A sors szenvedélye 32.rész

 

A sors szenvedélye

32.rész

Akaru:

Gyomorgörcs fogott el ahogy elhagytam az épületet. Igaz, hogy nem egyszer találkoztam itt létem alatt velük és kedvesen viszonyultak hozzám, legalábbis úgy tűnt, nem tudhattam, hogy négy fal között mit fognak mondani, viselkedni. A buszra nem kellett sokat várjak Adachi felé alig érkezésem után pár perce befordult és felültem rá. Közben édesanyám elküldte a cimet. Egy kicsivel több, mint egy órára értem Adachi részéhez. Kiebb tömeg kerekedett az állomáson, ide oda igyekezett eljutni, amint kiléptem az állomásról szemben találkoztam Sumida folyóval, néhány percig csak ezt néztem, ahogy lassan csordogál lefele... Itt az idő Akaru!  

   - Gyerünk! - nyújtozkodtam egyet és kifujva a levegőt neki indultam a hatalmas elnyuló tömbházaknak, kisebb utbaigazitás után is. Nem volt messze a folyótól

Ott a 4 emeleten, a 12-es lakásban laknak a nagyszüleim... Amin a fehéres, barnás épülethez értem felnéztem rá és gomboc keletkezett a torkomban... Innen már nincs visszút... vagyis lenne, de nem szabad megfutamodjak, nem szabad megfutamodjak, nem fogok megfutamodni!

    - Ding-dong! - szólalt fel a tömbház belső telefon a 12-es szám beütése után.

    - Igen! Ki az? - hangzodott fel egy kicsit rekedtesebb, női hang.

Nagymama... ebben a pillanatban válaszolni sem tudtam, mintha földbe gyökerezett volna  a lábam, és hiába találkoztam, hallottam hangját már néhányszor néhány szóra, most mégis jobban végig járt az idegesség, sőt az izgatottság itt.

    - Igen? Van ott valaki?! - hangzodott fel ismét a szó. 

    - Hagyd , biztos megint félre ütőtték a számokat... - szólalt meg egy rekedtes férfi hang.

Nagyapa....

    - Ne! -szólaltam fel ebben a pillanatban - Akaru vagyok, Akaru Suzuki az unókátok...

Hallottam két meglepett, de örömteli felkiálltást majd az ajtó azonnal kinyitodott. Ismét kifujtam a levegőt és hátrahuztam az ajtót, neki indultam a lépcsősoroknak. Amikor már bekanyarodtam a 4 emeletre és szembe találkoztam a hosszú lépcsősorral ami köztem és a nagyszüleim között választott el hülledezést kezdtem hallani, mikor a lépcsőtetejére néztem találkoztam két őszhaju, ráncos, barna szemű idősebb személlyel. A nőn egy sötét kék ruha volt, felette egy kötény kezében egy fakanál, a férfin egy hosszú szürke nadráh és egy ilyen ing stilusu poló, kezében ujságot tartott , mindkettő papucsot viselt, szájaik és szemeik mosolyra húzodtak. 

    - Akaru... tényleg te vagy az? - értem fel a lépcsőházba, nagymamám felemelte kezeit és átakart ölelni, lassan odafordultam és engedtem az ölelésének.

A gyomorgörcs, torokban lévő gomboc nem enyhült... idegennek éreztem ezt az egész helyzetet, de csak ők tehetnek erről... csak ők... "Kérlek légy megértő velük, próbálj kedves lenni és adj esélyt nekik, az ők unokájuk is vagy...szeretnek" Jaj anyám én igyekszem amennyire tudok. 

    - Nagyon jó látni! - veregette meg a vállam nagyapám. - Gyere beljebb!

    - Jó napot! Köszönöm... - léptem benebb.

Egy kis barnás, fehér lakás fogadott egy kis folyosó fogadott először, a folyosó végén három ajtó. Előre egy fürdő, a fehér kád oldalának egy részét pillantottam meg a nyitott ablakon. Tőlem balra egy kis gardrób, oda helyeztem el a cipőmet , majd a konyhába vezetett, ahol tűzhelyen sercegett sertés hús. Itt is a barna és a fehér uralkodott.

