én.
Ai, nem mintha valaha kételkedtem volna az érzéseidben, de ezeket hallani maga a paradicsom!
- Ugyan... - simogattam meg a hátát. - Szeretlek és bármi történjék persze, hogy melletted maradok. Amíg csak el nem küldesz te. Bár talán akkor sem tudom megígérni, hogy félre állok az útból, utolsó leheletemig harcolni fogok érted.
- Én is!
Percek teltek el, nem mondtunk egymásnak semmit. Csak ott álltunk egymást ölelve. De nem is kellett semmi más. Ez a pillanat a miénk volt és senki nem tudta volna elvenni tőlünk. Megakartuk becsülni és magunkba zárni. Egymás támaszai lenni történjen bármi.
Ai később hazament. Bár jó lett volna ha még marad, de Kaoru várta és otthonról is csak röptébe jöttek el. Na de mindegy is, a lényeg az, hogy eljött ide, amiután elolvasta a Kame Camerat. Milyen aranyos! Nem számítottam rá. Tudtam, hogy elolvassa de arra gondoltam, hogy csak ír vagy felhív de hogy eljön és így reagál. Miért nem beszéltem már korábban egy interjuba erről így? Hahaha!
És eljött a főpróba ideje, a koncertünkre. Holnap megtöltsük a Tokyo Domet és felrobbantsuk a színpadot. Izgatottak voltunk a srácokkal, mint mindig minden egyes koncerttel. Mintha az lenne az első. Minden esetben a 100%-nál is többet adunk bele.
- Jól van, kérlek nézzétek meg a mikrofonaitolat!
- Egy kicsit fenebb a lámpával!
- Vigyázz a kábel ne legyen utba!
Éd ami most még különlegesebb volt, hogy a szerelmemmel dolgozhatok. Hogy ő ott volt a stáb tagok között és biztosított minket. Láttam még röpkébe dolgozni, de ez most más volt. Most szinte éjjel nappal vele folgozhattam és láthattam mennyire figyelmes és ügyes és mennyi energiát is fektet mindebbe bele. Csak persze, nem mutathattam ki, hogy mennyire büszke is vagyok és kikiáltsam, hogy ő az én barátnőm.
Most is itt van, épp a látókörömben, az egyik kollegájával egyeztet. Ahogy befejezi felém pillant, lágy mosolyt küldök felé, mire rám kacsint.
- És Kazuya, nem akarsz bemutatni a titokzatos lánynak?
- Milyen titokzatos lány?
- Oh, ne mondd hogy a Kame Camera legutolsó részében, nem arról beszélsz ahogy egy lány elrabolta a szívedet. - vigyorgott Uepi. - Tudod, hogy bennünk megbizhatsz.
Nos igen, amióta megjelent az a cikk, nem csak, hogy Ai örült neki, hanem mások elkezdtek találgatni, hogy ki is ez a fontos személy? Egyesek szerint családra értem, mások viszont arra mennek rá, hogy igenis egy lányról van szó és Kamenashi Kazuya szerelmes. Nos útobbi. De egyelőre ezt még nem vallhatom be. És a fiúknak sem, nem így kell megtudják.
- Ti nem szomjaztatok meg?
- Milyen egyből témát vállt! - csapta össze tenyereit Uepi.
- Én nem is! Nincs kedvetek limonádéra?
- Én elmegyek veszek. Uepi, jössz velem? - Maru köszönöm.
-De... De csak most tértünk a lényegre. - De már Maru huzta is magával.
- Köze van Aihoz? - a szívem kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam a nevét. Junno úgy tett, mintha valami nyugtató dolgot kérdezett volna. - Ne lepődj meg ennyire! - mosolyodott felém. - Szerinted nem lehet észre venni a légkört köztetek? Ahogy egymásra néztek, azonnal megváltozik a légkör. Persze én ezt azért tudom, mert kapcsolatba élek. A fiúk valószínű még nem vették észre.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el nektek! Nem arról van szó, hogy nem bízom bennetek. Csak... Ai szülei és ez a házasság...
- Megértem! Nem lehet könnyű, de azért Maruval ideje beszélni szerintem. Nem hiszem, hogy ne értene meg titeket. Mielőtt még bármi is történne.