   - Ülj le ! Ülj le! - kérlelt nagymamám egy világos barna székre, szemben velem nagyapám ült le, nagymamám visszafordult a tűzhelyre.  - Olyan jó látni! Annyira örülünk, hogy eljöttél!

    - Így van, így van! Mesélj csak  hogy vagy? Hogy megy a munka? 

    - Igen, múltkor láttuk az éneklésedet, nagyon tehetséges vagy, bár ezen nem lepődünk meg, biztos apádtól örökölted. Emlékszel Den mennyit járkált fel alá és énekelt, meg táncolt a házban! - nevetett fel nagymamám. 

Mosoly húzodott nekem is a számra, mikor elképzeltem ahogy apámat elképzeltem felalá táncolgatni és énekelni. Bár azt bekell valljam tényleg szép a hangja. De anyámnak is ugyan olyan szép.

   - Köszönöm szépen!  Jól vagyok! És jól megy a munka, most kicsit több a szabad időnk, de nemsokára lesz egy fesztivál ahol a Jr.-ek felfognak lépni arra készülünk ezerrel. 

    - Ez remek, remek! És mondd csak megszoktad már az itteni életet? Eltudsz igazodni?

    - Tessék egyél egy kis mochit! Szereted nem? - bólintottam és elvettem egyet.

Azukibab krémmel volt töltve és egy szelet eper a közepén, beleharaptam.

   - Köszönöm szépen! Nagyon finom! 

    - Ennek örülök! Maradsz ebédre? Rámen készül. Szereted nem?

    - Köszönöm szépen, szeretem de próbára kell érnem 14-re szóval nem tudok sokat maradni...

    -Oh, de biztos? Legalább egy kicsit! Hamarosan megvan...

    - Nem, tényleg köszönöm... talán majd...

    - Legközelebb, így van Katsumi, legközelebb majd megebédel, hiszen ha már itt van!

Csak halvány mosollyal bólintottam. Azért kicsit fura  a helyzet, pedig tényleg nincs amiért így érzenem, ők a nagyszüleim és valóban úgy tűnik, hogy minden rendben ... nem kell félnem.

    - Ne haragudj, hogy ennyit kérdezek, csak tudod nem tudom, hogy mennyit ettél ilyen japán tradicionális ételeket , az anyád mennyire készitett fel...azaz mennyire tudta hitelesen elkészíteni... Voltál tanítva az itteni szokásokról?  - talán kicsit elsiettem a gondolkozást, amikor anya szót kimondt kisebb fintor húzodott a szájára.

     - Igen! - válaszoltam kissé fenkölt hangon, de na ennyit megtehetek, szeretném ha felfognák, hogy anyám nem rossz ember és nagyon szeretik egymást apámmal. Ideje lenne ezt elfogadni. - Sok mindent meséltek, mindketten és tanítottak. És néhány japán ételt is ettem, bár oké nem mindig a teljesen eredeti hozzávalókkal. - láttam, hogy nagymamám kicsit meghökken. - És visszatérve a kérdésedre nagyapa , amennyire csak tudtam igyekeztem belerázodni, de nagyon sokan vannak akik segítenek és mellettem vannak. Ha sok jó barát van melletted, akkor eligazodni is könnyebb. 

    -Oh valóban, az a, hogy is hívják idol ő is, vele forgatsz filmet... Karenashi... Kagenashi...

    - Kamenashi Kazuya... - javítottam ki. - Ő az első pillanattól nagyon kedves volt és nagyon sokat segített és segít most is. 

    - És helyes is nem így van? - húzta fel a szemöldökét nagymamám kíváncsiskodva. 

     -Igen! - válaszoltam gyorsan. - És ti jól vagytok? 

    - Hát kedves lányom, ahogy egy öreg lehet, tengünk, lengünk . A nagybátyád Shinonak egy saját cége van Nagaski környékén, mikor tudunk neki segítünk, tanácsokkal lássuk el! Meglátogathatnád őket is van egy fiúk aki veled egy idős és egy lányuk aki 2 évvel fiatalabb...

    - Hát persze, Shino bácsi, Shiro és Shizuka. Otthon tartottuk a kapcsolatot.... - a végét kicsit halkan mondtam, bár nincs amiért rosszul éreznem magam, ők se keresték nagyon a társaságunkat. - Mindenképp meglátogatom őket is!

    - Értem, ez csodás! - nézett össze a nagyapám és a nagymamám .

Még egy olyan fél órát beszélgethettünk, mikor elnézést kérve, hogy most már ideje lenne visszaindulnom, hogy érjem el a próbát.

    - Gyere el máskor is! - álltunk meg az ajtóba. - Megszeretnénk ismerni! És ha apád meglátogat, akkor kérlek hozd el őt is, ideje vele megbeszélni a dolgokat. Nagyon hiányzik!

    - És anyám? - lehajtottam fejem és kezeim összeszorultak.

     -Hmmm... - hallottam, ahogy nyagymamám dühösen kifujja a levegőt. - Akaru vannak dolgok amikről talán azt hiszed,de valójában nem tudsz semmit!

    - Nem tudok semmit persze?! Hátat forditottatok egy terhes nőnek! - emeltem fel a hangom. - Kitagadtátok a fiatokat, mert nem japán nővel jött össze! - hát eddig birt a türelmem, sajnálom anya, apa.

     - Valóban tévedtünk, mikor kitagadtok a fiunkat, de megbántuk! 

    - Fiatokat mi?! Apától örököltem a hangom, tánc tudásom, nem ismerem az ittnei életet, nem világosítottak fel róla... Anyámmal mi lesz? Azt nem bánjátok?! Egyszerűen nem értem, hogy nem tudjátok elfogadni!

    - Anyádék mondtak egy dolgot, de ne hidd, hogy ő is olyan ártatlan mint amilyennek mutassa magát!

    - Csak, hogy tudjátok, anyám ötlete volt, hogy jöjjek el ide, ő kért meg , hogy adjak nektek egy esélyt! Hogy tudjátok, nem úgy nöttem fel, hogy ne ismertelek volna titeket , apám mesélt rólatok, anyám mutatott képet... - idegesen kifujtam a levegőt és igyekeztem megnyugtatni magam. - Most ne haragujdatok de tényleg mennem kell! Majd még... beszélünk! Viszontlátásra! - meghajoltam.

Ezzel átléptem a küszöböt és sietve szelltem a lépcsőfokokat, majd futva érkeztem meg a hidhoz a Sumida folyónál és kétségbeesve kapaszkodtam a korlátba, szoritva amennyire csak tudtam, hogy ne hogy elessek. Mi ez az egész?! Miért nem merik szóba hozni az anyámat? Felőle kérdezősködni?! Miért tudják a saját unokájuknak azt mondani, hogy az anyja nem olyan ártatlan mint gondolja és nem tud semmit.... Hogy nem bánják azt, hogy kitették?! Lecsusztam a földre és utat engedtem a könnyeimnek.

Kazuya:

Olyan fél egy körül mentek el Kojiék. Sokat beszélgettünk még miután elment Akaru, bár nekem a gondolataim rajta forogtak. Olyan furcsa volt mikor elment, mintha ideges lenne, nem lenne biztos a dolgában. Vajon hová ment? Valami dolga akadt azt mondta... Telefonon beszélt vajon kivel? És az mit mondott? Talán a próbát tették elébe? Vagy csak Midorival találkozott? Nem, akkor biztos megmondta volna, hogy vendégek vannak és nem megy el... Akkor mi... 

Hogy eltereljem a gondolataimat neki kezdtem ebédet főzni, majd Ran-channal játszottam. Azt hittem, hogy próba előtt hazatér de nem jött... szóval valószinű majd próba után, fog ebédelni, gondoltam megvárom. Épp bekapcsoltam volna a tv-t amikor megszólalt a mobil telefonom a kijelzőn Midori neve állt:

   - Haló?! Szia! Történt valami?

    -Szia, Kazuya-senpai! Akaru otthon van? - értetlenül húztam össze a szemöldököm.