Igaza volt! Így is túl sokáig vártunk. Nem játszhatunk az emberekkel. Beszélnünk kell Maruval és utána úgy lépni közösen valamerre.
- Nem akarom, hogy haragba legyetek!
- Hidd el Junno, hogy azt én sem szeretném. Mi... Én... Nem akartam, hogy ez megtörténjen... - hajtottam le a fejem. - Nem akartam, hogy az a lány tetszedjen meg, aki Marunak is.
- Elhiszem! Az érzéseknek nem lehet parancsolni. - veregette meg a vállaimat. - De nem jobb egy nyílt harc, mint rejtőzködni? Ezt kívánja a tisztesség. Mindenek mellett nem kell beszélj mással. - mosolyodott felém.
Junno, mindig olyan kedves és figyelem. Egy mosolyával képes az embert jobb kedvre deríteni.
- Köszönöm, Junno! - huztam ki magam és kezem a vállára helyeztem, támogatásaként.
Mielőtt azonban, bármit is ketten tovább vittünk volna, nagy hangzavar szelte be a terepet. Mintha dolgok estek volna le.
- Mi történt? Ez honnan jött?
- Nem a raktárból?
- Oda ment Ai!
Ennyi kellett! Csak ezt a nevet kellett meghalljam és már rohantam is. Leugrottam a színpadról és a raktár felé vettem az irányt. Nem érdekelt semmi más, tudni akartam, hogy minden rendben van e vele.
- Ai! - az ajtóhoz léptem, a raktárba megannyi doboz le volt esve és kiömölve. A terem közepén pedig Ai a földön ült. - Ai!
Átverekettem magam a dobozokon, hogy oda érjek hozzá.
- Ai jól vagy? - letérdeltem elé.
- Kazuya te meg mit keresel itt?
- Mi az, hogy mit keresek itt? Hallottam a hangzavart és, hogy itt vagy? Mi történt? Megütötted magad?
- Csak elakartam érni egy dobozt és felléptem a székre, az pedig kicsuszott a lábam alól.
- Jaj, ne csinálj több ilyen hülyeséget! Szerinted, hogy fogom érezni magam ha valami történik veled? - érintettem mag az arcát.
- Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. De jól vagyok!
- Na persze, gondolom szépen landoltál a popsidra és az nem is fáj.
- Egy kicsit! De elmúlik!
Aj, ez a leányzó kikészit engem.
- Biztos, hogy nem fáj sehol máshol?
Ai bólintott. Kifujtam a levegőt.
- Na gyere! - óvatosan átkaroltam, hogy felsegítsem, de amikor megérintettem jobb csuklóját felszisszent. - Mi történt? Megütötted?
És amikor kezemben vettem, megláttam hogy piros és felvan dagadva.
- Ah, biztos rá estem!
- Ai...
- Ai! Jól vagy? - szaladott be Maru, majd mögötte a többiek is. - Mi történt?
- Csak leestem! Megütöttem a csuklom de nincs nagy baj.
- Hát az nem tűnik, kis bajnak! - Yumiro is közelebb lépett.
- Nagyon sajnálom, ha bármi eltörött vállalom érte a károkat. - Hajolt meg Ai.
- Ugyan, nincs semmi baj a lényeg az hogy veled minden rendben legyen. Éppen ezért elkellene menj a kórházba!
- Elviszem! - egyszerre szólaltunk fel Maruval.
- Öhm... - Yumiro hol engem, hol Marut nézte.
- Nektek itt kell maradnatok! - szólalt meg Ai. - Próbátok van, elmegyek majd mással.
- Én elvihetlek Ai! - lépett előre egy alacsony, barna, vállig érő haju lány.
- Köszönöm Meiko! - lépett mellé Ai, majd elhagyta a raktárt.
- Szedjétek itt össze, ha valami eltörött nyugodtan dobjátok ki. Mindenki menjen dolgára! - fogta munkára csapatát Yumiro.
- Köszönöm, hogy aggódsz Ai miatt Kazuya! - mosolyodott felém Maru.
Elhagyta a raktárat, Junno a bejáratnál állt karba tett kézzel. Gondolom mi járt a fejében, beszélnem kell Maruval.
A főpróba jól sikerült. Bár gondolataim nem egyszer Ain forogtak. Remélem, hogy nem törött el a karja. Elég sokat van elmenve. Vagy haza küldték? Az is lehetséges. Sőt ez a legvalószínűbb. Fel kell hívnom.
- Akkor holnap utolsó simítások. Misaki azt mondta megjönnek a ruhák is. - részeltezett Uepi. - Akkor mehetünk haza!
- Nocsak ki jött vissza! Hát, neked nem pihenned kellene?
- Nem! Csak megütöttem, de nincs semmi törés. Nem szabad megerőltetnem, de attól még segíthetek amibe tudom. - Ai... Persze, el is felejtettem, hogy ő inkább eljön még így is segíteni, nem hogy magára vigyázna.
- Ai! Miért nem mentél haza? - Maru megelőzött a kérdéssel és odasietett páromhoz.
-Nincs semmi bajom! Így is tudok segíteni. - mosolyodott Ai. Jobb csuklója be volt kötve.
- Ai, szerintem is ma haza kellene menned! - szólalt meg Yumiro.
- De...
- Ha pihensz egy napot, akkor holnap részt tudsz venni a koncerten. De ha most itt elkezdesz tenni, venni és rosszabodik, akkor mi lesz? Nem akarsz a koncerten részt venni?
- De.. - hajtott le a fejét.
- Gyere, hazaviszlek! - tette Maru vállaira kezét.
Ai felém vetett egy pillanatást, majd elmentek. Oh! Bár én állhattam volna mellette.
- Tudom, hogy miért titkoloztok. De lehet az lenne a legjobb ha őszínték lennétek. Elmondani az igazat, hogy nem akarta Ai ezt a házasságot és köztük nem volt semmi olyan.
Junno suttogott mögöttem. Igen, de akkor gondot okozok Ainak, hiszen a szülei biztos mérgesek lesznek és nem akarok, hogy bajba keverődjön. Mit tegyek? Mit tegyünk?
Este nem hagyott ez nyugodni. Így hát inkább elmentem sétálni. Szokásos híven Tokyo utcái tele voltak élettel. De most engem semmi sem fogott meg. Nem álltam meg, hogy megnézzem a kirakatokat vagy igyak egy bubble teat, esetleg vegyek valami csemegét. Csak egyenesen haladtam előre a főúton. Amíg el nem értem a kutya parkhoz, ahova Ran-chant szoktam vinni. Leültem ott az egyik padra. Néhány ember kis pajtását sétáltatta. Talán én is elkelett volna hozzam Ran-chant. De annyira elgondolkodtam, hogy megfeldkeztem még róla is. Oh, szörnyű gazdi vagyok!
- Miért lógatod az orrod? - ez a hang ? Felkaptam a fejem és megpillantottam Ait Shinichi-kunnal.
- Én csak...
- Sajnálom, mire valami jó történik, megint felébredsz, hogy nem vagyok teljesen a te barátnőd.
- Nem... Nem erről van szó! Én... - szabadkoztam. - Csak túlságosan a gondolataimba merültem és azt gondoltam, elfelejtettem Ran-chant magammal hozni pedig milyen jó lett volna.
- Na és? Ne hogy azt gondold, hogy rossz gazda vagy. Csak vannak próblémáid. Kell neked is néha az egyedüllét. - elmosolyodtam. Milyen jól ismer. - Csak kiakartál kapcsolodni, ezért ne hibáztsad magad.
- Köszönöm! - átkaroltam, hogy magamhoz huzhassam.
- Várj! A végén valaki meglát! - huzodott el.
- Ai, ne beszéljünk őszintén mindenkivel? Kezdve Maruval, majd szülőkkel és így tovább? - bukott ki belőlem a kérdés.
Tekints az égre!