    -Akaru, nincs itthon - álltam fel. - Nem próbán vagytok? Fél három, nem kell kezdjétek?

    -De, próbánk lenne... de Akaru nincs itt, először azt hittük késik, de nem jött. Hívtuk de nem vette fel, bár mondjuk ő amúgyis szokott szólni  ha késik.... 

Idegesség és aggodalom járta végig a testemet. Hol lehetsz Akaru? Mi történt veled? 

    - Nem ment el... hol lehet?

     -Te sem tudod...

    - Itthon volt, aztán olyan 11 előtt elment itthonról, azt mondta valamit elkell intéznie. Tudod mit Midori, elindulok körbe nézek és körbe kérdezek, lehet csak eltévedt a környéken vagy valami...

Miközben elmentem a kis nappali asztalkája mellett, belerugtam, de most ez sem érdekelt, cikázó gondolatok száguldottak végig, ahogy eltéved és kitudja, milyen alakokkal találkozik vagy kirabolták és nem tud szólni a telefonnal... Aj nem kellett volna egy szó nélkül is elengednem, néhány hónapja érkezett még nem ismer itt mindent... Aj, Kazuya nem kellene rögtön a legrosszabbra gondolnod... Akaru, merre vagy?! Mi van veled? Már becsuktam az ajtót és arra készültem, hogy zárjam amikor ismét megszólalt a mobilom és fellélegezhettem ugyanis a kijelzőn Akaru neve állt. 

    -Akaru?! Merre vagy?! -szólaltam bele azonnal.

    - Szia Kazuya! Adachiba vagyok, értem tudnál jönni? Elkéstem a vonatot. - nevetett fel, de elég hamis nevetésnek hallatszott.

    -Adachiba?! Mit keresel Adachiba?! 

    - Majd mindent elmesélek, kérlek eltudnál értem jönni? Próbán kellene legyek, biztos idegesek Midoriék. A Sumida folyonál vagyok, a hidnál. 

    - Persze, olyan 20 perc és ott vagyok! - letettem a telefonom és visszaléptem a kocsi kulcsomért majd sietve az automhoz beinditottam a motrot és neki indultam az utnak.

Adachi? Mégis, hogy került oda? Egyáltalán miért? Ott akadt dolga, de hát mégis miért? Nem értem, nem függ össze a kép... Vonattal nagyjából egy órás az út, akkor miért nem szólt, hogy vigyem el?! Mi keresnie valója van ott? Bárhogy erőltetem a fejem nem tevődik össze a puzzle. De hamarosan gondolom megtudom. Valóban 20 percre rá, már ott voltam a Sumida folyó hídjánál, a híd előtt leparkoltam és kiszálltam. Azonnal megláttam Akarut, ahogy a korlátnak van támaszkodva és a tájat nézi. Úgy tűnik jól van, könnyebültem meg. Futva tettem meg felé a maradék távolságot, úgy tűnik az útobbi fél órába mindent sietve teszek meg. 

    -Akaru! -kiáltottam, mire azonnal felém forditotta a fejét. - Miért vagy itt? - értem közvetlen elé, de ekkor meglepődtem, orra kicsit pirosas volt és szemei is csillogtak. - Te sirtál? - érintettem meg vállát. - Mi történt Akaru?! Megijesztesz!

    - Jaj ne haragudj... - fordult el tőlem és megtörölte egy zsebkendővel az orrát. - Én csak... izé... találkoztam a nagyszüleimmel. Ott laknak abba a tömbházba - mutatott a jobb partra.

Találkozott velük?! Meglátogatta?! De ez jó hír, akkor újra együtt voltak! De várj... Akkor miért sír? 

     - Meghatodtam... Hiszen olyan rég találkoztam velük! Elbeszélgettük az időt és nem vettem észre, hogy ennyire eltelt mire kijöttem, már elkéstem a vonatot. Köszönöm szépen, hogy értem jöttél. - hajolt meg előttem.

    - Ugyan, ez természetes. Sőt szolhattál volna, hogy hozzalak ki hiszen hosszú az út... 

     - Jaj dehogyis, Kojiék ott voltak. És igazából jót tett egy kis utazás. Nos mehetünk? Nem váratnám tovább a többieket. - bólintottam és elindultunk a kocsihoz.

Meghatodottság? Ezek a könnyek voltak amik lefolytak az arcodon? Mi vett rá, hogy találkozz velük, a múltkor még beszélni nem akartál velük, ideges voltál... Talán a szülei mondtak neki valamit... Egyelőre úgy tűnik, hogy többet nem fogok megtudni, így csak vezettem visszafele.

Akaru:

A visszafeleút csendesen telt, Kazuya nem kérdezett semmit, bár volt egy olyan érzésem, hogy néhány kérdése lenne. De nem akartam elmondani az történteket, nem voltam még képes, hogy ezeket kimondjam.... Kicsivel több mint egy órát késtem a próbáról, amit nagyon szégyeltem. Irhattam volna Midorinak, kerestek is telefonon de egyszerűen nem volt erőm, hogy beszéljek velük. Azt hittem irtó dühösek lesznek, de amikor beértem a teremben Midori a nyakamba ugrott:

   -Akaru! Merre voltál?! Miért nem vetted fel a telefont! 

    -Nagyon sajnálom, eltelt az idő és nem vettem észre! Egy kis dolgom akadt de majd később elmesélem. - nekik sem terveztem elmondani a történteket, bár éreztem ahogy Keita tekintete perzsel és valamit furcsál.

    - Még szép! És nem csak ezt, hanem mindent az elmúlt két hétből! Nagyon hiányoztál, tudod milyen unalmas volt, ezzel a két idiótával, nem értettek meg! - borult ismét a nyakamba Midori.

    -Mindenképp mesélek, de természetesen ti is meséljetek! 

    -Üdv újra itt Akaru! - lépett közelebb Shouta és vállba bökött. 

    -Hello! - lépett közelebb Keita is. 

Mosolyogva köszöntem majd neki is kezdtünk a próbálásnak. Elég jól ment, jól éreztük magunkat és jól haladtunk is. Hiszen alig kevesebb mint két hét alatt itt fog állni és előkell adjuk. 

Próba után elmentünk egyet inni és beszélgettünk egy olyant két órét. Mire hazaértem már este volt. 

   - Üdv itthon! - lépett elém Kazuya amint hazaértem. - Ettél valamit? 

    - Nem, csak ittunk egy egy smoothiet a többiekkel és beszélgettünk... - léptem be a lakásba.

    -Ejnye , mondtam neked, hogy vegyél valami kaját hiszen reggel óta nem ettél egy falatot sem!

    - Elnézést kérek apuci! Ígérem nem fordult többet elő! - néztem rá boci szemekkel.

    -Apuci?! - húzta fel a szemöldökét majd nevetésbe tört ki. - Ne hívj így már! Na jó, ott az étel a hütőbe kicsit meg kell melegíteni!

     - Nagyon szépen köszönöm! - hajoltam meg és miután megmostam a kezem kivettem a hütőből a tányéromat, meglepődve észleltem, hogy kettő van. - Khm.. - köszörültem meg a torkomat. -Mr. Kamenashi megtudja magyarázni, hogy miért van két tányér itt?  - karba tettem a kezemet.

Csibész mosoly húzodott szájára és elindult felém, a szívverésem felgyorsult, ahogy lassan közeledni kezdett felém, majd a hütő ajtónak dölt és előre hajolt, éreztem ahogy földbe gyökerezik a lábam, nem tudtam megmozdulni , közbe már a torkomba éreztem a szívemet... Kazuya ne csináld... nem is tudod, hogy milyen hatással vagy rám... De centikre az arcomtól, megváltoztatta az irányt és a hütő felé fordult szabad kezével kivette a másik tányért:

   - Úgy terveztem, hogy együtt ebédelünk! - ezzel ellökte hütőtől magát és megfordult.- Oh és... - fordulta vissza felém . - Ne felejtsd, hogy holnap strandra megyünk készülj fel! 

Amint ismét elindult, megkellett támaszkodjak a hütőből, jaj olyan ideges voltam, azt hittem, hogy már már... megcsókol...