30.fejezet Közös munka
Kazuya:
El sem tudtam képzelni, hogy éppen mi ütött Aiban. Olyan hévvel támadott ajkaimra és kapott utánuk, hogy egész testemen végig futott a bizsergés. És ez a karomba ugrás? Ahogy lábai a derekam köré fonodnak és karjai nyakam köré. Jól van, nem mintha nem tetszene a dolog. De nagyon meglepődtem. Nem is számítottam rá, hogy itt lesz.Ajkaink tűzes táncba hívták egymást. Karjaimmal erősen szorítottam magamhoz. Annyira szeretem! Annyira akarom, hogy egyfolytába vele legyek. Nem akarok senki mást, csak őt. Bármi is legyen őt fogom már csak szeretni és k fog tartani mellettem. Nem engedem el, történjen bármi nem fogom elengedni. Annyira szeretem ezt a lányt.
Percekkel később, amikor már mindketten levegő után kapkodtunk egymásra tekintettünk:
- Huh, mit csináltam, hogy ezt érdemeltem? Elárulod, hogy legközelebb is csinálhassam? - vigyorogtam felé.
- Idióta! - paskolta meg a fejem. - Inkább menjünk be, mielőtt valaki meglát.
- Ah, most jutott ez eszedbe? - hecceltem.
Mire durcásan rám nézett. Leakart szállni karjaimból, de visszahuztam karjaimmal.
- Menjünk! - mosolyogtam és elindultam úgy a lakásomhoz.
- Mi? Mit csinálsz? Tegyél le! Tudok én járni! Kame! Így nem tudod kinyitni az ajtot!
- Oh, dehogynem! - és megcáfoltam.
Óvatosan a falnak támasztottam, miközben egyik karommal erősen tartottam, másikkal kihuztam zsebemből a kulcsot és zárba tettem, elforditva azt. Amint az ajtó kinyilt, újra két karommal tartottam Ait és átléptem vele a küszöböt.
- Mondtam, hogy sikerülni fog!
- Csak élvezted a helyzetet mi? - elkezdett ficánkolni, karjaimban amíg le nem értek a lábai és ellépett tőlem.
- Nem mondhatod, hogy te nem, mivel nem ellenkeztél túlságosan is sokat. - csibészesen felé kacsintottam, mire arcára pir borult. Nagyon cuki! - Tehát minek köszönhetem ezt a kellemes fogadtatást? - letettem a kulcsom a kis asztalra.
- Én... - belépett a nappaliba és végig huzta a kezét a kanapén. Nem nézett rám miközben beszélt. - Elolvastam a Kame Camera legújabb részét. Nagyon jó fotosód volt. - elmosolyodott és végre azok a ragyogó iriszek felnéztek rám.
Oh értem! Akkor el is olvasta ami benne állt és rájött.
- Hát igen... - közelebb léptem hozzá és végig simitottam karján. - Nagyon szerencsés vagyok, jó munkát végzett!
- Köszönöm! - értetlenül összesűkítettem szemeit, nem értettem mit köszön.
- Amiatt amit mondtam? Csak őszinte voltam és bár tudom, hogy nem mondhatom el, hogy ki vagy szerettem volna mégis valahogy megfogalmazni, hogy van valaki a szívemben aki számomra nagyon értekes. - hátra simitottam arcából egy hajtincset, míg másik kezemmel átfogtam a derekát.
-Ezt is! De köszönöm, hogy mellettem vagy mindennek ellenére! Tudtam, hogyha hazajövők LA-ből a szüleim továbbra is csak a saját érdeküket fogják erősíteni. Tudtam, hogy ott folytatjuk, ahol mindig is. Szerettem volna hazajönni, de ugyanakkor fárasztónak gondoltam. Őszíntén utolsó percig úgy voltam vele, hogy lehet nem szállok fel a Japán felé tartó gépre. De megtettem! Ez az esküvősdi nem számítottam rá. Amikor meghallottam a szüleimet erről beszélni, azt kívántam bár ne szálltam volna fel arra a gépre. Úgy éreztem, az éltem összeomlik, hiába vannak itt Kaoruék, hiába van meg az állásom a Tokyo Domeban, nem érzem hogy előre haladnék. De... Amikor veled vagyok, ez mind nem számít és úgy érzem, hogy megérte már haza jönnöm. - Ai... - Az, hogy veled találkoztam, olyan esemény volt amire nem számítottam. Ami kizökkentett abból, hogy folyton az járjon a fejemben, hogyan vesszek össze a szüleimmel és mit tegyek, hogy mértsenek. Nem azzal voltam, hogy idegeskedjek, hanem ezek a pillanatok - átölelte a derekam és hozzám bújt. - Számomra is értékesek, olyanok amit semmivel sem akarok felcserélni. Amiért hálás vagyok. 3s köszönöm, hogy a zűrzavarok ellenére mellettem vagy és kitartasz. No meg, hogy te is ennyire értékeled az együtt töltött időt, mint én.
Ai, nem mintha valaha kételkedtem volna az érzéseidben, de ezeket hallani maga a paradicsom!
- Ugyan... - simogattam meg a hátát. - Szeretlek és bármi történjék persze, hogy melletted maradok. Amíg csak el nem küldesz te. Bár talán akkor sem tudom megígérni, hogy félre állok az útból, utolsó leheletemig harcolni fogok érted.
- Én is!
Percek teltek el, nem mondtunk egymásnak semmit. Csak ott álltunk egymást ölelve. De nem is kellett semmi más. Ez a pillanat a miénk volt és senki nem tudta volna elvenni tőlünk. Megakartuk becsülni és magunkba zárni. Egymás támaszai lenni történjen bármi.
Ai később hazament. Bár jó lett volna ha még marad, de Kaoru várta és otthonról is csak röptébe jöttek el. Na de mindegy is, a lényeg az, hogy eljött ide, amiután elolvasta a Kame Camerat. Milyen aranyos! Nem számítottam rá. Tudtam, hogy elolvassa de arra gondoltam, hogy csak ír vagy felhív de hogy eljön és így reagál. Miért nem beszéltem már korábban egy interjuba erről így? Hahaha!
És eljött a főpróba ideje, a koncertünkre. Holnap megtöltsük a Tokyo Domet és felrobbantsuk a színpadot. Izgatottak voltunk a srácokkal, mint mindig minden egyes koncerttel. Mintha az lenne az első. Minden esetben a 100%-nál is többet adunk bele.
- Jól van, kérlek nézzétek meg a mikrofonaitolat!
- Egy kicsit fenebb a lámpával!
- Vigyázz a kábel ne legyen utba!
Éd ami most még különlegesebb volt, hogy a szerelmemmel dolgozhatok. Hogy ő ott volt a stáb tagok között és biztosított minket. Láttam még röpkébe dolgozni, de ez most más volt. Most szinte éjjel nappal vele folgozhattam és láthattam mennyire figyelmes és ügyes és mennyi energiát is fektet mindebbe bele. Csak persze, nem mutathattam ki, hogy mennyire büszke is vagyok és kikiáltsam, hogy ő az én barátnőm.
Most is itt van, épp a látókörömben, az egyik kollegájával egyeztet. Ahogy befejezi felém pillant, lágy mosolyt küldök felé, mire rám kacsint.
- És Kazuya, nem akarsz bemutatni a titokzatos lánynak?
- Milyen titokzatos lány?
- Oh, ne mondd hogy a Kame Camera legutolsó részében, nem arról beszélsz ahogy egy lány elrabolta a szívedet. - vigyorgott Uepi. - Tudod, hogy bennünk megbizhatsz.
Nos igen, amióta megjelent az a cikk, nem csak, hogy Ai örült neki, hanem mások elkezdtek találgatni, hogy ki is ez a fontos személy? Egyesek szerint családra értem, mások viszont arra mennek rá, hogy igenis egy lányról van szó és Kamenashi Kazuya szerelmes. Nos útobbi. De egyelőre ezt még nem vallhatom be. És a fiúknak sem, nem így kell megtudják.
- Ti nem szomjaztatok meg?
- Milyen egyből témát vállt! - csapta össze tenyereit Uepi.
- Én nem is! Nincs kedvetek limonádéra?
- Én elmegyek veszek. Uepi, jössz velem? - Maru köszönöm.
-De... De csak most tértünk a lényegre. - De már Maru huzta is magával.
- Köze van Aihoz? - a szívem kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam a nevét. Junno úgy tett, mintha valami nyugtató dolgot kérdezett volna. - Ne lepődj meg ennyire! - mosolyodott felém. - Szerinted nem lehet észre venni a légkört köztetek? Ahogy egymásra néztek, azonnal megváltozik a légkör. Persze én ezt azért tudom, mert kapcsolatba élek. A fiúk valószínű még nem vették észre.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el nektek! Nem arról van szó, hogy nem bízom bennetek. Csak... Ai szülei és ez a házasság...
- Megértem! Nem lehet könnyű, de azért Maruval ideje beszélni szerintem. Nem hiszem, hogy ne értene meg titeket. Mielőtt még bármi is történne.
Igaza volt! Így is túl sokáig vártunk. Nem játszhatunk az emberekkel. Beszélnünk kell Maruval és utána úgy lépni közösen valamerre.
- Nem akarom, hogy haragba legyetek!
- Hidd el Junno, hogy azt én sem szeretném. Mi... Én... Nem akartam, hogy ez megtörténjen... - hajtottam le a fejem. - Nem akartam, hogy az a lány tetszedjen meg, aki Marunak is.
- Elhiszem! Az érzéseknek nem lehet parancsolni. - veregette meg a vállaimat. - De nem jobb egy nyílt harc, mint rejtőzködni? Ezt kívánja a tisztesség. Mindenek mellett nem kell beszélj mással. - mosolyodott felém.
Junno, mindig olyan kedves és figyelem. Egy mosolyával képes az embert jobb kedvre deríteni.
- Köszönöm, Junno! - huztam ki magam és kezem a vállára helyeztem, támogatásaként.
Mielőtt azonban, bármit is ketten tovább vittünk volna, nagy hangzavar szelte be a terepet. Mintha dolgok estek volna le.
- Mi történt? Ez honnan jött?
- Nem a raktárból?
- Oda ment Ai!
Ennyi kellett! Csak ezt a nevet kellett meghalljam és már rohantam is. Leugrottam a színpadról és a raktár felé vettem az irányt. Nem érdekelt semmi más, tudni akartam, hogy minden rendben van e vele.
- Ai! - az ajtóhoz léptem, a raktárba megannyi doboz le volt esve és kiömölve. A terem közepén pedig Ai a földön ült. - Ai!
Átverekettem magam a dobozokon, hogy oda érjek hozzá.
- Ai jól vagy? - letérdeltem elé.
- Kazuya te meg mit keresel itt?
- Mi az, hogy mit keresek itt? Hallottam a hangzavart és, hogy itt vagy? Mi történt? Megütötted magad?
- Csak elakartam érni egy dobozt és felléptem a székre, az pedig kicsuszott a lábam alól.
- Jaj, ne csinálj több ilyen hülyeséget! Szerinted, hogy fogom érezni magam ha valami történik veled? - érintettem mag az arcát.
- Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. De jól vagyok!
- Na persze, gondolom szépen landoltál a popsidra és az nem is fáj.
- Egy kicsit! De elmúlik!
Aj, ez a leányzó kikészit engem.
- Biztos, hogy nem fáj sehol máshol?
Ai bólintott. Kifujtam a levegőt.
- Na gyere! - óvatosan átkaroltam, hogy felsegítsem, de amikor megérintettem jobb csuklóját felszisszent. - Mi történt? Megütötted?
És amikor kezemben vettem, megláttam hogy piros és felvan dagadva.
- Ah, biztos rá estem!
- Ai...
- Ai! Jól vagy? - szaladott be Maru, majd mögötte a többiek is. - Mi történt?
- Csak leestem! Megütöttem a csuklom de nincs nagy baj.
- Hát az nem tűnik, kis bajnak! - Yumiro is közelebb lépett.
- Nagyon sajnálom, ha bármi eltörött vállalom érte a károkat. - Hajolt meg Ai.
- Ugyan, nincs semmi baj a lényeg az hogy veled minden rendben legyen. Éppen ezért elkellene menj a kórházba!
- Elviszem! - egyszerre szólaltunk fel Maruval.
- Öhm... - Yumiro hol engem, hol Marut nézte.
- Nektek itt kell maradnatok! - szólalt meg Ai. - Próbátok van, elmegyek majd mással.
- Én elvihetlek Ai! - lépett előre egy alacsony, barna, vállig érő haju lány.
- Köszönöm Meiko! - lépett mellé Ai, majd elhagyta a raktárt.
- Szedjétek itt össze, ha valami eltörött nyugodtan dobjátok ki. Mindenki menjen dolgára! - fogta munkára csapatát Yumiro.
- Köszönöm, hogy aggódsz Ai miatt Kazuya! - mosolyodott felém Maru.
Elhagyta a raktárat, Junno a bejáratnál állt karba tett kézzel. Gondolom mi járt a fejében, beszélnem kell Maruval.
A főpróba jól sikerült. Bár gondolataim nem egyszer Ain forogtak. Remélem, hogy nem törött el a karja. Elég sokat van elmenve. Vagy haza küldték? Az is lehetséges. Sőt ez a legvalószínűbb. Fel kell hívnom.
- Akkor holnap utolsó simítások. Misaki azt mondta megjönnek a ruhák is. - részeltezett Uepi. - Akkor mehetünk haza!
- Nocsak ki jött vissza! Hát, neked nem pihenned kellene?
- Nem! Csak megütöttem, de nincs semmi törés. Nem szabad megerőltetnem, de attól még segíthetek amibe tudom. - Ai... Persze, el is felejtettem, hogy ő inkább eljön még így is segíteni, nem hogy magára vigyázna.
- Ai! Miért nem mentél haza? - Maru megelőzött a kérdéssel és odasietett páromhoz.
-Nincs semmi bajom! Így is tudok segíteni. - mosolyodott Ai. Jobb csuklója be volt kötve.
- Ai, szerintem is ma haza kellene menned! - szólalt meg Yumiro.
- De...
- Ha pihensz egy napot, akkor holnap részt tudsz venni a koncerten. De ha most itt elkezdesz tenni, venni és rosszabodik, akkor mi lesz? Nem akarsz a koncerten részt venni?
- De.. - hajtott le a fejét.
- Gyere, hazaviszlek! - tette Maru vállaira kezét.
Ai felém vetett egy pillanatást, majd elmentek. Oh! Bár én állhattam volna mellette.
- Tudom, hogy miért titkoloztok. De lehet az lenne a legjobb ha őszínték lennétek. Elmondani az igazat, hogy nem akarta Ai ezt a házasságot és köztük nem volt semmi olyan.
Junno suttogott mögöttem. Igen, de akkor gondot okozok Ainak, hiszen a szülei biztos mérgesek lesznek és nem akarok, hogy bajba keverődjön. Mit tegyek? Mit tegyünk?
Este nem hagyott ez nyugodni. Így hát inkább elmentem sétálni. Szokásos híven Tokyo utcái tele voltak élettel. De most engem semmi sem fogott meg. Nem álltam meg, hogy megnézzem a kirakatokat vagy igyak egy bubble teat, esetleg vegyek valami csemegét. Csak egyenesen haladtam előre a főúton. Amíg el nem értem a kutya parkhoz, ahova Ran-chant szoktam vinni. Leültem ott az egyik padra. Néhány ember kis pajtását sétáltatta. Talán én is elkelett volna hozzam Ran-chant. De annyira elgondolkodtam, hogy megfeldkeztem még róla is. Oh, szörnyű gazdi vagyok!
- Miért lógatod az orrod? - ez a hang ? Felkaptam a fejem és megpillantottam Ait Shinichi-kunnal.
- Én csak...
- Sajnálom, mire valami jó történik, megint felébredsz, hogy nem vagyok teljesen a te barátnőd.
- Nem... Nem erről van szó! Én... - szabadkoztam. - Csak túlságosan a gondolataimba merültem és azt gondoltam, elfelejtettem Ran-chant magammal hozni pedig milyen jó lett volna.
- Na és? Ne hogy azt gondold, hogy rossz gazda vagy. Csak vannak próblémáid. Kell neked is néha az egyedüllét. - elmosolyodtam. Milyen jól ismer. - Csak kiakartál kapcsolodni, ezért ne hibáztsad magad.
- Köszönöm! - átkaroltam, hogy magamhoz huzhassam.
- Várj! A végén valaki meglát! - huzodott el.
- Ai, ne beszéljünk őszintén mindenkivel? Kezdve Maruval, majd szülőkkel és így tovább? - bukott ki belőlem a kérdés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése